Balaton-felvidék...
Számomra nemcsak egyszerűen csodálatos falvakat és tájakat
jelent ez a szó, hanem korábbi lakóhelyet is. Kettő napot töltöttem el most
ott, amiben voltak városok és falvak, tó és dombok. Sokszor fogott el nosztalgikus
érzés és jöttek elő a régi emlékek, de közben rengeteg új élményt is adott ez
az út.
Tavaly tavasszal izraeli vendégekkel autóval már bejártuk a
Káli-medence némely részét (Hegyestű, Kővágóörs, Köveskál, Balatonhenye, Szentbékkálla,
Káptalantóti), de úgy igazán tíz éve nem jártam életünk ikonikus helyszínein.
Már a Velencei-tó felébresztette bennem a nyaralós
életérzést, de aztán kétszer érzékenyültem el nagyon. Amikor megláttam az
akarattyai magaspartról a Balatont, akkor bizony könny gyűlt a szemembe.
Annyira gyönyörű ez a tó! Aztán meg akkor pityeredtem el, amikor a
Káli-medencén utaztam át, és előbukkantak a távolban a tanúhegyek.
Először végtelen kukorica- és napraforgómezők között vitt az
út, a Balaton-felvidéken pedig a szőlőskertek-látványával alig tudtam betelni. A
vonat (Kék Hullám) Balatonfüredig alig állt meg és száguldott, onnan viszont szinte
minden állomáson és megállóhelyen megállt.
A révfülöpi vasútállomás kijózanító hatással bírt, itt
mintha megállt volna az idő. Minden ugyanolyan volt, mint mikor utoljára ott jártam,
tombolt a hamisítatlan szocreál hangulat. Felkerestem a várótermet, ahol anno egy
és háromnegyed órákat várakoztunk a vonatra, a MÁV és a Volán összehangolatlan
menetrendjeinek köszönhetően. Itt a boltban élelmet vásároltam, aztán a felüljárón át kimentem
a Balaton-partra. A strandra nem mentem el és nem fürödtem, inkább a vitorlás-
majd a hajókikötőnél sétálgattam. Kimentem a vörös-kőből készül móló végére, a
jól ismert „Révfülöp” felirathoz, és onnan néztem a vizet, megvárva, míg pont beérkezik
és kiköt egy hajó.
A reggelit a rózsakertben költöttem el, egy árnyat adó fűzfa
alatt; miközben - micsoda időzítés – a tévéfelvétel helyszínéről épp a „Balatoni
nyár” című szám szólt élő előadásban. Mászkáltam még kicsit az utcákon, levendulabokrok
között, aztán busszal mentem tovább Mindszentkállára.
Itt dolgozik ugyanis most nyáron az egyik lányom egy nagyon
szuper fagylaltozóban, aminek a vicces neve: Kőfagyi? Ez egy családi
vállalkozás, ahol csupa természetes és minőségi alapanyagból készül a fagylalt.
Bár basic csoki-karamellt kértem a tölcsérbe, de azért megkóstoltam a kétféle
pisztáciát meg a különleges maracujás ordát is.
Az épület hamisítatlan Balaton-felvidéki (kőfal, osztott
ablakok, gerendás mennyezet), a berendezés pedig vintage stílusú (festett
bútorok, Thonet-székek, pajtaajtó a mosdónál, kézműves dekorációk). Hangulatos
a kerthelyiség is, lugasokkal, búvóhelyekkel.
Volt időm arra is, hogy körbe sétáljam a falut, amit mindezidáig
méltatlanul elhanyagoltunk, és csak átutaztunk rajta. Egyszer ugyan a kéktúrát
járva áthaladtunk itt a Csobánc felé tartva, de nem álltunk meg nézelődni.
Most megcsodáltam a jellegzetes stílusú, mégis egyedi, oszlopos,
tornácos házat, amelyek nagy részét szépen és autentikusan felújították. Jellegzetességeik:
spalettás ablakok, az oromzatokon szobrok vagy domborművek, meszelt és kőfal
kombinálása, faragott kapuk, kerítések…
Innen Tapolcára buszoztam tovább. Ez a város nagy szerepet
játszott az életünkben korábban; mikor Lesenceistvándon és Balatonhenyén
laktunk, ez volt a legközelebbi város, így ide jártunk vásárolni, könyvtárba,
játszóterezni, stb.
Először megebédeltem; finom kapros tökfőzeléket ettem túrófasírttal,
hozzá ananászlevet ittam. Ekkor már nagy volt a hőség, de hősiesen városnézésre
indultam. Pontosan azt az útvonalat jártam be, amit anno szoktunk,
érintve a Szentháromság szobrot vagy a Négy évszak szobrát.
