2019. november 30., szombat

Green / White - and not Black Friday


Amikor a napokat tanultuk az osztályommal, a pénteket volt nekik a legkönnyebb megjegyezni, mert sokaknak egyből a Black Friday jutott róla eszébe. Örülök, hogy a diákjaim könnyen megtanulják a színeket meg a napokat, de az mégis elgondolkoztató, sőt, elszomorító, hogy már a gyerekek tudatába is bekúszott ez az értelmetlen és esztelen hisztéria.
Nem kutattam a netet, csak azok közül mazsolázok, amik szemembe ötlöttek a FB-on: „Most csak X, Y, Z ezer forint!” Csak? „10-20-30 akárhány százalékos leárazás!” „Óriási akció!” Tudjuk mindannyian, milyenek ezek az akciók. Kitalálnak egy árat, leírják, fölé írnak egy jóval nagyobb árat, azt áthúzzák, máris kész a kamu-akció.
Újabb gyöngyszemek: „Black Friday, már az „igazi” előtt egy héttel is!” „Még nincs vége, szombaton és vasárnap is tart a Black Friday” (igaz, hogy az már Black Saturday és Sunday, de mindegy). Tehát ne csak pénteken költsd nálunk a pénzedet, hanem a hét minden napján.
Tudjátok, mi az igazi kihagyhatatlan ajánlat? Ha otthon maradtok és nem költötök semmit, így 100%-ot takarítotok meg!
Mennyire szemléletes amúgy, hogy a „black” szót találták ki hozzá, hiszen mélységes sötétség a gyökere ennek a… Mi is ez? Ünnep? Igen, a pénz, a költekezés egyre durvább ünnepe.
Láttatok már Black Friday-en készül videót? Az emberek már hajnalban, sőt, van, aki már előző este (!!!) beáll a sorba. Reggel, mikor kinyit a bolt, a nép egymást letaposva igyekszik az áhított tárgy(ak) közelébe jutni. Megy a tülekedés, tolakodás. Aztán van, hogy többen ugyanarra a kihagyhatatlan ajánlatra csapnak le, és akkor meg veszekedés, rosszabb esetben verekedés tör ki. Úgy tudom, komoly sérülések, sőt, halálesetek is köthetőek ehhez a naphoz. Ugye most már értitek, miért „black”?
Erre némely kedvenc olvasóm annyit mondhat, mintegy magyarázkodva, hogy: „De hiszen én nem tolakodtam, nem tülekedtem! Csak ezt a jó kis kávéfőzőt vettem meg, annyira olcsó volt!” Épp ezzel a „csak” szóval van a gondom. CSAK ezt az egy szemetet dobom el, mondta 7milliárd ember, és rögtön hétmilliárd szemét keletkezett a Földön. CSAK ezt az egy nejlonzacskót veszem el a boltban, és 7milliárd zacskó került az erdőkbe, mezőkre, tengerekbe.
A Black Friday a fenntartható fejlődés esküdt ellensége. Túlfogyasztunk, felhalmozunk, pazarolunk, szennyezünk. Szinte unjuk már ezeket a lassan elcsépelt szövegeget, de vajon teszünk is ellene? Én ehhez a Green vagy White Fridayt javaslom.
Green, mert… Lehetne ez a nap a környezetvédelemért. Ezen a napon nem vásárolsz semmi fölöslegeset. Autó helyett tömegközlekedve, kerékpáron vagy gyalog mész munkába, iskolába. Lejjebb tekered a fűtést. A joghurtos poharat a szelektívbe dobod, az almacsutkát a komposztba. A boltba viszel magaddal saját zacskót. És ez így folytatódik tovább az összes pénteken, szombaton, stb.
White, mert… Lehetne ez a nap a lelki feltöltődésé, a közösségi élményeké. Cirógasd meg a kutyákat, birkózz a gyerekeiddel, hívd fel az anyukádat, öleld meg a szerelmedet, beszélgess egy jót a barátaiddal. És ez maradjon így a hét összes napján.
Én például tegnap a jenei Boróka-házban jártam, ahová eredetileg klasszikus női kört terveztem. Ehelyett megcsináltam az osztályom adventi koszorúját. Kicsit női kör is lett, mert beszélgettem is nőkkel, de közben jöttek férfiak is, segítettek az alkotásban, a gyerekek nemezeltek és faragtak, aztán párnacsatává fajult az egész. Tök jó volt pont így.
És talán „white” lesz nemsokára minden, ha leesik az első hó is, mint két éve ezen a napon, amikor hatalmas fehérség borította kis falunkat. Most állítólag hétfőn jön. Közeleg a tél…

2019. november 30.

