Online suli

Szépen belecsöppentem az események sűrűjébe. Úgy is fogalmazhatnám, hogy 2020 a kihívások éve. Úgy kezdődött, hogy válunk. Jött a pakolás, majd a költözés. És a költözés előtt EGY nappal megtudtuk, hogy bezárnak az iskolák, áttérünk a digitális oktatásra. Szuper, pont ez hiányzott még az életemből (és gondolom az összes tanár meg szülő életéből is)!

Egy hétvége kellett ahhoz, hogy utánajárjunk, milyen lehetőségeik vannak. Aztán döntöttünk. Szerintem pont jó arányban határoztunk arról, hogy némileg egységesek leszünk, de megmaradt egy bizonyos fokú szabadságunk is. Kötöttség és kötetlenség. Bemutatom, hogy megy ez nálunk a gyakorlatban.

A google classroom felületet használjuk mindannyian. Itt minden tanár virtuális tantermeket hoz létre, ahová felveszi név szerint a csoportjait, osztályait. Ehhez vagy email-cím alapján kell berakni a diákokat (először ezzel próbálkoztam, nagyon hosszadalmas volt), aztán rájöttünk, hogy elég, ha a diákok megtudják a kurzusok kódjait, azokat beírják, és máris beléptem a „terembe”.

Itt tartjuk meg virtuálisan az órát. Beírjuk az új anyagot, feladatokat adunk ki, amit a diákok megjelölnek készként. (Eleinte küldték email-ben, messenger-en, mindenfelé…) Ha tudják, a füzetük, munkafüzetük befotózott képét, vagy word dokumentumot csatolnak hozzá. Mi is küldhetünk nekik csatolmányban feladatlapot, hanganyagot, videót, stb. Határidőt is megszabunk rá, van, aki csak a napot, hogy mondjuk keddre legyen kész, de van, aki a pontos órát is megjelöli.

Ezt kiegészítik az élő órák. Sok idő volt, míg kikísérleteztem ennek a mikéntjét. Messenger videóval kezdtem. Eleve volt a szülőkkel egy facebook-csoportunk, most pedig messenger beszélgetős csoportot hoztam létre a gyerekekkel. Logikus volt tehát, hogy itt próbálkozunk, de aztán rájöttünk, hogy nyolcnál több ember nem tud beszélgetni, mi meg velem együtt 26-an vagyunk. Néhány gyerek ajánlotta a discord programot. Letöltötte mindenki. Csináltunk egy próbahívást – szörnyű volt. Azt a sípolást, recsegést! Semmit se hallottunk egymásból… A harmadik, végleges megoldás a skype lett. Ezt is sokaknak le kellett tölteni, fiókot létrehozni, de megérte. Itt mindannyian egyszerre láthatjuk, hallhatjuk egymást. Azt nem mondom, hogy olyan, mint élőben, de majdnem.

Hogyan zajlik a számonkérés? A fiam írt már online magyar- meg matekdolgozatot, a lányom pedig fizika- illetve földrajz TZ-t. Velem majd csak egy hét múlva jutnak el a témazárókig, de addig is szóban kértem már számon. Skype-on élőben feleltek a gyerekek, nagyon pozitívak voltak a tapasztalataim. A hét utolsó napját én az egyéni konzultációkra jelöltem ki: akinek bármilyen kérdése, problémája akad, az ír, hív, és megbeszéljük.

Nemcsak a tanárok, de a szülők részéről is nagy felkészülést igényelt az átállás. Több háztartásban nem volt elég laptop vagy számítógép, hiányzott a webkamera vagy a mikrofon. Másutt az internettel akadtak gondok. Ez egy szuper falu (írtam már pár ezerszer, igaz?): mind az iskola, mind az önkormányzat segített annak, akinek kellett.

Az eszközök megléte azonban csak az alap volt. Le kellett tölteni a programokat, profilokat létrehozni, fiókokat kreálni, és persze meg is kellett vele ismerkedni a gyerekeknek, szülőknek úgy, hogy még mi is tanultunk a rendszert. Sokan otthonról kényszerülnek most dolgozni, ott vannak a kistesók, a háztartás. És közben segíteni is kellene a gyereknek, mind a technikai dolgokban, mind a tananyagban. Le a kalappal előttük! (És előttünk is, veregetem most magamat vállon.)

Azon poénkodtunk ismerőseimmel, némileg keserédesen: épp most akarták teljesen ellehetetleníteni az otthontanulást - erre hirtelen, egyik napról a másikra több mint egymillió gyerek lett otthontanulós. 

