Két ballagás

Egy hét, két ballagás. Csütörtökön az abai Atilla Király Gimnáziumban, szombaton a nógrádi Hesz Mihály Általános Iskolában.

Virág ballagására csak szülők mehettek, Csillagéra maximum öt fő, így néhány tesó, sőt, Nagymami is belefért a keretbe.

Végre újra megnyitott a helyi fodrászom, így pont el tudtam menni hozzá a ballagások előtt. Nemcsak hajfestés történt, hanem vágás és némi frizura-váltás is, a megújulás jegyében. A rózsákat a kertünkből szedtem, a három eltérő szín három különböző női életszakaszt jelképezett. 

Az ifjúsági szállóról indult a menet, elől a csengő- illetve a zászlóvivő.

Körbe álltak a végzősök, köréjük gyűltek a tanáraik és az alsóbb, búcsúztató évfolyam. 

Nekem tetszett, hogy nem volt egyen kosztüm vagy fehér blúz-fekete szoknya kombó, hanem mindenki azt vett fel, amit akart. 

A tizenegyedikesek adták át a tarisznyát és a virágot néhány személyes gondolat kíséretében.

Szép érettségizett 19 és fél éves nagylányom, aki ősztől a Corvin rajziskolában folytatja tanulmányait!

Szalagot tűztek az iskola botjára.

A végzősök elbúcsúztak az iskolájuktól.

Itt pedig az osztályfőnökük búcsúzik tőlük. Szerencsére Csillag megörökli Virágtól Balu bát. 

Tanáraiknak ajándékkal kedveskedtek, Virág épp Joci bának.

Szép hagyomány, hogy a végzős osztály egy almafát ültet az iskola kertjébe. Öröm volt látni a dolgos fiúkat, látszott, hogy hozzászoktak a fizikai munkához.

Mindenki színes szalagokra írta fel kívánságait, ezeket rákötötték a facsemetére.

A körben együtt énekelt diák, tanár és szülő.

A kemencétől indultak tovább, majd fűz-ágak alatt vonultak ki az iskola területről.

A faragott kapu előtt elhangzott a "Huj! Huj! Hajrá!"

Anya-Lánya fotó a ballagás végén.

Két nap múlva már Csillag búcsúzott az iskolától, ahol három évig tanult.

Az aulában állították ki a tablójukat.

A hetedikesek szépen feldíszítették az egész iskolát, többek között a termet is. 

Hihetetlen, hogy már a 3. gyermekem fejezte be az általános iskolát. Természetesen Csillag is Abán tanul tovább.

Az időjárás először kegyesnek tűnt, az udvarra kivonulással kezdődött meg az ünnepség.

Aztán a hirtelen jött eső bekergetett minket a tornaterembe.

A ballagáson kétféle minőségben, anyaként és tanárnőként is jelen voltam, sokszor ide-oda ugrálva a két szerep között. Itt éppen személyre szabott szavakkal búcsúzom két nyolcadikostól.

Csillagnak az ének-tanárnője mondott pár kedves mondatot.

Farsangkor a boszi-tánc volt a meglepetés, most a tanárok éneke. Az Eddától az "Álmodtam egy világot magamnak" című dalt adtuk elő, nagy sikerrel.

A szülő-köszöntőnél Csillagtól egy szál virágot kaptam. Persze nem maradt el részemről a szokásos bőgés.

Nagymami is kapott egy szeretetteljes ölelést.

Felkerült a szalag az iskola zászlajára.

Iskolánk névadója, Hesz Mihály olimpiai bajnok adott ajándékot és ökölpacsit is adott.

A fellegek elvonultak, az időjárás lehetővé tette, hogy a végén újra kivonuljunk a szabadba.

A lányok rózsaszínű, a fiúk szürke léggömböt engedtek a magasba kívánságaikkal. 

Csodaszép 15 éves Csillag!

Kincső lefotózta őt Nagymamival az iskola előtti fáknál.

Mivel nemcsak anya, hanem tanár is vagyok, néhány búcsúzó diáktól virágot kaptam ajándékba.

Sőt, az egyik fiú cuki kerámia bögre-tálka készlettel is megajándékozott. (A kék bögre emlék a tavalyi tanár-búcsúztatóról.)