2019. november 28., csütörtök

Leültem a gép elé...


Leültem a gép elé, hogy most aztán írni fogok arról, ami manapság történik velem, illetve ami foglalkoztat. De rájöttem, hogy vannak dolgok, amikről ide nem szabad, illetve olyanok is, amikről ilyen formában lehetetlen írnom. Azt hiszem, a realitás mellett erőteljesebben rá kell feküdnöm a fikcióra. Vannak dolgok, amiket képtelenség egy blogra megírni, ahhoz jobb, ha az ember belebújik egy regény főhősének vagy egy novella szereplőjének a bőrébe.
Tudjátok, miért imádok szépirodalmat írni? Mert soha nem tudhatja az olvasó, hogy mennyire merítkezem a valóságból, és mennyire vagyok benne én a sztorikban. Kicsit gonoszkodás is ez részemről, hogy megírok mondjuk egy novellát, ami lehet, hogy totálisan a képzeletem szüleménye, de az is lehet, hogy jó sok sajátélményes elemet tartalmaz (nyilván némileg módosított formában), és aki olvassa, annak fogalma sincs, épp mit olvas, az én életemet, vagy Képzelt Katáét.
Minden évben úgy érzem, hogy készen áll a novelláskötetem, de mindig újakat írok hozzájuk. Mindig elhatározom, hogy a téli időszakban összeszerkesztem és kiadom, de eddig mindig elsikkadt a dolog. Talán most?
Azzal is kacérkodok, hogy egyszer megírom életem történetét, amiben nyilvánvalóan minden reális lesz (persze az én szűrőmön keresztül), de ennek az a hátulütője, hogy a benne szereplő és még ma is élő személyek nem biztos, hogy szívesen látnák magukat egy könyv szereplőiként. Hogy lehet tapintatosan írni egy mártír nagymamáról (ő mondjuk már meghalt), egy érzelmileg szinte semmit sem nyújtó apáról, a volt szerelmeimről, akik közül van, aki már nem él, és van, akiről nem tudnék sok jót írni, akkor ne is írjak róla semmit?
Többnyire Ákost hallgatok mostanában reggelente a tornához. Tőle leginkább a Csend leszek a nagy kedvenc, meg az Idelenn idegen, a Jóslat, a Jel… Ezért szinte egész nap Ákos dalszövegek járnak az agyamban. Pl. hogy „Ha ajtót rajzolsz a falra, kiléphetsz rajta.” Az előző életemben tényleg annyira rosszul éreztem magamat a bőrömben, hogy a fantáziámat használtam ajtóként ahhoz, hogy kilépjek (ha csak egy rövid időre) a valóságból. Holott tudtam, hogy mindez csupán illúzió, nem fogja megoldani a földi, hétköznapi gondjaimat az, ha egy képzelt világba utazom. Most ki is akarok lépni, meg nem is. A fantázia nem kényszer, csupán lehetőség. Játék, és én szeretek játszani.
Közeleg a tél… (És ez most itt nem a Trónok harca.) Már nem utálom a novembert! Ehhez persze az is hozzájárult, hogy ennyire enyhe volt ez az ősz vége. Alig fogy a tűzifa, csak délután gyújtunk be, a kályha platniján megfő az ennivaló, még rakok rá 1-2 hasábot, és ettől jó ideig meleg lesz a házban. A szigetelés egyértelműen érezteti hatását, hamar felfűti a teret a kályha, és nagyon sokáig tartja is a hőt.
A gyerekek nagyjából segítőkészek, szinte szó nélkül hoznak be fát, és sokszor ha én érek haza később, akkor addigra már be is gyújtanak. Ám vannak nehézségek is. Egy pedagógus, aki hazatér otthonába egy több mint 150 fős nyüzsgő méhkasból, otthon pedig min. három, de hétvégente inkább négy-öt gyerek zajong, annak nem sok nyugalma van. Bár, ha jobban belegondolok, nem tudnék sok mindent kezdeni egy túl csendes, unalmas élettel. A balesetem után is eléggé szenvedtem emiatt. Réka egy pörgős nő és kész!
És hogy még mi történik mostanság velem? Például az iskolában volt játékos sport-délután, és az összes tanítványomat megvertem ping-pongban. Most nem tudom, hogy ez az jelenti, hogy menő vagyok, vagy csak ők nem profik (még). A lényeg, hogy aki legjobban megizzasztott, az kapott ma tőlem egy Sport-szeletet.
Már kissé amolyan elő-adventi hangulat van itthon is, suliban is. Sőt, én igazából már két hete elővettem átnézni a díszeket, és alig tudtam lebeszélni a lányokat, hogy azért november közepén ne rakjuk még ki a díszeket, mert a végére elvész a varázsa. De azért van közös éneklés, holnap elkészül az adventi koszorú, berejtettem a fali zsebekbe az ajándékokat – egyszóval: kezdődik a karácsony előtti szuper várakozás!

