Csemeték - Október

A nógrádi iskolát felújítják, szeptember óta zajlanak a munkálatok. Fúrnak, faragnak, kopácsolnak naphosszat. Nehéz a tanulás a diáknak, nehéz a tanítás a tanárnak ebben a káoszban és hangzavarban.

Üröm az örömben, hogy vannak munkálatok, melyekhez be kellett zárni az iskolát, emiatt nálunk az őszi szünet nem egyhetes, hanem kettő! Tehát ez a bejegyzés tulajdonképpen csak a hónap első három hetéről fog szólni, ami azért eléggé mozgalmasra sikeredett.

Az október rögtön egy sportnappal indult – kényszerűségből, mert épp ekkor cserélték ki a tantermek ablakait. Átvonatoztunk hát a berkenyeiekkel és nógrádiakkal Diósjenőre, majd együtt felsétáltunk a hegyoldalba. Itt a helyiek már vártak minket fent a sportközpontnál, ahol a tesitanár a pályán bemelegítést tartott nekünk. 

Bizony, nekem is, mert úgy döntöttem, hogy (próba-szerencse) én is részt veszek a nap egyik legizgalmasabb eseményén, a futóversenyen. 2018 métert kellett az iskola összes diákjának lefutnia. Nekem csak egyetlen célom volt: ne én érjek be legutolsónak, és ezt szerencsére bőven sikerült (túl)teljesítenem. Rajtam kívül még egy tanárnő és két tanár futott, persze mind előttem értek célba, de a részvétel a fontos, ugyebár. Már az is nagy szám volt, hogy a hegymeneteket túléltem. 

Itt mindenkinek saját magát kellett legyőznie, például Csillagnak megküzdenie az őt kínzó köhögéssel. Büszke vagyok a lányaimra, lefutották becsülettel a távot - bár szegény Csillag célba érve beletenyerelt egy darázsba, ami jól megcsípte őt. Nagyon jó volt így kötetlenül együtt lenni a gyerekekkel is, kollégákkal is. Vártam az ezután következő akadályversenyt (úttörő-nosztalgia a köbön), de az élet sajnos közbeszólt…

Pont eközben történt ugyanis Abán egy szerencsétlen eset: Kende kéztörése. A fiam ugyanis a gimnázium udvarán focizott, amikor sikerült úgy esnie, hogy teljes testtel rázuhant a karjára. A telefonhívást követően rögtön rohantam a jenei állomásra, onnan vonattal Budapestre. Mindeközben megtudtam, hogy mentővel bevitték Székesfehérvárra, és szerencsére Virág is vele mehetett (18 évesnek mondva magát, pedig annyi majd három hét múlva lesz.) Édesapám lefuvarozott kocsival a fehérvári kórházhoz, ahol a legnagyobb fájdalmak közepette találtam a fiamat. Megtudtam, hogy Kendének a sing és az orsócsontja is durván eltörött. Kapott többféle fájdalomcsillapítót, de csak az utolsó hatott. A gyereksebészeten mindenki nagyon rendes és kedves volt, de a műtétre sajnos több órát kellett várnunk. Az operáció során a csontjait visszaigazították, és fémmel rögzítették őket. 

Bent kellett aludnunk, másnap átkötözés és röntgen, és csak ezután térhettünk haza. Két hétig hónaljig tartó gipsz volt rajta, ekkor nagyon zavarta, hogy a könyökét nem tudja behajlítani. Szerencsére nem hagyta el magát, hanem igyekezett mihamarabb visszaszokni a mindennapi életbe, és fél kézzel megtanulni cipőt kötni vagy zuhanyozni. Most már rövidebb gipsz van rajta, amivel gyakorlatilag mindent tud csinálni – még focizni is. Mert igen, Kende ilyen: Abán, ahol a balesete történt, két hétre rá már begipszelt törött kézzel, mezítláb futballozott…

Ha már Aba, maradjunk is még az Atilla Király Gimnáziumnál. Hétvégén ugyanis különleges tábort tartottak itt – a néptánc és a kézműveskedés jegyében. 

