Különleges

 „Különleges”. Régebben ez volt az a jelző, amit a legnagyobb dicséretnek vettem. Annak is örültem persze, ha azt mondta rám valaki, hogy szép vagyok, okos vagyok, kedves vagyok. De leginkább az volt számomra a lelkemet simogató, ha az emberek azt emelték ki, mennyire különleges vagyok és egyedi.

Ez talán már a kamaszéveimben elkezdődött, amikor ugyan egy normál gimnáziumba jártam, és angol tagozaton tanultam, méghozzá jeles-jó eredménnyel, de már hatott rám az alternatív zene és a darkos öltözködés. Feketében jártam, magam festettem a pólóimat, egyedi ruhákat terveztem, és anyukám megvarrta az őrült ötleteimet.

Elvont együttesek koncertjeire jártunk, pl. Kispálra, akik akkoriban indultak, és a közönségük még befért a Fekete Lyukba. A sok olvasás mellett már akkor írogattam a szabadidőmben, verseket is, novellákat is; alaprajzokat rajzolgattam és lakásokat terveztem; valamint már akkor megjelent nálam a népies dolgokhoz való vonzódás: hosszú szoknya, tarisznya, skanzen, népi kerámiák a polcomon.

Nagyon sokáig a különbözés egyfajta misszióként jellemezte az életemet. Azt most nem tudom, mennyire volt ez tudatos, azaz hogy direkt mentem-e szembe az otthonról hozott életfelfogással, ahol a biztonság volt az egyik kulcs-jelszó. Sokszor úgy érzem, csak sodródva az eseményekkel történt mindaz, ami történt, hogy olyan életet kezdtem el élni, ami nagyon nem átlagos. De a tudatalattimba biztos beégett az, hogy nekem egyszerűen nem lehet a felmenőimhez hasonló konvencionális életet élni és kész.

Jött a fokozatos kiköltözés vidékre, faluba, majd ökofaluba, később teljesen ki a természetbe. Parasztház, faház, présház, na és a totál extrém jurta. Jött a fafűtés, a budi, majd a közművek teljes hiánya. Otthonszülés, otthonoktatás, ÉletIskola. Az utóbbi időkben ugyebár minden szinten egyfajta át/visszarendeződés történt az életemben. Már nem jurtában élek, hanem házban, nem az erdőben vagy egy kihalt szőlőhegyen, hanem egy üdülőrészen. Van nálam áram és csapból folyik a víz.

Azért sok szempontból most is különleges az életem, még ha nem is annyira radikálisan. Nem városban élek, hanem vidéken, méghozzá a falu szélén, szép lassan tök egyedül. Továbbra is kályhával fűtök, csatorna nincs, és hiába van a fürdőszobában vízöblítés vécé, akkor is kijárunk a dolgunkat végezni, immáron 13 éve. Nincs kocsim, hanem gyalogolok, kerékpározok, tömegközlekedek. Az öt gyerek meg, még ha szép fokozatosan repülnek is ki a fészekből, azért akkor is öt gyerek.

Amiket most felsoroltam, az ugyebár az életmód témája. De én mindig is szerettem az életfelfogásommal, a gondolkodásmódommal is kitűnni. Talán ebben pont az az egyedi, hogy képtelenség beskatulyázni, nem lehet rám semmilyen címkét húzni. Erről többször írtam már itt a blogon, hogy utálom a merev, sarkos gondolkodást, a kizárólag fekete vagy fehér mentén való értékrendet. Például vidéken városinak érzem magam, városban meg vidékinek, azaz tipikus gyüttment vagyok. Egy konzervatívhoz képest szabadelvűként gondolkozom, egy liberálisnak pedig túl maradinak és földhözragadtnak tűnök.

A motivációt erre a nagy különbözni vágyásra még mindig nem találtam meg, de az tény, hogy régebben jó kis ego-simogatás volt a reakciókat megtapasztalni. Talán mintha direkt sokkhatást akartam volna az emberekből kiváltani, egyfajta meghökkentés, provokálás, kizökkentés volt a célom. Manapság nem is tudom igazán, hogy van-e konkrét motiváció, vagy egyszerűen csak én ilyenné lettem, ilyen vagyok és kész.

