2020. augusztus 23., vasárnap

Vízparti csavargások

Ez a nyár most olyan, hogy nincsen benne hosszú nyaralás, csak sok kicsi ide-oda menés. Minden második-harmadik napon kapjuk magunkat, és felkeresünk egy-egy olyan helyet, ami számunkra vonattal, busszal, hajóval elérhető. Felfedezzük a hozzánk viszonylag közel eső vidékek szépségeit, hol az épp itthon tartózkodó gyerekekkel, hol kettesben. Most néhány ilyen napról számolok be nektek.

VISEGRÁD-NAGYMAROS

Visegrádra hosszú kihagyást követően tavaly látogattam el, Tündérék is nemrégiben voltak ott az osztályával, de a kedvesem és Kincső még sosem jártak arrafelé, így ezt az úticélt találtam ki családi kirándulásnak. A lökést az adta meg hozzá, hogy megtudtam: a Dunakanyar körjárat újabb útvonallal bővül, most már Vácról közvetlenül is elérhető hajóval Visegrád.

Ehhez igencsak korán keltünk, hiszen vonatoznunk is kellett odáig, de legalább volt idő elemózsiát vásárolni, és még egy fagyi is belefért. Vicces: Nagymaros nevű hajó vitt minket Vácról Visegrádra! Hol jobb utazni egy hajón? Az alsó zárt térben, vagy a felső nyitottban? Én kapásból az utóbbira szavaztam volna, de mégis jó választás volt zárt ablak mögé ülni legelőre, így panorámában élvezhettük a látványt.

Azért persze hol a párommal, hol a gyerekekkel hátramentünk a nyitott fedélzetre is, így lett teljes az élmény. A Duna nagyon magasan állt; döbbenten láttuk, hogy a verőcei és a nagymarosi strandot is elárasztotta a víz, a Szentendrei-szigetnek a kisoroszi csücske pedig, ahol egy éve lubickoltunk, teljesen eltűnt, még a fák is víz alá kerültek.

Visegrádot már a Dunáról is csodálatos volt megpillantani, a hegy a fellegvárral, a hegy oldala a Salamon-toronnyal és a palotával egyedülálló látvány.

Miután partra léptünk, rögtön Mátyás király szobra fogadott minket.

Egyből az ódon belvárosba csöppentünk: fakapuk, faragott homlokzatok, osztott ablakok, vadregényes kertek. Város egyáltalán? Bizony, hiába néhány száz fővel több csak a lakossága Nógrádnál, mégis város, az ország egyik legkisebbike.

A Tourist Infó-ból kértünk egy térképet, aminek segítségével Kincső kalauzolt fel minket a csúcsra.

A kék jelzést követtük; először egy lépcsősoron lépdeltünk felfelé, majd egy turista ösvényre kanyarodtunk rá. Ez igazából a Kálvária-domb is, az út mentén a stációkkal.

Ennek végén eljutottunk egy sziklába vájt kápolnáig. Itt rövid időre lepihentünk, de a lányok lendületesen továbbhaladtak, már csak egy kb. 15-20 perces sétát követően a várkapunál tudtuk utolérni őket.

Végre hasznát vettem a pedagógus-igazolványomnak, és a várba meg a palotába is ingyen jutottam be. 

A kapu után rögtön középkori kínzóeszközöket láttunk, „fakír” széket, kerékbetörő-szettet, kalodát, kalickát.

A kilátás már innen csodálatos volt, be lehetett látni szinte az egész Dunakanyart. 

Szemben láttuk a Szent Mihály hegyet, Nagymarost, a Sólyom-szigetet és kistesóit.

A panoptikum segítségével el tudtuk képzelni, milyen lehetett egy lakoma a visegrádi királytalálkozón, majd egy reneszánsz bálba is belecsöppentünk.

Innen a Fellegvár még magasabb pontjaihoz kaptattunk fel lépcsőkön, ahol tovább tágult a látóhatár. 

Egyik irányban a Pilis hegyei is megmutatkoztak, a másikban pedig a Nagy Villám.

A megmaradt kőfalak, ablakok, kapuk és bástyák segítségével próbáltuk elképzelni, milyen is lehetett ott az élet Károly Róbert, Nagy Lajos vagy Mátyás király idejében.

Az eredeti tervben ugyan nem volt benne, de a gyerekek felvetették a bobozást. Hagytuk magunkat rábeszélni, hiszen a lányokkal ellentétben mi még sosem próbáltuk. Az odavezető útban csak a tűző nap, és az út menti járda hiánya nem tetszett.

Elég nagy tömeg fogadott minket a bob-pályánál. A párom Kincsővel ment, én Tündérrel. Bevallom őszintén, hogy nem sokat használtuk a fék-kart. J Még ott is telibe toltuk a „gázt”, ahol a kanyarban ki volt írva a „Brake!” felirat. Ellenben igencsak sokat sikítoztunk. Az élmény szuper volt, csak nagyon-nagyon rövid. Ha a pénztárcánk tömöttebb lett volna, a menetek száma is több lett volna.

