Marokkó - Nászút 3.

Azt nem mondom, hogy hét-nyolc nap alatt kiismertük a marokkói embereket, de hogy bőséges tapasztalatot szereztünk velük kapcsolatban, az biztos. Pozitívot és negatívat egyaránt.

Első nap délután érkezünk meg Marrakesh-be, ott autót bérlünk, majd egész éjjelen át utazunk át a „fél” országon. Gondoljuk, elég lesz majd másnap Fez-ben váltanunk eurót dirham-ra (a helyi valuta, átlagban 1 euró = 10 drh). Azt viszont elfelejtjük, hogy többször autópályán fogunk haladni, és náluk nem előre megvásárolható a matrica, hanem kapuk vannak emitt-amott. Mivel a tankoláskor a benzinkúton is elfogadták az eurót, bíztunk benne, hogy ez a kapuknál is így lesz. Nem így van. A fickó a bodegában közli, hogy X dirham-ot kér. Erre Juli, a sofőrünk közli, hogy itt van Y euró. A pasas rázza a fejét, hogy ő ilyet nem fogadhat el. (Jelzem: Európához legközelebb eső afrikai ország, az európai biztosítási zóna része, stb.) Juli addig kardoskodik, míg nagy kegyesen, sóhajtozva, kicsit vacakabb váltással végül is elfogadja. A következő kapuhoz már felkészülten érkezünk. A 20 drh-os díj hallatán Juli egyből a férfi kezébe nyom 2 eurót, mondván „This is 20 dirham.”, és beletapos a gázba. Kénytelen felemelni a sorompót… Tudjuk, hogy ezt azért nem játszhatjuk el a további kapuknál, ezért betérünk egy benzinkútra váltani. Á, dehogy, ez ott nem lehetséges. Akkor hol? Bent a városban, napközben. Basszus. Újabb, erőteljesebb kérdésem, hogy na, esetleg, talán mégis? Erre a hapsi: „Rasiiid!” Rasid jön, hamiskás ábrázattal, még a szeme sem áll jól. Susmorognak valamit arabul, gondolom azt, hogyan rázzák át minél jobban ezeket a szerencsétlen turistákat, aztán 9-es árfolyamon csak beváltanak egy kis eurót.

Ha már közlekedés, nem hagyhatom ki az önjelölt parkoló-őröket sem. Amilyen kaotikus a közlekedés, természetesen az sincs kiírva sehol sem, hogy egy parkoló őrzött, fizetős. Mégis, mindegyikben ott áll legalább egy, sárga láthatósági mellényt viselő illető. Vagy nem áll ott, legalábbis megérkezéskor nem látszik, de amint távozni kívánunk a parkolóhelyről, érdekes módon előbukkan a semmiből. A díj teljesen esetleges, hol 5 (akár egy egész napért), másutt 20 dirham (egyetlen órácskáért), kiigazodni ezen képtelenség. A vége felé az a sanda gyanúnk támad, hogy ezek az emberek önhatalmúlag szépen felosztották maguk között a parkolókat, és csak úgy saját szakállukra szedegetik be a pénzt. Ahogy telnek a napok, egyre kevesebbet vagyunk hajlandóak nekik adni. Rabatban egy őszes férfi kevesli az 5 drh-t, de Juli közli, hogy „Thank you”, és az ablakot felhúzva indít. Az utolsó helyen, a casablancai strandnál már annyira merész, hogy le se húzza az ablakot, mikor látja, hogy közeledik az állítólagos „őr”. Magyarul odaszól neki, hogy „Nincs is kiírva”, és szemrebbenés nélkül elhajt.

Önjelöltből nemcsak parkoló-őr létezik, hanem idegenvezető is. Ezekkel jól megjárjuk. Most már tudjuk: Marokkóban tilos helyi embertől útbaigazítást kérni, mert az illető nemcsak elmondja, hogy merre kell menni, hanem el is kísér minket. „Milyen kedves”, gondolhatnánk, egészen addig a pillanatig, ameddig a célpontot elérve nyújtja a markát, legtöbbször konkrét összeget megnevezve az idegenvezetésért. Egy fiatalember Fez sikátor-labirintusából vezet ki minket egy olyan kilátópontra, ahonnan a városfalról gyönyörű kilátás nyílik a medinára. Juli végül is ad neki 15 dirhamot, mert szerinte soha nem találtunk volna fel oda, és a látvány tényleg megéri. Viszont amikor a srác oldalra mutat a városfalon álldogáló, sárga láthatósági mellényes (úgy látszik, ez itt a divat!) haverjára, hogy neki is jár 20 dirham a biztonságunk garantálásáért, akkor kiröhögjük.