Virágék hol különböző táncokat tanultak és gyakoroltak, hol alkottak. Régi rajztanáruk látogatott el a gimnáziumba, vele közösen készítettek el egy csodaszép, batikolt alkotást.

Attól még, hogy iskolába járnak a gyerekek, változatlanul segíteniük kell a házimunkában. Ahogy bejött a hűvösebb idő és elkezdtünk fűteni, az ő dolguk lett a fa behordása. A szembe-szomszéd kivágta pár fáját (megsirattam a hatalmas nyírfát), ezeket hordták át a gyerekek több adagban a mi tűzifáink közé. 

Virág a félkezű Kendével együtt pakolt át egy adagot, később pedig a három kislány segített Zolinak az áthurcolkodásban. Virággal felszedtük a kert legutolsó terméseit, a fűszernövényeket és tökféléket.

A lányoknak be kell segíteniük a házépítés munkálataiba is. Hol szigetelőanyagot hoznak be, hogy lambériát cipelnek fel a műhelyből. Igazi életiskola nekik a szerszámokkal való ismerkedés, élő matek a mérés.

A hónap bővelkedett ünnepekben. Az állatok világnapjáért a harmadikosok voltak felelősek. A műsorukban Kincsőn is mondott egy vicces verset.

A hatodikosok az aradi vértanúkról emlékeztek meg. Osztályfőnökük (aki ráadásul magyar szakos) sokáig beteg volt, és nekem nagyon tetszett, hogy távollétében a gyerekek próbálták az előadást és a tanárok is segítettek a gyakorlásban. (A hatodikosokkal kapcsolatban megemlítem az amerikai csoport látogatását. A foglalkozáson mindannyian nagyon lelkesen vettek részt!)

A hetedikesek, egy színdarabot adtak elő október 23. tiszteletére. Igaz, hogy Csillag csak a kórusban szerepelt, mégis nagy hatással volt rá mind a felkészülési szakasz, mind maga az előadás. Otthon folyamatosan Cseh Tamás és Koncz Zsuzsa dalokat hallgatott-énekelt, és a végére már mindenkinek a szerepét kívülről fújta.

Annyira megtetszett neki a színielőadás, hogy elhatározta, ő is fog a dráma-szakkörre járni. Ennek azért örülök nagyon, mert szerintem benne nagyon ott van ez a mélyben, és jó lenne végre a tehetségét a felszínre hozni.

Voltak még ünnepek az iskolában: Csillagék volt osztályfőnöke ment nyugdíjba. Ez a tanárnő már egész életében itt tanított, még gyerekként is ide járt, volt hát nagy búcsúztatás, mind a tanítványok, mint a kollégák részéről. Csillag közkedvelt fuvolatanára pedig férjhez ment, őt is köszöntötték diákok is, tanárok is.

Most tartották meg az őszi kirándulásokat is. Furcsa, hiszen számomra a kirándulás valami olyasmi, amikor az ember hátizsákot kap a hátára, bakancsot a lábára, és irány a természet. 

Ehhez képest Tündérék Pécsre és Orfűre utaztak. Élete első osztálykirándulása nagyon jóra sikeredett. Már önmagában az izgalmas volt, hogy sötétben indulnak, és busszal utaznak együtt jó messzire. 

A szállásuk Orfűn volt, pont a tó partján. Szombaton Pécsre mentek, ahol körbejárták a belvárost. 

Elmentek a Zsolnay Múzeumba is. 

A nap végén még egy színházi előadást is megnéztek közösen. 

Vasárnap bográcsban főztek együtt, és volt palacsintasütő-verseny is.

Csillagék „kirándulása” annyi volt, hogy Vácon töltöttek el az osztályával együtt pár órát. Nagyon élvezték: mindenféle játékos feladatot kellett megoldaniuk, kamaszként beszabadultak a játszótérre, és a végén töménytelen mennyiségű pizzát is ettek.

Szegény Kincsőék jártak rosszul, mert az ő napjukra nagyon lehűlt az idő, eső esett, szélvihar tombolt. Így a Városligetből annyi lett, hogy részt vettek a Mezőgazdasági Múzeum interaktív kiállításán, majd utána elmentek a Westendbe moziba, megnézni a Pelyhesről szóló filmet.

