Íróképző

Belevágtam az írótanfolyamba!

            Korábban írtam már nektek, hogy jelentkeztem a Magyar Íróképző online tanfolyamára. Csakúgy, mint a lakberendezési tanfolyam vagy az orosztanulás esetében, itt se kértem referenciát ismerőstől, hanem csak az ösztöneimre hallgattam. A megérzéseim pedig bejöttek!

            Az oroszórákat lelkesen csinálom, heti egyszer tanárral, és még egyszer magamtól. Marcit imádom, nagyon kedves és lelkes, változatosak az órák, és tényleg sokat tanulok belőlük. Mondjuk amikor berak nekem egy orosz nép- vagy mozgalmi dalt, és az egész szövegből értek két-három szót, akkor kicsit elkedvetlenedek. A nyelvtan viszont nagyon jól megy (az az angolnál is erősségem volt), és egyre több új szó kerül be a fejembe. Annyira inspirál, hogy elhatároztam: ellátogatok majd Szentpétervárra.

        A lakberendező tanfolyamnak aktív utóélete van. Az Otthonkommandós csoportban pezseg az élet. Sokan posztolnak fotókat saját otthonukról, ami engem nagyon ösztönöz a folyamatos tervezésre-szépítésre. Még jobban szeretem, mikor kérdéseket tesznek fel, mert ezek gondolkodásra késztetnek. A kettő közül melyik szőnyeg illik a nappaliba? Milyen lámpa passzol az étkezőasztal fölé? A fürdőbe ez a csempe legyen vagy az? Abból tudok a legtöbbet tanulni, amikor tőlem teljesen távol álló teret, stílust, színvilágot igyekszek képzeletben megtervezni.

           

És most végre beindult: az Íróképző!!!

            Barátnőm azt kérdezte, mi a csudának nekem íróképző, mikor író vagyok. Hááát… Végül is nagy merészen ezt a „foglalkozást” is kiírtam az oldalamra a nagycsaládos anya, a tanár és a life coach mellé. Azért bátorkodtam ezt tenni, mert amióta az eszemet tudom, írok. Naplót és blogot, novellát és cikkeket, ifjúsági és női regényt. Igaz, eddig csak egyetlen hosszabb írásom jelent meg nyomtatásban, az ÉletIskola (9 év otthontanulásról), de a gépen meg nem tudom számolni, mennyi iromány várja a naaagy mennyei csodát.

            Az Íróképző az egyik (igen fontos) lépés ahhoz, hogy végre-valahára megírjak és ki is adassak egy komplett regényt.

            A gyorstalpaló tanfolyam öt alkalomból áll, egy alkalom elvileg három órás, de picit hamarabb kezdjük el, és mindig később fejezzük be, annyira belelendülünk.

            Mikor megírtam anno a blogra, hogy beiratkoztam egy írótanfolyamra, akkor éppen egy író ismerősöm figyelmeztetett, hogy óvakodjak a tanfolyamoktól, mert sok a lenyúlós, a gagyi. Nos, ez nagyon nem az!

 

           Kezdjük az előadónkkal, Zsiga Henrikkel. Bevallom, korábban nem ismertem a nevét, most megtudtam, hogy főként útikönyveket és meséket ír. Nem kizárólag író, hanem kiadóvezető és szerkesztő, producer és a pályázatok világában is otthon van.

            Azt írtam róla, hogy előadó, mert tényleg főként ő beszél, hiszen egy éves tanfolyam anyagát kell zanzásítania, és besűrítenie 15 órába. Viszont ezek azért interaktív együttlétek, sokszor kérdez, mi ötletelünk, vagy mi is kérdezhetünk tőle. Mivel Henrik filmes is, a filmek világából is sokszor hoz igen szemléletes példákat. Nagyon tetszik az egyik hasonlata, hogy mi írók csillagkaput nyitunk az olvasó számára más világokba. Nem mellesleg nagyon jó a humora!

