Számvetés - 2018

Ha három szót kellene találnom, melyek legjobban jellemzik az elmúlt évet, akkor talán a „ház” és az „iskola” és a „Nőszirom” lennének azok.

Kezdjük talán a házzal, hiszen számomra az otthonunk egy kincs. Májusban a férjem belefogott egy hatalmas projektbe: minimális segítségektől eltekintve tök egyedül kibővítette és felújította a házunkat. Kétszer akkora lett az konyha-étkező-nappali tér, Zolinak lett egy saját szobája, szuper könyvespolcokkal, és egy műhelye. Így a kamra sokkal tágasabb és átláthatóbb lett, és kaptunk egy nagy fagyasztószekrényt is. Nekem is lett egy szobám, mert a régi hálószoba felköltözött az új hálókuckóba, ahová nyírfalépcső vezet.

A teljesség igénye nélkül csak: új a konyhapult, a konyhaszekrény, lett duplatálcás plusz csepegtetős mosogató, és szuper csempe. A tér közepét egy hatalmas étkezőasztal foglalja el, és kialakult egy hangulatos nappali sarok is új fonott fotelekkel és új tálassal. Lent hajópadló, a falakon és a plafonon lambéria, hogy helyen nyers fa oszlopok. A szigetelést kőzetgyapottal oldotta meg. A teraszt lebontotta, ablakok kerültek új helyre, valamint új ablakokat is vettünk – köztük a három osztott natúr faablak (min. húszéves álmom volt!). A tetőt újracserepeztük, a villamoshálózatot kibővítette, és vettünk-kaptunk új lámpákat is. Sok feladat maradt még jövőre is, de erről majd a következő bejegyzés volt szólni.

Az iskola a másik olyan, ami meghatározta az évünket. Egyrészt azért, mert véget ért kilenc év otthontanulás, és szeptembertől a két legkisebb gyermekem, Tündér Ilona és Kincső Enikő is iskolások lettek. Az előző tanévben még magántanulók voltak, és vizsgáztak, ősztől azonban ők is bejárósok lettek. Egész jól veszik az akadályokat mind a tanulás, mind a közösség terén.

Kende év elején felvételizett, januárban megírta a központi írásbelit, márciusban volt szóbeli elbeszélgetésen, és fel is vették Abára. A tanév végén tanárbúcsúztatót rendeztek, majd elballagott Nógrádról – ide eljött az egész család, így megismerhettük húgom új párját is. Szeptembertől tehát Kende is az abai Atilla Király Gimnáziumba jár és kollégista.

Virágnak ez az utolsó előtti tanéve ott, most magyar modulos. Sajnos májusban nemcsak a tavasz ért véget, hanem az ő kapcsolatuk is Lajossal. Az új tanévre kiköltözött a kollégiumból egy albérletbe néhány barátjával-barátnőjével. Nagylányom a nyári szünidőben diákmunkát vállalt, egy szállodában volt szobalány – jogosítványra gyűjt.

Virág továbbra is néptáncol Abán, Kende is elkezdte ott a táncot, viszont a kislányok abbahagyták a néptáncolást Szendehelyen. Csillag továbbra is fuvolázik, ráadásul drámára is jár, Kincső továbbra is zongorázik, Tündér továbbra se jár sehová. Kende kézilabdázott Nógrádon, kenuzni járt Nőtincsre, futóversenyeken vett részt, most inkább focizik Abán.

Másrészt azért meghatározó az iskola, mert augusztus végén munkába álltam a Hesz Mihály általános iskolában. Februárban lejárt a főállású anyaságim (GYET: havi 28.000 ft!), néhány hónapig munkanélküli voltam, azaz álláskeresési járadékot kaptam. Aztán megtudtam, hogy elmegy a suliból a régi angoltanár, így nyáron megpályáztam az állást, majd kiderült, hogy felvettek. Pánik is volt, öröm is. Az állandó biztos havi jövedelemnek nagyon örülök, annak kevésbé, hogy egyelőre sajnos gyakornoki státuszban vagyok. A portfóliómat már megírtam, ennek védése és a vizsgatanításom most január végén lesz.