2019. november

2019. november 14., csütörtök

16 kérdés


A Nők Lapjában minden héten ilyen kérdéseket tesznek fel egy-egy híres embernek. Én nem vagyok híres, de eszembe jutott, hogy megválaszolom őket magam is.
Mi a legkedvesebb gyerekkori emléke?
Rajzolások, alkotások, tervezések. Iskolai osztálykirándulások. Aktív közösségi élet, társadalmi munkák, szakkörök, edzések, tánciskola… Biciklizés és strandolás a Margitszigeten, filmek az Óbuda moziban. Sóstói úttörő-táborok.
Délutánonként kiköltöztem az erkélyre, nálunk az képviselte az összeköttetést a „természettel”. Rátelepedtem a ládára (ami azóta is megvan, csak most a teraszunkon, lefestve), és ott tanultam. Közben sonkás kiflit ettem zöldpaprikával (akkor még nem voltam vega), hozzá valamilyen finom drazsét. Saját szoba híján az volt akkor az én terem.
Ki volt az első szerelme?
Marci, Lőrincz L. László (Leslie L. Laurence író) fia. Kb. ötévesen. Együtt jártunk a magyar Rádió és Televízió óvodájába. Még a számra is adott egy puszit!
Az első fiú, akivel igazán jártam, az pedig Zsolt, a dobos volt. A sóstói úttörőtáborban egy küldöttel megüzente a kérdést: „Szeretem-e őt?” A válaszlehetőségek: „Igen” vagy „Szeretem”. Azt üzentem neki vissza, hogy „Igen, szeretem”, pedig szerintem a szerelem csak ezután kezdett el bennem kialakulni. Mentségemre legyen mondva, hogy mindössze 12 éves voltam ekkor. Egy év szünettel öt és fél évig jártam vele, ő volt nekem mindenben az első. Azóta is jó barátok vagyunk.
Mi az, amit sosem kérdezett meg a szüleitől, pedig meg kellett volna?
Édesanyámmal egész jól meg tudunk beszélni mindent, bár sajnos volt egy korszak, amikor nem tartottam vele a kapcsolatot. Úgy érzem, minden kérdést feltettem és fel is teszek neki, ami érdekel róla.
Édesapámmal a válás és a kevés találkozás miatt nem alakult ki szorosabb kapcsolatom,. Elvagyunk, de nem igazán voltak/vannak köztünk mély beszélgetések. Épp ezért még azt sem tudom kitalálni, mit is kérdeznék tőle szívem szerint…
A nagymamám múltjában azonban vannak homályos foltok. Háborús időszak, nagypapámmal való kapcsolata, magányossága. Ő már 20 éve halott, így nem tud válaszolni arra a kérdésre például, hogy miért gyűlölte ennyire a férfiakat.
Mi az, amit a saját kárán tanult meg?
Mindent! Én vagyok az, aki mintha nem ismerné a „Más kárán tanul az okos” mondást. Sőt: elkövetek egy hibát, aztán nem tanulok belőle, elkövetem újra meg újra meg újra…
Mit bánt meg utoljára?
Azt például, hogy 15 évesen nem csókoltam meg azt a bizonyos Depeche Mode-os fiút a házunk kapualjában.
Aztán azt, hogy évekig nem beszéltem anyukámmal, mert ő nem fogadta el a párválasztásomat. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy neki volt igaza, de nyilván meg kellett futnom a magam köreit.
Hogy minden kapcsolatomat jóval tovább húztam, mint ahogy kellett volna. Hogy nem váltam el hamarabb. Csak halogattam a döntést évekig, látszólag a gyerekek érdekében, valójában saját gyávaságom miatt.
De nyilván minden így volt, jó, ahogy, így nem tekerném vissza az idő kerekét, hogy valamin változtassak, és másképp csináljam.
Kitől kellene bocsánatot kérnie és miért?
Fogalmam sincs… Nem áll(t) szándékomban bárkinek is fájdalmat okozni. Ezúttal ragadom meg az alkalmat: ha van olyan ember, akit akaratomon kívül megbántottam, és olvassa ezt az írást, kérem, jelentkezzen!
És: Bocsi!
Kinek kellene öntől bocsánatot kérnie és miért?
A bocsánatkérés önmagában nem jelent semmit, ha nem jön szívből a megbánás. Másrészt ha valaki meg is bántja, amit tett, vannak dolgok, amiket nem lehet jóvátenni egy bocsánatkéréssel. Az összetört tányér se lesz ugyanaz, miután megragasztják.
Amúgy könnyen meg tudok bocsájtani, nem vagyok haragtartó. Bocsánatkérés helyett nálam jó módszer a humor, úgy is könnyen oldódhatnak a sérelmek.
Hogy nézne ki egy tökéletes napja?
A kulcsszó a harmónia, az egyensúly lenne. Azaz lennék bent a szuper faházunkban is, de kint a természetben is. Mozognék is, pihennék is. A reggelt, úgy mint mindig, tornával indítanám. Később kirándulnék egyet a Börzsönyben.
