Elég jó karácsony

Ünnep, ami épp elég. Pont olyan, amivel meg vagyok elégedve.

A boldogságot az ember úgy képzeli el, hogy az valami földöntúli, magasröptű dolog. Nekem meg inkább amolyan szelíden, egyszerűen boldog dolgok jutnak róla eszembe.

Nem kell semminek túl nagynak, hiper-szupernek, tökéletesnek lennie. A karácsonynak sem.

Képzeld el, hogy megvolt a tökéletes mega-karácsony. Akkor jövőre ez lesz a minimum elvárás. És ha legközelebb nem sikerül 100%-ra, csak 90-re vagy 80-ra, akkor az egész totális csalódás lesz?

Az idei karácsony nálunk amolyan pont jó volt. Semmi különös, mégis mindenki elégedetten távozott, avagy tért nyugovóra. Mondjuk nem is támasztottam vele szemben túl nagy elvárásokat. Inkább csak azt akartam, hogy nyugi legyen, ne vesszen össze senki senkivel (erre öt gyereknél azért lett volna esély).

Egy csomó tipikus karácsonyi dolgot nem is csináltunk, akár tudatosan, akár azért, mert elfelejtettük. Csillagszórót például január 5-én gyújtottunk először, mert amint megvettem, besüllyesztettem a fiók mélyére, és most jutott a lányok eszébe. Karácsonyi énekek se voltak, az iskola utolsó hetében úgyis telítődtem a „Last Christmas”-sel és az „All I want for Christmas is you”-val.

A menü se volt különösképpen ünnepi, csak rakott krumpli, méghozzá négyféle változatban. Kettő húsos, kettő vega, egyik sajtos, másik hagymás… Jó dolog ekkora családban rakott kaját készíteni, mert az ember csak előkészíti (nyilván ekkora adagnál ez sem öt perc), majd megsüti a kályha meg a tűzhely sütőiben. Négyféle házi savanyúságot kínáltunk hozzá. Idén Nagymami megfogadta a kérésemet, és csak 2-3 fajta süteményt hozott, de apuék kettő nagy tortát, szóval így is alig fogyott, és rengeteg maradt az édességekből.

Amit jövőre mindenképp másként fogunk csinálni, az az időbeosztás. Idén pénteken véget ért a suli, iskolai és osztály-karácsonnyal. Szombaton családi karácsony. Vasárnap pedig már mentünk is Budapestre, közös Star Wars filmnézésre a Westendben, és éjjel utaztunk is Debrecenbe, onnan meg repültünk Izraelbe.

Jövőre, azaz dehogy, idén mindenképp fogunk egy-egy napot előtte és utána hagyni. Előtte, hogy jobban rá tudjunk készülni, bár most is egy hétre előtte beosztottam a nagytakarítást, minden tanítási nap után egy-egy szakaszt pucováltunk ki, de azért sűrű volt a vége. Utána meg, hogy kicsit többet legyen együtt a család.

Most ugyanis megkaptam a szemrehányást, méghozzá meglepő módon a fiamtól, hogy miért nem csináljuk ezt az egész ünneplést úgy, mint minden normális család. Hát azért, mert nem vagyunk normális család. Hanem mozaik. Ahol az apa távol van, a gyerekek meg az iskolai szünetben tudnak vele rendesen találkozni. De azért egy plusz nap, az azt hiszem tényleg jól jönne, kicsit erősíteni a család egységét.

Nagymami végre megvarrta az új párnahuzatokat, így felöltöztethettük a lócákat és székeket. Zoli elkezdte összerakni a konyhaszekrény felső részeit, de nem lett velük kész, így némileg félkész nappali térben gyűltünk össze. Már nem akadt több kivágandó fa a kertünkben, ezért innen a faluból vettünk. A három lány aggatta tele díszekkel. Még most is itt áll feldíszítve, nem tartottuk a hagyományt, hogy Vízkeresztkor bontás. Mivel olyan keveset voltunk itthon a téli szünetben, szeretnénk még egy kicsit gyönyörködni benne.

Tavaly nagyon jó volt, hogy akkor először életünkben sikerült a nagy családot összehozni. Anyukám és apukám együtt karácsonykor, húgomékkal együtt, akkor forradalmi ötletnek tűnt, idénre már természetessé vált.

Az asztalt most is elárasztották az ajándékok. Sok saját kezűleg készített darab. Kende mindenkinek kerámiákat készített, főleg bögréket, de nekem gyertyatartó jutott. Virág festett, nekünk a hálókuckóba a régóta vágyott nap-hold képet. Olyasmi, mint a festmény, amit a tanítványom anyukájától kaptam az osztálykarácsonyon. Pont össze fognak passzolni a hálószoba falán. 