A harmadik kulcsszó a Nőszirom, ami egy női life coach szövetséget jelent, melyet hirtelen felindulásból indítottam el májusban. Jó kis közösség alakult ki belőle. Gyakorlatilag napi szinten chattelünk írásban, hetente vannak skype-os megbeszéléseink, és havonta találkozunk személyesen. Elindult a Nőszirom facebook-oldal, a Nőszirom klub, és végre fent vagyunk az Instagramon is. Augusztusban zártkörű szakmai napot, novemberben pedig a nagyközönség számára is látogatható nyílt napot tartottunk.

Egyéni akcióm volt a tavaszi és nyári megújulás csoport. Terveztem egy nógrádi női kört is beszélgetéssel és tánccal, de ez egyelőre nem indult még be. A blogjaimra a munkám miatt kicsit kevesebb időm és energiám van, de azért igyekszem rendszeresen felrakni írásaimat. Személyes blogom, a „Réka útja” a legnépszerűbb, több mint 700 követője van, és ide idén ezzel a bejegyzéssel együtt 55 posztot tettem fel. A „Boldog Nő” általános témájú blog több mint 500 követővel, és 37 új poszt került fel rá. A „Réka Life Coach” pedig a szakmai blogom, ahová 35-ször posztoltam, és nem áll messze a 300 követőtől.

Továbbra is nagyon szeretünk itt élni Nógrádon. Úgy érzem, egyre jobban részei vagyunk a faluközösségnek. Már csak azzal is, hogy itt tanítok, hirtelen sok ember ismert meg engem, minket. Ráadásul tagjai lettünk egy helyi biokertész körnek, akikkel tapasztalatot vagy információt csereberélünk, de konkrétan magot, palántát vagy terményt is. Indult egy adok-veszek csoport is, velük tavasszal és ősszel bolhapiacot tartottunk a könyvtárban. Jó érzés, hogy sokat segítettük egymást kölcsönösen. Sajnos idén alig jártunk át Diósjenőre a Boróka-házba (párszor társasköröztünk csak), viszont tagjai lettünk a nógrádi Napraforgó Egyesület újonnan alakult nagycsaládos tagozatának. Ráadásul egy baráti házaspár ideköltözött a közelünkbe - még egy jó család került az Almáskertbe.

A veteményesünk idén kétszer akkora lett, mint tavaly, mert a déli kertrészben dzsungelt irtottunk, és művelés alá vettünk egy újabb, kb. 100 nm-es területet. Rengeteg magot vetettünk és palántát ültettünk, és néhány kivételtől eltekintve jó termésünk lett. Befőztünk lekvárt és befőttet, tettünk el savanyúságot, szószt, és lecsót. A fagyasztóba zöldség és gyümölcs-hegyek kerültek, a kamrába szárított fűszerek és gyógynövények. Tavasszal virágzottak a hagymásaink és a gyümölcsfák, gyümölcsfákat ültettünk és Diósjenőn a kastélyparkban rengeteg medvehagymát szedtünk.

Átolvastam a 2018-as naptáram bejegyzéseit, és hihetetlen, mennyi minden történt velünk illetve a gyerekekkel ebben az évben. Most csak címszavakban számolok be róluk, a fontosabbakról úgyis olvashattok a blog korábbi bejegyzéseiben:

- Február: Farsang, Kende nem akart táncolni a nyolcadikosok hagyományos keringőjén, Csillagék osztálya az „Egy szoknya egy nadrág”-ot adta elő, Kincső cicának öltözött be

- Április: Nagypapiékkal a Természettudományi Múzeumba mentünk, Költészet napja, Föld napja

- Május: Kende és Csillag Anyák napi műsora, Gyereknap Nógrádon, Vízibusz-program

- Június: Nógrádi várjátékok, régi-zenével, solymásszal, várcsatával, ahol Kende zászlóvivő volt, Csillag pedig kézműves alkotásait állította ki

- Július: Kende utazása Kanadába Attisékhoz, volt Torontóban, a Niagara-vízesésnél és New Yorkban is, kislányok Siófokon Szandráéknál, bobozás Fűzfőn

- Augusztus: Kende evezős fecsketábora Dunaszigeten, rajzszakkör a kislányoknak a könyvtárban

- Szeptember: Szüret, vonatozással, tánccal, fúvóskoncerttel, és bállal, papírgyűjtés, Euroskills szakmai verseny és kiállítás

- Október: sportnap Diósjenőn, tökfaragás, Csillagék október 23-i ünnepsége, Kendének sikerült eltörnie a karját focizás közben, Fehérváron műtötték meg