Nemrégiben megkérdeztem egy kedves ismerősömet, hogy melyik az a három szó, ami szerinte a legjobban jellemez engem. Zárójel: én magamra mondjuk olyanokat mondanék, hogy lelkes, optimista, nyitott, jól kommunikál, kíváncsi, stb. Ő viszont nagyon meglepett, mert ezek közül egyiket sem említette meg. Ezeket viszont igen: 1. Intelligens 2. Erős 3. Átgondolt. A legutolsó kicsit magyarázatra szorult, pláne hogy az életem nagyon sokáig egyáltalán nem a megfontoltságról szólt, annál inkább arról, hogy vakmerően beleugrottam olyan változásokba, aminek a felére se lett volna szükség. A lényeg, ő úgy árnyalta a képet, hogy ha én valamit kigondolok, akkor mindent megteszek, hogy úgy is legyen, és a terveimet céltudatosan megvalósítom.

Amúgy, hogy így a végére legyen némi aktualitás is: a hó megmaradt nálunk, de nem úgy, ahogy képzeltem és szerettem volna. Nem lehet belőle hógolyót gyúrni, és szánkózásra is alkalmatlan. Röpködnek a mínuszok, nálunk most nappal se megy fel nulla fölé a hőmérő higanyszála. Esett is valami havasesőszerű izé, így mindettől szépen lefagyott az egész. Aki úgy véli, hogy a vidéki élet unalmas, annak azt javaslom, próbáljon meg kijutni Almáskertből ilyen körülmények között. Rendkívül izgalmas a jégpáncélon csúszkálva túlélni a közlekedést. Egy autónak már sikerült is kiegyenesítenie a kanyart, és a Hajnalka utca aljában nekiütköznie az oszlopnak-kerítésnek.

Nógrádon amúgy is érdekes dolgok zajlanak, például a vár lezárását meghosszabbították. Sőt, megerősítették a lezárást, mert a „gaz” látogatók rendre bemásztak a kapun. Ejnye-bejnye! Ideutaznak Nógrádba, és fel mernek menni a várba? Felháborító! Zárjuk le még jobban! Mily „meglepő”, ja nem, mert ez borítékolható volt előre. Tudjátok, hogy én aztán az derűlátás mintaképe vagyok, de jelenleg semmi reményt nem fűzök ahhoz, hogy bármilyen munkálatokat végezzenek rajta a „balesetveszély” elhárítása érdekében. Ezzel az erővel persze az összes romvárat, barlangot, sziklát lezárhatnák, ahol kövek hevernek szanaszéjjel. A turizmusból és vendéglátásból élők gyakorlatilag lehúzhatják nálunk a redőnyt, de a helyi lakosok és a kirándulók is szomorkodnak, hogy a megye (nekem NEM vármegye!) névadó településének híres-neves építményével ez történhet.

Közben a vár oldalában fákat vágnak ki, hogy a helyükön parkoló (!) épülhessen, és idén a régi szokással ellentétben nem lesz a faluban Mikulásvonat, mert nincs rá pénz. Ja, egy ismerősöm kocsijának pedig kitört a kereke egy kátyúban Diósjenő és Nógrád között, mert persze az utak továbbra is olyanok, amilyenek. Lassan erről leszünk híresek, nem a várról… „Előre megyünk”. Vagy hátra?

Néha dalszövegeket megosztok itt, most viszont egy vers jött velem szembe. Mindenféle kommentár nélkül álljon itt Baranyi Ferenc: Magyarok című verse:

Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. Saját balfácánságunk karma tép. Akárhogy is színezzük át a múltat: a tónus főleg miattunk sötét.

 Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért – írta szózatos Mihály. Sajnos, lehet. Eltékozolt csatákra vádlón vetül sok-sok fölös halál.

 Hősiességnek lelkes maflaságot beállítani itt mindig divat. Bolond virtus a falnak-rohanás ott, hol bonthatókká málltak a falak.

 S ha volt is néhány hű kebel, amely nem balgán hevülve szolgálta honát, azt látja, szellemként ha visszalebben, hogy népe sorsa egyre mostohább.

 Szemléli az ország fölött suhanva hazája halmozódó szennyesét, és felzokogja a mennyboltozatra: ezért volt annyi áldozat? EZÉRT?

Ezért a csúnyán elprédált jövőért, átmázolt múlttól bűzlő jelenért, melyben erény a dölyfös eszelősség s a tehetségtelenség nyer babért?

 (Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt, harcom feladni volna számos ok, legyinthetnék lemondóan: elég volt! De nem tehetem. Még költő vagyok.)