Apukámék nagy utazáson vettek részt nemrégiben. Vietnámban, Kambodzsában és Laoszban jártak, így az ajándékokat is onnan hozták. Párnahuzat a kanapéhoz, Zolinak ing, nekem nadrágszoknya, a három lánynak majdnem egyforma hátizsák.

Nálam szinte már hagyomány, hogy fotókat adok. Nagymaminak és a gyerekeknek fotókönyvet, fényképmontázst kettőnkről illetve a gyerekekről. Újra készítettem finom befőtteket és aszalványokat is.

Evés és ajándékozás után se volt kötött a program, inkább kötetlen lazulás. A gyerekek társasoztak, a felnőttek külön beszélgettek, mi főleg húgomékkal, apuékkal, hiszen őket ritkán látjuk.

Ugye, hogy így olvasva semmi különös az egész? Nekünk mégis egy békés, boldog nap volt.

Az utazásunk annál hullámzóbb, kalandosabb. Nemsokára nekikezdek a beszámolónak az izraeli telelésről-nyaralásról.

Minden kedves olvasómnak boldog új 2020-as esztendőt kívánok!!!

2020. január

(Íme a tavalyi írásom, tavalyi fotókkal: https://rekautja.blogspot.com/2018/12/karacsony-la-rekaek.html)

Az utolsó sötét nap

Az utolsó... Nem, nem hangos dal! Sajnos idén se voltam Ákos Aréna-koncertjén, de szent esküvéssel megfogadtam, hogy jövő decemberben a küzdőtéren fogok tombolni. Most viszont az utolsó sötét napról írok nektek. Természetesen lesz sötétség az év minden napján, de hétvégén elérkezik a Téli Napforduló. A leghosszabb éjszaka – és a legrövidebb nappal.

A mi családunk ekkor ünnepel a szokásos 24-25-26-i Karácsony helyett, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy hiába változott az életmódunk gyökeresen a jurtás-ökofalus idők óta, azért én még úgy gondolom, hogy az ünnepeink gyökere a természet rendjében rejlik. A karácsonyé a téli napfordulóban. A másik egy praktikus ok: a gyerekek ritkán látják az apjukat, átlagban kéthavonta. Ezért mi szombaton ünnepelünk, utána pedig leadjuk a gyerekeket az apjuknak, mi meg kettesben töltünk majd jópár napot. Hogy mivel, arról későbbi poszt fog szólni.

Tehát a holnapi a sötétség utolsó napja. Reggel kiveszik a gyerekek az adventi tároló utolsó zsebéből a finomságot. Meggyújtjuk az utolsó gyertyát az adventi koszorún (aminek lassan teljesen lehullottak a tűlevelei…)

Míg ideérkeztünk ehhez az igen sötét időszakhoz, sok minden történt családunk és iskolánk háza táján. Az osztállyal például kihúztuk az utolsó szaloncukrot és jócselekedetet. Az utolsó angolórákon karácsonyi dalokat énekeltünk és fordítottunk (már a végére kicsit untam a "Last Christmas"-t és az "All I want for Christmas is you"-t). 

Megtartottuk a Hesz-napot. Iskolánk névadója a nógrádi származású dr. Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozó. Szerintem tök menő, hogy róla nevezték el a sulit, és nem mondjuk Petőfiről vagy Kossuthról. Nem mintha gondom lenne az irodalmi vagy történelmi hírességekkel, csakhogy az élő névadó nagy ritkaság. Klassz úgy ünnepelni, hogy Misa bácsi eljön hozzánk személyesen, és taps-orkánnal fogadjuk. Szerintem nagyon kedves és barátságos személyiség, aki mindenkivel örömmel elegyedik szóba. A tiszteletére volt torta és műsor, zene és vers, valamint nagyszabású vetélkedőt is tartottunk. Ennek végére alig maradt hangom, annyira drukkoltam a Hesz-esenkek, és nem hiába: idén is miénk lett a kupa.

A zeneiskolások koncertet adtak és a tornateremben is volt egy falusi ünnepség, de mi ezeken különböző okokból nem vettünk részt.

Az iskola-karácsonyon viszont igen, ahol azért néhány zongorista és furulyást meghallgathattunk, de a fő műsort a harmadikosok betlehemes előadása jelentette.