            Jó kis csapat jött össze, bár azt hiszem, tipikusnak mondható, hogy egyetlen férfiember van köztünk, a többiek mind nők. Érdekesség, hogy közülük sokan élnek külföldön (Németo. Anglia, Franciao.)

 

           Ez a tanfolyam azoknak szól, akik szívesen fejlesztenék írástechnikájukat, megismernék az írás lélektanát, a karakterépítés és cselekményszövés fortélyait (részlet a honlapról). Nem árt tudni, milyen műfajban alkotunk, és mely célközönséghez szólunk. A világok kitalálása és a karakterépítés az egyik nagy kedvencem, amiben viszont sokat kell fejlődöm, az a párbeszédek írása és a dramaturgia.

            Nagyon tetszik, hogy beküldött írások részleteit elemezzük, megnézzük, hogy egy szerkesztő, egy lektor vagy egy korrektor miket javítana ki rajta. (Már most látom, hogy egyszerűsödnöm kell, a szószátyárságom teljesen felesleges, a kevesebb mindig több.)

            Az Íróképzőt elvégzettek közül sokaknak megjelent már saját könyve, ami nagyon inspiráló. Az is, hogy múltkor például bejelentkezett egy olyan hölgy, aki szintén itt végzett, fél éve adták ki a könyvét, és óriási siker lett.

            Az is tetszik, hogy nemcsak magáról az írásról, hanem a befejezett mű utóéletről is tanulunk, pl. arról, hogy mire figyeljünk egy kézirat beadásánál, hogyan menedzseljük magunkat, mi módon foglalkozzunk személyes marketinggel, és hogyan legyünk jelen a közösségi médiában.

            Például írjunk egy cikket a személyes blogunkra az Íróképzőről…

 

2020. november

(Mivel ehhez a témához nem tudtam semmilyen fotót találni, a nógrádi faültetés, és a kertünk felszántásának képeivel illusztráltam.)

Lőn világosság!

         
  A fenti cím ezúttal nem egy bibliai idézet, hanem az elmúlt két napunkra, azaz annak pozitív végkifejletére ural. Pont azon töprengtem a minap, hogy a viszonylag egyhangú, borús novemberi időszakban miről is írjak a blogra, amikor az élet tálcán kínálta a lehetőséget.

            A történet kedden kezdődött, amikor délután 3 körül legkisebb lánykámmal együtt tértünk haza az iskolából. Benéztem a postaládába, kivettem egy papírt, rápillantottam, láttam, hogy az Émász-tól jött, gondoltam, valami óra-leolvasás vagy csere lesz, és csak úgy ledobtam a komódra.  

          Elkezdtük kipakolni a vásárolt élelmiszereket a konyhában, és amikor Kincső kinyitotta a hűtőt, észrevette, hogy nem világít a lámpája. Ellenőriztük a lámpákat a házban, áram sehol. Megnéztem a biztosítékokat, mindegyik felfelé állt. Ekkor gondoltam rá, hogy talán tüzetesebben is meg kellene nézni azt az Émász-os papírost.

            Alig tudtam kisilabizálni, mi lehet, rajta néhány kódszám, aláírásként kettő krikszkraksz, de az alján határozottan ez a szöveg állt: „oszlopról lekapcsolva”. Mi van??? 

           Aznap nálunk a gyerekek készítették az ebédet (palackos gázzal megy a tűzhelyünk), és ők gyújtottak be (cserépkályhánk van), mert a következő két órát az interneten keresgéléssel, és telefonálgatással töltöttem. A főbérlő sajnos ekkor még nem volt otthon, kb. két óra múlvára ígérte a hazaérkezését, de én ezalatt megpróbáltam a lehetetlent: kideríteni, mi történhetett, és persze azt is, mit lehetne tenni, hogy legyen újra áram.

            Amíg még működött a laptop és a telefon, a helyi csoportba megírtam, mi a helyzet, hátha valami tévedés történt, és csak átmeneti áramszünet van, javítják a hálózatot vagy ilyesmi, de nem: hamar egyértelművé vált, hogy csak mi voltunk ilyen „szerencsések”. Elvágták a „köldökzsinórunkat”.  