Ennél durvább történik velünk a bőrösöknél. Ugye korábban írtam már, hogy irdatlan bűz jelzi, merre is menjünk, de mi fel akarunk jutni a tetőteraszokra, hogy onnan lássunk le a cserző- és festő-kádakra. Erre is akad emberünk, aki először feleségül akarja venni Nórit, mondván, ő egy gazdag ember, X számú üzlete van, stb. Nóri kikosarazza, viszont (meglehetősen gyanútlanul) igent mondunk idegenvezetésére. Ő tényleg sokat beszél, elmeséli az egész folyamatot cakkumpakk. De! Fent szintén konkrét összeget kér a csapat számára, akik bemutatják nekünk a nyúzást, a festést és a cserzést. Összenézünk, majd megegyezünk, hogy összesen kapnak 40 dirhamot, amit aztán úgy osztanak el maguk között, ahogy akarnak. Elégedettnek tűnnek, le is jutunk, „tourist guide”-unk a nyomunkban. 

A sikátorban visszaérve tudjuk meg tőle, hogy ohó, ez még semmi, ő külön kér még ennyit a kalauzolásunkért. Eleinte nevetve mondjuk neki, hogy ne szórakozzon, ott a közös pénz a haverjainál, osztozzanak. Egyre dühösebb, egyre emeltebb hangon követeli a jussát. Nóri gúnyosan megkérdezi tőle, hogy ha ennyire gazdag, miért akad ki vacak 40 drh miatt? Én már szinte ordítok vele, de legjobban Zoli hozza ki a sodrából. Ő ugyanis nem igazán tud angolul, ezért a szemébe nézve folyamatosan magyarul beszél hozzá. Aki erre totál idegbeteg lesz, végül, mikor lerázzuk, egy ismerőse, idősebb hölgy mutatja is ujját a halántékához tartva, hogy a fickó nem teljesen százas.

Meknes-ben már rutinosak vagyunk, és ugyan megkérdezünk egy embert, merre van a... már nem is emlékszem, micsoda, de amikor oda is akart kísérni, egyből ráripakodtunk, hogy: „No, tourist guide, no!” De képzeljétek, hogy így is követ minket, ajánlkozik, hogy majd ő megmutatja, majd ő odavisz, mi meg fél órán keresztül próbálkozunk kicselezni, mire sikerül lezárni. A slusszpoén, hogy több órával később, mint egy kísértet, a fazon újból felbukkan az életünkben, és a zsúfolt piacon kiabál oda nekünk, hogy: „Hello, Hungary!”

Szóval az eddigiekből is láthatjátok, hogy központi szerepet játszik a helyieknél a pénz. Ott vannak például a főtereken a kígyóbűvölők, a majmot vagy struccot kiállítók. A gyanútlan turisták odamennek hozzájuk, kattintanak párat a fényképezőgépükkel, erre az arabok máris nyújtják a markukat a pénzért. Ha nem kapnak, felháborodottan kiabálnak, és mutogatják, hogy akkor töröljék ki a képet a gépből. Ilyen esetekre csak a határozottság a megoldás. Nemet mondani. Elmenni onnan. Satöbbi.

Mellénk egy kedves, öt-hat év körüli kisfiú ül le egy kút peremére, és mikor látja, hogy őt is belekomponálták a fotóba, egyből nyílik a tenyere, és hablatyolni kezd valamit, de mi mosolyogva elbúcsúzunk tőle. Egy másik, olyan 10-11 éves kissrác meg egy faragóműhelybe invitál be bennünket. Be is kukkantunk, nézelődünk, de amikor távozásunkkor a kapuban a kezét tartja, Zoli barátilag belecsap, és továbbmegy.

A két legnagyobb átverési lehetőség az étterem illetve a szállás. Kezdjük az előbbivel, mert ott igazából csak egyszer faragunk rá. Első esténk Marrakesh-ben, éhesek vagyunk, együnk már valami főttet a főtéren. Rengeteg szabadtéri kajálda, mindegyik előtt legalább egy „étekfogó”, aki igyekszik becsábítani a turistákat. Nagyon rámenősek, alig lehet nekik nemet mondani, aztán rájövünk, hogy itt nem a „No!” a legjobb szöveg, hanem a „Maybe later” (talán később). A legviccesebb szöveg a következő: „It’s the same shit everywhere, but our shit is the best.” (Mindenütt ugyanazt a szart lehet kapni, de a mi szarunk a legjobb.)