A nap egész biztosan sütne, néhány bárányfelhő tarkítaná az eget, 20-25 fok lenne, és lágyan lengedezne a szél. A kertben nyílna a sok virág, és a gyümölcsfák is virágba borulnának.
Lennék egyedül is, a férjemmel is, a gyerekekkel is, a nagycsaláddal is, barátokkal is. Lenne csend és nyugalom is, de nyüzsgés, pörgés is.
Írnék egy jó kis blogbejegyzést vagy novellát. Lenne benne beszélgetés. Társasjáték. Jó koncert, zene, éneklés, tánc, tombolás. Éjjel pedig egy fergeteges szeretkezés.
Az a baj, hogy ez így jóval több, mint egy napi program. Hogy fogom mindezt 24 órába belesűríteni?
Hol ette életében a legjobbat?
Amikor gyerekkoromban lekváros gombóc volt az ebéd, akkor előtte olyan levest főzött a dédim, ami hagymás-paprikás alappal készült, és a gombóc tésztájából főzött bele nokedliket.
Amikor Nagymamám húgához (nekem Köri) mentünk látgatóba, mindig megkérdezte tőlünk, mi legyen a kaja. és mi mindig rávágtuk: köménymagos kifli! Még ma is számban az íze! A recept megvan, anyukám próbált később ez alapján ilyet sütni, de nem volt az igazi. Úgy tűnik, hogy ahhoz maga Köri kellett.
A legjobb pizzát Jesolóban ettem a parton, vékony tészta, sok feltét, a legrosszabbat Rómában, a Colosseum mellett (kemény, száraz, íztelen, sótlan). Fagyiból pedig a váci sétálóutcában az Adria fagyizó a legjobb.
Ha földet örökölne, mit tenne vele?
Most is van egyharmad hektárunk, és egyelőre sajnos hagytuk eldzsungelesedni. Kivéve a veteményest, ahol azért idén is termett egy s más. A többi viszont sajnos nagyon elhanyagolt… De majd jövőre! Meglátjátok, mit fogunk vele tenni!
Kinek/minek a hangját szereti a legjobban?
A klasszikus madárcsicsergés-levélsusogás-patakcsobogás kombinációt.
Énekesből Ákosét.
Van olyan álma, ami még nem valósult meg?
Terveim vannak persze, de nem akkora álmok, hogy ha nem teljesülnének életem végéig, akkor boldogtalanul halnék meg. Alapvetően elégedett vagyok az életemmel. Van öt gyerekem, egy szerető férjem, csodásan alakuló otthonunk, és lesz egy szép kertünk is. Van munkám, mit a körülmények és nehézségek ellenére is szeretek, anyagilag is jól állok. Nem álmodozom semmittevésről és kacsalábon forgó kastélyról. Nem vonz a luxus és a pompa. Nagyjából elégedett vagyok a külsőmmel is.
Nem akarnék tárgyakat felhalmozni, inkább élményeket. Túrák, koncertek…
Aztán szeretnék sok unokát. Sokaknak segíteni. Egészségben megöregedni. Elégedett élettel a hátam mögött meghalni.
Mire nem sajnálja a pénzt?
Nem túl tehetős családban nőttem fel, belém ivódott a takarékosság. Később is sok évig igen szerény anyagi körülmények között éltünk, meg kellett fogni minden fillért. Most már bátrabban költök, de nem szórom a pénzt. Fölösleges dolgokat nem veszek, és ha vásárolok valamit, mindig ügyelek az olcsóságra.
Mostanában szép fabútorokra költök szívesen, mert sokáig fogják szépíteni az otthonunkat. Ami új nekem, hogy élményekre is költök végre. És nem érzem, hogy kidobott pénz lenne egy utazás vagy egy fesztivál.
Mire sajnálja az időt?
A munkámmal kapcsolatos adminisztrációra. Értelmetlen hivatali ügyintézésre. Várakozásra, mert eléggé türelmetlen természetű vagyok. Például ha sorban kell állni, vagy késik a vonat.
Min változtatna meg a világon, ha bármit megtehetne?
Megváltoznék…
Lenyesegetnék az emberek egójából, sajátomat is beleértve. A természet hierarchiája maradna, az emberi társadalom mesterséges alá- és fölérendeltsége már nem.
Megszüntetném az irreális gazdasági és a politikai hatalmat. Az emberek kevesebbet mondanák, hogy „én”, és többet, hogy „mi”.
Nem lennének pártok, egyházak, csak támogató közösségek. Az emberek a természettel egynek éreznék magukat.
Ha van mennyország, Isten hogyan fogja köszönteni?
Szerintem a mennyország nem egy hely, ahová halálunk után kerülünk. Itt a földi életben is megvalósítható, csak hozzáállás kérdése. Isten számomra nem egy személy, aki köszöntene engem, de miután meghalok, szerintem lesz egy amolyan „megérkeztél” érzésem. Olyannak képzelem, mintha eddig csak apró kis részecske lettem volna, és akkor eggyé válnék a hatalmas mindenséggel.

