Ciprus 4. - Paphos, Konnos

Az egész ciprusi útra jellemző volt egyfajta szervezetlenség. Igazából úgy indultunk neki, hogy ha már maga az út ilyen hirtelen felindulásból született, akkor csináljuk az egészet tök spontán módon. Ez nem rossz hozzáállás, de útközben rájöttünk, hogy kicsit nagyobb tervezéssel csomó időt megspóroltunk volna, és nem maradtunk volna le helyszínekről, programokról.

Sajnos a következő nap is egy ilyen elszalasztott lehetőségről szólt, ami aztán igencsak rányomta bélyegét a hangulatunkra. Paphos város volt a célpont, és az egész hét leghosszabb utazása várt ránk. Na nem túl hosszú, két órás, hiszen a sziget maga is pár óra alatt beutazható. De azt a fene se gondolta volna, hogy nem a partra visz minket az Intercity, hanem a belvárosba, ahonnan még majdnem egy órás csalinkázás után jutottunk csak le a tengerhez. Már az volt az érzésünk, hogy egy olyan buszt fogtunk ki, ami bejárja egész Paphost. 

Így láttuk a komplett üdülő-negyedet, viszont olyan későn értünk le, hogy addigra már az összes szervezett túra elindult. Pedig mi el akartunk volna menni megnézni egy kanyont, a teknősök öblét, esetleg még Afrodité szikláját vagy születésének helyét is.

Csalódottak voltunk, és egymásra meg a világra morogva ültünk jó ideig. Némasági fogadalmat téve bámultam a tengert, ami előtt Afrodité szobra állt.

Aztán csak megszületett a nagy terv: nézzük meg a régészeti parkot! Az ötlet remek, bár ez nem 40 fokban, szikrázó napsütésben lett volna ideális. Mindegy, mi ugyebár kalandvágyók vagyunk, és sikerült különböző módon enyhíteni is a hőséget:

1. Ücsörögtünk a légkondis látogatóközpontban, és megnéztünk egy tök érdekes filmet a régészeti feltárásokról.

2. Nekivetkőztünk, és úgy jártunk körbe a romokat.

4. Egy nagy fa árnyékéban pihentünk, kajáltunk, és megcsináltuk a repülőgép becsekkolását, illetve az utolsó szállás lefoglalását (Lassan érik nekem is egy okosteló…).

4. Fagyiztunk.

5. A végén én még a tengerben is megmártóztam.

Amúgy, ha a folyamatos megsülést és izzadást nem vesszük figyelembe, maga a park nagyon érdekes és látványos volt. Rengeteg görög meg római korabeli romot láttunk, nagyon jó állapotban megmaradt mozaikokat, oszlopokat díszes oszlopfőkkel.

A hatalmas amfiteátrumnál sokat időztünk.

Aztán megnéztük a világítótornyot is, aminek az őrszobája kiállítást is rejtett.

Szép volt a helyszín, közvetlenül a tengerparton, és sok természeti képződményt is láttunk, sziklákat, barlangokat, kőhidakat.

Egy frankkori palota maradványait is megtekintettük.

Utunk során sokszor találkoztunk mindenféle gyíkokkal, de itt különösen sok volt belőlük.

Aztán ismét hosszabb buszozás várt ránk visszafelé, így ezen az estén csak rövid nicosiai sétát tettünk, viszont annál jóízűbben vacsoráztunk.

Elhatároztuk, hogy az utolsó napunkat szuperül megtervezzük-szervezzük, hogy tökéletes legyen. Az is lett! Ez a szombati nap az egész ciprusi hét méltó megkoronázásává vált!

Mindkettőnk kedvence Aiya Napa lett, így elhatároztuk, hogy visszamegyünk oda, csak egy másik partszakaszára.

A busz-utazás tartogatott némi furcsaságot. Hétvége lévén rengeteg fővárosi igyekezett a tengerhez, így már reggel nagyon zsúfolt volt a busz-végállomás. (Tisztára mint nálunk a Déli pályaudvar, a sok balatoni nyaralóval.) A sofőr nem engedte fel a buszra még a kis kézipoggyászokat sem. És mivel megtelt a busz, ülőhely hiányában a következő városi megállókban nem engedte fel az ott várakozókat sem. 