Az első hét nagyon nehéz volt. Örülök, hogy egyesek úgy gondolják, a tanároknak most úgyis több szabadidejük van; én (és kollégáim is) azonban kétszer annyi időt töltöttem a munkámmal most, mint alapesetben. Nagyjából reggeltől estig a gép előtt ültem, vagy annak közelében voltam, mert folyton jött üzenet. „Réka néni, ez most mi, hogy, küldje át, nézze meg, segítsen…!” És Réka néni (valamint országszerte sok néni meg bácsi) segített, ahogy tudott.

Most már két hét tapasztalat van magunk mögött. A gyerekek kezdik magabiztosabban használni az eszközöket és a programokat. A feladatokat a többség határidőre megcsinálja, és jól is oldják meg őket. Amikor kérdezem őket, hogy voltak-e gondok, nehézségek, nagyjából nemmel válaszolnak. Kezdünk tehát belerázódni. Azért még így is vannak nehézségek: elfelejtik megjelölni késznek a feladatot, kidobja őket a skype vagy elmegy a UPS-s internet. De alapvetően jól megy.

Erősít minket az a sok pozitív visszajelzés, amit a szülőktől kapunk. Azt tudjuk, hogy a környéken, sőt, szerintem országos szinten is jól csináljuk. Hallani ezt is, azt is, hogyan csinálják az ország különböző pontjain. Van, ahol minden tanár más felületet használ, és a diákok ide-oda ugrálnak a különböző programok között. Máshol annyi feladatot kapnak a gyerekek, hogy az egész napjukat a gép előtt ülve töltik. Van, ahol a tanárok teljesen magukra hagyják a családokat, boldoguljanak úgy, ahogy tudnak. Megint másutt nincs is semmiféle digitalizáció: a gyerekek hetente egyszer bemennek egy iskolába, kinyomtatva megkapják a feladatot, amit egy hét múlva kell visszajuttatniuk. Mondjuk el sem tudom képzelni, egy borsodi vagy szabolcsi, mélyszegénységben élő család hogyan tudna mondjuk skype-olni, vagy GC-ot használni. De azt sem, hogy az egy heti feladatot tanári segítség nélkül, semmilyen, vagy minimális szülői segítséggel hogyan sajátítja el…

Hogy élem ezt meg én? Egyrészt nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen jó a hírünk, hogy ilyen klassz csapattal dolgozom együtt. Mi messenger-en, skype-on is tartjuk egymással a kapcsolatot. Sokat segítünk egymásnak, konkrét dolgokban csakúgy, mint lelkileg. Jó látni egymást a képernyőn, jól esik beszélgetni, viccelődni, oldani a heti feszültséget.

Azonban rengeteg személyes nehézséggel kellett megküzdenem, közülük van, ami még most is fennáll. Először is ki kellett találni, ki milyen gépet használ itthon. Új saját laptop, sulis laptop, régi laptop, szomszédtól kapott laptop. Ez négy, és mi hatan vagyunk. A nagyok többnyire az okostelefonjukról kommunikálnak.

Meg kell szervezni, ki mikor ül melyik gépnél, ki mikor skype-ol, melyik helyiségben. Hozzátenném, hogy az új házban van egy nappali tér, fent pedig kettő egymásba nyíló szoba, mi pedig vagyunk, újra írom: hatan. Persze jó időben ki lehet menni a teraszra is, sőt, én feleltettem már a fürdőszobából is…

Szenvedek a programokkal is. A skype például egy ideig működött, aztán úgy döntött, hogy magától kidob, majd nem akart beengedni. Az informatikus kollégával órákat küzdöttünk – most végre újra tudom használni.

A legnagyobb nehézség az internet - volt. Mielőtt költöztem, utána érdeklődtem a Telecomnál a vezetékes internet bekötéséről, megnyugtattak, hogy persze, lehetséges. Mikor azonban a tettek mezejére léptem volna, megtudtam, hogy ez csak az elv, gyakorlatilag nálunk annyira túlterhelt a rendszer, hogy ide az utcánkba már nem vezetik be. Talán két hónap múlva. Legyünk türelemmel.