2023. november

Ho-ho-ho-hóóó!

Itt az igazi tél, leesett az első valódi hó!

Tulajdonképpen ez már a negyedik „havas” nap. Múlt vasárnap is szállingózott a hó, amikor a nőtincsi piacon voltunk. Vasárnap arra érkeztünk haza Budapestről, hogy vékony fehér réteg fedi az utcákat. Tegnap kora reggel havas volt a kert, de már délelőtt elolvadt minden, és csak az utakon maradt meg a fehérség.

Viszont ma van az első olyan nap, amikor reggel fehérségre ébredtünk, és ez meg is maradt egész napra. Éjjel is esett, és napközben is. Ma gyúrtam össze és dobtam el az első hógolyót. Kisgyerekes nógrádi ismerősök sorra rakták fel a hóemberes fényképeket.

Igaz, hogy most már mintha abbamaradt volna a hóesés, és inkább ilyen havaseső-szerűség hullna, de akkor is tök fehér még mindig a kert. Ha kitart estig, akkor szánkózunk egyet.

Nagyon szeretem, újra egyre jobban szeretem a havat. Gyerekként ez azt hiszem, természetes is. Aztán kisgyerekes anyukaként, amikor ötöt kellett öltöztetni, vetkőztetni, kezeslábas, sapka, sál, kesztyű, csizma; az átázott ruhákat kiteregetni, megszárítani, a vörösre átfagyott mancsokat melengetni… 

Persze mindig akkor kellett valakinek pisilnie, amikor végre mindenki be volt bugyolálva tetőtől talpig. Nos, akkor ez annyira nem volt móka, csak az tetszett benne, hogy együtt élhettük át a téli örömöket, a hógolyó-csatákat, a szánkózásokat.

Most viszont újra élvezhetem a tél szépségeit. Jó kint lenni, a havat taposni, és jó bent is lenni. A kályhában lobog a tűz, ropognak a fahasábok. Kinézek, minden hófehér. Ilyenkor tudom igazán értékelni ezt a házikót, aminek már több mint két éve vagyok a büszke és gondos tulajdonosa.

Többször éltünk dimbes-dombos helyen, hegyek közelében, laktunk a Gerecsében és a Zselicben, a Balaton-felvidéken és most a Börzsönyben. Falvakban, üdülőrészeken, erdő szélén, domboldalban, természet közelében, vagy a kellős közepében. Mindig több hóban volt részünk, mint annak, aki mondjuk az Alföldön vagy egy városban lakik. Anyukám ma is irigykedett: míg nálunk a hó szakadt, náluk Budapesten az eső.

Azért a városban is vannak szépségek, ezekkel ismerkedünk meg kéthetente az idegenvezetői képzésen. De Vác is nagyon klassz; azt a „hibáját”, hogy nem dombra épült, kiválóan ellensúlyozza a Duna. Tegnap az egyik szünetemben sétáltam egyet a karácsonyra készülődő városban és a folyóparton. Már kint vannak az ünnepi díszek, a betlehem, a nagy adventi koszorú (a színes festett dekorációk a Színnel-Szívvel Műhelyből valók). Mutatok pár képet a Fő térről és a környékéről. Itt is szívesen tartanék amúgy idegenvezetést.

Eleve nem tervezem, hogy külföldön éljek, de a négy évszak miatt se mennék huzamosabb időre távoli országba lakni. Persze örömmel utazom, szívesen megnézném a „hosszú skandináv éjszakákat”, csakúgy, mint jöhetne a „jó meleg Afrika” (erotika, romantika). De én szeretem, hogy nálunk van tavasz-nyár-ősz-tél (hmmm, azért mostanság ez erősen változik, de nagyjából azért csak-csak); nyáron melegünk van, télen fázunk, esik a hó is, eső is, süt a nap, felhős az ég, fúj a szél, jön a köd, a dér, a zúzmara. Változatos az egész, mindegyik évszakban meg lehet találni a szépséget.

A végére néhány gondolat a gyerekekről. Az enyémek nem különleges ufók, olyanok, mint bárki más. Néha kedvesek, néha szemtelenek. (Anyaságom eddigi 23 éve alatt nem sikerült rájönnöm, hogy ezt mi befolyásolja náluk, a holdállás, a csillagjegyek vagy bármi más, mert teljesen kiszámíthatatlan a hangulatuk.) Néha segítenek itthon, néha lustálkodnak. Általában szanaszéjjel hagyják a dolgaikat, de néha rájuk jön a naaagy pakolási és selejtezési roham. Sokszor nem szólnak hozzám órákon át, ha viszont úgy érzik, megbeszélik velem az életüket.