- November: Márton nap, lámpásos felvonulással, és tűzzsonglőr-show-val, Tündér moziban, Virágnak néptáncos és kézműves-tábor, faültetés az iskolában, iskolai átadó-ünnepség

- December: Mikulás, Hesz-nap, Kincsőék karácsonyi műsora

- Zeneiskolai fellépések az iskolában, az evangélikus templomban, koncert a katolikus templomban, néptáncos fellépés Abán

- Színházi előadások Vácon (pl. Tanár úr, kérem, 80 nap alatt a Föld körül, Micimackó…)

- Cirkusz Tündérnek az osztályával

- Osztálykirándulások: Virágék a Nyugat-Magyarországi Peremvidéken, Őrségben és Szlovéniában, Kende Márta-Sástón, Csillag Egerben és a Szalajka völgyben, Tündérék Pécsen és Orfűn.

- A gyerekek néhányszor mentek apjukhoz Bakonyba, vele többször Bercelre, kétszer a barátaikhoz Únyba, és Halásztelekre

- Barátokkal voltunk a gödi strandon, Nagymamival a Palatinuson, Kende és Csillag a gödi strandon, a kislányok az apjukkal többször Alsóörsön a Balatonban

- Már nem is emlékszem, mikor, de a lányok jártak a Holnemvolt parkban, Csillagék Szécsényben, Kende interjút készített Hesz Mihállyal és Wichmann Tamással, volt egészségnap, az otthontanulósokkal váci témanap, velük a várba is kirándultunk és megnéztük a nógrádi tájházat

Ami a politikát illeti, számomra nem volt jó ez az év, a választások csalódást hoztak, de itt nem fogok belemenni a részletekbe.

Érdekes, valahogy idén, valószínűleg a szétbombázott állapotoknak is köszönhetően kevesebben látogattak el hozzánk. Emlékezetes marad, hogy Viktorék Ausztráliából jöttek el Nógrádra, és végre nemcsak olasz feleségét, de cuki kisfiukat is megismerhettük. Zoli ekkor fogott életében először a kezében kisbabát!

Az ünnepek igencsak érdekesen alakultak. A tavalyi karácsonyt idén, január elején ünnepeltük meg, az ideit viszont nagyon nagy családi körben, a megújult, kibővült házban.

Zoli 49. születésnapját ünnepelhette (hihetetlen, hogy jövőre kerek 50 lesz!), én a 44-et. Virág idén nagykorúvá vált, betöltötte a 18. évét. Kende 15, Csillag 13, Tündér 11, Kincső pedig 8 éves lett.

30 éve annak, hogy elballagtunk az általános iskolánkból, ennek örömére rendeztünk egy Mókusos évfolyam-találkozót.

Az építkezés miatt mi Zolival kettesben nem mentünk el itthonról túl sokszor, de azért akadt néhány közös programunk.

Túráztunk a budaörsi hegyekben, a Sas-hegyen, a Naszályon, és persze Börzsönyben (Hont, Drégely vára, Csóványosi téli túra).

Megnéztük a Nemzeti Múzeumot, és Egerben több múzeumot is.

Április végén a Bodrogon vízitúráztunk: életemben először ültem kenuban és nagyon tetszett. Végigeveztünk az egész Bodrogon Julival és Zolival, majd csalinkáztunk a Bodrogközben, és volt városnézés Tokajban meg Sárospatakon.

Székesfehérvárt keresztül-kasul bejártuk, megnéztük a belvárost, és a Bory-várat is (itt később Kende is járt az osztályával). Gárdonynál fürödtünk a Velencei-tóban.

Egy hosszabb utazás is megadatott nekünk. Olaszországban jártunk egy másik baráti párral, Csillával és Zolival, hegyet is másztunk, fürödtünk is a tengerben, és várost is néztünk. Feltúráztunk a Gran Paradiso alatti turistaházba, ahol megdöntöttem eddigi magassági rekordomat (2735 m). Az Aosta völgy fölé mászva életemben először láttam meg a Mont Blanc-t. Toscanában a tengerpart várt ránk, valamint Carrara, Lucca, és környéke.

Tél végén Egerben töltöttünk egy napot, amikor a belvárost szinte minden nevezetességét láttuk, és persze a várat is.

