Pörgés

Sok minden történt velem és a gyerekekkel is az elmúlt napokban. Ennek csak egy szelete volt az évfolyam-találkozó, aminek múltkor egy külön posztot szenteltem. Nézzük most a többit, és kezdjük a gyerekekkel.

Az abai gimnáziumban néhány lány összeállt, hogy csodálatos zászlókat készítsenek. Mindig olyan büszkeség látni, hogy Csillag milyen ügyes kezű és kreatív.

A zászlók zarándokok Pünkösdre eljuttatták Csíksomlyóra. Nyáron pedig, ha minden jól megy, a lányom egy kerámia-műhelyben fog dolgozni.

Kincsőék az erdélyi utazást megfejelték egy osztálykirándulással a Dunakanyarban: sárkányhajóztak a folyón. Szobról feleveztek az Ipoly torkolatáig, onnan le Zebegénybe, majd vissza Szobra. Tippelni lehet, ki volt a két lány, aki teljesen belemerült a Dunába. (Igen, Kincső, és szomszédasszonyom-barátnőm lánya, Blanka.)

Mindeközben Kende a Margitszigeten volt. Ez nem tűnik annyira extra dolognak, mégis nagy szám. Ő ugyanis sokat segít nagymamájának, hogy párjával együtt ki tudjanak mozdulni a szabadba.

Az ő ereje nélkül a négy fal között kellene lenniük, így viszont a tolókocsival ki tudnak „sétálni”. Emiatt nagyon büszke vagyok rá!

Vasárnap Gyereknap volt! Nógrádon is szerveztek mindenféle programot a kicsiknek. Itt is büszke lehettem a gyerekeimre.

Kincsőre azért, mert barátnőivel együtt bevállalta a sorversenyt. Az egyik tesitanár, Dóri néni szervezte, az osztálya segédkezett neki, én meg egy kicsit aktívkodtam, résztvevőket toboroztam.

A csapatoknak ügyességi feladatokat kellett megoldani labdákkal, bójákkal, karikákkal. Tipp, melyik csapat lett az első! Bizony Kincsőéké!

Csillag és Tündér számára, korunkból (18 és 16) adódóan az ingyen vattacukron (bleee…) és palacsintán kívül nem túl sok vonzó van már egy ilyen gyereknapban. Kivéve, ha meglátják, hogy lehet íjászkodni.

Most nem azért, de szerintem is marha jól tudnak; megerősítés volt, hogy a férfi szerint is, akié az íjak voltak. Tündérnek ugyan adott egy tippet (valami fix-pontról, amit én nem értettem, ő igen), Csillagot pedig megdicsérte, hogy olyan a technikája, mint Kassai Lajos lovasíjászé. Wow!

A lányaim annyira belejöttek az íjászkodásba, hogy tulajdonképpen szép lassan átmentek segédekbe. Aki odajött, annak megmutatták, hogy kell tartani a testüket és az íjat, hogy kell megfeszíteni, célozni, lőni, majd összeszedték a nyílvesszőket.

Mindezért cserébe hódolhattak egyik szenvedélyüknek: két-három órát íjászkodhattak. Tulajdonképpen én is itt töltöttem időm nagy részét, és csodáltam a lányaimat. Büszke vagyok rájuk!

Ezek után ne érezzétek rosszul magatokat, hogy a ti gyerekeitek nem tökéletesek – ugyanis az enyémek sem. Természetesen ők is extra süsük és idegesítőek és elviselhetetlenek tudnak lenni, mint ahogyan tegnap este is, szóval nemcsak öröm és vidámság nálunk az élet. Megy a visítozás, kiabálás, veszekedés, bunkóskodás is ezerrel.

Ezért (sem) írtam ki Gyereknapon az oldalamra, hogy milyen csoda anyának lenni, és hogy csak a gyerekeimért élek, és minden szipiszupi. Dehogyis! Nem csak értük élek, nem szipiszupi minden, és a sok csoda mellett rohadt nehéz dolog és sokszor extra szívás is anyának lenni, egyedülállónak pláne.

Na de térjünk is vissza a gyereknapra, mert volt is sok minden más. Például focimeccsek az iskolásoknak.