Kettő különbséget érzek talán, az egyik az önállóság, a másik az egészség. Az önállóságra nevelés nálunk nemcsak a tudatosság miatt volt/van, hanem egyfajta a kényszer is. A kollégisták 140 km-re vannak tőlem, nem tudtam helyettük intézni a hivatalos dolgaikat, hát megtanulták maguk. Nincs kocsim, ezért sosem tudtam őket ide-oda furikázni. Megszokták a sok gyaloglást, és azt, hogy a saját cuccaikat nem az autó viszi, hanem ők maguk a hátizsákjaikban. Ha nem bírtak időben elindulni, nem vittem le őket a sulihoz, hogy ne késsenek el. Ha a tanítás végén esett az eső, nem hívhattak fel, hogy anya, gyere értem, mert elázok.

Ez már valamelyest az egészség témához vezet, hiszen talán így könnyebben bírják a terhelést, többet mennek, nehezebbeket cipelnek, jobban hozzáedződtek az időjárás viszontagságaihoz. Extrém eset a fiam, aki télen mezítláb ment ki a hóba, és előszeretettel mártózott meg a jeges hordóban is. Ő az, akinek a rekordja azt hiszem úgy van, hogy áprilisban fürdött először a Dunában, és márciusban a Balatonban.

Jó, ez már tényleg durva, de azt észrevettem, hogy a gyerekeim összességében sokkal egészségesebbek, mint az átlag. Ezt most nem azért írom, hogy menőzzek, csak azon gondolkozom, mi lehet a kulcs. Az egyik, hogy nálunk itthon sosincs túl meleg. Egy alap hőfokra felfűt a kályha, az emeleten pedig még hűsebb van. A kerámiapadló nem számít melegburkolatnak, aki hozzánk jön, szokott zoknit vagy papucsot kérni. Mi viszont nyáron mezítláb járkálunk, télen zokniban. Ha valaki nagyon bemelegszik, és onnan hirtelen kimegy a hidegbe, sokkal könnyebben megfázik. Ha kisebb hőmérséklet-különbséget kell áthidalnia a szervezetnek, akkor talán elkerülhető a meghűlés.

A másik a túlöltözés. Szeptembertől áprilisig sapkát látok a gyerekeken. Még akkor is, amikor kint kb. annyi fok van, mint bent a házban. Ha egy kicsit fúj a szél, máris sál kerül rájuk és nagykabát. Nagymamám is így csinálta velem, jó sokat is betegeskedtem. Én csak akkor veszek fel sapkát, ha mínuszok röpködnek. A képzésen mindenki pulcsiban üldögél, és szörnyülködnek rám nézve, mert én vagyok az egyetlen, akin egy szál póló van.

A gyerekeimre jó ideje nem szólok, hogy mit vesznek fel. Elmondom, hogy az adott napra, a koleszosoknak pedig hogy az adott hétre milyen időjárás várható, és ők döntik el, hogy milyen ruhát választanak. Csillagnak még mindig itthon van a télikabátja, Kincső pedig ma vette fel először a magasszárú cipőjét, eddig ugyanabban járt, mint amiben nyáron is. Én mondjuk már egy ideje bakancsot hordok, de csak azért, mert a futócipőmön kívül nincs félcipőm. Nyáron szandál, télen bakancs, átmenet nem létezik.

Soha nem volt komolyabb betegsége egyik gyerekemnek sem. Mind az öttel egy-egy jelentősebb baleset történt: beszakadt fej hátul, kartörés, beszakadt homlok elől, lezuhanás az emeletről, lezuhanás a lépcsőről. Kende volt az egyetlen gyerekem, akivel egy éjszakát bent kellett lennem a kórházban, mert olyan szörnyen törte el focizás közben mindkét csontját az alkarjában, hogy műteni kellett.