Türelemmel? Amikor online tanítok, és öt gyerekem tanul itthonról online? Eleinte a gyerekeim osztották meg (nagy szívességet téve) a netet az okostelefonról, de annyian használtuk, hogy vagy eleve nem is tudtunk rácsatlakozni, vagy közben dobott ki. Most végre anyukám vett nekem egy rootert és kiküldte hozzánk Nógrádba (Szeretünk, Nagymami!), így már végre zökkenőmentes lehet a tanítás a részemről.

És hogy milyen a tanulás a gyerekek részéről? A sajátjaimnál nagyon hullámzó. Van, amikor alig tudják rászánni magukat. Sokáig alszanak és nehezen másznak ki az ágyból. Ha a technika engedi, a skype-os órákon részt vesznek, ahogy hallgatózom, viszonylag aktívan. Az önálló feladatok beosztását hasonlóképpen csinálják, mint eddig házi feladatokat. Elhúzzák az időt minden hülyeséggel, és este jönnek rá, hogy ez vagy az még nincsen készen. Sokszor borul a napirendjük, úgy érzem, szétfolynak a napjaik.

Hogy élik ezt meg a gyerekek az osztályomban? Erről beszélgettünk a legutóbbi (skype-os) osztályfőnöki órán. Van, aki azt mondja, hogy ez annyira szuper, hogy mindig így kellene tanulni. Örülnek, hogy nem kell annyira korán kelni, hogy pizsamában vehetnek részt az órán, hogy az ágyból felelhetnek. A fegyelem sokkal jobb. eleinte persze volt néhány belecsevegés, belenevetés, de összességében fegyelmezettek. A legproblémásabb gyerekek is figyelnek és dolgoznak.

Hiányolják az élő beszélgetéseket, közös programokat, illetve a csapat-sportokat. A kommunikációt egymással megpróbálják megoldani az interneten, de az ugyebár nem olyan, mint egy valós beszélgetés. Ösztönzöm őket, hogy minél többet menjenek ki a kertbe, és mozogjanak – ez persze sajnos nem helyettesítheti a fociedzést vagy az osztálykirándulást.

Ez az egész helyzet embert próbáló, és most nemcsak magáról az online suliról írom, hanem a korona-szitu egészéről. Van sok hátránya, de előnye is. Ezekről fogok majd a következő bejegyzésben írni nektek. Addig is: Maradjatok otthon!

2020. március

Ofő

Tavaly, amikor azt a remekbeszabott minősítést csináltam, rájöttem, hogy két dologra azért jó volt ez az egész. Az egyik, hogy közelebb kerültem ahhoz az osztályhoz, akiket a portfóliómhoz választottam, és akikkel akkoriban a legtöbb gondom volt. Mostanra már kifejezetten jó a kapcsolatom velük, és lendületes, jó hangulatú órákat tudok náluk tartani.

A másik, hogy tudatosult bennem, milyen célokat akarok elérni a közeljövőben. Az egyik az IKT-ben való jártasságom fejlesztése volt. Azaz lett volna, mert ennek a megvalósulását a balesetem megakadályozta. Míg a többiek a továbbképzésen tanultak, én itthon gyógyulgattam. Tehát még mindig totál béna vagyok a digitális tábla és egyéb fincsiségek használatában.

A másik viszont az osztályfőnökség volt.

Az előző tanév során bíztam benne, hogy ofő leszek. Úgy adta volna magát a dolog. Aztán a tanév végére kiderült, hogy mégsem. Ezt tudomásul vettem, és egészen ebben a tudatban voltam egész nyáron. Majd sulikezdés előtt nem sokkal értesültem róla, hogy mégis osztályfőnök lehetek. Derült égből villámcsapás, úgy ért a hír, de nagyon örültem neki!

Osztályfőnök… Hú, de nem kedvelem ezt a szót. Az „osztály”-t sem, mert valamiféle mesterséges csoportosítást sugall. Amúgy az is, korosztály szerint rakunk egy csapatba x számú gyereket, hogy belőlük majd jó közösség válik. A csoport, csapat szerintem sokkal jobban hangzik. A főnökség meg valami extra fölé-rendeltséget jelent. A Waldorfban osztálytanítónak, és nem főnöknek hívják őket. Jómagam partneri viszonyként gondolok erre az egészre, mégis valamilyen szinten vezetnie kell a gyerekeket annak a tanárnak, aki négy évig végigkíséri az életüket. Legyen akkor csoportkísérő? Ha bárkinek van rá jobb ötlete, örömmel várom.