Mi ezek után tartottunk egy osztálykarácsonyt is. A múltkori Mikulás buli ugyebár evős-ivósra és zenés-táncosra sikeredett, azaz igazi zajos-mozgalmas parti volt. A karácsony viszont csendesebb, meghittebb. Lekucorodtunk a szőnyegre, gyertyát gyújtottunk, és ebben a körben adtuk át egymásnak az ajándékokat. Nekem mind az adás, mind a kapás nagyon klasszra sikeredett. Egy olyan fiút húztam, aki Ausztrália-mániás. Így egy fotó-montázst készítettem neki, valamint kapott tőlem egy kengurut (megígértettem vele, hogy ha egyszer eljut oda, akkor elviszi magával az útra). Én pedig egy gyönyörű vászonképet kaptam, Nappal, Holddal, életfával (a helyét még most is keresem).

Olvasom a vicces posztokat a fb-on, hogy a karácsony ablakmosás nélkül is eljön, de én úgy érzem, az ünnepek előtti nagytakarítás egyszerűen kell. És ennek nem, vagy nem csak az a célja, hogy a vendégeket elkápráztassuk a tiszta és rendes otthonunkkal. Ebben az időszakban szükséges egyfajta belső megtisztulás, és – legalábbis én ezt tapasztaltam magamon – ha ezt külső megtisztulással jár kéz a kézben, akkor könnyebb a folyamat. Nálunk ez két napig tartott: a gyerekek a tetőteret tették rendbe, a férjem ablakot mosott, én meg csináltam a többit. Jelenleg hulla-állapotban írom ezt a bejegyzést…

A megtisztulásra rímel az, hogy pár napja a lányaimat elkapta a betegség. Egy baráti családnál jártak, ahonnan hazajőve elkapta őket a hányás, később láz, takony, köhögés, stb. Hol egyik maradt itthon, hol másik, a hét alatt mindhárom csajszin végigvonult a kórság.

Mi Zolival egészségesek maradtunk, így volt lehetőségünk egy egész napot Budapesten tölteni. Rengeteg helyszín, ide-oda utazás, sok bolt meg megrendelés-átvétel, így reggeltől estig járva a várost sikerült pontot tennünk az ajándék beszerzés végére.

Holnap tehát jön a nagycsalád, anyukám és párja, apukám és felesége, húgom és párja, a nagylányom új barátja, valamint a mi héttagú családunk. Így 14-en fogjuk körbeülni a naaagy asztalunkat. Természetesen beszámolok majd nektek az év legsötétebb napjáról – és a fény születéséről.

2019. december

Advent

Ebben az évben nagyon korán eszünkbe jutott a gyerekekkel az ünnepi készülődés. November közepén levettem a díszekkel teli dobozokat, csak úgy átnézni, erre már akkor elkezdtek nyúzni, hogy dekoráljuk ki a házat. Akkor tiltakoztam, de advent első napjára azért kikerültek az első manócskák és angyalkák.

Nagymami adventi csomagocskái is megérkeztek, belekerültek a szokásos zsebes fali tárolóba (szintén Nagymami alkotása), és már jó sok napja eszegetik belőle reggelente a gyerekek az édességeket. Már rájöttem, hogy ezt az adventi naptárat azért találták ki a szülők, hogy ezzel könnyebben ki tudják robbantani a srácaikat az ágyból. Tényleg nem könnyű télen a szinte sötétben ébredni, de máris jobb, ha le lehet rohanni a lépcsőn, és előszedni az épp aktuális finomságot.

Idén Kincső teljesen egyedül készítette el a családi adventi koszorút. Ő akarta, hogy ne segítsen neki senki. Szerintem egész klassz lett, főleg ha figyelembe veszem, hogy még tíz éves sincs. Én is csináltam ám egy koszorút, de azt nem itthonra, hanem az osztályomnak. Átmentem a Boróka-házba, és egy úgymond „női kör” keretében összeraktunk egy szépséget.

Az osztályomban amúgy is dúl az adventi láz. Néhányan különböző díszeket hoztak be: függőket, Mikulásokat, és az asztalon egy mini karácsonyfa is áll. Érdekes, hogy a kreativitás a fiúkat jobban magával ragadta: ők készítettek ünnepi rajzokat a faliújságra. Minden nap ketten húznak szaloncukrot, ráadásként egy-egy jócselekedetet. Ezekhez az ötleteket egy osztályfőnöki csoportból vettem, és eddig ilyeneket csináltak: karácsonyi dalt énekeltek, mindenkinek boldog karácsonyt kívántak a folyosón, elrejtettek apró meglepetést osztálytársaik táskájába, a padjukba üzenetet dugtak, amelyben megírták, mit kedvelnek benne a legjobban, megköszönték a takarítónők munkáját… És a további napokra is várnak ránk hasonló jótettek.