Három fesztiválon is jártunk. Az Everness volt a családi együttlét, ahol Virág és Kende a zöld csapat tagjaként önkéntesként vett részt. Sátoroztunk, tartottam ÉletIskola-előadást, megnéztünk egy csomó előadást férfi-női témákról, szerelemről és szexről, a Zöld-s-ég sátorban pedig a természetes életmódról. Kiemelkedő volt számomra Szombathelyi Tibor (Élet iskolája), Soma (Új egyensúly), és Bedő Imre (Férfiak klubja). Táncoltam moldvait, niát, esctatic dance-t is.

A Fezenen rengeteg koncertet hallgattunk meg: Ákos, Halloween, Halott pénz, Kowa, Accept, Parno Grast, Ocho Macho, Kalapács, Besh o Drom…

Ja, Budapesten is voltunk egy koncerten: a Therion-t néztük meg a Barba Negrában, elő-zenekaruk az Imperial Age volt.

A Gyüttment fesztiválon Zebegényben a Zengő pagony sátorban közös előadást tartottunk Csodinával az otthontanulásról. Itt nagy öröm volt a sok régi ismerőssel, főleg a széplakiakkal való találkozás.

Ebben az évben eléggé kevésszer jutottunk el moziba. Néhány példa csupán: az új Star Wars film, Kincsem, Queen-féle Bohemian Rhapsody, egy borzalmas Keenau Reeves film (szerencsére a címére sem emlékszem), és filmvetítések az Everness-en (pl. Békés harcos útja).

Képzeljétek, idén elkezdtem sorozatokat nézni. A life coaching kapcsán a Terápiát, majd később a Társasjátékot és a Válótársakat. Engem csak a mai magyar, (nagyjából) valóságban játszódó filmet kötnek igazán le.

Míg Zoli a DVD-vásárlások helyett idén töménytelen mennyiségű könyvet szerzett be különböző antikváriumokban és adok-veszek oldalakon, addig én idén viszonylag kevés könyvet vásároltam. Címszavakban: Haás Gyuri nagyvárosi serpa: Sétamesék, Jocó bácsi (alias Balatoni József): Osztályharc és Tanulj szabadon, Vona Kriszta: Idáig jutottunk, Almási Erzsi: Tanult iskolázatlanok (kedves barátném könyve az otthontanulásról).

Tehát dióhéjban ennyi volt a 2018-as év. A 2019-esről, újévi fogadalmaimról és terveimről a következő bejegyzésben fogok írni nektek!

Minden kedves olvasómnak Boldog Új Esztendőt kívánok!

2018. december

Karácsony á lá Rékáék

A férjem többször mondta már nekem, hogy ne csak a rózsaszín maszlagot írjam meg nektek a blogon, hanem a kőkemény valóságot. A „Boldogszer”-es időkben hajlamos voltam arra, hogy túl idilli képet festettem az életünkről és családunkról, ezért is akadt ki olvasóim 99 százaléka akkor, amikor megtudta, hogy elválunk. Azt hiszem, amióta „Réka útja” van, azóta kicsit reálisabban mutatom meg hétköznapjainkat, de Zoli néha még most is visszaránt a földre, hogy a szép és jó mellett írjak a rútról és rosszról is, mert így lesz teljes kerek egész, amit írok, így lesz igaz és hiteles.

Nos, elhatároztam, hogy eképpen írom meg most a karácsonyuk történetét is, mert a végén még én is el fogom hinni a nagycsaládunkat ábrázoló kép alapján (amin persze mindenki cukin mosolyog, és kapott x lájkot és y lelkendező kommentet), hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg vagyok elégedve.

A szombati napunk úgy indult, hogy mi ketten korán keltünk Zolival, és az utolsó alapanyagokért elmentünk a boltba. Az időjárásnak gyakorlatilag minden tényezője képviseltette magát aznap reggel: a völgyben köd volt, kelet felől látszott a tisztuló ég, esett valamilyen ónos vagy havas eső-szerűség, az utcák lejegesedve, az utak mentén fehérlett a megmaradt néhány napos hó.

Mire hazaértünk, a kislányok már ébren voltak, lent sertepertéltek, a nagyok „természetesen” mindeközben még a szobájukban. Nekiálltam gyorsan a 13 főre elkészítendő ételnek, a kicsiket meg befogtam segíteni, mert ők általában lóti-futiként funkcionálnak a legjobban. Menj oda, hozd ide, vidd ki, stb. Így készült el a háromféle rakott kaja rizses-tojásos alappal, fűszeres-tejfölös szósszal: darált húsos (igen, én, a vega, húsos ételt készítettem, évente egyszer vetemedek erre, bár enni nem szoktam belőle), kukoricás és cukkinis.