2019. november

2019. november 9., szombat

Álom-bútorok és saját tér


Van énnekem egy mappám, a címe: „Házak, bútorok”. Ide gyűjtögettem, gyűjtögetem a nekem tetsző házak és bútorok fotóját. Eleinte a Lakáskultúrából és az Otthon magazinból vágtam ki őket, később a Veranda és a Gerendaházak magazinokból.
Nem tudom, mennyire hangsúlyoztam eddig a blogon, hogy a lakberendezés mennyire jelen volt az életemben már gyerekkoromtól fogva. Ültem a kockás füzet fölött, és alaprajzokat rajzolgattam, tereket tervezgettem. Volt is anno olyan tervem, hogy belsőépítész szakra jelentkezem, aztán olyan, hogy elvégzek egy lakberendező tanfolyamot.
Végül is egyik sem valósult meg, de a rengeteg elolvasott-átnézett könyv, átlapozott magazin, megtervezett tér után úgy érzem, konyítok kissé a témához. Viszont úgy érzem, nem véletlenül nem ez lett a szakmám, mert azt hiszem, nem lennék jó lakberendező. Én kizárólag olyan otthonokat terveznék szívesen, amelyek stílusa közel áll a lelkemhez. Ez pedig a vidéki, country, rusztikus, némi mediterrán meg skandináv meg bohém beütéssel. (Képtelen lennék például egy minimál vagy egy polgári teret berendezni.)
Visszatérve a kedvenc mappámra, itt gyűlnek tehát az álom-bútorok, álom-házak képei. Az a baj, hogy amikor kimondom azt a szót, hogy „álom…”, rögtön ex-férj jut eszembe, aki éveken át mesélt nekem az álom-házról, álom-kertről, álom-közösségről, amiket együtt tervezgettünk és persze sohasem valósultak meg (legalábbis vele nem).
Mostanság pedig elérkeztem egy életszakaszhoz, amelyben folyamatosan válnak valóra az álmaim. Persze lehet mondani, hogy az úgynevezett álom-otthon nem úgy valósult meg, ahogyan én azt elképzeltem. Nem lettek narancsos színűre antikoltak a falak, a kemencénk se búbos, és nincsen tornácos parasztházunk sem. De! És most jön a De! Mégis kinek az álmai valósultak meg pontosan ugyanúgy, ahogyan azt eltervezte? Az álom pasi horkol, az álom nyaralás egyik napján esik az eső, az álom munkánál is be kell tartani a határidőket.
Aki belenéz abba a bizonyos mappámba, az csupa natúr fa, főleg fenyő bútort lát. Az én álom-bútoraim! Klasszikus népies stílusú, régi, vagy régies hatású bútordarabok. Ha hiszitek, ha nem 20-25 évet kellett várnom arra, hogy ezek mind meglegyenek. És most megvannak! Egy év alatt megvettem két lócát, hozzájuk illő székekkel, (plusz a terasz székeit), fiókos komódot, polcot, éjjeliszekrényeket, ágyat, és most megérkezett az utolsó darab: a kredenc! (Ami magyarul tálaló, és nálunk nagyon nem konyhai feladatokat fog ellátni, mert kézműves dolgok és társas meg egyéb játékok kerülnek bele.)