Egy hete pénteken Mikulás-bulit rendeztünk az ötödikesekkel. Ott maradtunk tanítás után az osztályteremben, amit parti-helyszíné alakítottunk át. Előre elküldték nekem a kedvenc dalaikat, azokat játszottam le nekik. Volt székfoglaló, limbózás partvisnyéllel, (egyre kisebb) újságpapíron táncolás, tánctanulás és táncpárbaj is. Mindenki nagyon jót bulizott.

Szombaton a templomban tartottuk a falusi adventi hangversenyt. Idén is, a tavalyihoz hasonlóan László Attila volt a fő-vendég. Egyórás koncertet adott, ami során sok dalt együtt énekeltünk vele. Már jó előre készültünk a gyerekekkel egy karácsonyi dallal. Szerdánként és péntekenként korábban mentünk iskolába, és ott gyakoroltunk közösen. Három férfi-tanár gitárral kísérte a dalt, mi pedig együtt zengtük, hogy „Fölöttünk új csillag ég”.

Pár napja hazajött Zoli Németországból, vele együtt megérkeztek a német Mikulások is, és három csomag színes égősor. A lányok legalább két órán keresztül bogozták ki az összegabalyodásokat, majd kb. ugyanennyi időbe telt, mire szögeket vertek a falba, és körbeaggatták velük a házat. Most mindenfelé színes lámpák világítanak az éjszakában.

Részt vettünk a nógrádi „Élő adventi ablak” nevű rendezvényen. Ez egy szuper kezdeményezés! Minden nap este 6 órakor összegyűlnek a faluból az érdeklődők, és ott tudják meg (illetve egy „rejtvényből” találják ki), hogy kihez mennek aznap. Együtt, lámpásokkal felszerelkezve elsétálnak az adott családhoz, akik előre feldíszítették az ablakukat a vendégek kedvéért. Mi a 10. napon jártunk egy kedves baráti családnál, ahol együtt elénekeltünk egy karácsonyi dalt, majd a háziak cselló-zenével fogadtak minket. Voltak találós kérdések (szaloncukor jutalommal), ahol, és erre nem is számítottam, én voltam az egyik megoldás. (Mint a házigazdák kisfiának osztályfőnöke…) Aztán pedig forró teával és rengetegféle süteménnyel tömhettük meg a hasunkat, és közben beszélgettünk, ismerkedtünk. Remek ötlet, ha egy kisebb közösség szorosabbra szeretné fűzni a kapcsolatokat a lakói között.

Karácsonyig még sok program vár a nógrádiakra: lesz zeneiskolások hangversenye, idősek karácsonya, falukarácsony. Holnap pedig a változatosság kedvéért újabb iskolás rendezvény, a Hesz-nap vár ránk.

2019. december

(Ez a 100. bejegyzés az új blogfelületen!)

Karácsony á lá Rékáék

A férjem többször mondta már nekem, hogy ne csak a rózsaszín maszlagot írjam meg nektek a blogon, hanem a kőkemény valóságot. A „Boldogszer”-es időkben hajlamos voltam arra, hogy túl idilli képet festettem az életünkről és családunkról, ezért is akadt ki olvasóim 99 százaléka akkor, amikor megtudta, hogy elválunk. Azt hiszem, amióta „Réka útja” van, azóta kicsit reálisabban mutatom meg hétköznapjainkat, de Zoli néha még most is visszaránt a földre, hogy a szép és jó mellett írjak a rútról és rosszról is, mert így lesz teljes kerek egész, amit írok, így lesz igaz és hiteles.

Nos, elhatároztam, hogy eképpen írom meg most a karácsonyuk történetét is, mert a végén még én is el fogom hinni a nagycsaládunkat ábrázoló kép alapján (amin persze mindenki cukin mosolyog, és kapott x lájkot és y lelkendező kommentet), hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg vagyok elégedve.

A szombati napunk úgy indult, hogy mi ketten korán keltünk Zolival, és az utolsó alapanyagokért elmentünk a boltba. Az időjárásnak gyakorlatilag minden tényezője képviseltette magát aznap reggel: a völgyben köd volt, kelet felől látszott a tisztuló ég, esett valamilyen ónos vagy havas eső-szerűség, az utcák lejegesedve, az utak mentén fehérlett a megmaradt néhány napos hó.