Az osztályom pedig… A híres-hírhedt ötödik! Amikor meghallották a kollégáim, hogy én leszek az ofőjük, szörnyülködés, sajnálkozás volt a legtöbb reakció. „Jaj, te szegény!” „Csak éld túl valahogy!” Hogy fogod kibírni ezt a négy évet?” Ésatöbbi… Én viszont nem túlélni, hanem élni szeretnék, velük együtt átélni sok kalandot. Azzal az osztállyal, akit úgy összességében problémásnak tartanak mások. Ráadásul újak is jöttek, ki Berkenyéről, ki Diósjenőről, ki tudja, ez hogyan rendezi át a csoport szerkezetét. Nálam azonban mindenki tiszta lappal indul, távol álljon tőlem bármiféle előítélet. Tudom, hogy naiv vagyok, de én akkor is hiszek benne, hogy minden gyerek eredendően jó, legfeljebb néha elkövet pár hülyeséget.

A mi osztályunk a legnagyobb az egész iskolában. 25 fő, ami tudom, hogy nem túl sok, ahhoz képest, hogy régen egy tanító 40-50 gyerekkel is elbánt a kis falusi iskolában, összevont osztályban, igaz, nádpálcával a kezében, kukoricára térdepeltetéssel. Amikor én gyerek voltam, 30 körüli volt az átlagos létszám, itt nálunk kb. 20. Itt viszont adott 10 lány és 15 fiú, akik négy évre az én kezem alá kerültek. Én pedig szeretem, talán tudatosan is vonzom a kihívásokat.

Az utolsó augusztusi hétben pánikszerűen igyekeztem némileg otthonos teret teremteni a teremből (figyelitek az alliterációt?). Szerencsém volt, mert az előző osztály főnöke hófehérre festette ki (van a suliban sárga, zöld, de kék-szürke terem is), így némileg semleges volt az alap.

Ez egy tök átlagos terem, bordó függönyökkel, és minimum 40 éves ronda szekrényekkel, amiket majd vagy lecserélek, vagy lefestünk. A sarokban egy borzalmas barna vitrin áll, tele soha nem használt földrajzi és biológiai szemléltető eszközzel – ettől remélem jövőre meg tudok szabadulni.

Az ajtón varázsszavakkal üdvözlöm őket. Kaptunk kuckózós szőnyeget, a gyerekek pedig hoztak be párnákat. Örököltem néhány zöld növényt, és beszereztem egy napraforgós dekor-szettet (óra, zsepi-tartó, képek, lámpa, dobozok, stb.).

A faliújság a szeptemberről szól, de van rajta szülinapos évkör is. Kezdem gyűjteni a fotókat is, a „Miből lesz a cserebogár?” részhez. A rajz- és technika órákon készített műveikkel fogjuk a falakat díszíteni, de rengeteg tervem van még dekorációra, pl, színes tenyér-nyomatok, osztály-fa

Vettem pár textíliát, ezekkel takartam le a csúnya bútorokat. Beszereztem egy csomó papír-írószert is a közös alkotáshoz. Ebből is látszik, hogy hiába az osztályfőnöki pótlék, az a pénz simán elmegy az osztályra. Valamint hiába a két óra kedvezmény, az az idő pedig elmegy a rengeteg, feleslegesebbnél feleslegesebb adminisztrációra.

Már megszámolni sem tudom, mennyi papírt töltöttem és tölttettem ki, szedtem be, adatokat gyűjtöttem, táblázatokat szerkesztettem, stb. Vezetnem kell a törzskönyveket, a Kréta e-naplót, a magatartás- és szorgalom-jegyeket (erről persze megvan a magam véleménye), a hiányzásokat és igazolásokat, kitölteni a bizonyítványokat, és elkészíteni a statisztikákat. Ebédelés, napközi, hittan, szakkörök, tankönyv-osztás… Ez az osztályfőnöki munka nagyon nem szeretem része!

Egy papírt viszont saját ihletésemnek köszönhetek. A szülőknek ugyanis kiadtam egy kérdőívet, hogy jobban megismerhessem a gyerekeket. Ez alapján egy ofős füzetet vezetek, ahová a folyamatos megfigyeléseimet is rögzíteni fogom. Csináltam egy fb-csoportot, ahol mindent meg tudunk egymással beszélni. Ha szükséges, személyes beszélgetéseink is lesznek. És megtartottam az első szülőit, ahol, meglepetésemre, szinte az összes család képviseltette magát.