A várhegy másik oldalán, árnyékos, néhol meredek erdei ösvényen jutottunk le vissza Visegrádra.

Egyrészt azért, mert fő a változatosság, másrészt azért, mert így útba tudtuk ejteni a Salamon-tornyot.

A városba leérve szép, villaszerű épületek mellett sétáltunk, aztán eljutottunk a reneszánsz palotáig.

Tavaly ezt végigjártam, most is hezitáltam egy kicsit, hogy maradjak-e kint Tündérrel, míg a kedvesem és Kincső körbenéznek, de aztán győzött a kíváncsiság.

Valahogy pont úgy sikerült intéznem, hogy a tavaly látott dolgoknál például a fűszerkertnél és a lugasnál kevesebbet időzzek, és újabb részeket fedezzek fel.

Tetszett az átrium, alsó szintjén kerengővel, felsőn lodzsával. Ennek közepén áll a Herkules kút.

A második szinten, egy eldugott sarokban pedig az Oroszlános kutat találtuk.

A Duna túloldalára, Nagymarosra komppal keltünk át. A Piknik Manufaktúrában megittunk egy-egy üdítőt, aztán irány a strand.

Tényleg víz alatt találtuk! Ahol pár hete még sétaút volt, ott most a folyó hömpölygött. 

Vicces: a Strand-tábla is csak félig látszódott. 

Aki le akart ülni a parti padra, annak a vízbe lógott a lába.

Nekem nem túl nagy kedvem volt fürdeni, csak derékig mentem be a vízbe, a többiek a kezdeti sokkhatás után pancsoltak egyet.

BÁNK

A bánki kiruccanást négyfősre terveztük, de kétfős lett belőle. Úgy volt, hogy Csillag és Tündér is jön, de mikor reggel ébresztgetni kezdtük őket, akkor a fejükre húzták a takarójukat, közölték, hogy csak a hülye kel ilyen korán, majd aludtak tovább.

Nekünk viszont indulni kellett, várt a vonat meg a busz. Mert amennyire közel esik hozzánk Bánk, olyan vacak oda a tömegközlekedés. Kocsival negyedóra lenne, nekünk a kerülő meg az átszállás miatt majdnem egy órába telt az út.

Ez a Bánk egy gyöngyszem! Rendezett a település, a faluban szép, vízvetős tetejű palóc házak sorakoznak, az egyik ház falán rovásírásos felirat: „Illa berek Bánk”. Köztük megbújik egy szlovák tájház kovácsműhellyel, amit sajnos zárva találtunk. Egy dolog nem tetszett, hogy a főút mentén sincs járda; el sem tudom képzelni, hogy babakocsival, kisgyerekkel, hogyan lehet itt közlekedni.

A főtéren a községháza felújított épületét találtuk, előtte szép mesterséges tavacskával.

Mellette az evangélikus templom áll. Már megint bebizonyosodott, hogy nekem az ilyen egyszerű, letisztult belső terű templomok sokkal jobban tetszenek, mint a csicsás barokk épületek.

Aztán végre elérkeztünk a tóhoz. Úgy döntöttünk, strandolás előtt még körbejártuk.

A víz smaragdzöld volt, a déli oldalon fákkal borított lankás dombok, az északin a beépített üdülőrész.

A tó egyik csücskében vízi-színpad található félkör alakú nézőtérrel, itt rendezik a Bánkitó fesztivált.

Hangulatos sétány visz körbe a tópart mentén, itt néhol zenészek szobrait találtuk; megtudtuk, hogy a falu jazz fesztiválnak is otthont szokott adni.

Mindenütt tiltó táblák sorakoztak, hogy ezen a részen a tóban fürdeni tilos, kutyákat úsztatni tilos. Ehhez képest a stégekről ugrottak fejest az emberek, erről az oldalról úszták át többen a tavat, és bizony kutyusok is a vízbe vetették magukat.

Mi a legnyugodtabb részen leültünk egy stégre, ami a nádasban bújt meg, és ott fogyasztottuk el reggelinket.

A nap második fele már a strandolásról szólt. A tó gyorsan mélyül, az alja iszapos. A fürdőző részen található egy úszó stég, ahonnan természetesen az én kedvesem is fejest ugrott a vízbe.

Azt képzeltem, majd én is sokat fogok úszni, de valahogy nem volt hozz kedvem, inkább csak lebegni. Nagymami Vácon vett nekünk egy „fánkot”, azaz egy nagyméretű úszógumit. Ebbe ültem bele, és csak éveztem a víz ringatását, süttettem a hasamat.

BERKENYE

Tudom, hogy Berkenye Nógrádról csupán 3, tőlünk Almáskertből pedig igazából csak 2 kilométerre van, mégis kisebbfajta kirándulásnak tekintem azt, amikor ide ketten átbicikliztünk.