Mire hazaértünk, a kislányok már ébren voltak, lent sertepertéltek, a nagyok „természetesen” mindeközben még a szobájukban. Nekiálltam gyorsan a 13 főre elkészítendő ételnek, a kicsiket meg befogtam segíteni, mert ők általában lóti-futiként funkcionálnak a legjobban. Menj oda, hozd ide, vidd ki, stb. Így készült el a háromféle rakott kaja rizses-tojásos alappal, fűszeres-tejfölös szósszal: darált húsos (igen, én, a vega, húsos ételt készítettem, évente egyszer vetemedek erre, bár enni nem szoktam belőle), kukoricás és cukkinis.

Mindeközben Zoli kivágta az amúgy is kivágásra ítélt fenyőfát a kertünkből, formára nyeste az ágait, belefaragta a karácsonyfatalpba, majd felállította a nappaliban. Szegény eléggé csálécska lett, egy tőből négyfelé ágazik, ki is kellett kötni a teraszajtó kilincséhez, különben felborult volna. A kislányok azért nekiálltak feldíszíteni. Legnagyobb kihívást az jelentette számukra, hogy cérnát kellett kötniük a szaloncukrokra. Idén nem vettünk új díszeket, maradtak a pirosas-fehéres árnyalatúak.

Tíz órakor aztán már felszóltam a nagyoknak, hogy örülnénk, ha lefáradnának végre. Virág betegen, Kende egyszerűen csak fáradtan vánszorgott le. Leírhatatlan volt az arckifejezésük, amikor megtudták, hogy segítséget kérünk tőlünk. Virág egy kicsit ott ült a kislányok mellett, a fotelből adva dekorációs tanácsokat, Kende meg kétszer fordult a tűzifával. Ennyi. Segítés részükről letudva. Tehát a két nagy gyerekem segítéségét egész délelőtt mindössze negyed órára élvezhettük, egyikük fadíszítés-segítő, másikuk fabehordó szerepében.

Zoli azt mondta, őt ez nem viselte meg annyira, mert megszokta, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag nem segítenek itthon semmit, ezért nem is számított tőlük semmire. Én viszont kiborultam, mert szerintem (volna) az a természetes, hogy ahol lakunk, ott besegítünk a házimunkába, és ha a család együtt készül az ünnepre, abban mindenki részt vesz. A két nagykamasz mostanában azonban láthatóan csak üdülni jár haza, kipihenni a kimerítő gimis heteik fáradalmait. Arra nem gondolnak, hogy a három húguk ugyanúgy tanul a hétköznapokon (mellette még zongora, fuvola, dráma, kutyafüle), nem mellesleg az édesanyjuk tanít és háztartást vezet.

Nagy szomorúság nekem, hogy azok a gyerekeim, akik elvileg abban a szellemben nevelkedtek, hogy a család egy közösség, amihez mindenki egyforma mértékben tesz hozzá, akik kiskoruktól kezdve be voltak fogva a házimunkába, mostanra szó szerint magas ívben szarnak a családra is, a házra is. Soha, de soha az életben nem kérdezik meg, hogy miben segíthetnek, a nagylányom még nem vette ki a kezemből önként a mosogatószivacsot, és a nagyfiam nem hozott be magától egy adag fát sem. Ez hát a kőkemény valóság a rózsaszín cukormáz mögött.

Amikor Nagymamiék megérkeztek déltájban, én síkideg dúvadként járkáltam fel s alá, még gyapjúpulcsiban és bő gatyában voltam, ide-oda pakolgattam a jénai tálakat, mosogattam sorra a maszatos edényeket, közben gyorsan átvedlettem blúz-szoknya kombóba, hogy nézzek már ki valahogy, kapkodva próbáltam megfésülködni és egy kis sminket feldobni, ha már ünnep van. Mindeközben dühöngve füstölögtem, és szidtam a lusta disznó gyerekeimet.

Mire Nagypapiék megérkeztek, persze már elszállt a mérgem. Tudtam, hogy ha esemény van, akkor egyből jó lesz itthon a hangulat. És így is lett. Mindenki felvette a mosolygós álarcát. Főleg, hogy rendhagyó ünneplésre készültünk: együtt anyukámék, apukámék és a húgomék. Erre még nem volt példa korábban. Soha nem karácsonyoztunk még így mindannyian, ráadásul úgy, hogy rövid időre Attisék is bekapcsolódtak közénk a net segítségével Kanadából.