A gyerekeim szerint túl unalmas a házunk, mert nálunk minden fa. Egyrészt szerintem nincs egyféle fa-felület: van simára csiszolt és durva, fényes és matt, drappos, barnás avagy sárgás. Másrészt mindenütt igyekszem színes textilekkel, csempével, díszekkel, növényekkel feldobni a teret.
A térnek pedig van egy olyan része, ami csakis az enyém! (Mondjuk ez sem igaz teljesen, mert a beépített szekrényben nemcsak az én ruháim vannak, hanem Zolié is.) De végre itt egy szoba, aminek az elrendezése, bútorzata, színvilága és dekorációja mind az én ízlésvilágomat tükrözi.
A saját térre való igény legelőször kamasz-koromban jelentkezett. Sok-sok hosszú éven át éltem egy szobában az öcsémmel, először 12 négyzetméteren, aztán 15-ön, kettőnk birodalma szekrényekkel némileg elválasztva. Mire végre saját szobám (lett volna), addigra kollégista lettem, tehát csak hétvégén használhattam, majd később elköltöztem az akkori páromhoz. Így azt a szobát nem igazán rendeztem be úgy, ahogyan tényleg szerettem volna, és végképp nem éltem át azt az érzést, milyen, ha van egy saját terem.
Következett további sok-sok hosszú év, hol kettesben az épp aktuális párommal, hogy az egyre gyarapodó gyereklétszámú családdal. Balatonhenyén a présházban igazából volt egy saját szobám, de Zoli nagyon hamar (félig-meddig) odaköltözött, másrészt az ugyebár nem volt a mi házunk, csak béreltük.
Azt mondják a szuperül megvilágosult elmék, hogy ne gyökerezzünk le sehová, legyen szabad a lelkünk, így az ember bárhol otthon tudja érezni magát. Jó szöveg, kár, hogy magamra nem érzem érvényesnek. Akármennyire is szerettem bizonyos albérleteinket (pl. Máriahalom – Biofalu, vagy Széplakon a 2. kis ház), attól még az ideiglenesség érzése folyamatosan ott lebegett a fejem felett, amit én nem tudtam kellő spirituális szabadsággal kezelni.
Most itt egy ház, ami a miénk, itt egy szoba, ami az enyém. A ház körbeszigetelve, körbeburkolva, lenolajos kezelése elkezdve. Már csak szegény Zoli az, akinek nincs befejezve a szobája, de végre megtörtént nála az áttörés, kialakult a koncepció, el is kezdte a berendezést, ami tippem szerint karácsonyig be is fejeződik. Ekkor lebontja a mostani ideiglenes kuckóját (hurrá!), véglegessé válik a nappali tér, és már csak a konyhabútor befejezése (meg persze számtalan apróság) kell ahhoz, hogy kimondhassuk végre: Kész az otthonunk!