Készíttettem velük egy szociometriát, ami az osztályközösségen belüli társas kapcsolatokat vizsgáltam. Érdekes volt látni a páros barátságokat, háromszögeket, négyszögeket, és sajnos azt is, hogy van néhány peremre szorult gyerek is.

Az osztályfőnöki órákon csakis beszélgetni fogunk, különböző témákról, a beszélgetős kuckóban. Ennek azt a címet adom majd, hogy „Ami a szívedet nyomja” (Emlékeztek a régi svéd gyerekversekre?). Látva a gyerekek zsizsegését, már most látom, hogy ehhez be kell szereznem egy beszélő botot is. Célom, hogy emberien tudjanak egymással kommunikálni, és úgyszintén emberien oldják meg konfliktusaikat. És mivel a kommunikáció az egyik kedvencem, még egy osztály-blogot is el tudok nekik képzelni.

Tudjuk, hogy hozott „anyagból” dolgozunk. Tehát hiába akarnék muzsikus osztályt, mikor tavaly is csak egy fuvolás, egy furulyás és egy zongorás volt köztük, idén pedig csak egyetlenegy gyerek folytatja a zenélést. Nyilvánvaló ebből, hogy nem a hangverseny-látogatás lesz a fő programunk. Viszont nagyon sokan sportolnak közülük, vannak itt focisták, járnak karatéra, táncra, teniszre vagy úszni. Tehát valószínűleg a mozgás sokkal jobban meghatározza majd az együtt töltött időnket.

A „hozott anyag” rám is vonatkozik, hiszen egy tanár nehezen tudja meghazudtolni a személyiségét, Egy magyar szakos kolléga nyilván színházba viszi többet a gyerekeket, és ha informatika szakos volnék, programoznék velük. Az én mániáim közé viszont a természet, a környezetvédelem, illetve az egészséges életmód tartozik. Ezért célom, hogy mi ilyen környezettudatos, egészséges „öko-bio” osztály legyünk. Lesz szelektív kukánk, túrázni megyünk, és nem x csillagos szálláson alszunk, hanem sokágyas táborokban vagy sátorban. Kirándulás, kerékpározás (igen, már újra bicajjal járok!), várlátogatás, ilyesmi. A hegymászásba, barlangászatba, kenuzásba a férjemet is be fogom vonni.

Lesznek klubdélutánok és film-vetítések, megyünk majd tanyára és állatkertbe is. Első körben csapatépítésként kimentem velük a Csurgó-forráshoz ipiapacsozni, amit mindenki nagyon élvezett.

Már most azt tervezgetjük, milyen programokat fogunk együtt csinálni, minek öltözünk farsangkor (februárban!), vagy hová utazunk osztálykirándulásra (májusban!). „Réka néni, menjük Londonba! Vagy Thaiföldre!” Háhá, ahhoz egy kicsit több osztálypénzt kellene beszedni. J

Már most nagyon kedvelem őket, bár a fentebb említett „Réka néni!”-t percenként hallom tőlük az iskolában. Így szüneteim nem nagyon vannak, a reggelit örülök, ha délben eszem meg, vécére eljutni pedig a lehetetlen kategóriába tartozik.

Ennek ellenére élvezem ezt az új, sok nehézséggel, ám még több örömmel járó feladatot. Bízom benne, hogy mindvégig örömöt fogok benne találni, és már most tudom, hogy lesz részemről sírás-rívás a ballagáson. Célom, hogy érdeklődő, nyitott gyerekekké váljanak. Lehet, hogy nem nálunk lesz a legtöbb kitűnő meg dicséret meg magatartás ötös, viszont legyünk összekovácsolódott közösség. Ezért mindent megteszek!

2019. szeptember

Csemeték - november

           

 A november számomra amolyan nagyon nemszeretem hónap. Nyúlós, nyirkos, hűvös, sötét… Az ember halálra unja magát, legszívesebben téli álmot aludna. Azt azonban nem mondhatom, hogy idén olyan nagyon unatkoztunk volna ebben a hónapban.

Jó hosszúra nyúlt az őszi szünet, sikerült sokat pihenni. A gyerekek apjuknál voltak pár napot a bakonyi tanyán, majd Halásztelekre mentek barátaikhoz.

Idén is megrendezték falunkban a Márton-napot. Két éve a Civil Ház adott neki helyet, tavaly a Művelődési Ház kistermében tartották, most már annyira kinőtte magát a rendezvény, hogy a nagyteremben kezdtük a napot, kézműveskedéssel. Megint szépséges lámpások készültek.