Szokástól eltérő módon előbb ettünk és utána ajándékoztunk. Ugyanis ebédre vártuk a vendégeket, ás jól sikerült az időzítés: pont akkor vettem ki a kész ennivalókat (ráolvadt reszelt sajttal) a csikótűzhely sütőjéből, amikorra a gyerekek megterítették az asztalt. Igazából az asztal tehet mindenről. Meg a bővített nappali tér. Mármint arról, hogy végre volt hová meghívni ennyi embert, mert itt tényleg kényelmesen elfértünk mind a 13-an.

Az ebédnek nagy sikere lett (házi uborkát ettek hozzá), és utána elfogyasztottunk még egy csöppnyi adag süteményt is. Ha jól számolom, nyolcféléből választhattunk: diós bejgli, zserbó, krémes, hókifli, habcsók, sajtos-sós, gesztenyés és csokis golyók. Ez van akkor, ha azt mondjuk a Nagymaminak, hogy ne süssön sok sütit. (Mi lenne, ha arra kérnénk, hogy sokat süssön???) Érdekes módon idén valahogy nem vetették rá magukat a gyerekek annyira az édességekre, a szaloncukrokból is rengeteg maradt, sőt, a fán lévőkből egyetlenegyet sem szakítottak le.

Amikor már mindenkinek tele lett a hasa, és leszedtük a terítékeket, felparancsoltam az egész csapatot a tetőtérbe. Csak Ottó maradt lent, mert ő 91 évesen alig bír lépcsőzni (hogy ne leselkedjen, becsukta a szemét, erre el is szundított a kanapén), valamint két angyalka: az egyik elmosogatott (ez volt Nagymami), a másik (én) elhelyezte az ajándékokat. Ehhez névkártyákra is szükség volt, amiket a gyerekek már előre legyártottak.

Ezután mindig lehívtam valakit, aki a fülembe súgta, hogy a hálószobában elrejtett töménytelen mennyiségű ajándék közül melyiket kinek a helyére tegyem. A legkisebbtől kezdtem, és a legnagyobb felé haladtam. (A legnagyobbak általában jobban kibírják, hogy ne kukucskáljanak az asztalra, a már kitett ajándékokra, mert nálunk sok ajándék nincs becsomagolva.)

Ekkor készült az a történelmi fotó, hogy anyukám és apukám egy képen van rajta, ráadásul velem. Emlékeink szerint utoljára ilyen 1974-ben, azaz 44 éve történt.

Amikor már dugig volt az asztal (némely ajándék rá se fért, a székre kellett tenni), akkor lehívtam mindenkit. Meggyújtottuk az összes csillagszórót a csomagban, és elénekeltük a „Kiskarácsony”-t.

Régebben megvártuk, míg mindenki egyenként kibontja, a legidősebbtől a legpicurabbig, de most olyan sokan voltunk, hogy nem akartam például szegény Kincsőt ilyen hosszú várakozásnak kitenni. Ezért egyszerre nézte meg mindenki, hogy mit is kapott. Tőlünk a két nagy utazási kupont, azaz magyarul pénzt, amit a jövőre tervezett utazásaikhoz használhatnak fel. A két kicsi pedig társasjátékot, a Boróka Társas-körből ismert Concept-et és Imagine-t. Csillag ajándéka volt a legviccesebb: megvettük neki az egész Szent Johanna Gimi sorozatot (9 kötet! marker place-ről), és Zoli elrejtette őket a ház különböző pontjaira. Az első, asztalon lévő könyvben lévő cetli segített megtalálni a másodikat (a szakácskönyvek között), a másodikban lévő a harmadikat (a láda alatt), stb. Nagyon örült a könyveknek, de láthatóan ez a keresgélés is nagyon tetszett neki.

A nagyszülők tőlünk fotókönyvet és fotóalbumot kaptak, illetve kézműves szappant, fülbevalót és angyalkákat, valamint saját lekvárokat, befőtteket.

Mi már az ajándékaink egy részéről előre tudtunk: a fonott foteleket, a keleti ágyterítőket, a lámpaburát. De azért akartak meglepetések is: levendulás tálcák és alátétek, natúr tusfürdő és fürdőbomba, táska és kerámiaszobor, meleg zokni és szexis bugyi…

De a férjemet megleptem egy tegezzel (nemrég kapott egy íjat), és az 5 gyerek 5 nyílvesszőt adott neki. Ő pedig engem lepett meg, de nagyon! Vett egy tálast, hozzá sok-sok népi tányért, korsót és bokályt. Azóta már a házunk falát díszíti.