Mindeközben Zoli kivágta az amúgy is kivágásra ítélt fenyőfát a kertünkből, formára nyeste az ágait, belefaragta a karácsonyfatalpba, majd felállította a nappaliban. Szegény eléggé csálécska lett, egy tőből négyfelé ágazik, ki is kellett kötni a teraszajtó kilincséhez, különben felborult volna. A kislányok azért nekiálltak feldíszíteni. Legnagyobb kihívást az jelentette számukra, hogy cérnát kellett kötniük a szaloncukrokra. Idén nem vettünk új díszeket, maradtak a pirosas-fehéres árnyalatúak.

Tíz órakor aztán már felszóltam a nagyoknak, hogy örülnénk, ha lefáradnának végre. Virág betegen, Kende egyszerűen csak fáradtan vánszorgott le. Leírhatatlan volt az arckifejezésük, amikor megtudták, hogy segítséget kérünk tőlünk. Virág egy kicsit ott ült a kislányok mellett, a fotelből adva dekorációs tanácsokat, Kende meg kétszer fordult a tűzifával. Ennyi. Segítés részükről letudva. Tehát a két nagy gyerekem segítéségét egész délelőtt mindössze negyed órára élvezhettük, egyikük fadíszítés-segítő, másikuk fabehordó szerepében.

Zoli azt mondta, őt ez nem viselte meg annyira, mert megszokta, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag nem segítenek itthon semmit, ezért nem is számított tőlük semmire. Én viszont kiborultam, mert szerintem (volna) az a természetes, hogy ahol lakunk, ott besegítünk a házimunkába, és ha a család együtt készül az ünnepre, abban mindenki részt vesz. A két nagykamasz mostanában azonban láthatóan csak üdülni jár haza, kipihenni a kimerítő gimis heteik fáradalmait. Arra nem gondolnak, hogy a három húguk ugyanúgy tanul a hétköznapokon (mellette még zongora, fuvola, dráma, kutyafüle), nem mellesleg az édesanyjuk tanít és háztartást vezet.

Nagy szomorúság nekem, hogy azok a gyerekeim, akik elvileg abban a szellemben nevelkedtek, hogy a család egy közösség, amihez mindenki egyforma mértékben tesz hozzá, akik kiskoruktól kezdve be voltak fogva a házimunkába, mostanra szó szerint magas ívben szarnak a családra is, a házra is. Soha, de soha az életben nem kérdezik meg, hogy miben segíthetnek, a nagylányom még nem vette ki a kezemből önként a mosogatószivacsot, és a nagyfiam nem hozott be magától egy adag fát sem. Ez hát a kőkemény valóság a rózsaszín cukormáz mögött.

Amikor Nagymamiék megérkeztek déltájban, én síkideg dúvadként járkáltam fel s alá, még gyapjúpulcsiban és bő gatyában voltam, ide-oda pakolgattam a jénai tálakat, mosogattam sorra a maszatos edényeket, közben gyorsan átvedlettem blúz-szoknya kombóba, hogy nézzek már ki valahogy, kapkodva próbáltam megfésülködni és egy kis sminket feldobni, ha már ünnep van. Mindeközben dühöngve füstölögtem, és szidtam a lusta disznó gyerekeimet.

Mire Nagypapiék megérkeztek, persze már elszállt a mérgem. Tudtam, hogy ha esemény van, akkor egyből jó lesz itthon a hangulat. És így is lett. Mindenki felvette a mosolygós álarcát. Főleg, hogy rendhagyó ünneplésre készültünk: együtt anyukámék, apukámék és a húgomék. Erre még nem volt példa korábban. Soha nem karácsonyoztunk még így mindannyian, ráadásul úgy, hogy rövid időre Attisék is bekapcsolódtak közénk a net segítségével Kanadából.

Szokástól eltérő módon előbb ettünk és utána ajándékoztunk. Ugyanis ebédre vártuk a vendégeket, ás jól sikerült az időzítés: pont akkor vettem ki a kész ennivalókat (ráolvadt reszelt sajttal) a csikótűzhely sütőjéből, amikorra a gyerekek megterítették az asztalt. Igazából az asztal tehet mindenről. Meg a bővített nappali tér. Mármint arról, hogy végre volt hová meghívni ennyi embert, mert itt tényleg kényelmesen elfértünk mind a 13-an.