Lezajlott-le fog zajlani: két ballagás, bizonyítvány-írások, értekezletek, négy évzáró, tanár-búcsúztatás. Aztán végre mi is felírhatjuk magunknak, hogy VAKÁCIÓ.

(Legközelebb csavargásaimról fogok írni, illetve arról milyen terveim vannak a nyári szünetre.)

Online suli

Szépen belecsöppentem az események sűrűjébe. Úgy is fogalmazhatnám, hogy 2020 a kihívások éve. Úgy kezdődött, hogy válunk. Jött a pakolás, majd a költözés. És a költözés előtt EGY nappal megtudtuk, hogy bezárnak az iskolák, áttérünk a digitális oktatásra. Szuper, pont ez hiányzott még az életemből (és gondolom az összes tanár meg szülő életéből is)!

Egy hétvége kellett ahhoz, hogy utánajárjunk, milyen lehetőségeik vannak. Aztán döntöttünk. Szerintem pont jó arányban határoztunk arról, hogy némileg egységesek leszünk, de megmaradt egy bizonyos fokú szabadságunk is. Kötöttség és kötetlenség. Bemutatom, hogy megy ez nálunk a gyakorlatban.

A google classroom felületet használjuk mindannyian. Itt minden tanár virtuális tantermeket hoz létre, ahová felveszi név szerint a csoportjait, osztályait. Ehhez vagy email-cím alapján kell berakni a diákokat (először ezzel próbálkoztam, nagyon hosszadalmas volt), aztán rájöttünk, hogy elég, ha a diákok megtudják a kurzusok kódjait, azokat beírják, és máris beléptem a „terembe”.

Itt tartjuk meg virtuálisan az órát. Beírjuk az új anyagot, feladatokat adunk ki, amit a diákok megjelölnek készként. (Eleinte küldték email-ben, messenger-en, mindenfelé…) Ha tudják, a füzetük, munkafüzetük befotózott képét, vagy word dokumentumot csatolnak hozzá. Mi is küldhetünk nekik csatolmányban feladatlapot, hanganyagot, videót, stb. Határidőt is megszabunk rá, van, aki csak a napot, hogy mondjuk keddre legyen kész, de van, aki a pontos órát is megjelöli.

Ezt kiegészítik az élő órák. Sok idő volt, míg kikísérleteztem ennek a mikéntjét. Messenger videóval kezdtem. Eleve volt a szülőkkel egy facebook-csoportunk, most pedig messenger beszélgetős csoportot hoztam létre a gyerekekkel. Logikus volt tehát, hogy itt próbálkozunk, de aztán rájöttünk, hogy nyolcnál több ember nem tud beszélgetni, mi meg velem együtt 26-an vagyunk. Néhány gyerek ajánlotta a discord programot. Letöltötte mindenki. Csináltunk egy próbahívást – szörnyű volt. Azt a sípolást, recsegést! Semmit se hallottunk egymásból… A harmadik, végleges megoldás a skype lett. Ezt is sokaknak le kellett tölteni, fiókot létrehozni, de megérte. Itt mindannyian egyszerre láthatjuk, hallhatjuk egymást. Azt nem mondom, hogy olyan, mint élőben, de majdnem.

Hogyan zajlik a számonkérés? A fiam írt már online magyar- meg matekdolgozatot, a lányom pedig fizika- illetve földrajz TZ-t. Velem majd csak egy hét múlva jutnak el a témazárókig, de addig is szóban kértem már számon. Skype-on élőben feleltek a gyerekek, nagyon pozitívak voltak a tapasztalataim. A hét utolsó napját én az egyéni konzultációkra jelöltem ki: akinek bármilyen kérdése, problémája akad, az ír, hív, és megbeszéljük.

Nemcsak a tanárok, de a szülők részéről is nagy felkészülést igényelt az átállás. Több háztartásban nem volt elég laptop vagy számítógép, hiányzott a webkamera vagy a mikrofon. Másutt az internettel akadtak gondok. Ez egy szuper falu (írtam már pár ezerszer, igaz?): mind az iskola, mind az önkormányzat segített annak, akinek kellett.

Az eszközök megléte azonban csak az alap volt. Le kellett tölteni a programokat, profilokat létrehozni, fiókokat kreálni, és persze meg is kellett vele ismerkedni a gyerekeknek, szülőknek úgy, hogy még mi is tanultunk a rendszert. Sokan otthonról kényszerülnek most dolgozni, ott vannak a kistesók, a háztartás. És közben segíteni is kellene a gyereknek, mind a technikai dolgokban, mind a tananyagban. Le a kalappal előttük! (És előttünk is, veregetem most magamat vállon.)