A ciprusi buszokon tilos állva utazni! Szomorú volt látni a sok csalódott arcot, akiknek egy órát ott kellett várakozniuk a következő Intercity-re (már ha arra felfértek egyáltalán). Ugyanez volt amúgy a helyzet visszafelé, csak még durvább mértékben, amikor nagy csomó ember volt kénytelen a megállóban maradni a napon, hőségben…

De haladjunk tovább és érkezzünk meg végre Aiya napába, ahol ismerős volt az átszállás a központban, csakhogy ezúttal tovább mentünk Capo Greco-nál, méghozzá Konnos-ba.

Ott olyan helyen reggeliztünk, ahonnan ráláttunk az öbölre. Mi azonban mazochista módon nem rögtön a tengerbe vetettük magunkat, hanem előbb egy túrát tettünk.

Kezdetben a felső ösvényen haladtunk, ahonnan szépen rá lehetett látni az öbölre. A célpont Küklopsz barlangja volt, ahol búvárokat láttunk merülni.

Mi pedig rögtön a tenger vízében merültünk meg, ahol sziklás-köves volt a part.

Visszafelé már az alsó ösvényen jöttünk, így meg tudtunk állni a gyakorlatilag üres Tigonos beach-en is fürdeni, ahol már kavicsos volt a lábunk alatt a talaj.

Konnos bay-be visszatérve természetesen újabb fürdés következett a homokos strandon, ami viszont már dugig volt emberekkel.

Nem is maradtunk ott, mentünk tovább egy parti ösvényen, ami egy idő után már magasabban haladt.

A kilátás pazar volt: visszatekintve Konnos-ra, előrefelé pedig a másik öbölre, ahol hajók, vitorlások várakoztak.

A szirt kiugró csücskébe eléggé hamar odaértünk, és ott egyrészt egy kedves kis kápolnát találtunk, másrészt egy fagyizót. Hát, az utazás legdrágább, egyben legborzalmasabb ízű fagyiját sikerült ott elnyalnom (illetve Zolinak átpasszolnom).

Itt egy lépcső lefelé menve egy másik tengeri barlangban találtuk magunkat, tele pancsoló emberekkel. Szerencsére Zoli picit odébb talált egy eldugottabb fürdőhelyet. Itt tök egyedül úszhattam a kéklő tengerben.

Ezután Kamara Tou felé vettük az irányt.

Kettő sziklahidat is beterveztünk, de az elsőt, a Koraka kőhidat lezárva találtuk, ugyanis életveszélyesnek nyilvánították a rálépést. (Rögtön felidéztük a máltai emléket, hogy mi még épphogy láthattuk az Azúr ablakot, ami pár hétre rá leomlott.)

Aiya Napába lejutva hamarabb szálltunk le a buszról, hogy megnézhessük a szoborparkot. Ez egy hatalmas szabadtéri terület, tele kő- és fémalkotásokkal. 

A téma igencsak vegyes, talán görög istenségekkel találkoztunk legtöbbet, közülük is természetesen Afrodité volt a legnépszerűbb.

Innen újra kisétáltunk a tengerhez, ahol a második kőhíd, a Love Bridge várt ránk. Erre már rá lehetett lépni, amit meg is tettünk.

Vakmerő emberek innen a magasból ugráltak bele a vízbe, köztünk magyarok is (Hajrá, Zita!).

Az öblöt magányos sziklák és a szirtbe vájt tengeri barlangok tarkították. 

Karousos Beach volt az utolsó strand, ahol megfürödtünk a tengerben.

Innen ismét busszal mentünk Larnacába, az utolsó szállásunkra. Ez volt mind közül a legszebb, kár, hogy csak egy éjszakát töltöttünk itt el.

Estére bementünk a város központjába egy kis sétára, meg hogy szuveníreket vegyünk a családnak. A helyi édességek annyira nem jöttek be a gyerekeknek, hogy még most is van belőlük, de Nagymami örült a fűszereknek. Természetesen a hűtő-mágnes nem maradhatott el. Én egy szép tálat választottam, Zoli pedig egy Afrodité szobrocskát.

Sétánk során megtapasztalhattuk, mennyire élénk az éjszakai élet Larnacában, és kivilágítva láthattuk a Szent Lázár templomot.

Búcsú-vacsoránkat egy kedves helyi vendéglőben fogyasztottuk el, ahol a vendéglátó házaspár igazi szórakoztató egyéniség volt.

Másnapra már nem sok izgalom várt ránk. Mindössze annyi, hogy éjjel a szél lefújta az erkély korlátjáról Zoli törülközőjét, de ő trükkösen visszaszerezte.