Amikor végre igent mondunk az egyiknek, megtapsolnak, hogy őket választottuk. (Ezt később igencsak megbánjuk!) Kiválasztjuk a gazdag kínálatból a zöldségeket (halakat, húsokat), amit ott helyben, nyílt tűzön megsütnek nekünk. Amíg várakozunk, kihoznak négy kisebb tányért mindenféle kóstolóval, mondván „Welcome”. Jé, milyen rendesek, üdvözölnek, kínálnak, gondoljuk. Tunkoljuk a szószba a lepényt, esszük a falatnyi krumplit, gombócot, és mindenféle beazonosíthatatlan ételt. Ezután megérkezik a vacsoránk, persze nem pont az, amit rendeltünk, van, amit visszaküldünk, van, ami helyett mást kérünk, és van, amire azt mondjuk, oké, jó lesz ez is. A végén pedig megérkezik a számla, amiben a „welcome” kaja is felszámolásra kerül, méghozzá nem is alacsony áron. A továbbiakban csak olyan helyen eszünk, ahol előre kifizethetjük azt, és csakis azt, amit kértünk.

A sivatagi túra során szembesülünk az éttermi kapcsolatok összefonódásáról. Soha nem egy város közepén állunk meg ebédelni, ahol lenne több választási lehetőség, hanem a puszta közepén, ahol a csoport kizárólag egyetlen étteremben ehet (valószínűleg az utazási cég haverjai, rokonai). Szerencsére mi felkészültünk erre, előre bevásároltunk 3 napi hideg élelmet, így ebédidőben inkább kiülünk napozni, beszélgetni, és tizedannyi pénzből jóllakunk, mint társaink.

A sivatagi túra két további átverése közül az egyiket Ait Benhaddouban szenvedjük el, amikor a buszból leszállva egy narancssárga turbános, kék kaftános fickó közli, hogy itt ő kalauzol minket körbe. Szuper, csakhogy a végén kiderül, mindez plusz 25 drh per fő. Ez átszámolva nem egy vészes összeg, minket csak az akaszt ki, hogy ez nem volt benne az árban.

Mint ahogyan a berber show sem. A sivatagi táborban a helyiek tüzet gyújtanak, köré ülünk, és hallgatjuk a helyi zenét, dobokat, énekeket. (Mi is énekelünk nekik magyar népdalokat.) Szuper a buli! Másnap üröm az örömben, hogy a kasbah-ba visszaérve a berberek vezetője szintén tartja a markát. Végül is adunk valamennyit, hiszen tetszett a show…

A három legnagyobb átverést a szállásokkal kapcsolatban szenvedjük el. Az első, hogy az ígéretek ellenére egyik helyen sincs, vagy legalábbis nem normális a fűtés. Oké, hogy Afrika, na de decemberben éjjelre azért 5-10 fokra lehűl a hőmérséklet. Variációk: egyáltalán nincs fűtés; van, de nem működik; annyira működik, hogy a 25 fokot jelző termosztáttal sikerül 15 fokot elérni; annyira működik, hogy aki 20 centire ül tőle, az érzi, hogy langyos; van fűtés, de csak akkor adnak hozzá kapcsolót, ha kifizetünk plusz 10 eurót. A legalacsonyabb hőmérsékletű szálláson 10 fok van. A 9 fokos bambuszsátor a sivatagban ezek után már meg sem kottyan.

A legnagyobb marokkói csalás Rabatban ér minket. Megérkezünk az apartman-házba, ahol egy viszonylag gyanús külsejű tulaj fogad minket. Hogy még morbidabb legyen a helyzet, a szomszédos apartman tele gyászolókkal, ugyanis aznap halt meg valami rokon, egész éjjel zajlik a tor, az utcán sátrak, esznek, isznak, hangoskodnak. De mindez semmi. A pasas közli, hogy mégsem az A, hanem a B apartmant kapjuk meg, ami (hogy örüljünk), nagyobb, mint a másik. (Ja, amúgy fűtés – persze - nincs, a nővére elvitte a radiátort!). Nekünk tök mindegy, bár eléggé szutyok hely, de kibírjuk, fizetünk. Akkor törölni kellene a booking.com-os foglalást az A apartmanról. Dehogy töröljük, akkor a barátnőmnek, aki foglalta, 45 eurós büntit kellene fizetnie! Oké, a tulaj elpályázik. Kb. fél óra múlva pityeg Nóri telefonja, hogy törölték a foglalását. Átvágtatunk a tulajhoz, hogy ez meg mi? Tagadja, hogy az ő keze lenne a dologban (Trust me! Believe me!), de mi nem bízunk benne, nem hiszünk neki. Követeljük, hogy azonnal jelezze a booking.com-nak: mi igenis megjelentünk a szálláson, nehogy Nóri kártyájáról levonják a 45 eurót. 