Az ebédnek nagy sikere lett (házi uborkát ettek hozzá), és utána elfogyasztottunk még egy csöppnyi adag süteményt is. Ha jól számolom, nyolcféléből választhattunk: diós bejgli, zserbó, krémes, hókifli, habcsók, sajtos-sós, gesztenyés és csokis golyók. Ez van akkor, ha azt mondjuk a Nagymaminak, hogy ne süssön sok sütit. (Mi lenne, ha arra kérnénk, hogy sokat süssön???) Érdekes módon idén valahogy nem vetették rá magukat a gyerekek annyira az édességekre, a szaloncukrokból is rengeteg maradt, sőt, a fán lévőkből egyetlenegyet sem szakítottak le.

Amikor már mindenkinek tele lett a hasa, és leszedtük a terítékeket, felparancsoltam az egész csapatot a tetőtérbe. Csak Ottó maradt lent, mert ő 91 évesen alig bír lépcsőzni (hogy ne leselkedjen, becsukta a szemét, erre el is szundított a kanapén), valamint két angyalka: az egyik elmosogatott (ez volt Nagymami), a másik (én) elhelyezte az ajándékokat. Ehhez névkártyákra is szükség volt, amiket a gyerekek már előre legyártottak.

Ezután mindig lehívtam valakit, aki a fülembe súgta, hogy a hálószobában elrejtett töménytelen mennyiségű ajándék közül melyiket kinek a helyére tegyem. A legkisebbtől kezdtem, és a legnagyobb felé haladtam. (A legnagyobbak általában jobban kibírják, hogy ne kukucskáljanak az asztalra, a már kitett ajándékokra, mert nálunk sok ajándék nincs becsomagolva.)

Ekkor készült az a történelmi fotó, hogy anyukám és apukám egy képen van rajta, ráadásul velem. Emlékeink szerint utoljára ilyen 1974-ben, azaz 44 éve történt.

Amikor már dugig volt az asztal (némely ajándék rá se fért, a székre kellett tenni), akkor lehívtam mindenkit. Meggyújtottuk az összes csillagszórót a csomagban, és elénekeltük a „Kiskarácsony”-t.

Régebben megvártuk, míg mindenki egyenként kibontja, a legidősebbtől a legpicurabbig, de most olyan sokan voltunk, hogy nem akartam például szegény Kincsőt ilyen hosszú várakozásnak kitenni. Ezért egyszerre nézte meg mindenki, hogy mit is kapott. Tőlünk a két nagy utazási kupont, azaz magyarul pénzt, amit a jövőre tervezett utazásaikhoz használhatnak fel. A két kicsi pedig társasjátékot, a Boróka Társas-körből ismert Concept-et és Imagine-t. Csillag ajándéka volt a legviccesebb: megvettük neki az egész Szent Johanna Gimi sorozatot (9 kötet! marker place-ről), és Zoli elrejtette őket a ház különböző pontjaira. Az első, asztalon lévő könyvben lévő cetli segített megtalálni a másodikat (a szakácskönyvek között), a másodikban lévő a harmadikat (a láda alatt), stb. Nagyon örült a könyveknek, de láthatóan ez a keresgélés is nagyon tetszett neki.

A nagyszülők tőlünk fotókönyvet és fotóalbumot kaptak, illetve kézműves szappant, fülbevalót és angyalkákat, valamint saját lekvárokat, befőtteket.

Mi már az ajándékaink egy részéről előre tudtunk: a fonott foteleket, a keleti ágyterítőket, a lámpaburát. De azért akartak meglepetések is: levendulás tálcák és alátétek, natúr tusfürdő és fürdőbomba, táska és kerámiaszobor, meleg zokni és szexis bugyi…

De a férjemet megleptem egy tegezzel (nemrég kapott egy íjat), és az 5 gyerek 5 nyílvesszőt adott neki. Ő pedig engem lepett meg, de nagyon! Vett egy tálast, hozzá sok-sok népi tányért, korsót és bokályt. Azóta már a házunk falát díszíti.

A gyerekek főleg könyveket, kézműves-alkotós dolgokat, kirakókat kaptak, de praktikus órát, ágyneműt és pizsamát is.

Közhely, de az ünnepben tényleg az együttlét a legjobb. Jókat beszélgettünk, mindenki körbenézett és megcsodálta a házat, sokat röhögtünk, hülyéskedtünk, és a végén még az új társasjátékkal is lejátszottunk pár menetet.