Azon poénkodtunk ismerőseimmel, némileg keserédesen: épp most akarták teljesen ellehetetleníteni az otthontanulást - erre hirtelen, egyik napról a másikra több mint egymillió gyerek lett otthontanulós. 

Az első hét nagyon nehéz volt. Örülök, hogy egyesek úgy gondolják, a tanároknak most úgyis több szabadidejük van; én (és kollégáim is) azonban kétszer annyi időt töltöttem a munkámmal most, mint alapesetben. Nagyjából reggeltől estig a gép előtt ültem, vagy annak közelében voltam, mert folyton jött üzenet. „Réka néni, ez most mi, hogy, küldje át, nézze meg, segítsen…!” És Réka néni (valamint országszerte sok néni meg bácsi) segített, ahogy tudott.

Most már két hét tapasztalat van magunk mögött. A gyerekek kezdik magabiztosabban használni az eszközöket és a programokat. A feladatokat a többség határidőre megcsinálja, és jól is oldják meg őket. Amikor kérdezem őket, hogy voltak-e gondok, nehézségek, nagyjából nemmel válaszolnak. Kezdünk tehát belerázódni. Azért még így is vannak nehézségek: elfelejtik megjelölni késznek a feladatot, kidobja őket a skype vagy elmegy a UPS-s internet. De alapvetően jól megy.

Erősít minket az a sok pozitív visszajelzés, amit a szülőktől kapunk. Azt tudjuk, hogy a környéken, sőt, szerintem országos szinten is jól csináljuk. Hallani ezt is, azt is, hogyan csinálják az ország különböző pontjain. Van, ahol minden tanár más felületet használ, és a diákok ide-oda ugrálnak a különböző programok között. Máshol annyi feladatot kapnak a gyerekek, hogy az egész napjukat a gép előtt ülve töltik. Van, ahol a tanárok teljesen magukra hagyják a családokat, boldoguljanak úgy, ahogy tudnak. Megint másutt nincs is semmiféle digitalizáció: a gyerekek hetente egyszer bemennek egy iskolába, kinyomtatva megkapják a feladatot, amit egy hét múlva kell visszajuttatniuk. Mondjuk el sem tudom képzelni, egy borsodi vagy szabolcsi, mélyszegénységben élő család hogyan tudna mondjuk skype-olni, vagy GC-ot használni. De azt sem, hogy az egy heti feladatot tanári segítség nélkül, semmilyen, vagy minimális szülői segítséggel hogyan sajátítja el…

Hogy élem ezt meg én? Egyrészt nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen jó a hírünk, hogy ilyen klassz csapattal dolgozom együtt. Mi messenger-en, skype-on is tartjuk egymással a kapcsolatot. Sokat segítünk egymásnak, konkrét dolgokban csakúgy, mint lelkileg. Jó látni egymást a képernyőn, jól esik beszélgetni, viccelődni, oldani a heti feszültséget.

Azonban rengeteg személyes nehézséggel kellett megküzdenem, közülük van, ami még most is fennáll. Először is ki kellett találni, ki milyen gépet használ itthon. Új saját laptop, sulis laptop, régi laptop, szomszédtól kapott laptop. Ez négy, és mi hatan vagyunk. A nagyok többnyire az okostelefonjukról kommunikálnak.

Meg kell szervezni, ki mikor ül melyik gépnél, ki mikor skype-ol, melyik helyiségben. Hozzátenném, hogy az új házban van egy nappali tér, fent pedig kettő egymásba nyíló szoba, mi pedig vagyunk, újra írom: hatan. Persze jó időben ki lehet menni a teraszra is, sőt, én feleltettem már a fürdőszobából is…

Szenvedek a programokkal is. A skype például egy ideig működött, aztán úgy döntött, hogy magától kidob, majd nem akart beengedni. Az informatikus kollégával órákat küzdöttünk – most végre újra tudom használni.