Kicsinek kétszer tíz, nagyoknak kétszer 20 perc. Játékvezető a másik tesitanár, Máté bácsi.

Vele amúgy a lányaim fogadtak, hogy ki talál bele a céltáblán a török bábu szeme közé. Csillagnak és Tündérnek is sikerült, úgyhogy ezúton üzenem: jöhet a rántott sajt!

Az eseményen amúgy az enni- és innivalót a Nógrádiak Nógrádért egyesület lelkes tagjai készítették.

Volt sokféle kézműves foglalkozás, lehetett gipszfigurákat díszíteni (a lányaim pillangót és méhecskét alkottak), papírvirágot készíteni, gyöngyöt fűzni, szalvéta-technikázni, a matek-fizika-rajz tanárunkkal, Imre bácsival pedig mindenféle logikai játékot játszani.

Volt arcfestés; a 13 éves lánygyermekem arcára egy unikornis került. Volt ugrálóvár, nagy felfújható gömbök és szabadtéri fajátékok is. Egész nap szólt a zene. A színpadon fellépett egy labdazsonglőr és egy gitáros-énekes is.

A taposóparkban a nagycsaládos egyesület látta vendégül a gyerekeket. Itt avatták fel azt a kültéri pingpong-asztalt, amihez én is adakoztam. Természetesen le is játszottam pár menetet a diákjaimmal. Nagyon örülök, hogy végre akármikor le lehet menni a faluba egy-egy meccsre.

A hosszú hétvége megkoronázása a tegnapi Csóványos túra volt. Négyen mentünk, a Nógrádi Női Kör oszlopos tagjai.

A túra számokban: 18 km, 600 szint fel, ugyanennyi le, 938 m magasság, 3 és fél óra gyaloglás fel, 2 és fél le, közben tízórai és ebédszünet. A végén uzsonna-vacsora a Mona Lisában, ahol mindenki pizzát evett (én a szokásos négyévszakot), aztán még belénk fért egy fagyi is (nekem a szokásos Kinder).

133 lépcsőfokot mentünk fel a kilátóban. Itt amúgy eddig még mindig zárva volt a legeslegfelső szint csapóajtaja. Most nyitva találtuk, fel is másztam oda egy létrán.

Odafentről gyönyörű kilátás nyílt a Pilisre, a Dunakanyarra, a Börzsöny többi hegyére, a Naszályra, és a távolban a Tátrára.

A zöld sáv jelzésen mentünk felfelé és a piros x-en lefelé. Felfelé útba ejtettük a Hárombarát-nyerget és a Varsa-tetőt, lefelé pedig a Foltán-keresztet.

Komolyan mondom, tökéletes túra volt! Nagyon jól össze voltunk hangolódva. Rengeteget beszélgettünk, fákat ölelgettünk.

Ideális volt az időjárás. Kellemesen meleg, de nem izzasztó, a nap sütött, de néha bárányfelhők úsztak az égen, a tűző napsugarakat a fák többnyire leárnyékolták.

Eddig csak ősszel és télen tettem meg ezt az túra-útvonalat. Ez most életem eddigi legjobb Csóványos-mászása volt! Közben sem éreztem semmiféle fáradtságot vagy megterhelést, és mára se lett sehol izomlázam.

A „hétvége” amúgy nem ért véget számomra, mert mára kivettem a szabadnapomat. Tök egyedül vagyok itthon. Akkor kelek, amikor akarok (szokás szerint hajnalban), azt csinálok, amit akarok (szokás szerint kerti és házimunkát), ha akarom, mozgok (edzés pipa), ha akarom pihenek (és írom a blogot). Ráérek mindenre, nem sürget semmi. Csak egy fix program van mára, a kosáredzés. Megyek is, nektek jó olvasást!

 (A gyereknapi fotók egy része a község fb-oldaláról való.)

2023. május

Mókus

A „Mókus” jelen esetben nem egy állatot, hanem egy iskolát jelent. Anno Leövey Klára, most Andor Ilona, de nekünk az utcája miatt örökre csak: Mókus. Itt jártam tegnap.