Erre közli, hogy nem is ő a tulaj, hanem a bátyja. Akit ott előttünk felhív telefonon, persze arabul beszél vele, mit tudjuk mi, hogy miről. A végén már gyakorlatilag üvöltök vele, hogy azonnal adja a „bátyját”, vagy bárki is legyen az illető, akinek ultimátumot adok: öt percet kap arra, hogy felfüggesszék a foglalás törlését. A probléma aztán bizarr módon oldódik meg: jelez a booking.com, hogy ugyan Nóri törölte a foglalást az utolsó percben (ami nem, nem, nem igaz!), de ők a tulaj kérésére eltekintenek a 45 eurós bünti megfizetésétől. Oh, köszi! Másnap reggel köszönés nélkül adjuk át a kulcsokat, és távozunk. Sajnos, mivel „lemondtuk a szállást”, nem tudjuk nulla pontjainkkal értékelni a szállást, de utólag Nóri ír az esetről egy levelet a booking.com-nak, nehogy mások is így járjanak, mint mi. Értitek az átverés lényegét? Mi kifizetjük kp-ban a szállásdíjat, és ő még pluszban lenyúlná a lemondás miatti büntipénzt is…

A második sokk a legutolsó estén ér minket. Marrakesh medinájának szívében, a főtértől öt percre jelzi a gps a szállásunkat. Amit nem találunk. Többször körbejárjuk az épülettömböt, érdeklődünk a pincérektől, egy közeli szállás recepciósától (ők nem lehetnek önjelölt tourist guide-ok!), még soha nem is hallott egyikük sem arról az utcáról, amit mi keresünk. Telefonálás a megadott számon a tulajnak – nem veszi fel. Telefonálás a booking.com központjába, ahol az angol nyelven beszélő ügyintéző megígéri, intézkedik. Ott várunk egy csomó ideje, már majd bepisilünk, fáradtak vagyunk, éhesek vagyunk, mint a kis Vuk, de szállás sehol. Megérkeztünk, itt vagyunk időben a jó helyen, csak a szállás nincs ott, ahol jelzi a térkép. Rejtély megoldása egy ismeretlen fickótól: ó, ő ismeri azt az utcát, de az nem itt van a belvárosban, hanem valahol kint a francban, a külvárosban. Ekkor jöttünk rá a csalásra: a tulaj direkt rossz koordinátákat adott meg. A turista központi helyen lévő szállást akar, keresi, nem találja, a tulaj közben azt jelzi a booking.com-nak, hogy nem érkezett meg, így a bünti az övé Micsoda átverés ez is!

Szegény marokkóiak, most eléggé befeketítettem őket, és úgy tűnhet, mintha mindenkinek a vérében volna az átrázás. Akkor gyorsan írok néhány pozitívumot a végére. A hiper-szuper, sokcsillagos szálloda szintű (amúgy tök olcsó) „királyi lakosztályukról” a meknes-i riadban (jellegzetes marokkói szállás-típus), ahol a személyzet is sokcsillagos. A marrakesh-i első szálláson a srácról, aki nevetve meséli, hogy járt Magyarorzágon, és megosztja velünk is élményeit. A zsidó kereskedőről, aki behív minket a boltjába, mi rögtön leszögezzük, hogy nem akarunk venni semmit, ő mégis kedélyesen elcseveg velünk, sőt, dicséri a magyar almát. A berber szőnyegkészítő-családról, ahol a férfi rögtön az elején kihangsúlyozza: „Mi nem vagyunk olyanok, mint a városiak, akik nyomulnak. Itt semmi sem kötelező. Ha vesztek, jó, ha nem, úgy is jó. No woman, no cry.” (Hogy ez az utolsó mondat hogy jön ide, azt nem tudom.) A bazárban a kerámia-árusról, aki szinte élvezetet talál kettőnk alkudozásában, és a végén a tenyerembe csap. A minket folyamatosan megszólító helybéliekről, akik ránk nézve tippelgetnek: „Lengyelek vagytok? Románok? Csehek?” Amikor eláruljuk, hogy magyarok, akkor: „Á, Magyarország szép ország! A magyarok nagyon kedvesek!” Lehet, hogy ugyanezt mondanák a lengyelekről vagy Csehországról is, de azért akkor is jól esik.
Ne feledkezzünk meg a szép természeti látnivalókról, műemlék épületekről, kézműves remekekről, a medinák sikátorairól, a különleges állatokról, növényekről, ételekről, a helyi viseletről, fűszerekről, illatokról... Ezekről a Marokkó 1. illetve 2. bejegyzésekben olvashattok. Egyszóval Marokkó az ellentétek, a szélsőségek országa, de...