Ebben az évben koncertet is tartottak; a Lóca együttes játszott vidám, főleg libás dalokat, amelyek közül sokat mi is velük énekeltünk.

Innen dudaszó kíséretében, lámpásainkkal, mécsesekkel kivilágított utakon vonultunk fel a várba, ahol először meghallgattuk a Márton püspök életéről szóló legendákat. Aztán tűzzsonglőr-show-val zárult az este, legalábbis számunkra. A többiek még visszatértek a művházba, és megnéztek egy mesét, mi fáklyával mentünk haza Almáskertbe.

A magyartanárnő versíró versenyt hirdetett az ötödikesek körében. Akik beneveztek, azokat meghívta moziba. Tündér is írt egy vicces elbeszélő „költeményt”, így ő is a nyertesek közé került. A Westendben a „Végzet órája” című filmet nézték meg együtt.

November 20-án legnagyobb gyermekem, Virág nagykorú lett. 18. születésnapját a megújult nappaliban tartottuk. Eljött Nagymami és Ottó is, akik egy új telefont adtak legidősebb unokájuknak. Én egy fotókönyvet készítettem neki élete 18 évének legjobb fényképeiből.

Izgalmas volt, amikor az egész faluban áramszünet volt, mi mégis tanítottunk. Pont egy olyan napon történt ez, amikor nulla percre sütött ki a nap, sőt: borult volt az ég, fekete felhőkkel. Az osztálytermekre romantikus félhomály borult. Én poénra vettem a dolgot, vittem be mécses-tartókat is, fejlámpát is. Direkt behúztuk a függönyöket, mécsest gyújtottam, így angoloztunk. Kiejtési versenyt is rendeztük úgy, hogy aki épp olvasta a nehéz, ismeretlen szöveget, az megkapta a fejlámpát, a többiek pedig zsűriztek.

Kincsőék az alsó tagozatosokkal színházba mentek. Vácon nézték meg a Micimackót.

Átadták az új nyelvi laborunkat. Azazhogy még nem használtuk, de már nagyjából be van rendezve és szerelve. Ez pont Tündérék osztálytermébe került. Nagyon tetszenek nekik az új padok. A terem télies dekorációt is kapott a megújulás tiszteletére.

           

Tündérék osztályát osztályfőnökük benevezte egy facsemete pályázatra. Nyertek is annyi vérszilvafát, ahányan vannak. Nagyon nemes a kezdeményezés: kis táblákra ráfaragják a gazdájuk nevét, ő gondozza majd a fát négy éven keresztül. A ballagásukon majd átadják őket a következő ötödik osztálynak.

Sajnos ezek elültetése sokáig húzódott, mivel össze akarták kötni az iskola átadási ünnepségével. Az apukák korábban kiásták a gödröket, november legvégén már a fagyos földet kapáltuk a szülőkkel. Azért biztosan emlékezetes lesz mindenkinek, amikor együtt ültettük el a fákat: gyerekek, szülők és vendégek.

            Hát igen, az átadó. Ugye két pályázatot is nyert az iskola, aminek keretében hatalmas felújítási munkálatok zajlottak, és még mindig zajlanak nálunk. Villanyszerelés, szigetelés, vakolás, festés, radiátor-csere, satöbbi. A novembert is úgy csináltuk végig, hogy közben fúrtak, fűrészeltek. Nehéz volt úgy tanítani és tanulni, hogy odakint hol anyagot kevertek, hol kalapáltak. Néha az ablak előtti állványon jelent meg egy munkás, néha bejött az óra közben öt percre bevakolni egy ablakot, stb. Egyaránt volt izgalmas és feszült ez az időszak.

Amikor november legvégén az átadó-ceremóniát tartottuk, kint még mindig szerszámok és anyagok álltak az udvaron, és csupasz hungarocellek borították az épületet. A tornaterem azonban, ahol az ünnepség zajlott, tényleg kész lett határidőre.

            Volt az ünnepségen minden, ami kell: versmondás, fuvolaszó, táncbemutató… Két lányom is tagja lett a frissen megalakult iskola-kórusnak: Csillagék népdalokat énekeltek, Kincsőék pedig a „Hangjegysziget”-et. Leginkább talán az tetszett, amikor gitárkísérettel szinte mindenki együtt énekelte a Pál utcai fiúk egyik betétdalát, a „Legyen szabad a grund”-ot.

