ÉletIskola - Rékásan

Bezzeg a régi szép időkben… A híres-neves ÉletIskola idején… Amikor még otthontanulósok voltak… Akkor Réka havonta felrakott egy-egy beszámolót a közös tanulásról… Tancsoport, életszerű tanulás, önképzés…

Mi maradt meg ebből? Valóban nem sok. Gyökeresen átalakult az életünk, amióta elváltam és sok-sok év „csak” anyaság után dolgozó nő lettem. Most a gyerekeim tanulnak, de másképp, iskolai keretek között (ki Nógrádon, ki Abán) – én pedig tanítok, de másképp, főállású tanárként. A saját öt, illetve a tancsoportos tucatnyi gyerek után most több mint 100 diákkal foglalkozom.

Mostanság azonban jött az ihlet a családban, hogy változtassunk. Legyen megint egy kicsit „ÉletIskola”! Jelöljünk ki egy napot a héten, amikor senkinek sincs délutáni tesije, nincs ebédeltetés meg ügyelet, hanem hamar hazaérünk, gyorsan megfőzzük és megesszük az ebédet, hogy utána együtt alkothassunk. Nemrég ugyanis pakolásztunk, és megtaláltunk egy csomó, általunk méltatlanul elfeledett képzőművészeti könyvet, többek között a „Képzelet világa” sorozatot és a „Jobb agyféltekés rajzolás-t.

Elővettük a régi rajzainkat is, amiket hol büszkén, hol nevetve mutogattunk meg a páromnak. Aztán kapott mindenki egy-egy új vázlatfüzetet, új ceruzákat és az új tanév kezdetekor nagy lendülettel bele is vágtunk a projektbe. Először a saját nevét kellett mindenkinek díszesen megalkotnia, aztán terveztünk képeslapot a füredi nyaralásunkról. Volt, aki fura őslényeket és képzeletbeli állatokat is rajzolt.

Később Egyiptomba utaztunk képzeletben; volt, akit ez piramisos-sivatagos képre inspirált, én ókori stílusban ábrázoltam embert és tájat. Aztán lerajzoltuk a mellettünk vagy szemben ülőt. Abban megegyeztek a többiek, hogy az enyémek egész jók lettek, de nem igazán hasonlítottak a modellekre. Jó alkalom ez arra, hogy egyrészt lecsendesedjünk, magunkkal foglalkozzunk, kreatívkodjunk, másrészt hogy együtt legyünk és beszélgessünk. Jövő héten jobb agyféltekésen fogunk alkotni, már nagyon várom!

Az ÉletIskola számomra mostanság azt is jelenti, hogy belekezdtem egy intenzívebb önképzésbe. Öt gyerek helyett már csak kettő van itthon a hétköznapokon, mostanra sikerült belerázódnom a tanításba és az osztályfőnökségbe, kevesebb a házimunka, nagyobb a csend és nyugalom, kicsit több a szabadidőm. Amit tanulásra fordítok.

Ez egyelőre három területen valósul meg.

SZEPTEMBER. Az első, amiről múltkor már írtam is, az a lakberendezés. Nemrégiben iratkoztam be a tanfolyamra, és mára végeztem vele. Igaz, ifjú hölgyként még azt hittem, hogy bejárós suliban fogom elsajátítani a személyesen átadott anyagot, most viszont a neten keresztül hallgattam az előadásokat.

Az Otthonkommandós Krivarics Ditta tanfolyamát végeztem el. Egyúttal bekerültem egy zárt fb-csoportba is (meg se lepődök, hogy akadt benne néhány ismerős név is), tagja lettem egy tanulói közösségnek. Ide mindenki felrakhat lakberendezési problémákat, kérdéseket, a csoport- tagok pedig igyekeznek válaszolni, segíteni. Avagy megosztják már megvalósult otthonok, lakások fényképeit, és ezekből a fotókból mind tanulhatunk, inspirálódhatunk.

Szó volt a burkolatokról és tárolásról, a színekről és világításról, tervezésről és kivitelezésről, stílusokról és harmóniáról, majd végigvettük a lakás különböző helyiségeit. Most kettős érzés kavarog bennem. Egyrészt sok eddig már sejtett vagy tudott dolog került helyre bennem, másrészt viszont olyan sok új tudással lettem gazdagabb, aminek még idő kell, hogy leülepedjen. Hálás vagyok, hogy a ház felújítása előtt találtam rá Dittára, így remélem, hogy profibban megy majd a lakberendezés (amihez azért eddig is volt némi érzékem), és szép otthont tudok majd teremteni.