A „Mindenki 40” találkozó óta nálunk hagyomány, hogy nem osztály- hanem évfolyam-találkozókat szervezünk. És hogy ki a szervező? Természetesen én – is. Plusz még két fiú, azaz férfi a másik osztályokból. Mindhárman igyekeztünk elérni a saját osztálytársainkat, ők vállalták az iskola-tanárok témáját és az éttermet, én pedig, minő meglepetés, a kommunikációért voltam felelős.

Nyolc tanárunk jött el, köztük az igazgató bácsi, az iskolatitkár néni, és az osztályfőnökünk is. A volt diákok közül összesen 37-en voltunk.

Délután az iskola előtt gyülekeztünk. Vicces volt, amikor hunyorogva figyeltük a kapu elé érkezőket, azt vizslatva, vajon az illetők ex-mókusosok, avagy a mostani mókusos diákok szülei. Szerencsére azért többnyire megismertük egymást, bár akadtak kivételek is. A tanároknak rendeztünk egy kitalálós játékot, ahol el kellett mondaniuk a neveinket. Le a kalappal előttük, szinte hibátlan eredményt értek el.

Igazából az iskolában biztosítottak számunkra egy tantermet, de abban a dögmelegben senkinek sem volt kedve egy fülledt zárt helyiséghez, ahová betűz a nap. Ráadásul idős tanárainkat sem tettük volna ki szívesen a lépcsőzésnek. Ezért spontán módon úgy döntöttünk, hogy az udvarra megyünk ki, ahol jó levegőn lehettünk.

Árnyas fák alá telepedtünk le padokra, székekre, az asztalokra tettük a sós rágcsákat, pogácsákat, kekszeket, süteményeket és üdítő italokat. Én stílusosan Nógrádi ropit vittem.

Szállingóztak az emberek, és nagy öröm volt mindenkivel a találkozás. A barátokkal is, de talán még inkább azokkal, akiket rettentő régen, legalább 30 éve nem láttunk.

Két és fél óra múltán zártuk le a program első részét, ekkor elköszöntünk tanárainktól. Kifelé menet még körbenéztünk egy kicsit az iskolának azon részein, ahol öt éve nem jártunk. Az elsős tantermünkben (ami most táncterem) és az étkezőben (ahol anno a fejemre borult a spenót). Nagyon picinek tűntek a mosdók!

Az étterembe már csak a diákok mentek át, itt volt egy kis feszkó. Valakinek nem tetszett a pincehelyiség, mert hogy hideg (egy pince mégis milyen legyen?), másoknak az egész hely. Szerintem teljesen átlagos, normális volt minden, nekem az étel is ízlett. Mindenesetre a pincéből egy idő után fel tudtunk menni a földszintre. Azok pedig, akik végképp nem tudtak megbékélni, átmentek külön egy másik helyre.

Szervezőként akár meg is bántódhattam volna, hiszen senki se lát amögé, mennyi egyeztetés kell ahhoz, hogy egy ilyen esemény jól menjen. Étteremből konkrétan nyolc-tíz alternatíva után találtuk ezt, mivel péntek estére Óbudán olyan helyet találni, ami nem foglalt, befér ennyi ember és későig nyitva van, szinte a Mission Impossible kategória. Én azonban a múltkor már kifejtett laza módon reagáltam: kábé sehogy. Mosolyogtam és kész. Akinek nem tetszik, az vagy szervezze meg helyettünk, vagy menjen nyugodtan, ahová csak szeretne. Ötévente találkozunk, ilyenkor az ember hozhat némi kompromisszumot.

Miután befalatoztunk, sötét este lett, ekkor a társaság egy része hazaindult. Mi többiek viszont, ismét csak spontán módon úgy döntöttünk, hogy a régi Selyemgombolyító épületében kialakított kerthelyiségben, a Mad Gardenben folytatjuk az estét.

Egy, a zajtól és tömegtől távol lévő fedett teraszon ültünk le, itt ettünk, ittunk, beszélgettünk tovább. Egészen hajnali 3-ig; fél 4-re értem „haza”, azaz anyukám lakásába.

A beszélgetések több szál mentén zajlottak. Természetesen elmondtuk, mi történt velünk az elmúlt években és milyen most az életünk. Felelevenítettük a régi időket, sztorizgattunk, nosztalgiáztunk. Aztán mikor kevesebben voltunk, a visítós-fetrengős röhögések mellett előjöttek komolyabb, elgondolkodtatóbb témák is. Hogy kire melyik tanár hatott negatívan, kiben milyen tüskék maradtak meg a múltból.