Megemlítem még azt a kivételes alkalmat, amikor mind az öt gyerekemmel együtt mentünk be Vácra. Sajnos nagyon ritka, hogy így együtt lehetünk, ezért meg kell becsülni az ilyen napokat. Jól is sikerült: szépen sütött a nap, meleg volt, megebédeltünk és fagyiztunk a téren.

A gyerekek most tehát őszi szünetelnek, azaz: néha az apjukkal vannak a Bakonyban, néha a Nagymamival Budapesten, néha pedig barátoknál Halásztelken. Mi pedig végre újra kettesben a férjemmel. Túrázunk, filmet nézünk, és Zoli a házat csinálja, én pedig a portfóliómat. Élvezet és pihenés!

2018. október

Naszály

Képriportot teszek most fel a blogra hétfői túránkról, mely Zoli kedvenc magyar hegyére, a Naszályra vezetett.

Már régóta tervezte, hogy megmutatja nekem a Naszályt. most végre elérkezett az idő. Indulás 6.30-kor Nógrádról. Vácra vonattal, Kosdra busszal utaztunk.

Kosdtól határától, a Naszály kapujából indultunk útnak a felfelé vezető erdei úton.

Nemsokára elértünk a bányász emlékműhöz, ami egy 1931-es tragédiának állít emléket. A régi kő monumentum mellé hét új kopjafát állítottak a hét áldozat emlékére. 

A sok száz éves római út még ma is jól járható. Érdekes érzés volt ilyen régi köveken lépdelni.

Zolinak az elmúlt hetek szinte csak a házbővítésről szóltak, jól esett most egy kis kikapcsolódás a természetben.

Rám is nagyon rám fért az erdei séta a sok tanítás után. 

Zoli felvezetett a keleti karsztfennsíkra, és itt költöttük el a reggelinket egy-egy sziklán ülve.

Csodálatos látvány tárult elénk a Cserhát irányába. 

Innen már Berkenyét, Nógrádot (a várat is!) és Diósjenőt is láttuk.

Egyelőre még csak a keleti panorámában gyönyörködtünk. 

 Zoli felállt a Kopasz tető csúcskövére.

Az első barlang a 74 közül. Sárkánylyuk a neve.

A Násznép barlangot is Zoli térképezte, csakúgy, mint a Naszály összes barlangját.

Él egy régi legenda, hogy a barlang a nevét arról kapta, amikor egy lakodalom teljes násznépe ide menekült a törökök támadása elől.

Csodálatos volt a fát megölelni, és újra kicsit jobban benne lenni a természetben.

Gyönyörködtünk az őszi erdőben, a sárguló lombokban.

Egy idő után változott a vidék, kikerültünk az erdő sűrűjéből, a fák alacsonyabbak lettek, kopárabbá vált a táj.

Feljutottunk a Naszály-csúcsra (652 m)

A kilátó maga rettenetesen ronda volt, de jól esett fent kicsit napozni, ejtőzni.

A panoráma odafentről annál szebb: Dunakanyar, Börzsöny, Cserhát, Vác...

Kis kitérőt tettünk a Látó hegyre, amit a dolomit miatt Zoli Kőporosnak nevez

A másik kitérőnk a naszályi barlangászok táborhelyéhez vezetett. Itt szoktak sátorozni Zoliék, mikor kutatják vagy térképezik a barlangokat.

Színlő barlang: 3 km hosszú, 173 m mély (térkép by Zoliii)

Ez itt a Naszályi víznyelő, aminek csak a bejáratához merészkedtem le

A hosszú lefelé séta után a Bik kútnál lyukadtunk ki, sajnos zajos fakivágás közepébe

A függőhídnál hatalmas volt a tömeg, sokat kellett várni, míg egyedül állhattam a közepén

Zoli kicsit kiakadt a természetnek inkább ártó, mint használó kirándulókon

A gyadai tanösvényen tettük meg az utolsó kilométereket

Szendehely-Katalinpusztánál ért véget ez a kellemesen fárasztó túra