           

Azért, mert a gyerekeim iskolába járnak, és én is tanítok, nem szűnt meg nálunk teljesen az életiskola. Például a fűtésszezon bekösznöntével napi feladatuk a tűzifa behordása. Múltkor hatalmas fapakolást is rendeztünk, amikor csatárláncba állva adogattuk egymásnak a fahasábokat. A gyerekek Zolinak is segítenek néha a ház munkálataiban, például adogatják a szerszámokat, megmérnek dolgokat, behoznak-kivisznek ezt-azt, illetve feltakarítanak azokon a helyeken, ahol épp végzett a munkával.

     Véglegesen eljött a benti világ, ezért egyre többször kézműveskednek. Nővérük születésnapjára például füzetet festettek, Buddhás dísz készítettek, 18-as feliratot csináltak. Mivel a további kézművesség inkább az adventi időszakhoz és karácsonyhoz köthető, ezért ezekről inkább egy hónap múlva írok.

            Decemberben programok folyt. köv.: adventi hangverseny, zeneiskolások koncertje, Hesz-nap, falukarácsony és iskolakarácsony vár ránk az itthoni ünnep előtt.

Számomra a november két nagy eseményt is hozott: végre megírtam több mint 50 oldalas portfóliómat a minősítésemhez, valamint megrendeztük a Nőszirom Nyílt Napját is. Legközelebb erről fogok nektek beszámolni.

2018. december

Iskola, iskola…. - Véget ért 9 év otthontanulás

…de sok gyerek jár oda. És most már az enyémek is! Amint arra már korábbi posztjaimban haloványan utaltam, számunkra véget ért kilencévnyi otthontanulás, és ettől a tanévtől az összes gyerekem állami intézmény nappali tagozatos diákja lett.

            Amikor ezt a hírt megosztottam ismerősökkel, sokan kérdezték, hogy mi vezetett ehhez a döntéshez. Hát az, hogy elkezdtem dolgozni! Mert ugye az elmúlt években a lábamat lógattam, és nem csináltam semmit… Komolyra fordítva a szót: hivatalosan tényleg 11 éve dolgoztam utoljára, az elmúlt időszakot pedig főállású anyaként háztartással, otthonteremtéssel, kertészkedéssel töltöttem (Aki szerint ez semmi, az főzzön, mosson, termesszen zöldséget hét személyre.). Nem mellesleg a magántanuló gyerekeimmel foglalkoztam itthon, sikeresen felkészítve őket a vizsgáikra.

Visszagondolva tényleg elég sok évre kimaradtam a munkahelyek világából. Aminek legfőbb előnye a szabadság volt, hátránya viszont az anyagiakban rejlett. Amíg kicsik voltak a gyerekek, még el tudtam így lavírozni, tekintettel a természetben élésre, ahol ugye a kevés bevétel elég volt, mert ehhez kevés kiadás is járult.

A kisgyerekek azonban szép lassan (egyesek pedig villámtempóban) nőnek, növögetnek. Egyre több dologra van szükségük. Erre már sajnos nem elég a CsP és a hosszú szenvedés után kikönyörgött állami tartásdíj. Miután a második gyerekemet is felvették az abai gimnáziumba, tudtam, hogy dupla kollégiumi, utazási és egyéb költségekkel már nem fogok tudni megbirkózni.

Amikor elkezdtem osztani-szorozni, és rájöttem, hogy a helyzeten bizony csakis egy munkahely segíthet, rendszeres fizetéssel, szinte rögtön megtudtam, hogy elmegy a helyi iskolából a régi angoltanár. Megpályáztam nyáron az állást és meg is nyertem! A nógrádi Hesz Mihály általános iskola tanár lettem! A hírt pánikkal vegyes örömmel vettem tudomásul.

A hosszú Gyes-es, Gyed-es és Gyet-es időszak másik hátránya az, hogy ezek úgymond elveszett éveknek számítanak. Hivatalosan ez alatt ugye nem tanítottam, hiába tanultam otthon az öt gyerekkel. A közoktatásban semmisnek tekintik azokat az éveimet is, amikor vállalkozó voltam. A Bt-nk számlát adott oktatási tevékenységről, de az igazolásomon nem szerepel az a szó, hogy pedagógus vagy tanár, így olyan, mintha nem is tanítottam volna abban a kezdeti időszakban középiskolában illetve nyelviskolában.