Érdekes, a többieket hallgatva hiába törtem a fejemet, és kutattam mélyen legbelül komolyabb neheztelés után, valahogy nem tudtam ilyet felidézni. Én alapvetően szerettem ezt az iskolát, és ha voltak is negatívumok, azokon túl tudtam lépni viszonylag könnyedén. Például életem első és utolsó általános iskola hármasán, amit harmadikban kaptam technikából, mert felborult a tutajom a lavórban. (Persze, mert mindenkinek az apukája rakta össze otthon, nekem meg olyanom nem volt jelen az életemben.) Meg életem első és utolsó általános iskolai egyesén, amit ötödikben kaptam testnevelésből, mert véletlenül a bal dobókezemhez a jobb lábam helyett a balt tettem előre. (Vicces: később aztán a kézilabdacsapat tagja lettem, és némileg hozzájárultam én is a kerületi bronzéremhez.)

Készültek osztályszintű és össznépi csoportképek, tanárainkkal és nélkülük, néhányan pedig életképeket kattintgattunk a különböző helyszíneken. Ezekkel a képekkel illusztráltam ezt a bejegyzést.

Ilyenkor mindig jönnek a fogadkozások, hogy szorosabban tartjuk a kapcsolatot, aztán csak nagyon kevesek tartják be, de ez persze így van jól. Ilyenkor mindig jönnek az ötletelgetések, hogy találkozzunk gyakrabban, csináljunk ilyen összejöveteleket évente. Aztán természetesen nem lesz semmi az egészből.

A lényeg, hogy öt év múlva egészen biztosan lesz megint (akkor 40 éves) mókusos évfolyam-találkozó. Már azt is tudjuk, hogy az egyik srác éttermében. 2028. május – a Mókus visszavár.

 

2023. május

Jelen (múlt - jövő)

Valamilyen szinten én a múlt embere vagyok. Mai szóval élve: boomer. Majdnem fél évszázadot megéltem már. Azt hittem, én naiv, hogy marhára laza és fiatalos felnőtt vagyok, de érzem, hogy egyre jobban mélyül a generációs szakadék köztem, és a következő nemzedék között. Van öt saját gyerekem és több mint száz tanítványom, de egyre kevésbé értem őket, már eleve azt, amit mondanak, ilyen tiktokos meg gameres nyelven. Amikor pedig angolórán próbálok a mai nyelvben használatos, idegen eredetű szavakra magyar fordításokat keresni, akkor ők ezt nem értik, hiszen szerintük MAGYAR szó az, hogy komment szekció meg hogy multinacionális és az is, hogy sci fi.

Számukra történelminek tűnik, hogy az ősidőkben nem volt okostelefon, sőt, mobiltelefon sem, örültünk, ha egyáltalán tárcsás akadt. Órán fecniken leveleztünk, és ha jegyzetelni akartunk, noteszt vettünk elő, nem a telefonunkba írtuk bele. Kész vagyok attól, hogy ma egy hiányzó azt meri mondani: nem tudta, mi volt a házi feladat vagy az órai anyag. Itt a Kréta, az osztálycsoport, a messenger, ezer helyről be lehet szerezni az információt, például közvetlenül tőlem is. Mi meg anno indigóval másoltuk le egymásnak a leckét.

Amit észreveszek a mai generáción, az a motiváció részleges vagy akár teljes hiánya. Ha azt mondom lelkesen: csináljunk ezt vagy azt (és ez legyen konkrétan bármi), akkor a válasz: „Jaj! Minek? Ne már!” Küzdőszellem alig, akaraterő gyakorlatilag nulla. Nagyon kevés az, akinél céltudatosságot és elszántságot tapasztalok. Ha igen, akkor ezt mindig meg is dicsérem, hiszen nagy kincs ez a ritkaság.

Sokszor olyanok a fiatalok, mint akik egyáltalán nem élvezik az életet. Én, a „vén” majdnem 49 éves próbálom őket arról győzködni, hogy az élet szép, és gyönyörködni kell mindabban, ami adatik, átélni mindazt, ami van. Úgy érzem, lelkesebb vagyok, mint a legtöbb kamasz (pedig a papírforma szerint fásult középkorú nőnek kellene lennem).