A gyerekek főleg könyveket, kézműves-alkotós dolgokat, kirakókat kaptak, de praktikus órát, ágyneműt és pizsamát is.

Közhely, de az ünnepben tényleg az együttlét a legjobb. Jókat beszélgettünk, mindenki körbenézett és megcsodálta a házat, sokat röhögtünk, hülyéskedtünk, és a végén még az új társasjátékkal is lejátszottunk pár menetet.

Az ünnep zárása viszont sajnos a kezdéshez hasonlóképpen zajlott. A gyerekek felvitték az ajándékokat a tetőtérbe, és egy pillanatra se jöttek le többet, miközben én mindent elpakoltam utánuk, és fel is söpörtem. Tudom, tudom, ez az én hülyeségem, ráért volna másnap is az a fránya pakolás és takarítás, de én már csak ilyen rendmániás vagyok.

A gyerekek vasárnap kapták a hátizsákjaikat, és irány a vasútállomás. Bevonatoztak Budapestre, és ezen a héten ott töltik a karácsonyt és a téli szünetet az édesapjukkal.

Úgyhogy most egy hét nyugi kettesben, amit főleg írással, olvasással, filmnézéssel és persze szerelmeskedéssel töltünk. De nem bírjuk ki, hogy ne rendezkedjünk valamit minden nap a házon. Zoli megcsinálta a könyvespolca folytatását, és átpakolta rá a maradék könyveit. Befejezett egy szekrényt is, ahová a varrós cuccai kerülnek. A fogantyúk és tartó-elemek mind faágakból készültek.

Én a fürdőszobaszekrényt pakoltam át és a lépcső alatti részt, ahol sikerült megtalálnom, hogy múltkor hol szökött be a fránya egér. Úgyhogy karácsony szent napján Zoli lambériázott és purhabozott. És hogy szépítsünk is, felköltöztettük ágyneműinket az új hálóba. Közös képek a falon, dísztárgyak-mécsesek a párkányokon, függönyök az ablakokon, és új ágyterítő a szivacson. Nagyon kényelmes és meghitt kuckó lett belőle, édesdeden aludtunk odafent, de előtte megcsodáltuk fentről a falunkat, a fényeket és a várat, és a távolban a börzsönyi hegyeket.

(Ezekről majd később külön bejegyzés fog születni.)

Most pedig irány Eger!

2018. december

Különös karácsony - Előzmények

Az egyik mániám, hogy különleges legyek, és soha ne úgy csináljam a dolgokat, ahogyan a nagy átlag. Amióta beköltöztem az ökofaluból meg erdőből meg szőlőhegyről a faluba (igaz, annak csak a szélére), amióta jurta helyett házban élek (igaz, faház), és amióta abbahagytam az otthontanulást, és a gyerekek tanulni járnak a suliba, én meg dolgozni, azóta egy kicsit megcsappant ezeknek a különlegességeknek a száma. Oké, még mindig úgy nézek ki néha, mint egy hippi indián asszony, és az öt gyerek is eléggé kuriózumnak számít kicsiny hazánkban, ahol az átlag gyerekszám, 1,3. És megmaradt még valami: a különleges karácsonyok.

Mi soha nem 24-én ünnepelünk, hanem a téli napfordulón, vagy technikai okokból az az előtti-utáni napon. Ez a szokás már jó sok éve tartja magát családunkban. Fény-ünnepnek neveztük el, és ha a körülmények meg az időjárás engedi, akkor az országos fénylánchoz kapcsolódva ilyenkor még szer-tüzet is gyújtunk. 

Amióta elváltunk, ennek az időzítésnek praktikus okai is vannak. A gyerekek 21-én vagy 22-én itthon ünnepelnek, aztán fogják a cókmókjukat, és egy egész hétre átvonulnak az apjukhoz az országnak abba a szegletébe, ahol épp lakik. Tehát nálunk az igazi családi „szenteste” a téli napforduló, amikor a fény születését ünnepeljük. 

Az idei karácsony több szempontból is eltért az eddigiektől. Az azt megelőző hétre legjobban az „Ember tervez, Isten végez” mondás illik. 

A vásárlások például olyan simán mentek, hogy csak tátottam a számat. Voltam olyan vakmerő, hogy összesen egy délelőttöt szántam arra, hogy a fővárosban megvegyem azt, ami Nógrád cityben nem kapható. Már szinte előre felkészültem a káoszra, arra, hogy amit kinéztem, az nem lesz, vagy nem olyan lesz, szóval szinte spannoltam magamat arra, hogy ilyenkor idegeskedni szokás. Ráadásul ez volt az a nap, amikor leesett az első igazi idei hó, tehát a főváros totálisan felbolydult (meglepődtek, hogy télen ilyen fehér csuda is előfordul).