A legnagyobb nehézség az internet - volt. Mielőtt költöztem, utána érdeklődtem a Telecomnál a vezetékes internet bekötéséről, megnyugtattak, hogy persze, lehetséges. Mikor azonban a tettek mezejére léptem volna, megtudtam, hogy ez csak az elv, gyakorlatilag nálunk annyira túlterhelt a rendszer, hogy ide az utcánkba már nem vezetik be. Talán két hónap múlva. Legyünk türelemmel.

Türelemmel? Amikor online tanítok, és öt gyerekem tanul itthonról online? Eleinte a gyerekeim osztották meg (nagy szívességet téve) a netet az okostelefonról, de annyian használtuk, hogy vagy eleve nem is tudtunk rácsatlakozni, vagy közben dobott ki. Most végre anyukám vett nekem egy rootert és kiküldte hozzánk Nógrádba (Szeretünk, Nagymami!), így már végre zökkenőmentes lehet a tanítás a részemről.

És hogy milyen a tanulás a gyerekek részéről? A sajátjaimnál nagyon hullámzó. Van, amikor alig tudják rászánni magukat. Sokáig alszanak és nehezen másznak ki az ágyból. Ha a technika engedi, a skype-os órákon részt vesznek, ahogy hallgatózom, viszonylag aktívan. Az önálló feladatok beosztását hasonlóképpen csinálják, mint eddig házi feladatokat. Elhúzzák az időt minden hülyeséggel, és este jönnek rá, hogy ez vagy az még nincsen készen. Sokszor borul a napirendjük, úgy érzem, szétfolynak a napjaik.

Hogy élik ezt meg a gyerekek az osztályomban? Erről beszélgettünk a legutóbbi (skype-os) osztályfőnöki órán. Van, aki azt mondja, hogy ez annyira szuper, hogy mindig így kellene tanulni. Örülnek, hogy nem kell annyira korán kelni, hogy pizsamában vehetnek részt az órán, hogy az ágyból felelhetnek. A fegyelem sokkal jobb. eleinte persze volt néhány belecsevegés, belenevetés, de összességében fegyelmezettek. A legproblémásabb gyerekek is figyelnek és dolgoznak.

Hiányolják az élő beszélgetéseket, közös programokat, illetve a csapat-sportokat. A kommunikációt egymással megpróbálják megoldani az interneten, de az ugyebár nem olyan, mint egy valós beszélgetés. Ösztönzöm őket, hogy minél többet menjenek ki a kertbe, és mozogjanak – ez persze sajnos nem helyettesítheti a fociedzést vagy az osztálykirándulást.

Ez az egész helyzet embert próbáló, és most nemcsak magáról az online suliról írom, hanem a korona-szitu egészéről. Van sok hátránya, de előnye is. Ezekről fogok majd a következő bejegyzésben írni nektek. Addig is: Maradjatok otthon!

2020. március

Ofő

Tavaly, amikor azt a remekbeszabott minősítést csináltam, rájöttem, hogy két dologra azért jó volt ez az egész. Az egyik, hogy közelebb kerültem ahhoz az osztályhoz, akiket a portfóliómhoz választottam, és akikkel akkoriban a legtöbb gondom volt. Mostanra már kifejezetten jó a kapcsolatom velük, és lendületes, jó hangulatú órákat tudok náluk tartani.

A másik, hogy tudatosult bennem, milyen célokat akarok elérni a közeljövőben. Az egyik az IKT-ben való jártasságom fejlesztése volt. Azaz lett volna, mert ennek a megvalósulását a balesetem megakadályozta. Míg a többiek a továbbképzésen tanultak, én itthon gyógyulgattam. Tehát még mindig totál béna vagyok a digitális tábla és egyéb fincsiségek használatában.

A másik viszont az osztályfőnökség volt.

Az előző tanév során bíztam benne, hogy ofő leszek. Úgy adta volna magát a dolog. Aztán a tanév végére kiderült, hogy mégsem. Ezt tudomásul vettem, és egészen ebben a tudatban voltam egész nyáron. Majd sulikezdés előtt nem sokkal értesültem róla, hogy mégis osztályfőnök lehetek. Derült égből villámcsapás, úgy ért a hír, de nagyon örültem neki!