OKTÓBER. A második lépés az önképzéshez a nyelvtanulás lett. Angolul már jól tudok (legalábbis fogjuk rá J, ha már tanítom), oroszul csak kicsit. Kortársaimhoz hasonlóan én is kilenc évig tanultam a suliban, az általánosban Bánsági Ildikó színésznő orosz származású édesanyjától, a nemrég elhunyt Natasa nénitől. Ő olyan alapokat adott számomra, hogy az egyetemi időszakban néhány magánóra és kis otthoni gyakorlás után le tudtam tenni az alapfokú nyelvvizsgát. A többségtől eltérően én egyáltalán nem utáltam az oroszt, utóbbi időben pedig kifejezetten megszerettem.

Pozitív megerősítés volt, mikor egyik utazásunk alkalmával orosz turistákkal elegyedtem szóba, és direkt megkértem őket, hogy ne angolul, hanem oroszul beszélgessünk. Abszolút megértettem őket és megértettem magamat velünk mindenféle témában és igeidőben. Ekkor döntöttem el, hogy az orosszal valamit kezdenem kell. Eleinte duolingó-ztam, ami igen nehézkes volt cirill betűs billentyűzet híján, ráadásul angolul tudtam csak oroszozni. Aztán tavaly vettem egy könyvet munkafüzettel ("Kljucs" azaz kulcs), és nyáron szorgosan tanultam belőle, csináltam a feladatokat. Aztán a tanév kezdetekor parkoló-pályára került a dolog, mígnem a minap szembejött velem egy hirdetés a neten. Ingyenes orosz próbaóra! Ugyan, mit veszíthetek? Jelentkeztem! Jövő héten lesz a nagy esemény, amikor is életem első online oroszóráján fogok részt venni. Drukkoljatok!

NOVEMBER. A harmadik önképzés mi más lenne, mint az írás. Ezt mindezidáig „csak” műveltem, novellákat és regényeket írtam, de a blogon és az ÉletIskola könyvön kívül még sehol nem jelentek meg írásaim. 7-8 éve volt egy fellángolásom, amikor megvettem a „Kezdő írók kézikönyvé”-t, és azon jó alaposan átrágta magamat, minden gyakorlati feladatot elvégezve. Ilyen jellegű tanfolyamokat is nézegetek már régóta, ezeket neves vagy általam nem ismert írók tartják, vannak éves hosszúságúak, de akadnak egy hétvégés gyorstalpalók is. Amire a választásom most esett, az az Íróképző, méghozzá egy öt alkalomból álló kiscsoportos online tanfolyam.

Itt tanulhatok alkotói módszertant, szakmai és piaci ismereteket egyaránt. Világokat teremtünk, párbeszédeket írunk, karaktereket tervezünk. Talán jobban eligazodom majd a műfajok világában, és profibban szövögetem a cselekmények szálait is.

Az is lelkesít, hogy tucatnyi hozzám hasonló írópalántával fogok együtt tanulni, lesznek találkozók és táborok, tehát itt is egy közösség részévé válhatok. Alig várom, hogy amit már évtizedek óta nagyjából autodidakta módon csinálok, azt most szakmai alapokra helyezzem!

 

2020. szeptember

Álom-bútorok és saját tér

Van énnekem egy mappám, a címe: „Házak, bútorok”. Ide gyűjtögettem, gyűjtögetem a nekem tetsző házak és bútorok fotóját. Eleinte a Lakáskultúrából és az Otthon magazinból vágtam ki őket, később a Veranda és a Gerendaházak magazinokból.

Nem tudom, mennyire hangsúlyoztam eddig a blogon, hogy a lakberendezés mennyire jelen volt az életemben már gyerekkoromtól fogva. Ültem a kockás füzet fölött, és alaprajzokat rajzolgattam, tereket tervezgettem. Volt is anno olyan tervem, hogy belsőépítész szakra jelentkezem, aztán olyan, hogy elvégzek egy lakberendező tanfolyamot.

Végül is egyik sem valósult meg, de a rengeteg elolvasott-átnézett könyv, átlapozott magazin, megtervezett tér után úgy érzem, konyítok kissé a témához. Viszont úgy érzem, nem véletlenül nem ez lett a szakmám, mert azt hiszem, nem lennék jó lakberendező. Én kizárólag olyan otthonokat terveznék szívesen, amelyek stílusa közel áll a lelkemhez. Ez pedig a vidéki, country, rusztikus, némi mediterrán meg skandináv meg bohém beütéssel. (Képtelen lennék például egy minimál vagy egy polgári teret berendezni.)