Az ünnep zárása viszont sajnos a kezdéshez hasonlóképpen zajlott. A gyerekek felvitték az ajándékokat a tetőtérbe, és egy pillanatra se jöttek le többet, miközben én mindent elpakoltam utánuk, és fel is söpörtem. Tudom, tudom, ez az én hülyeségem, ráért volna másnap is az a fránya pakolás és takarítás, de én már csak ilyen rendmániás vagyok.

A gyerekek vasárnap kapták a hátizsákjaikat, és irány a vasútállomás. Bevonatoztak Budapestre, és ezen a héten ott töltik a karácsonyt és a téli szünetet az édesapjukkal.

Úgyhogy most egy hét nyugi kettesben, amit főleg írással, olvasással, filmnézéssel és persze szerelmeskedéssel töltünk. De nem bírjuk ki, hogy ne rendezkedjünk valamit minden nap a házon. Zoli megcsinálta a könyvespolca folytatását, és átpakolta rá a maradék könyveit. Befejezett egy szekrényt is, ahová a varrós cuccai kerülnek. A fogantyúk és tartó-elemek mind faágakból készültek.

Én a fürdőszobaszekrényt pakoltam át és a lépcső alatti részt, ahol sikerült megtalálnom, hogy múltkor hol szökött be a fránya egér. Úgyhogy karácsony szent napján Zoli lambériázott és purhabozott. És hogy szépítsünk is, felköltöztettük ágyneműinket az új hálóba. Közös képek a falon, dísztárgyak-mécsesek a párkányokon, függönyök az ablakokon, és új ágyterítő a szivacson. Nagyon kényelmes és meghitt kuckó lett belőle, édesdeden aludtunk odafent, de előtte megcsodáltuk fentről a falunkat, a fényeket és a várat, és a távolban a börzsönyi hegyeket.

(Ezekről majd később külön bejegyzés fog születni.)

Most pedig irány Eger!

2018. december

Különös karácsony - Előzmények

Az egyik mániám, hogy különleges legyek, és soha ne úgy csináljam a dolgokat, ahogyan a nagy átlag. Amióta beköltöztem az ökofaluból meg erdőből meg szőlőhegyről a faluba (igaz, annak csak a szélére), amióta jurta helyett házban élek (igaz, faház), és amióta abbahagytam az otthontanulást, és a gyerekek tanulni járnak a suliba, én meg dolgozni, azóta egy kicsit megcsappant ezeknek a különlegességeknek a száma. Oké, még mindig úgy nézek ki néha, mint egy hippi indián asszony, és az öt gyerek is eléggé kuriózumnak számít kicsiny hazánkban, ahol az átlag gyerekszám, 1,3. És megmaradt még valami: a különleges karácsonyok.

Mi soha nem 24-én ünnepelünk, hanem a téli napfordulón, vagy technikai okokból az az előtti-utáni napon. Ez a szokás már jó sok éve tartja magát családunkban. Fény-ünnepnek neveztük el, és ha a körülmények meg az időjárás engedi, akkor az országos fénylánchoz kapcsolódva ilyenkor még szer-tüzet is gyújtunk. 

Amióta elváltunk, ennek az időzítésnek praktikus okai is vannak. A gyerekek 21-én vagy 22-én itthon ünnepelnek, aztán fogják a cókmókjukat, és egy egész hétre átvonulnak az apjukhoz az országnak abba a szegletébe, ahol épp lakik. Tehát nálunk az igazi családi „szenteste” a téli napforduló, amikor a fény születését ünnepeljük. 

Az idei karácsony több szempontból is eltért az eddigiektől. Az azt megelőző hétre legjobban az „Ember tervez, Isten végez” mondás illik. 

A vásárlások például olyan simán mentek, hogy csak tátottam a számat. Voltam olyan vakmerő, hogy összesen egy délelőttöt szántam arra, hogy a fővárosban megvegyem azt, ami Nógrád cityben nem kapható. Már szinte előre felkészültem a káoszra, arra, hogy amit kinéztem, az nem lesz, vagy nem olyan lesz, szóval szinte spannoltam magamat arra, hogy ilyenkor idegeskedni szokás. Ráadásul ez volt az a nap, amikor leesett az első igazi idei hó, tehát a főváros totálisan felbolydult (meglepődtek, hogy télen ilyen fehér csuda is előfordul).