          A legközelebbi ügyfél-szolgálatnak egyszerűen nem létezik közvetlen telefonszáma. Kénytelen voltam a központot hívni, és aki valaha intézett így ügyet, az tudja, mivel jár ez. Hosszú, nagyon hosszú ideig hallgattam a gépi hangot, hogy mikor melyik menüpontot nyomjam meg, de végül feladtam: azonosító nélkül szóba sem álltak velem, csak megerősítették a tényt, hogy igen, kikapcsolták nálunk az áramot. Párom mikor megérkezett, körbenézett kint, és rögtön meglátta, hogy hol vágták le a kábelt a fő-villanyoszlopról.

            Mire besötétedett, áramunk ugyan nem lett, viszont megtudtuk a főbérlőtől, mi történhetett. Kiderült, annyi volt a saruk, hogy júliusban véletlenül nem fizettek be egy havi, kb. 7000 forintos számlát. Utána rendesen fizették az augusztusit, szeptemberit és októberit. Semmiféle értesítést nem kaptak, sem akkor az elmaradásról, sem most a kikapcsolásról. 

           Ők ekkor annyit tudtak tenni, hogy net-bankon keresztül pótolták az elmaradást, sőt, a biztonság kedvéért előre a novemberit is, de többet nem tehettek. Számlázással kapcsolatos ügyfélszolgálat akkor már nem volt, hívását ismételje meg másnap reggel 8-kor. Ekkor vált „világossá” számunkra, hogy aznap egész biztosan nem lesz már áramunk.

            Hű olvasóim joggal mondhatnák, hogy mit pampog ez a Réka, hiszen két évet élt jurtában, ahol egyáltalán nem volt áram. Ha két évet ki tudott bírni, csak ki tud bírni 1-2 napot is. Ez igaz is, de nagyon nem mindegy, hogy az ember eleve áram-nélküli életmódra rendezkedik be, kézzel mos, sparhelten melegíti a vizet, pincében meg kútban hűti az élelmet. Vagy itt áll a sufnijában egy nagy mélyhűtő-szekrény, tele a nyáron eltett ennivalóval, a téli étkészletünkkel.

            Engem csak ez izgatott, úgy véltem, a többit megoldjuk valahogy. Itt a faluban nagyon sok a rendes ember; volt, aki felajánlotta, hogy a mélyhűtője üres ládáiba pakolhatunk, volt, aki azt mondta, áttolhatjuk hozzá a komplett fagyasztót. Mások mécseseket meg hosszabbítókat akartak küldeni (de ezekkel rendelkeztünk). A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor egyszer csak bekopogtak hozzánk a közmunkások, hogy a polgármester küldött egy aggregátort! Meghatódtam tőle rendesen! Erre szerencsére nem volt végül szükség, mert a szomszédból hosszabbítóval sikerült átvinni a sufniig az áramot, amibe bedughattuk a mélyhűtőt, és itt tudtuk tölteni a laptopot meg a telefonokat is.

            Ennek a története elég vicces. Egy idős házaspár, J. bácsi és Zs. néni lakik a szomszédban, láttuk is, hogy itthon vannak, mert égett a lámpa, villogott a tévé fénye. Párom az utca felől csengetett, majd kiabált, aztán a gyerekek hangerejével kiegészítve a kert irányából is ordítottak, de semmi. Elmentek hát F. bácsihoz, aki felhívta a másik F. bácsit, akinek megvolt J. bácsi száma, így végül sikerült a szomszédokat telefonon keresztül elérni. Először kicsit bizalmatlannak tűntek, lehet azt hitték, valami notórius link alakok vagyunk, pedig mi eskü minden hónapban becsülettel utaljuk a bérleti díjat meg a rezsit a főbérlőnek. Aztán megenyhültek, és átdughattuk a hosszabbítót a kerítésen. (Érintésvédelmi szempontból némileg aggályos módon, lavórral letakarva a csatlakozást, hiszen esett az eső.)