Előtte precízen megterveztem az útvonalamat, mert én takarékossági okokból gyalog szoktam Budapest belvárosában közlekedni. És mindent, de mindent kaptam, ott és olyat, ami a fejemben volt. Gyerekeknek a társasjátékokat, férjemnek a tegezt és a nyílvesszőket, magunknak a lámpaburát... És hogy a nap vége is tökéletes legyen, a máskor rendre késve induló vonat időben kigördült a pályaudvarról, a csatlakozást elértem Vácon, és tökéletes pontossággal érkeztem meg Nógrádra, a latyakos városból a fehér hóval borított szépséges falunkba. 

A többi ajándék amúgy házilag készített, helyben vásárolt, illetve netről rendelt darab (könyvek) lett. Megint készítettem sok mindent, fotókönyvet, fotóalbumot, fotó-montázst, illetve falusiaktól szereztem be dolgokat: mézet Adriéktól (Börzsönyi Nektár), szappant Barbitól, és ékszereket Laurától (Gew-gaw).

Szoktam karácsonyt megelőzően tartani egy kisebb böjtöt, olyasmit, mint húsvét előtt. Most úgy gondoltam, ezt kivételesen nem teszem meg, pedig szerintem a testemnek szüksége lett volna rá, mert az utóbbi időben eléggé sok édességet ettem (ráadásnak a reggeli tornák is elmaradtak). A természet azonban maga gondoskodott a megtisztulásról. Elkapta a családot egy hányásos vírus, amin először Tündér esett át, aztán Kende és én, majd Csillag. Egy-egy nap alatt túl voltunk rajta, de addig minden kijött belőlünk. Nem volt kedvünk semmit enni, az ételnek a puszta említésétől is rosszul lettünk. Nem tudtunk más csinálni, csak feküdni, és nagyjából átaludni/átfetrengeni a napot. Nagyon legyengültünk, és emiatt sajnos a tűzgyújtás is elmaradt, annyira erőtlennek éreztük magunkat 

Az iskolában a sok gyerekem miatt sok szabadságom is van, aminek egy részét nem vihettem át következő évre, hanem kötelező volt kivennem most. Csütörtökre beterveztünk hát Zolival egy budapesti csellengést, egy utolsó ajándékvadászatot, egy adventi vásárbéli hangulatot és egy közös mozit is. Na, ez volt a nap, amikor Csillag lett rosszul, tehát borult minden, itthon kellett maradnunk. Elcsúsztattuk a városi programot egy nappal és pár kilométerrel odébb.

Mihez kezdjek akkor? Egy nappal voltam túl a betegségen, karom-lábam emelni alig tudtam, de rájöttem, hogy ha aznap nem csinálom meg a nagytakarítást, akkor végzetesen elúszom az idővel. Ezért úgy zajlott nálam a takarítás, hogy végeztem egy sarokkal, aztán leültem negyedórára pihenni. Újból nekiálltam egy másik saroknak, megint minimum 15 perc üldögélés. Amikor már képes voltam néhány falatot is lenyelni, kicsit nagyobb erőre kaptam, így tovább tartott az egy lendülettel elvégzett munka ideje, és rövidült a pihenésé. A legjobb akkor volt, amikor elkészült a sokféle zöldségből főtt levesem, amit joggal nevezhetek erőlevesnek (habár nálam a csont kimaradt belőle). Ez után már jóval energikusabban söpörtem, súroltam, porszívóztam. 

Pénteken mentünk be végül a városba, de nem Budapestre, hanem Vácra, nem volt adventi vásár, csak sima boltok, és a közös mozizás is elmaradt. De hát ez van. Így legalább a gyerekek délután rendbe tudták hozni a szobáikat, és megcsinálták a tetőtérben a nagyobb takarítást is. Este a lányok együtt még elvégezték az utolsó simításokat az ajándékaikon. 

Szép lassan díszbe öltöztettük a házat is. Fenyődísz került az ajtóra, fenyőágak az asztalra, sok gyertya és mécses a nappali térbe. Így vártuk a vendégeinket, mert hogy ettől volt a legeslegkülönösebb a karácsony: együtt ünnepelt egyszerre az egész nagy család!

(Folyt. köv.)

(Ezt az írást karácsonyra kapott illetve adott tárgyak fényképeivel illusztráltam.)