Előtte precízen megterveztem az útvonalamat, mert én takarékossági okokból gyalog szoktam Budapest belvárosában közlekedni. És mindent, de mindent kaptam, ott és olyat, ami a fejemben volt. Gyerekeknek a társasjátékokat, férjemnek a tegezt és a nyílvesszőket, magunknak a lámpaburát... És hogy a nap vége is tökéletes legyen, a máskor rendre késve induló vonat időben kigördült a pályaudvarról, a csatlakozást elértem Vácon, és tökéletes pontossággal érkeztem meg Nógrádra, a latyakos városból a fehér hóval borított szépséges falunkba. 

A többi ajándék amúgy házilag készített, helyben vásárolt, illetve netről rendelt darab (könyvek) lett. Megint készítettem sok mindent, fotókönyvet, fotóalbumot, fotó-montázst, illetve falusiaktól szereztem be dolgokat: mézet Adriéktól (Börzsönyi Nektár), szappant Barbitól, és ékszereket Laurától (Gew-gaw).

Szoktam karácsonyt megelőzően tartani egy kisebb böjtöt, olyasmit, mint húsvét előtt. Most úgy gondoltam, ezt kivételesen nem teszem meg, pedig szerintem a testemnek szüksége lett volna rá, mert az utóbbi időben eléggé sok édességet ettem (ráadásnak a reggeli tornák is elmaradtak). A természet azonban maga gondoskodott a megtisztulásról. Elkapta a családot egy hányásos vírus, amin először Tündér esett át, aztán Kende és én, majd Csillag. Egy-egy nap alatt túl voltunk rajta, de addig minden kijött belőlünk. Nem volt kedvünk semmit enni, az ételnek a puszta említésétől is rosszul lettünk. Nem tudtunk más csinálni, csak feküdni, és nagyjából átaludni/átfetrengeni a napot. Nagyon legyengültünk, és emiatt sajnos a tűzgyújtás is elmaradt, annyira erőtlennek éreztük magunkat 

Az iskolában a sok gyerekem miatt sok szabadságom is van, aminek egy részét nem vihettem át következő évre, hanem kötelező volt kivennem most. Csütörtökre beterveztünk hát Zolival egy budapesti csellengést, egy utolsó ajándékvadászatot, egy adventi vásárbéli hangulatot és egy közös mozit is. Na, ez volt a nap, amikor Csillag lett rosszul, tehát borult minden, itthon kellett maradnunk. Elcsúsztattuk a városi programot egy nappal és pár kilométerrel odébb.

Mihez kezdjek akkor? Egy nappal voltam túl a betegségen, karom-lábam emelni alig tudtam, de rájöttem, hogy ha aznap nem csinálom meg a nagytakarítást, akkor végzetesen elúszom az idővel. Ezért úgy zajlott nálam a takarítás, hogy végeztem egy sarokkal, aztán leültem negyedórára pihenni. Újból nekiálltam egy másik saroknak, megint minimum 15 perc üldögélés. Amikor már képes voltam néhány falatot is lenyelni, kicsit nagyobb erőre kaptam, így tovább tartott az egy lendülettel elvégzett munka ideje, és rövidült a pihenésé. A legjobb akkor volt, amikor elkészült a sokféle zöldségből főtt levesem, amit joggal nevezhetek erőlevesnek (habár nálam a csont kimaradt belőle). Ez után már jóval energikusabban söpörtem, súroltam, porszívóztam. 

Pénteken mentünk be végül a városba, de nem Budapestre, hanem Vácra, nem volt adventi vásár, csak sima boltok, és a közös mozizás is elmaradt. De hát ez van. Így legalább a gyerekek délután rendbe tudták hozni a szobáikat, és megcsinálták a tetőtérben a nagyobb takarítást is. Este a lányok együtt még elvégezték az utolsó simításokat az ajándékaikon. 

Szép lassan díszbe öltöztettük a házat is. Fenyődísz került az ajtóra, fenyőágak az asztalra, sok gyertya és mécses a nappali térbe. Így vártuk a vendégeinket, mert hogy ettől volt a legeslegkülönösebb a karácsony: együtt ünnepelt egyszerre az egész nagy család!

(Folyt. köv.)

(Ezt az írást karácsonyra kapott illetve adott tárgyak fényképeivel illusztráltam.)