Most nehogy azt higgyétek, hogy a gyerekeim mindig makkegészségesek, pl. Virágnak egy ideig sokat fájt a füle, és fontolgattuk nála a mandulaműtétet, Kende sokáig ekcémás volt, és előfordul, hogy alkalmanként folyik az orruk, fáj a torkuk, vagy köhögnek. De tényleg ritkán. Nagyon keveset hiányoznak a suliból, szinte csak akkor, amikor „kiveszik a szabadnapjukat”. Anyukámtól örököltem ezt a szokást; ő nekünk megengedte, hogy félévente egyszer csak azért ne menjünk suliba, mert nem volt kedvünk. Mivel az enyémek nem hiányzósak, ezért ők is mondhatják nekem ezt félévente egyszer.

Apropó Anyukám. Ő mostanában noszogat, hogy egyszer írjak róla is egy blog-bejegyezést. Már nagyon érik, körvonalazódik is bennem. Nemsokára közzé is teszem. Közben Csillagék ezerrel készülnek a szalagavatóra, Kincsőéknél pedig megkezdődtek a farsangi keringő próbái. Na jó, befejezem, és megyek, ellapátolom a havat…

2023. november

Úton...

Ebben a bejegyzésben nem igazán lesz semmi elgondolkodtató. Egyszerűen csak leírom nektek, mivel telt a hét vége.

Mint írtam, Virágnak hétfőn volt a születésnapja. Ez jó alkalomnak bizonyult arra, hogy végre egy kupacban legyen a nagy család. Szombaton ott volt Nagymami és Ottó, az összes gyerekem, és a legnagyobbnak a párja is.

Nyáron van az én szülinapom és Dávidé is, de ezeket igazából nagy családilag meg se ünnepeltük, mert mindenki szanaszét járt az országban, világban. Nagymami és a csapat úgy gondolta, hogy most, „kis” késéssel bár, de bepótolják. Meglepetésként kaptunk egy közös tortát, rajta egy 49-es és egy 24-es gyertyával.

Virág a kedvencét rendelte, Marlenka-tortát.

Ettünk finom zöldségropogóst krumplipürével, utána egy szelet csokitorta fért még belém.

Kaptam gyertyákat és illatosítót, meg egy szép kerámiatányért. Tök jót beszélgettünk, sokat nevettünk, kvízt is játszottunk.

Most adta oda nekünk Csillag a meghívót a szalagavatójára. Ugyebár idén ő a végzős lányom, szombaton meg is kapja a szalagját. Kíváncsian várom a keringőjüket. Meglepetés lesz az egész, még a ruhája is.

A képzésen virtuálisan bejártuk a Margitszigetet, a Vízivárost, és a Budai Várnegyed egy részét. Ami a legszuperebb, hogy végre el tudtunk menni együtt egy igazi városnézésre is.

A Hősök terén találkozott a csoport, innen indult a buszunk. Végigmentünk azon az útvonalon, amin majd egy év múlva a vizsgán is fogunk. Íme erről egy képriport:

Hősök tere egyik irányból, a Műcsarnokkal

Hősök tere másik irányból

Szépművészeti Múzeum

Kolonád a szobrokkal

Megnyitott a Műjég!

Andrássy út

Drechsler-palota (ex Balettintézet, jelenleg W Hotel) az Operával szemben

Erzsébet tér a régi terminállal és a Budapest Eye-jal

József nádor tér

Gresham Palota (Four Seasons Hotel) a Széchenyi téren

Túlparton a Budai Várnegyed

Lánchíd Pestről

Víziváros a túlparton

Margit-híd

Buda a Margit-hídról

Pest a Margit-hídról

Szent Anna templom a Batthyány téren

Clark Ádám tér: Alagút és Palota

A Lánchíd Budáról

Tabán

A Duna az Erzsébet-hídról

Anker-palota

Madách tér

Zsinagóga

Baross tér - Keleti pályaudvar

"Népstadion", azaz a Puskás Aréna

Stefánia út: Földtani Intézet. Imádom a szecessziót és Lechner a kedvenc építészem.

A fotók minősége természetesen nem az igazi, hiszen a buszból gyorsan kattintgattam. De azért a lényeget visszaadják.

A héten megint kukoricalisztből dagasztottam be a tésztát. Az új tűzhely sütőjében készült el belőle a finom kenyér.

A tésztából leszedtem egy kis darabot, és olajban lángost sütöttem belőle. Sok napraforgómag került bele.

Mire ma hazaértünk, láttuk, hogy Nógrádon leesett az első igazi hó. Csak kicsi, és nem is hiszem, hogy sokáig megmarad, de mégis, így november végére lassan eljön az igazi téli életérzés. 

Holnap pedig november 27.! Jelentős nap!

 

2023. november