Angolórán ruhadarabokra kellett jelzőket keresni, pl. ódivatú, trendi, stb. A gyerekek már egy szerintem tök modern sportcipőre is azt mondták, hogy az „old-fashioned”. Szerintem totál le vagyok maradva divat terén, de őszintén: ez engem olyan nagyon nem is érdekel. Megvan a magam stílusa, és ezen nem igazán módosít az, hogy most épp szűk vagy bő szárú farmer a divatos. A gyerekeim véleménye végképp nem érdekel.

Hiszen én sem szólok bele abba, hogy ők mit viselnek. Legfeljebb ha kikérik a véleményemet, akkor azt kinyilvánítom, ami általában abból áll, hogy én győzködöm őket arról, igenis szépek és csinosak, mert ők magukról ezt nem nagyon hiszik el. Mindegyikük teljesen más: Virág például nőies stílusú, Kende izomtrikókban feszít, Csillag sok ruhája élénk színű, piros, narancssárga, bordó vagy ciklámen. Néha ugyan nem értem, miért rejtik el az amúgy tök jó alakjukat bő pólók, pulcsik mögé (Kincső), és miért hord valamelyikük (Tündér) szinte kizárólag feketét.

De aztán eszembe jut, hogy anyukám teljesen hülyének nézett, amikor csak feketében voltam hajlandó járni, és még nyáron se rohadt le a lábamról a bakancs. Az is biztos, hogy a nagymamám teljesen ki volt akadva, amikor Klári lánya felvette a telitalpú szandálját meg a miniszoknyáját, feltupírozta a haját, és elment az Ifiparkba Omega koncertre.

Több szempontból sem vagyok hajlandó beállni az átlagos középkorúak sorába. Nem hordok soha selyemblúzt, tulajdonképpen semmilyen blúzt, nincsen kosztümöm, blézerem és ceruzaszoknyám sem. A tablófotózásra-ballagásra a lányaimtól kértem kölcsön az elegáns ruhadarabokat. Nem veszek fel kopogós körömcipőt; tavasztól őszig szandálban, ősztől tavaszig bakancsban járok. Retikül helyett nekem azt hiszem örökre megmarad a hátizsák, a vászonszatyor és a fonott kosár. Valamint a lehető legnagyobb nyugalommal hordok szűk, ujjatlan felsőket és rövid szoknyákat.

Érdekes, gyerekként azt hittem, aki 40 éves, az már tök öreg, aki 50, az meg már hú de nagyon! 60 után már talán nem is élet az élet. És most itt vagyok, egy év múlva 50 leszek, és egyáltalán nem érzem azt, hogy vége az életnek; sőt, olyan, mintha épp nemrég kezdődött volna el igazán. Ilyenkorra érik be az ember gondolkodása, de emellett megőrizheti a fiatalos hozzáállását. Én például felsős srácokkal együtt futkározok a kosáredzésen, és ha megszólal egy jó zene, rögtön táncolni kezdek rá.

Sokat nevetek és mosolygok, viccelődök és hülyéskedek. Nem vagyok hajlandó besavanyodni, szenvedni az élet nehézségein. Épp ma kérdezték meg, hogy lehet, hogy rám nem hat az a sok szarság, ami a világban van. Nyilván nem vagyok vak, nem folytatok strucc-politikát. Viszont szép lassan kiépült körém egyfajta láthatatlan védőpajzs. Ez nem, vagy csak szűrve engedi be a külvilágból érkező ingereket. Ha valami el is ér hozzám, azt egy egyre lazább hozzáállással kezelem. Ha sérelem ér, nyilván hat, de egyre kisebb intenzitással és egyre rövidebb ideig. Bántó emberekre, helyzetekre leginkább vállrándítással vagy poénnal reagálok.

Sokkal értékesebb dolgokkal szeretném az időmet eltölteni, mint azzal, hogy dühöngök mások hülyeségein, és rágódok a sérelmeken. Hiszen az élet – még ha azt a kamaszok és a felnőttek nagy része nem is hiszi el – tényleg szép („…csak te világ vagy beteg”, á lá Quimby). Inkább leülök a teraszra és nézem a kertet, kifekszem a függőágyba és hallgatom a madárcsicsergést. Máskor csutkára felnyomom a hangerőt és üvöltve énekelek rá, vagy nyomom a fekvőtámaszokat.