Marokkó, te pont így vagy jó…

2017. február

Marokkó - Nászút 2.

A múltkori „életiskolás” közjáték után most tovább folytatom marokkói kalandjaink elmesélését (tényleg voltak izgalmas történések, majd meglátjátok a harmadik részben!). Most azonban arról olvashattok, mit érdemes enni-inni az észak-afrikai országban, és milyen kézműves alkotásokat lehet megcsodálni (kellő pénzmag esetén megvenni) a bazárban.

Ha Marokkó, akkor a legjellegzetesebb étel a tajine (ejtsd: tadzsin). Ez tulajdonképpen többféle étel összefoglaló neve, amik egy speciális sütőedényben készültek. Az edény olyasmi jellegű, mint a római tál, csak kúp alakú a fedője; agyagból készült, és lehet natúr vagy mázas is. Az alsó részének közepére rakják a húsféleséget, amit előtte jól befűszereztek, és félig előpárolják. Utána körben ráhalmozzák a különféle, többnyire csíkokra vágott zöldségeket (padlizsán, cukkini, répa, krumpli), és ez így mind együtt párolódik meg. 

Ők alágyújtanak, és szabad tűzön készítik el, de a sóval meglehetősen fukarul bánnak. Mi is vettünk ilyen edényt, meg jellegzetes kinti fűszerkeveréket is, beleraktuk itthon a csikótűzhely sütőjébe, és visszaköszöntek a finom marokkói ízek. Érdekes, annyit beszéltünk odakint a kuszkuszról, de végül kihagytuk. Viszont egyszer ettünk lencse-krémlevest, ami isteni finom volt.

Desszertnek általában mandarint kínálnak. Mi is vettünk a piacon mandarint, banánt, gránátalmát, mert ez ott olyan, mint nálunk az alma, körte, szilva. A marokkóiak mindenhez árpa-kenyérkét (kessrát) adnak, ez egy lapos lepényszerűség, ami frissen sütve a legjobb; pár órával, pláne nappal később megszikkad, és már csak tunkolásra jó. 

Arab ország lévén a baklava jellegű sütemények nagyon népszerűek itt, melyek lényege valamilyen csonthéjas (dió, mogyoró) és rengeteg cukor. Nekem ezek borzalmasan édesek, pedig én édesszájúnak tartom magamat. A cukrászdák kínálata igen gazdag, és lehet dekára kimérve csokis édességet is venni.

Na, elég legyen az evés témájából, mert már most csorog a nyálam a sok finomságra gondolva! De mi a helyet az innivalókkal? Az ország ivóvízkészlete nagyon csekély, és ami van, azt sem ajánlják a turistáknak. A helyiek a falikutakból isznak, vagy a nagyobb városok főterén látható, bőrtömlőjéből vizet áruló fura fazontól veszik. Mi boltból vettünk palackozott ásványvizet, de vittünk magunkkal víztisztító tablettát is. (Zoli szerint akár pocsolyából származó vizet is tökéletesen megtisztít egy óra alatt.)

Jellegzetes italuk még a tea, a vendégeket mindenütt ezzel kínálják. Mi is sokszor kaptunk, de csak egyszer ízlett a zöld mentatea. A többi helyen vagy brutálisan édes volt, inkább teás cukor, semmint cukros tea, másutt meg kesernyés. Amit nem szabad kihagyni, az a frissen facsart narancs- (meg más egyéb gyümölcs-)lé, a hazaihoz képest töredék-áron.