2019. november

2019. november 2., szombat

Blogger


Blogger vagyok. Nem kedvelem ezt a szót, pedig képzeljétek, van nőnemű párja is: bloggerina. Ez még szörnyűbben hangzik. Próbálom magyarosítani, nem igazán megy. Naplóját a világhálón író személy. Gondolatait az interneten közkinccsé tevő író. Ilyesmi.
Régebben író/újságíró akartam lenni. Írtam füzetbe novellákat és verseket, írtam gimis és egyetemi újságba, írtam naplót és regényt a gépbe, a lényeg, hogy írtam és írtam.
Miért szeretek írni? Mert az írás számomra meditáció, gyógyító folyamat, egyben az önkifejezés számomra legmegfelelőbb módja. Lehet írni titkos naplót, verseket a laptop eldugott mappájába, novellákat, amiket csak mi olvasunk el, vagy regényt, ami évek óta porosodik az íróasztal fiókjában.
Aki viszont blogger, az ezeket a belső gondolatokat nemcsak saját maga számára írja le, hanem ország-világ elé tárja. Sérülékeny helyzet, hiszen bárki elolvashatja, mi zajlik éppen bennem, de épp ez benne az izgalmas. Támadási felületet képzek magamon az által, hogy ennyi ember előtt megnyílok. Tudom, hogy nem felelhetek meg mindenkinek (semmiképp nem is célom ez), de ez azzal jár, hogy aki nem ért velem egyet, az vagy szimplán hülyének néz, vagy csúnyákat gondol rólam, dühös lesz rám, esetleg irigykedik, lenéz vagy minősít. Ellenük természetesen a leszarom-tabletta a megfelelő eszköz, mégis hiszem, hogy negatív energiájukkal tudat alatt hathatnak. Voltak olyan „kedves” olvasók, akik miatt egy időre zárttá tettem a blogmat. Ma már ezt nem tenném meg.
Sokkal nagyobb erőt adnak azok az olvasók, akik leírják, miféle változások történtek az életükben a blogom hatására. Ez nagyon durva, de tényleg! Házvásárlás, gyerekvállalás, egészségesebb életmód, válás… Ilyenekre tud hatni egy blogger!
Nem hagyom abba az önkifejezésnek ezt a módját. Tisztában vagyok saját személyiségemmel, érzem, tudom, hogy van bennem egy olyan vágy, hogy megmutassam magamat az embereknek.
Volt egyszer, hol nem volt egy ember, aki ezt figyelmen kívül hagyta, és azt sugallta, kérte, követelte, hogy hagyjam abba a blogomat. Ennek hatására két évig szüneteltettem az írást. Ma már természetesen senki kedvéért nem tennék így.
Aztán jött egy másik ember, aki nemcsak volt, hanem nagyon is jelen van az életemben, és aki meglátta, milyen vagyok én valójában. Aki felismerte, mennyire szeretek írni, és bátorított, hogy kezdjem újra a blogot.
A blogolásban az tetszett meg, hogy rögtön van feedback-je annak, amit írok (még ha nem is mindig pozitív). Fellelkesített, hogy a hagyományos magazin- vagy könyv-formájú írással ellentétben mennyire interaktív a blog-írás. Jól esett az egómnak a rendszeres visszajelzés. Néztem, ki mit reagál, hányan olvasnak, stb.
Egy időben túlzásba is estem e téren. Emlékszem, régebben a (szintén blogger) barátnőmmel folyamatosan konzultáltunk arról, hogy épp hányan iratkoztak fel a blogunkra, mennyi lájkot kapott egy írás, hogy állunk a népszerűségi statisztikákkal, stb.