Eltelt három hónap, véget ért a szigorú életmód-váltós folyamat. A Halak, a Kos és a Bika jegyében egy tudatos, sok mozgásra és egészséges táplálkozásra alapuló programot csináltam. Áttértem egy teljesen más jellegű edzésprogramra, ami rövidebb, de célirányosabb, mint a korábbi reggeli torna. Ezt egészítették ki az egyéb mozgásformák, például a már említett kosárlabda, kerékpár, jóga, futás. Ez nagyon bevált!

Amit tartani fogok, az a viszonylag kevés édesség fogyasztása. Csoki nulla, és bolti édesség csak nagyon kevés, például néha túrórudi vagy zabkeksz. Ahogy jön a nyár, aminek nem tudok és nem is akarok ellenállni, az a fagylalt. A kevesebb zsiradék felhasználás is egész jól beépült, szerintem ez is menni fog a továbbiakban is; különösen motivál az, hogy egy nagy olaj vagy egy doboz margarin rengeteg ideig kitart.

Amit már az utóbbi időben elég nehéz volt tartani, az az időszakos böjt. Azaz hogy csak 10 és 18 óra között eszek, a fennmaradó 16 órában nem terhelem a gyomromat táplálékkal. Az utóbbi időben ez szép lassan kitolódott, reggel már 9 körül eszem és van, hogy este 7-kor vacsorázom. Tudom is az okát: az egyre hosszabb nappalok. Amikor télidőben reggel sötétben ébredek és este korán megy le a nap, valahogy én se vagyok annyira éhes. Most viszont hajnalban már magamtól kukorékolok, napközben meleg van, és olyankor nem kívánok olyan sok kompakt kaját, este meg sokáig kint molyolok a kertben, így jobban igénylem az ennivalót estefelé is. Így a 8-16-os diéta nyárra átalakult 10-14-esre, de így se rossz.

Szóval a program szigorú része ugyan véget ért, de sok eleme annyira beépült az életembe, hogy nem akarok rajta változtatni. Az épp érő zöldségeket frissen szedem a kertből, és egyszerre nem eszem túl nagy mennyiséget (nem is bírok, nem is kívánom). Továbbra is rengeteget szándékozom mozogni. Ex-osztálytársam kérdezte tőlem nemrégiben, mikor meséltem neki, hogy edzésről jövök: „Te még meg bírsz mozdulni?” Érdekes, nekem épp az a fura, ha valaki nem. És ami a legfontosabb: meg akarom őrizni az optimista, életvidám szemléletemet.

Ennek egyik alapja a JELEN megélése. Annyira sok bölcs ember írt és beszélt már róla, úgyhogy nem fogom hosszasan taglalni a dolgot. A lényeg: a múlt történelem, a jövő rejtelem. Ahelyett, hogy a régi dolgokon rágódnánk, vagy olyan dolgokon aggódnánk, amik még meg sem történtek, éljünk a most-ban. Ragadd meg a napot, carpe diem! Vicces, de az univer(zum) rendjébe abszolút beleillik, hogy épp erről a témáról olvastam egy cikket egy magazinban, erről szólt egy rádióműsor, és erről beszélgetek MOSTanság sokat. Duma mellett pedig a lehető legteljesebben igyekszem megélni a pillanatot.

Sokat segít, ha olyan ember példáját látom, aki nem tervez, hanem örül annak, ami adatik. A neveltetése miatt nyilván nem tud teljesen elrugaszkodni múlttól és jövőtől (úgy mint egy bizonyos dél-amerikai bennszülött törzs, akiknél csak a jelen létezik), de ezekbe semmiképp sem ragad bele. Tök jó látni, hogy van, akinek ez majdnem tökéletesen megy, ezért igyekszem ezt a mintát a tőlem telhető legnagyobb mértékben elsajátítani.

Zárszóként mégis egy mondat a jövőről: nagyon várom a hétvégét, amikor óbudai évfolyamtalálkozó, nógrádi gyereknap és börzsönyi túra lesz a program.

2023. május