Reggel reptér, ahol egy felmérést végző hölgy kérdéseivel ostromolt minket a nyaralásunkkal kapcsolatban.

Szerintem mi voltunk a legkisebb poggyásszal rendelkező utasok a repülőgépen! (És hogy hogyan is csináltuk végig az egy hetet ennyi cuccal? Egyrészt ésszerű pakolással. Másrészt minden 2. napon szépen kimostam kézzel a fehérneműt, trikót, fürdőruhát…)

Debrecenbe érkezésünk katasztrofális volt, egyrészt mert ugyanolyan kánikula fogadott idehaza, mint amilyen Cipruson volt. Másrészt mert szembesültünk azzal, hogy busz csak 2 (!!!) óra múlva megy a városközpontba. Taxira nem akartunk költeni, inkább nekiindultunk gyalog a bekötőúton, stoppoltunk – és végül felvett minket egy srác, és bevitt a nagyállomásra.

A vonaton a mai magyar valóságba csöppentünk: 40 fok meleg, nulla légkondi, milliós embertömeg a Campus fesztivál miatt. Budapesten átvettük Nagymamitól a gyerekeket, józan ésszel átgondolva fáradtságunk miatt kihagytuk a váci Kowa koncertet, és inkább hazajöttünk egyenesen Nógrádra.

Így ért hát véget ez a spontán nyaralás.

2019. augusztus

Ciprus 3. - Észak-Ciprus, Troodos

Mint azt már írtam, Ciprus kettéosztott ország lett a görög puccsot és a török megszállást követően. Történt amúgy egy kísérlet az egyesítésre, de a népszavazáson a görögök, akik a sziget lakosságának kb. kétharmadát alkotják, nemmel voksoltak, hiába akarta azt a kb. egyharmadnyi török lakosság. Bocsánat, nem is szabad őket görögnek meg töröknek hívni, csakis így: ciprióták!

Ráadásul nemcsak az ország közepén húzódik egy határvonal, hanem a fővárosén is. Nicosia tisztára olyan, mint anno Berlin, kivéve, hogy fal az nincs, csak egy különböző szélességű semleges ENSZ-sáv.

Sétál az ember a főutcán, ahol egyszer csak egy határőr-bódé állja útját. Bemutatja az útlevelét, áthalad a semleges övezeten, majd a török oldalon, hasonló ellenőrzést követően folytatja tovább útját ugyanannak a főutcának a másik végén. Abszurd, és végtelenül elszomorító helyzet.

Bizonytalanok is voltunk benne, hogy mennyire biztonságos egyáltalán átkelni a megszállt zónába, de blogokat olvasva, ismerősöktől információt kérve meggyőződtünk róla, hogy nincs semmi félnivalónk. A Tourist Information-ban mind a görög, mind a török oldalon nagyon készségesek voltak. És mi magunk is megtapasztalhattuk, hogy Észak-Ciprus ugyanolyan biztonságos, mint Dél, és a „törökök” legalább annyira kedves emberek, mint a „görögök”.

Igaz, hogy itt török líra van, de elfogadják az eurót is, csak lírában kapjuk a visszajárót. Az északi városkapun át jutottunk ki a busz-állomáshoz, ahonnan Famagustába, Ciprus nyugati szélére utaztunk. Itt a buszokat az utcán akárhol le lehet inteni, és akárhol le is lehet szállni, csak szólni kell idejében a sofőrnek, akinek leszálláskor kell fizetni.

Famagusta (ennek is van másik neve: Gazimagusa) ősi település volt, ma már nagy modern város, ahol sok minden a török diadalra emlékeztetett (Atatürk forever!).

A régi vastag falakon belül számos műemlék látnivaló várt ránk. Elhagyatott, ürességtől kongó templomok (pl. a „lyukas” templom, ezt persze mi neveztük el így), pasa sírja, velencei palota maradványai, amit most autó-parkolónak használnak…

A boltívek alatt átkelve egy olyan börtöncellára bukkantunk, amiben 150 éve egy nacionalista költő raboskodott.

Eléggé morbid volt látni az átlényegült gótikus katedrálist – ma mecsetként működik. A szent helyekre a belépés csakis letakart testtel történhet, ezért használtunk mi is több helyen vállkendőt.

Amikor az Othello toronyba értünk, a nap már toronymagasan járt, gőzölgött a levegő. Zoli bemászott minden lukba, üregbe, ott legalább hűs volt, aztán felmentünk a torony legtetejére, ahol megsültünk. 