            A gyerekek aznap csak korlátozottan tudtak házi feladatot írni és tanulni, mert mire az események lecsengtek, a lakás tök sötétbe burkolózott. Ők szinte bulira vették a dolgot, pókereztek, tornáztak. Szerencse, hogy mi mécseses-gyertyás család vagyunk, ekkor a ház különböző pontjain meggyújtottuk őket, és romantikus félhomályban töltöttük a lefekvésig tartó időt, ami aznap a szokásostól eltérően jó korán bekövetkezett.

            A bojler jól tartotta a meleg vizet, tudtunk rendesen zuhanyozni. A hűtő persze leengedett, de azt még túléltük. Azt el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha villanytűzhelyünk van és elektromos fűtésünk. Itt maradtunk volna főtt kaja és meleg nélkül?

            Másnap tűkön ülve vártam a főbérlő hívását. Annyit tudott csak mondani, hogy kifizettették velük a visszakapcsolás díját (18.000 forint!), és hogy az Émász ígérete szerint este 8-ig kijönnek és visszakapcsolják. Elmondásuk szerint nagyon nem szalonképes szavakkal illették a céget. J

            A második délután-este már rutinosak voltunk. Hazaérkezés után a világos két órában gyorsan kitakarítottam, megfőztem és elmosogattam, a gyerekek pedig végeztek a tanulnivalóval. Mire besötétedett, már gyújtottuk a mécseseket, és barkochbával múlattuk az időt, várva a telefonhívást, hogy nemsokára jönnek, és/vagy a dudálást, hogy megérkeztek. Fél 9-ig vártunk, de ígéretük ellenére nem jöttek. :( 

            Harmadnap reggel ismét nagggyon vártuk a főbérlő hívását, aki 11 óra után nem sokkal megnyugtatott, hogy egy óra múlva érkeznek, csak legyen otthon valaki. (Akkor nem kellett otthon lenni, mikor levágták?) Hát persze, két dolgozó ember van a családban, mi sem természetesebb, mint hétköznap délelőtt otthon tartózkodni. De a párom végül gyorsan hazatekert – majd ott várt majdnem másfél órát, mert csak 1 óra után érkeztek. Ő is elég csúnya kifejezésekkel illette az illetékeseket.

            Tudom, hogy nem a szerelők tehetnek erről az egészről, ők csak a munkájukat végzik. (Bár közölték, hogy ez a normál eljárás, emiatt bárkit simán lekapcsolhatnak az áramról!) Hasonló okokból nem hibáztatjuk az ügyintézőket sem, elég rossz is lehet nekik, hogy rajtuk csattan az ostor. De vajon ki a felelős azért, hogy ilyen megtörténhet? Hogy ha nem cserépkályhánk meg gáztűzhelyünk van, akkor novemberben egy kisgyerekes családnak itt kellett volna tölteni két napot meleg étel nélkül, tök hidegben? 

           Eléggé eseménydús és viharvert életem során azt persze megtanultam, hogy ilyenkor bűnbakot keresni marhaság. Azt a kérdést viszont feltettem, hogy vajon miért történt ez meg velünk, velem? Sőt, másképp fogalmazva: mi volt ebben a jó, mit tanultam belőle? Például jó volt a kevesebb net, jó volt, hogy rutinszerűen nem filmet néztük este, hanem több időt töltöttünk a gyerekekkel, egymással, játszottunk, beszélgettünk. Arra is felhívta a figyelmet, hogy hiába a vidéki életmód, mégis mennyire függünk a rendszertől, a szolgáltatóktól. (Alternatív megoldások kellenének sürgősen!) Azt is megerősítette bennem, mennyire szuper ez a falu, segítőkész a közösség.

            Eseménydús életemben megint hihetetlen dolgok történnek. 2020 a brutális változások éve! Volt már benne eddig: régi kapcsolat lezárása, válás kimondása (a hivatalos papírra sajnos még mindig várok), elköltözés, új otthon megteremtése, korona-vírus, digitális oktatás, új szerelem, összeköltözés… Mi jöhet még??? 

 

2020. november