A piacokon illatos fűszereket kínálnak kosarakban, kupacokban, száll az illat-ár! Sáfrány, koriander, római kömény, gyömbér, chili, kurkuma… A Rózsák völgyében rózsából készült olajokat, krémeket árulnak, és jellegzetes marokkói termék az argán olaj, a bőr és a haj elixírje. Természetes parfümök garmada kínálja magát a bazárokban.

Hát igen, a többi észak-afrikai meg közel-keleti országhoz hasonlatosan Marokkó leghangulatosabb része mindenütt a bazár. Ezek az emberek két dologhoz értenek igazán: a kézművességhez és a kereskedelemhez.

Bejártuk a négy nagy királyvárost, és a medina mindig tudott nekünk újat mutatni. Ha az ember nem dúskál a pénzmagban, akkor is megéri a sikátorokban sétálni, és megcsodálni a sok kézműves remeket. 

Például a keramikusokat, akik a fentebb említett tajine-edényeket is készítik. Olyan színpompás és gazdag mintájú a kínálatuk, hogy talán jobb is, hogy nem volt nálam annyi pénz, mert képtelen lettem volna választani. Türkiz? Téglavörös? Vagy napsárga?

Ügyes kézművesek a szőnyegszövők is. Sokat beszélgettünk egy szőnyegárussal, és megnéztünk egy berber szőnyegkészítő-bemutatót, ahol az asszony a szemünk láttára kártolta a gyapjút (teve, juh), egyszerű kézi orsón fonta a fonalat, majd ott helyben szőtte a tarkabarka szőnyeget. 

Megkaptuk a magyarázatot a minták szimbólum-rendszerére is, hiszen ezek náluk sohasem öncélúak, nemcsak a díszítést szolgálják, hanem minden egyes apró részletnek megvan a maga jelentése.

Sokat említettem a színeket, amiket a helyiek csupa természetes anyagból állítanak elő. A kéket indigóból, a sárgát sáfrányból, a zöldet teából. Ezekkel festik a turbánokat, a kaftánokat. Festék az emberi testre is kerülhet: szinte minden sarkon hennafestő nők kínálják szolgáltatásukat.

Színesek még a várfal mellé kiterített bőrök is. Mielőtt odakerülnének, először lekaparják róluk a szőrt, cserzik és festik (derékig a gusztustalan lében állva). Ezt egy tetőteraszról lenézve lehet a legjobban megcsodálni. A bűz elviselhetetlen, az ember undorító trutymában lépked, de mégsem lenne érdemes kihagyni ezt az egyedi élményt.

A kézművesek nemcsak ott árulják, hanem aprócska műhelyeikben helyben készítik el termékeiket. A kíváncsi turista beleleshet a hímzés, a fafaragás, vagy a zsinórkészítés rejtelmeibe. Nagyon tetszettek a lágy esésű női ruhák és a díszes papucsok (mindennapos használatra azért ezeket nem igazán ajánlanám).

Férfiasabb árut nézhetünk a fémműveseknél, például tőröket, lőfegyvereket; Zolinak végül is egy kövekkel kirakott fújtatót vettünk. Gyönyörűek az ékszerek, főleg a lógós fülbevalók, valamint a csipkeszerűen áttört lámpák (sajnos nem tudtuk volna hazahozni a hátizsákunkban).

A boltok nemcsak mai kézművesek termékeivel, de régiségekkel, valóságos műkincsekkel vannak tele. Egy ilyen látogatás felér egy múzeumi tárlat-szemlével.

Marokkóban nincsenek is igazán nagy áruházak, a modernebb dolgok is a bazárban kaphatók. Vicces látvány a cserépedény mellett a műanyag vécépumpa, a kendők szomszédságában a kínai-piac jellegű (szerintem tuti hamis) sportruházat, sőt, kombinálják: láttunk Adidas kaftánt is! A mekneszi kapu közelében pedig egy mosógép-árus kínálta a gépeket, röhejes látványt nyújtva (gondoljunk a kiszáradt folyómedrekre és a krónikus vízhiányra).

Ha az embernek a tajine-sütő meg fújtató vásárlásától kiürül a pénztárcája, de szeretne hazavinni az kis szuvenírt, a következőket javaslom. Apró, tajine-sütő formájú sótartó, kéz-alakú kapu-kopogtató, fémkeretes kistükör, gyöngydíszes dobozka, rózsaolaj, ámbra-tömböcske… De ha útitársunkra, Nórira hallgattok, vegyetek inkább hűtő-mágnest! Van itt faragott kapus, csempemintás, tevés, papucs-formájú, a kínálat határa a csillagos ég…

2018. február

Marokkó - Nászút 1.