Ez az, ami mostanára teljesen lecsengett bennem. Abszolút hidegen hagynak a számok. Most azonban mégiscsak jött valamiféle sugallat, hogy párhuzamosa azzal, hogy a téli időszakban újraolvasom, átírom a korábbi regényeimet, novelláimat, átnézzem a blogjaimat is. Ekkor döbbentem meg, hogy mennyi bloghoz volt ilyen-olyan közöm az elmúlt több mint egy évtized során. 
Következzék egyfajta statisztika:
- Réka útja: korábban BoldogSzer, eleinte Boldogfalva, személyes blog életem, életünk történetéről, fb-oldal 754 követő
- Új felület: rekautja.blogspot.com, 54.281 megtekintés, 2018. januártól mostanáig, 22 hónap, 94 bejegyzés, átlag 4 poszt per hónap
- Régi felület, a BoldogSzer blogról átmentett teljes írott és képi tartalommal: rekautja.wordpress.com, 71.588 megtekintés, 2009. május és 2018. január között 86 hónap, 701 bejegyzés, átlag 8 poszt per hónap. A legtermékenyebb hónap 2011. november volt, amikor 28 (!) blogbejegyzést tettem fel.
- Boldog nő, általános blog a női életről (kert, otthon, háztartás, egészség, szépség, párkapcsolat, szexualitás, anyaság, gyermekek, közösség, hivatás): boldognok.blogspot.com, 30.408 megtekintés, 2016. március és 2019. március között, 37 hónap, 139 bejegyzés, átlag 4 poszt per hónap, fb-oldal 503 követő
- Réka Life Coach, szakmai blog életvezetési segítőként: rekalifecoach.blogspot.com, 12.628 megtekintés, 2017. márciustól mostanáig, 32 hónap, 88 bejegyzés, átlag 3 poszt per hónap, fb-oldal 321 követő
- Anna-sorozat: blog az ifjúsági könyvsorozatomról: annasorozat.blogspot.com, 16.585 megtekintés, 2013. november és 2015. január között, 6 hónap, 38 bejegyzés. átlag 6 poszt per hónap fb-oldal 118 követő
Összesen 185.490 megtekintés, 1060 blogbejegyzés!!! 10 és fél év, átlagban minden hónapra jutott 8 poszt...
Amihez még közöm volt:
- Fény Forrás női online magazin, (kert, hajlék, tisztaszoba, konyha, tükrös, nyoszolya, bölcső, csemete-sarok, fonó, szentély) magyarnoilap.blogspot.com, 67.472 megtekintés, 2015. júniustól novemberig, 6 hónap, 140 bejegyzés, 23 poszt per hónap, ebből saját írásom 35, fb-oldal 294 követő
Próbáltam valamiféle következtetés levonni arról, hogy melyek a legnépszerűbb témák, de nagyon vegyes képet mutatott a statisztika. Gyereknevelés, szex, szülés, térrendezés, párkapcsolat, környezetvédelem, önismeret, ezek mindenkit érdekelnek.
Másrészt rájöttem, hogy én nem vagyok egy ilyen trend-követő író, aki arról ír az olvasóknak, amire nekik igényük van, hanem arról, ami nekem fontos, még ha ezzel nem is vonzok majd tízezreket. Bizonyára hatalmas olvasótáborom lenne, ha a legmenőbb divatról vagy sztárokról írnék, esetleg gasztroblogger lennék vagy szex-guru.
Én nem vagyok ilyen. Az írásaim tartalmát és minőségét (ma már, mert talán régebben ez nem így volt) egyáltalán nem befolyásolja az, hogy melyek az olvasói elvárások. Manapság már nem szoktam elképzelni, hogy hú, ez vajon hogy fog tetszeni, vagy hű, mit fog ehhez szólni az, aki olvassa.
Egyszerűen csak leírom, mik történnek velem és a családommal, milyen témák foglalkoztatnak, miken gondolkozom, miket érzek…
Így lettem szabad blogger.

2019. november