Osztályfőnök… Hú, de nem kedvelem ezt a szót. Az „osztály”-t sem, mert valamiféle mesterséges csoportosítást sugall. Amúgy az is, korosztály szerint rakunk egy csapatba x számú gyereket, hogy belőlük majd jó közösség válik. A csoport, csapat szerintem sokkal jobban hangzik. A főnökség meg valami extra fölé-rendeltséget jelent. A Waldorfban osztálytanítónak, és nem főnöknek hívják őket. Jómagam partneri viszonyként gondolok erre az egészre, mégis valamilyen szinten vezetnie kell a gyerekeket annak a tanárnak, aki négy évig végigkíséri az életüket. Legyen akkor csoportkísérő? Ha bárkinek van rá jobb ötlete, örömmel várom.

Az osztályom pedig… A híres-hírhedt ötödik! Amikor meghallották a kollégáim, hogy én leszek az ofőjük, szörnyülködés, sajnálkozás volt a legtöbb reakció. „Jaj, te szegény!” „Csak éld túl valahogy!” Hogy fogod kibírni ezt a négy évet?” Ésatöbbi… Én viszont nem túlélni, hanem élni szeretnék, velük együtt átélni sok kalandot. Azzal az osztállyal, akit úgy összességében problémásnak tartanak mások. Ráadásul újak is jöttek, ki Berkenyéről, ki Diósjenőről, ki tudja, ez hogyan rendezi át a csoport szerkezetét. Nálam azonban mindenki tiszta lappal indul, távol álljon tőlem bármiféle előítélet. Tudom, hogy naiv vagyok, de én akkor is hiszek benne, hogy minden gyerek eredendően jó, legfeljebb néha elkövet pár hülyeséget.

A mi osztályunk a legnagyobb az egész iskolában. 25 fő, ami tudom, hogy nem túl sok, ahhoz képest, hogy régen egy tanító 40-50 gyerekkel is elbánt a kis falusi iskolában, összevont osztályban, igaz, nádpálcával a kezében, kukoricára térdepeltetéssel. Amikor én gyerek voltam, 30 körüli volt az átlagos létszám, itt nálunk kb. 20. Itt viszont adott 10 lány és 15 fiú, akik négy évre az én kezem alá kerültek. Én pedig szeretem, talán tudatosan is vonzom a kihívásokat.

Az utolsó augusztusi hétben pánikszerűen igyekeztem némileg otthonos teret teremteni a teremből (figyelitek az alliterációt?). Szerencsém volt, mert az előző osztály főnöke hófehérre festette ki (van a suliban sárga, zöld, de kék-szürke terem is), így némileg semleges volt az alap.

Ez egy tök átlagos terem, bordó függönyökkel, és minimum 40 éves ronda szekrényekkel, amiket majd vagy lecserélek, vagy lefestünk. A sarokban egy borzalmas barna vitrin áll, tele soha nem használt földrajzi és biológiai szemléltető eszközzel – ettől remélem jövőre meg tudok szabadulni.

Az ajtón varázsszavakkal üdvözlöm őket. Kaptunk kuckózós szőnyeget, a gyerekek pedig hoztak be párnákat. Örököltem néhány zöld növényt, és beszereztem egy napraforgós dekor-szettet (óra, zsepi-tartó, képek, lámpa, dobozok, stb.).

A faliújság a szeptemberről szól, de van rajta szülinapos évkör is. Kezdem gyűjteni a fotókat is, a „Miből lesz a cserebogár?” részhez. A rajz- és technika órákon készített műveikkel fogjuk a falakat díszíteni, de rengeteg tervem van még dekorációra, pl, színes tenyér-nyomatok, osztály-fa

Vettem pár textíliát, ezekkel takartam le a csúnya bútorokat. Beszereztem egy csomó papír-írószert is a közös alkotáshoz. Ebből is látszik, hogy hiába az osztályfőnöki pótlék, az a pénz simán elmegy az osztályra. Valamint hiába a két óra kedvezmény, az az idő pedig elmegy a rengeteg, feleslegesebbnél feleslegesebb adminisztrációra.

Már megszámolni sem tudom, mennyi papírt töltöttem és tölttettem ki, szedtem be, adatokat gyűjtöttem, táblázatokat szerkesztettem, stb. Vezetnem kell a törzskönyveket, a Kréta e-naplót, a magatartás- és szorgalom-jegyeket (erről persze megvan a magam véleménye), a hiányzásokat és igazolásokat, kitölteni a bizonyítványokat, és elkészíteni a statisztikákat. Ebédelés, napközi, hittan, szakkörök, tankönyv-osztás… Ez az osztályfőnöki munka nagyon nem szeretem része!