Majdnem egy hónap eltelt azóta, hogy hazatértünk Marokkóból a nászutunkról. Ennyi idő kellett, hogy leülepedjen bennem a sok élmény, és most elérkezettnek látom az időt, hogy írásban is feldolgozzam őket.

Nem szándékozom klasszikus útinaplót megosztani veletek (kivételesen nem is írtam ilyet az ott töltött idő alatt), inkább benyomásokat, életképeket, hangulatokat.

Az elején azonban álljon is egy rövid szakasz az adatokról:

- Időpont: 2017. december 22-30.

- Helyszínek:

1. Repülés Budapestről Marrakeshbe (Életem harmadik repülése! Először járok egy másik kontinensen!), éjjeli kocsikázás Fezbe, érkezés éjjel fél 2-kor, 500 km-es út után

2. Fez (legrégebbi királyváros): medina, palota, erőd, este Meknes (királyi lakosztály!)

3. Meknes: medina, piac, börtön

Rabat (azt nem értjük, ez mitől lett Marokkó fővárosa): Hasszán torony és V. Mohammed mauzóleum

4. Rabat: kikötő, medina, sziklás óceánpart

Casablanca (a legnagyobb és legmodernebb város): II. Hasszán mecset, homokos strand, este Marrakesh

5. Sivatagi túra indul! Átkelés az Atlasz-hegységen

Ait Benhaddou, Rózsák völgye

6. Dades-völgye, Todra-szurdok

Szahara, tevegelés a sivatagba, berber tábor

7. Utazás a sivatagból vissza Marrakeshbe

8. Marrakesh: Bahia-palota, medina, repülés haza

- Útitársak: Nóri (a szuper szervező) és Juli (a sofőrök gyöngye)

Marokkó ugyan másik földrész, de mivel közel van Európához (csak a Gibraltári szoros választja el Spanyolországtól), valamint valaha francia gyarmat volt, keverednek benne az európai és afrikai jegyek. Többnyire arabul és franciául beszélnek, de angolul is el lehet boldogulni. A nyelvtudás itt nagyon is fontos, lásd. majd a későbbi cikk sztorijait.

Ez valahogy a régi és az új világ találkozása is. Ahol egyszerre látunk csuklyás koldust és modern okos-telefont nyomkodó nőt, szamaragoló és motorozó embereket. Még a sivatagban élő berberek is ismerik a Despacito-t!

Marokkó szép hely. Régi épületekkel teli, a hagyományos mór stílus jegyei mindenen. Erős túlzással minden sarokra jut egy mecset, amiknek a tornyai alapján kiválóan lehet tájékozódni (a sikátorok labirintusában ez szinte lehetetlen). A mecsetekbe belépés természetesen csak igazhitűeknek szabad, de mivel kapuik tára-nyitva állnak, be lehet lesni. 

Ugyanígy botlik bele az ember a medresakba, azaz régi egyetemek, főiskolák épületeibe, melyeket faragott fa vagy kő díszít gazdagon.

A belvárosokban sok a hammam, azaz a hagyományos fürdő, ahol X órától Y-ig a férfiak, Y-tól Z-ig pedig a nők tisztulhatnak meg. A falakat, kutakat mindenütt gyönyörű csempék borítják. 

Minden városra jut legalább egy szépséges palota, ahol meg lehet csodálni az aranyozott kapukat, a csipkézett díszeket, boltíveket, belső udvarokat. 

Gyönyörű kapui vannak a városfalaknak, a mecseteknek és a medresaknak is. A városok fölé magasodnak a kasbahok, azaz a vastag falú erődök.

Marokkó elrettentő hely is tud lenni. A belvárost, azaz a medinát falak veszik körül, ezen kívül találhatók a temetők, hófehér kő-sírokkal. 

A medina szűk kis utcái, a bazár boltjai elvileg romantikusak is lehetnének, ha nem lenne teli szeméttel, ha nem lenne mindenütt kosz, por és bűz. (Ezt főleg a legautentikusabb Fez-ben tapasztaltuk). 