           

A rossz hírt éppen tegnap tudtam meg: nem elég az éveim száma ahhoz, hogy bekerüljek a Pedagógus 1-be. Szomorúan vettem tudomásul (magyarul bőgve a helyszínen és hazafelé jövet is), hogy bizony 44 évesen „Gyakornok” lettem. Írhatok portfóliót, lesznek vizsgatanításaim, csinálhatom a minősítést, ugyanígy, mint a 25 éves kollégáim. Egyrészt fizetésben lesz nekem nagyon rossz ez a besorolás, jóval kevesebbet fogok kézhez kapni, mint amire számítottam, másrészt olyan megalázó, hogy 23 éves tapasztalattal a hátam mögött – gyakornok vagyok. De ami szabály, az szabály.

            Lenyelem a békát, ezt is, mint korábban az életemben sok minden mást is. Mert mi mást tehetnék? Mehetnék kétszeres, akár háromszoros fizetésért is Budapestre, nyelviskolába, magánsuliba, ami viszont rengeteg utazással, szinte egész napos elfoglaltsággal járna. Nekem viszont itt a családom, a férjem, a gyerekeim, a háztartás, a kert. Továbbra is naponta főzök, ugyanúgy tervezem jövőre a veteményezést és befőzést, mint eddig, és hát ezért a kisebbekkel a hétköznapokon is foglalkozni kell.

          

  Meg amúgy is, meg kell mondjam a frankót: megkedveltem itt a munkát. Sokkal jobb minden, mint amire számítottam. Paráztam az adminisztrációtól meg az e-naplótól. Aztán elvégeztem az online Kréta-tanfolyamot (30 kreditpont, yes!), és így már szinte gyerekjáték az egész. Persze sokkal bonyolultabb, mint a hagyományos könyv-napló, de manapság sajnos minden az egyre kevésbé egyszerű felé megy.

            A szabályok mennyisége még az elviselhető határon belül mozog. Vannak persze dolgok, amikkel nem értek egyet: kettes sor, osztály vigyázz meg „jóóó napot kííívánok” kórus… Mintha 30 év alatt semmi se változott volna. Étkezőbe átkísérni, egyik szünetben folyosóra terelni, másikban bent tízóraiztatni, a harmadikban a kertbe kint lenni velük… Eleinte kicsit bonyolult volt a rendszer, de kezdek beleszokni.

Tartottam kicsit attól, milyen lesz új emberekkel együtt lenni, kollégákat megismerni, egy pedagógus munkaközösség részének lenni. Valahogy feszélyezett légkörre, besavanyodott tanárokra, szigorra avagy unalomra számítottam. Egyik se nyert. A kollégák egész jó fejek! Jó a hangulat, sokat beszélgetünk egymással a szünetekben ügyeletesként vagy a lyukasórákban. Megy a poénkodás, nevetés. Nem mellesleg kevesen vagyunk, mindössze 14-en, tehát nagyon fontos, hogy segítsük egymást. Jövő héten pl. földrajz órát fogok helyettesíteni! (Áj láv föci!)

            Leginkább talán a gyerekektől tartottam. Rengeteg új arc, új személyiség – és új név. Nekem pár nap alatt sikerült az összes tanítványom nevét megjegyeztem, pedig majdnem 100-an vannak! Másrészt: annyi rosszat hallani a „mai fiatalokról”. Itt is jöttek a rémhírek, ennek meg annak az osztálynak a fenegyerekeiről. Ez az iskola viszont kicsi, falusi, családias hangulatú. Mindenki mindenkit ismer. Mindenki ránéz minden osztály diákjaira. Ha valahol probléma van, arról rögtön tudunk, és azonnal kezeljük. Nekem a „fenegyerekekkel” sincs túl sok gondom. Néha fárasztóak, de amúgy nem annyira szörnyűek. Rájöttem, hogy semmi másra nincs szükségük, csak figyelemre és szeretetre. Sokat beszélgetek velük a folyosón vagy a kertben, és úgy érzem, megkedveltek.      

      Mielőtt elkezdődött volna a tanév, kedvenc töritanáromtól, a netes Jocó bácsitól kértem támogatást. Azt a mottót küldte nekem üzenetbe: „Elengedni (a félelmeket), leszarni (a sok hülyeséget), élvezni (a gyerekekkel való együttlétet, a tanítás folyamatát)!” Na, valahogy így állok én az egészhez…

            Az is jó az egészben, hogy a három kislányom is odajár.     És hogy nekik hogyan jött be a több éves otthontanulás után az iskola, arról majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni.

2018. szeptember