Persze szép volt innen a kilátás a tengerre is, a romokra is. Amúgy állítólag Shakespeare tényleg innen vette az ötletet drámájához, mert élt itt valaha egy nemes, aki (alaptalan) féltékenységből megölte a feleségét.

A szellemváros következett ezután, ahová szigorúan tilos a belépés. Képzeljétek el a helyzetet, hogy laktok egy jó kis lakásban, aztán közlik veletek, hogy pár órátok van összepakolni, majd el kell azt hagynotok, mert a katonák kiürítik a városrészt. 

Ma ez katonai támaszpont, ahol a házak azóta pusztulnak. Ide csak távolról lehet bekukucskálni, és fotózni sem szabad, de azért egy párat persze kattintgattunk.

Innen Ciprus északi csücskébe buszoztunk, amihez át kellett vágnunk az északi-hegység láncolatán.

Itt Kyrenia, (azaz bocsánat, Girne) várt ránk. Volt ottomán temető is, cuki fehér templom is.

Sétáltunk egyet a kikötőben, egy nagyon hangulatos öbölben, mólóval, vámházzal.

Aztán az erődbe látogattunk, és nem is gondoltuk volna, hogy olyan gazdag programot kínál, hogy több órát eltöltünk majd benne.

Kazamaták, börtön-panoptikum, de legérdekesebbnek talán a hajóroncs-múzeumot találtuk.

Innen rövid busz-utazás után vissza is tértünk Nicosia északi városrészébe. Megint a görög és török, keresztény és iszlám, régi és új világok ellentéteit figyelhettük meg az épületeken. Kellemes kis színfoltnak számított a gyarmatosítás-korabéli kék-fehér városrész.

Újabb határátkelés, újabb útlevél-ellenőrzés, persze minden gond nélkül, de akkor is elkeserítő…

A vacsorára elfogyasztott halloumival (ciprusi sajttal) töltött pita viszont isteni volt!

Másnap úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a várost, irány a természet! A sziget legmagasabb csúcsát készültünk megmászni. Ehhez kellett először is egy hosszabb út nagybusszal, majd rövidebb út kisbusszal.

Ez utóbbi már a magasban, kanyargós hegyi szerpentineken.

Amikor megérkeztünk a totálisan kihalt Troodos-i megállóhelyre, 1700 méteres magasságba, végre hűset éreztünk. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer örülni fogok annak, hogy hosszú-ujjút vehetek fel trikó helyett. Mondjuk ez is hamarosan lekerült rólam, mert, lévén csúcstúra, felfelé kezdtünk gyalogolni, amitől hamarosan szépen kimelegedtünk.

Gyönyörű úton mentünk, fenyves-erdőben, ahol fantasztikus fenyő-illat áradt.

A különböző kilátópontokról csodás kilátás nyílt a környező hegyekre.

A csúcsot, az Olimboszt csak majdnem tudtunk megmászni, mert sajnos itt az is lezárt katonai zóna volt. De azért 1940 méterre feljutottunk, ami szerintem nem rossz teljesítmény. Jutalmul adtunk is érte magunknak egy-egy fagyit.

Amint lefelé gyalogoltunk, láttuk, hogy megérkezett a sok mű-turista. Buszokkal meg dzsipeken felhozatják magukat a csúcs alá pár méterrel, lépnek néhány lépést, és akkor ők elmondhatják magukról, hogy „megmászták” a legmagasabb csúcsot. Röhej. (Természetesen tisztelet a kivételnek, időseknek vagy mozgássérülteknek.)

Visszaérve a látogatóközpontba, ami közben megtelt emberekkel, mi lepihentünk. Élveztük, hogy nem forróság van, hanem csak simán meleg, hogy árnyékban tudunk feküdni és beszélgetni. Talán ez volt a legnyugisabb napunk.

Annyira kipihentük magunkat, hogy Nicosiába visszatérve még egy kis késő délutáni-kora esti városnézésre is maradt energiánk. Minő meglepetés, láttunk templomokat és mecseteket (mily meglepő), ráadásul egy hammamot (azaz fürdőt) is.

A püspöki palotát követően egy régi iskolaépület előtt valamilyen helyi rockzenekar fotózásába csöppentünk bele. Még jártuk kicsit a boltokat, volt kettő nagyon „rékás” kedvenc üzletünk, az egyik hippis, a másik meg öko. Mégsem ott vásároltunk, hanem a „CBA”-ban, méghozzá csokit…

2019. augusztus