A fenti úton mentünk át, és a lentin terveztük a visszajövetelt, de az égiek közbeszóltak. Az odafelé út majdhogynem a mi utcánk folytatása, egy erdőn át vezet, ahol pocsolyákat kerülgettük, sár szélén evickéltünk. A fák közül kijutva egy tanyára értünk, ahol lovakat láttunk.

Berkenye szépséges kis ékszerdoboz. Mondhatnánk, hogy az emlékművek települése, mert mindenütt szobrok, kopjafák, emlékoszlopok állnak.

Berkenye kis sváb falu, ahol erőteljesen őrzik a német hagyományokat. Németes fachwerk stílusú a Szent Anna panzió és étterem, ahová anyukámék néha kijárnak ebédelni Budapestről. (Én még soha nem ettem itt, az árai miatt inkább a nógrádi Vár Vendéglőbe, azaz Béla bácsihoz ugrunk el néha.)

Berkenyén a svábokon kívül sok a gyüttment, több ismerős család lakik itt, többek között a barátnőmék is. Be is ugrottunk hozzá látogatóba. Ő a Színnel-Szívvel Kézműves Műhely motorja, és már a kapujuk, kerítésük is arról árulkodik, hogy művészemberek lakják a házat. (Ő készítette a háztáblánkat és a házi áldásunkat is.)

Tőle a templomhoz vezetett utunk, ahol szintén emlékművek, szobrok, és persze keresztek találhatók. Szépséges innen a kilátás a szemközti Panoráma-dombra. (Terv, hogy legközelebbi berkenyei kirándulásunkkor oda megyünk majd fel, és a nyergen sétálunk vagy biciklizünk haza Nógrádra.)

Már innen fentről láttuk, hogy sötét fellegek gyülekeznek, de a tavat mindenképp meg akartam mutatni a kedvesemnek. Gyorsan legurultunk oda biciklivel. Amikor odaértünk a tavon lévő kis szigetecskéhez, ahol tudomásom szerint épp a barátnőmék menyegzője volt az első, az ő felirata is díszíti, és azóta is kedvelt esküvői helyszín, leszakadt az ég.

Veszettül tekertünk visszafelé, de csak a focipályáig jutottuk, mert már ömlött az eső. A lelátón várakoztunk másfél órán keresztül arra, hogy elálljon a zápor-zivatar. Tudtam, hogy ekkora mennyiségű eső tutira szétáztatta az alsó utat, így inkább tettünk egy kört. Vonatra szálltunk, Nógrádon le, és onnan az aszfaltos úton kerékpároztunk végül haza.

VERŐCE

A legutolsó kiruccanásunk Verőcére történt. Megszavaztuk, hogy a váci, a nagymarosi és a bánki strandok után most ide megyünk fürdeni. Itt volt velünk Frida is, a gyerekeim féltestvére, így négy lánnyal indultunk útnak. Odafelé jól bevásároltunk a boltban, majd lesétáltunk a partra. A központban áll a palmettás szökőkút, és most utólag utána olvasva megtudtam, hogy Nagy Lajos itt épített nyaralót Hedvig lányának, a későbbi lengyel királynőnek.

A lépcsőn lefelé elhaladtunk Ybl Miklós szobra mellett. Ő tervezte az Európai szinten is egyedülálló támfal-rendszert. Most már visszahúzódott a víz annyira, hogy végig tudjunk sétálni a parti sétányon. A strandra érve törzshelyünkön, a félkör alakú „nézőtéren” telepedtünk le. (A Duna partján pedig ott találjuk a hozzá tartozó színpadot, ahol napozni, de a tájat csodálni is lehet.)

Mögöttünk Verőce ikonikus jelképe, a Hét vezér harangja állt. A fából készült alkotást Makovecz Imre tervezte – ehhez képest ma méltatlanul el van hanyagolva. A Duna-parton láttuk, hogy a múltkori áradás levonult, és előbukkant a Verőce-felirat, amit nemrég a hajóról nézve még úgy láttunk, hogy félig víz alatt van. A pálya is száraz volt, lehetett röplabdázni, tollasozni, trambulinozni. Sokan kajakoztak, kenuztak a folyón, és sajnos rengeteg motorcsónak is robogott ott, egészen közel a bójákhoz.

A lányok leginkább a „fánkon” úsztatták magukat, vagy tologatták egymást. A párom kincskeresést szervezett nekik, arany után kutattak a folyóban, aztán a legszebb kavicsokat haza is hozták. Sokat napoztunk a parton, persze fagyiztunk is (volt egy pókember nevű fagyi is!). Aztán pizzát „ebédeltünk” akarom mondani uzsoráztunk, rengeteg limonádéval. Még belefért egy játszóterezés, illetve a focipályán labdázás, tornázás is.

U.i.: Mire a bejegyzés végére értem, meglepetésszerűen kiderült, hogy mégis lesz rendes nyaralás. Hogyan s hová s mikor s kivel? Erről fog szólni a következő posztom.

 

2020. augusztus