A falvak vöröses lakóházai viszonylag egységes látványt nyújtanak, de sokszor annyira lepusztultak, hogy az ember nem tudja eldönteni, ez a ház most épül, vagy épp elhalálozni készül.

A sikátorokban rengeteg kóbor macska, akik húscafatokat cincálgatnak. Vegáknak külön élmény a megnyúzott, fellógatott birkák és levágott kecskefejek látványa. A pultokon mindenféle fura belsőségek, például agy és bél. 

A boltokban hálóval elkerítve vannak az élő tyúkok, amiket a vevő kérésére ott helyben kopasztanak meg. 

A fákon gólyákat (Áhá, szóval ide repülnek tőlünk!), és gémhez vagy kócsaghoz hasonlatos madarakat látni. 

A főtereken a mutatványosoknál majom, strucc, kígyó(bűvölő). 

A sivatagban pedig természetesen teve, teve és teve.

A sikátorokban gyakori látvány egy-egy csacsi. 

Az emberek ugyanis szamár- vagy öszvérháton, illetve fogattal közlekednek. A modernebbek már robogóval, illetve sok helyütt láttunk csicsás hintókat is. 

A sikátorokban a tömegbe simán behajtanak motorral, mi meg ugorhatunk előlük félre. A taxi annyira olcsó, hogy a teljesen hétköznapi emberek is azzal járnak, sokszor úgy, hogy elöl hárman, hátul pedig négyen ülnek a kocsiban. 

A közlekedés európai szemmel nézve először katasztrofális: villámként cikázva előznek, a szembe-sávban hajtanak, mégis mintha lenne benne valami rendszer. Pedig a rendőrök és katonák jelenléte intenzív az utakon, de a szabályok áthágására mind fittyet hánynak.

A mohamedán hitnek megfelelően természetesen sok a fejkendős, de megfigyelhető, hogy a városokban sokan, főleg a fiatalabb lányok, elhagyják ezt a természetes viseletet. Ahogy közeledünk a sivataghoz, egyre gyakoribb nemcsak a kendő, hanem a teljes arcot fedő burka, amiből csak a szem kandikál ki. 

A nők köntös- vagy otthonkaszerű hosszú egybe-ruhát viselnek, lábukon papucsot. A fiatal lányok elég szépek, ápoltak, erősen festik magukat, az asszonyok már igen elhízottak, elhanyagoltnak tűnnek. A falvakban még ma is a patakban mosnak, mosogatnak, de közben okos-telefonon nézegetik a képeket. 

Rengeteg a gyerek, az aprónépet a hátukon hordják kendőben, a nagyobbak már iskolába járnak. A városi iskolák kis épületeibe a járókelők is bekukucskálhatnak (ott jártunkkor valamit hangosan kántáltak, talán az ábécét vagy a szorzótáblát?); a falusi iskolák színesre festettek, és az utak szélén mindig sok iskolatáskás gyereket láttunk.

A férfiak kaftánban járnak, ami vastag, többnyire szürke, drapp, vagy fekete vászonból készült, de létezik belőle sportos pamut, „eredeti” Adidas is! 

A berberek fején turbán, ennek felkötését a turistáknak készségesen meg is mutatják. A városokban inkább kis kerek sapkát hordanak, esetleg csuklyát, amiben úgy néznek ki, mint Gandalf vagy Obi van Kenobi.

A táj is ellentmondásos. Az óceán persze gyönyörű, akár a sziklás, akár a homokos partot nézzük. 

Az Atlasz-hegység meglepő módon hűs volt, tele fosszília- és ásványkiállításokkal, sőt, a távolabbi magas csúcsokat hó borította.

Az oázisok pálmafái is szépek, és szuper, hogy nekik köszönhetően tele a piac a sok gyümölccsel: mandarin, banán, datolya… 

A sivatag felé haladva azonban egyre kopárabb a táj, vizet, növényt alig látni. 

Ha átkelünk egy „folyó” felett, akkor az a szerencsés, ha egyáltalán kis patakocska csörgedezik alattunk, de sokszor csak egy széles kiszáradt medret látunk. 

A Szaharáig vezető út először sziklás-, majd kősivatagon át visz a homokdűnékig.

A Marokkóról szóló második bejegyzésemben majd részletesebben írok a helyiekkel történt kalandokról, a bazárok kézműveseiről, a jellegzetes enni- és innivalókról, a szállásokról, éttermekről, és főként arról hogyan akartak illetve tudtak átverni minket az arabok és a berberek.

2018. január