Visszatérve a kedvenc mappámra, itt gyűlnek tehát az álom-bútorok, álom-házak képei. Az a baj, hogy amikor kimondom azt a szót, hogy „álom…”, rögtön ex-férj jut eszembe, aki éveken át mesélt nekem az álom-házról, álom-kertről, álom-közösségről, amiket együtt tervezgettünk és persze sohasem valósultak meg (legalábbis vele nem).

Mostanság pedig elérkeztem egy életszakaszhoz, amelyben folyamatosan válnak valóra az álmaim. Persze lehet mondani, hogy az úgynevezett álom-otthon nem úgy valósult meg, ahogyan én azt elképzeltem. Nem lettek narancsos színűre antikoltak a falak, a kemencénk se búbos, és nincsen tornácos parasztházunk sem. De! És most jön a De! Mégis kinek az álmai valósultak meg pontosan ugyanúgy, ahogyan azt eltervezte? Az álom pasi horkol, az álom nyaralás egyik napján esik az eső, az álom munkánál is be kell tartani a határidőket.

Aki belenéz abba a bizonyos mappámba, az csupa natúr fa, főleg fenyő bútort lát. Az én álom-bútoraim! Klasszikus népies stílusú, régi, vagy régies hatású bútordarabok. Ha hiszitek, ha nem 20-25 évet kellett várnom arra, hogy ezek mind meglegyenek. És most megvannak! Egy év alatt megvettem két lócát, hozzájuk illő székekkel, (plusz a terasz székeit), fiókos komódot, polcot, éjjeliszekrényeket, ágyat, és most megérkezett az utolsó darab: a kredenc! (Ami magyarul tálaló, és nálunk nagyon nem konyhai feladatokat fog ellátni, mert kézműves dolgok és társas meg egyéb játékok kerülnek bele.)

A gyerekeim szerint túl unalmas a házunk, mert nálunk minden fa. Egyrészt szerintem nincs egyféle fa-felület: van simára csiszolt és durva, fényes és matt, drappos, barnás avagy sárgás. Másrészt mindenütt igyekszem színes textilekkel, csempével, díszekkel, növényekkel feldobni a teret.

A térnek pedig van egy olyan része, ami csakis az enyém! (Mondjuk ez sem igaz teljesen, mert a beépített szekrényben nemcsak az én ruháim vannak, hanem Zolié is.) De végre itt egy szoba, aminek az elrendezése, bútorzata, színvilága és dekorációja mind az én ízlésvilágomat tükrözi.

A saját térre való igény legelőször kamasz-koromban jelentkezett. Sok-sok hosszú éven át éltem egy szobában az öcsémmel, először 12 négyzetméteren, aztán 15-ön, kettőnk birodalma szekrényekkel némileg elválasztva. Mire végre saját szobám (lett volna), addigra kollégista lettem, tehát csak hétvégén használhattam, majd később elköltöztem az akkori páromhoz. Így azt a szobát nem igazán rendeztem be úgy, ahogyan tényleg szerettem volna, és végképp nem éltem át azt az érzést, milyen, ha van egy saját terem.

Következett további sok-sok hosszú év, hol kettesben az épp aktuális párommal, hogy az egyre gyarapodó gyereklétszámú családdal. Balatonhenyén a présházban igazából volt egy saját szobám, de Zoli nagyon hamar (félig-meddig) odaköltözött, másrészt az ugyebár nem volt a mi házunk, csak béreltük.

Azt mondják a szuperül megvilágosult elmék, hogy ne gyökerezzünk le sehová, legyen szabad a lelkünk, így az ember bárhol otthon tudja érezni magát. Jó szöveg, kár, hogy magamra nem érzem érvényesnek. Akármennyire is szerettem bizonyos albérleteinket (pl. Máriahalom – Biofalu, vagy Széplakon a 2. kis ház), attól még az ideiglenesség érzése folyamatosan ott lebegett a fejem felett, amit én nem tudtam kellő spirituális szabadsággal kezelni.

Most itt egy ház, ami a miénk, itt egy szoba, ami az enyém. A ház körbeszigetelve, körbeburkolva, lenolajos kezelése elkezdve. Már csak szegény Zoli az, akinek nincs befejezve a szobája, de végre megtörtént nála az áttörés, kialakult a koncepció, el is kezdte a berendezést, ami tippem szerint karácsonyig be is fejeződik. Ekkor lebontja a mostani ideiglenes kuckóját (hurrá!), véglegessé válik a nappali tér, és már csak a konyhabútor befejezése (meg persze számtalan apróság) kell ahhoz, hogy kimondhassuk végre: Kész az otthonunk!

2019. november