Egy papírt viszont saját ihletésemnek köszönhetek. A szülőknek ugyanis kiadtam egy kérdőívet, hogy jobban megismerhessem a gyerekeket. Ez alapján egy ofős füzetet vezetek, ahová a folyamatos megfigyeléseimet is rögzíteni fogom. Csináltam egy fb-csoportot, ahol mindent meg tudunk egymással beszélni. Ha szükséges, személyes beszélgetéseink is lesznek. És megtartottam az első szülőit, ahol, meglepetésemre, szinte az összes család képviseltette magát.

Készíttettem velük egy szociometriát, ami az osztályközösségen belüli társas kapcsolatokat vizsgáltam. Érdekes volt látni a páros barátságokat, háromszögeket, négyszögeket, és sajnos azt is, hogy van néhány peremre szorult gyerek is.

Az osztályfőnöki órákon csakis beszélgetni fogunk, különböző témákról, a beszélgetős kuckóban. Ennek azt a címet adom majd, hogy „Ami a szívedet nyomja” (Emlékeztek a régi svéd gyerekversekre?). Látva a gyerekek zsizsegését, már most látom, hogy ehhez be kell szereznem egy beszélő botot is. Célom, hogy emberien tudjanak egymással kommunikálni, és úgyszintén emberien oldják meg konfliktusaikat. És mivel a kommunikáció az egyik kedvencem, még egy osztály-blogot is el tudok nekik képzelni.

Tudjuk, hogy hozott „anyagból” dolgozunk. Tehát hiába akarnék muzsikus osztályt, mikor tavaly is csak egy fuvolás, egy furulyás és egy zongorás volt köztük, idén pedig csak egyetlenegy gyerek folytatja a zenélést. Nyilvánvaló ebből, hogy nem a hangverseny-látogatás lesz a fő programunk. Viszont nagyon sokan sportolnak közülük, vannak itt focisták, járnak karatéra, táncra, teniszre vagy úszni. Tehát valószínűleg a mozgás sokkal jobban meghatározza majd az együtt töltött időnket.

A „hozott anyag” rám is vonatkozik, hiszen egy tanár nehezen tudja meghazudtolni a személyiségét, Egy magyar szakos kolléga nyilván színházba viszi többet a gyerekeket, és ha informatika szakos volnék, programoznék velük. Az én mániáim közé viszont a természet, a környezetvédelem, illetve az egészséges életmód tartozik. Ezért célom, hogy mi ilyen környezettudatos, egészséges „öko-bio” osztály legyünk. Lesz szelektív kukánk, túrázni megyünk, és nem x csillagos szálláson alszunk, hanem sokágyas táborokban vagy sátorban. Kirándulás, kerékpározás (igen, már újra bicajjal járok!), várlátogatás, ilyesmi. A hegymászásba, barlangászatba, kenuzásba a férjemet is be fogom vonni.

Lesznek klubdélutánok és film-vetítések, megyünk majd tanyára és állatkertbe is. Első körben csapatépítésként kimentem velük a Csurgó-forráshoz ipiapacsozni, amit mindenki nagyon élvezett.

Már most azt tervezgetjük, milyen programokat fogunk együtt csinálni, minek öltözünk farsangkor (februárban!), vagy hová utazunk osztálykirándulásra (májusban!). „Réka néni, menjük Londonba! Vagy Thaiföldre!” Háhá, ahhoz egy kicsit több osztálypénzt kellene beszedni. J

Már most nagyon kedvelem őket, bár a fentebb említett „Réka néni!”-t percenként hallom tőlük az iskolában. Így szüneteim nem nagyon vannak, a reggelit örülök, ha délben eszem meg, vécére eljutni pedig a lehetetlen kategóriába tartozik.

Ennek ellenére élvezem ezt az új, sok nehézséggel, ám még több örömmel járó feladatot. Bízom benne, hogy mindvégig örömöt fogok benne találni, és már most tudom, hogy lesz részemről sírás-rívás a ballagáson. Célom, hogy érdeklődő, nyitott gyerekekké váljanak. Lehet, hogy nem nálunk lesz a legtöbb kitűnő meg dicséret meg magatartás ötös, viszont legyünk összekovácsolódott közösség. Ezért mindent megteszek!

2019. szeptember