Tapolca legismertebb része a Malom-tó, közepén szökőkúttal. Egy
kis gyöngyszem ez az amúgy viszonylag jellegtelen város közepén. Körben mediterrán
hangulatúak a színes házak és a kiülős éttermek.
A tó és a kifolyó között ott a régi malom épülete a
hatalmas, jellegzetes malomkerékkel.
A vízben óriási aranyhalak úszkálnak, a felszínén rengeteg
vízililiomot látni, a fölötte átívelő híd pedig tele van szerelem-lakattal.
A vár kapujának maradványainál felmentem a Nagyboldogasszony
templomhoz és a Templomdombi iskolához.
A Tavas-barlangnál fordultam vissza, hogy elérjek egy újabb
buszt, ami az aznapi utolsó állomásomra, Kapolcsra vitt.
Ez a csendes kis falucska egy szuper fesztivál helyszíne: ez
a Művészetek Völgye.
Egy kempingben szálltam meg, ahol a másik lányom dolgozik a
nyáron. Meredek út visz fel oda, ami sejtelmes a fák között kanyarog.
Mire a tűző napon felgyalogoltam a hegyoldalba, szakadt
rólam a víz. Semmi másra nem vágytam, csak egy frissítő zuhanyra. Mivel a
sátorban cirka száz fok volt, így kerestem egy árnyékos helyet, ahová
leterítettem egy pokrócot, és aludtam rajta egy jót.
Aztán este lementem körbenézni a fesztiválon. A kézművesek
része nagyon hangulatos; természetesen idén is betértem a nógrádi Manóműhely udvarába,
ahol kerámiákból egy csoda-birodalmat alakítottak ki.
A kiszáradt patak partján chilleztek a fiatalok, slackline-on
egyensúlyoztak, szólt a handpan, varázslatos volt a hangulat.
A falu temploma elég ramaty állapotban van, de estére szuper
fényekkel világították ki.
Ha már fesztivál, akkor természetesen nem maradhattak el a
koncertek sem.
A Punnany Massifra a lányommal mentem, és együtt énekelgettük
az ismerős számokat. Rég láttam őket élőben, utoljára több éve a Belfesten,
ahol mind az öt gyerekemmel együtt buliztunk.
Az Analóg Balatont már egyedül hallgattam végig. Először
előbbre furakodtam, de akkora volt a tömeg, hogy aztán inkább hátrébb
sodródtam, ahol szabadabban tudtam táncolni.
A kettő között népzenei koncertbe csöppentem a Folk Udvarban,
de a táncházra már nem maradt energiám, hiába szóltak a kedvenc moldvai zenéim.
Éjjel 1-kor rogytam le a sátorba aludni, 30.000 lépés
megtétele után. Eléggé lehűlt a levegő, a hálózsákom
vékony volt és becipzározhatatlan, fáztam; alattam se matrac, se polifoam, csak
egy takaró, így kényelmetlen is volt a fekvés. De persze túléltem, és a reggeli
látkép kárpótolt minden viszontagságért.
Először úgy volt, hogy innen egyből megyek haza, de a pörgős
énem újratervezett. Mi lenne, ha Veszprémen nemcsak átutaznék, hanem meg is
állnék ott egy városnézésre? Így is lett. A sétálóutcán mi mást is csinálhattam
volna, mint hogy végig sétáltam. A belváros közepén, az Óváros téren fogyasztottam
el a reggelimet, ahol a Városháza és a Postaház, valamint több szép szecessziós
épület is található.
Innen indul az út a várba, ahová a Hősök Kapuján léphetünk
be. Balra áll a Tűztorony és a Fecskendőház, jobbra pedig a Vármúzeum. A
várnegyed pedig telis-tele van szépen felújított templomokkal és műemlék
épületekkel. A teljesség igénye nélkül álljon itt egy felsorolás:
Templomok: Szent Mihály főszékesegyház, Szent Imre piarista
templom, Boldog Gizella kápolna…
Egyházi épületek: volt Piarista rendház, volt Piarista
gimnázium, Főszékesegyházi plébánia, Aggpapok háza… Hivatali épületek: törvényszék, ügyészség, MTA veszprémi bizottsága, Érsekségi turisztikai központ…
Impozáns paloták: Érseki palota, Nagypréposti palota, Dubniczay
palota, Engelhard ház, Weber ház, Bíró-Giczey ház, Körmendy ház, Dravecz ház...
Veszprém a királynék városa; a leghíresebb királyné, Boldog
Gizella és Szent István szobra a várnegyed legvégében áll.
Különböző kilátópontokról más és más irányban látható a
város. Látszódik például a híres-neves Viadukt. A Királynék lépcsőjén az ember
először az „Íme az ember” szoborhoz jut, onnan pedig a Benedek hegyen álló kereszthez.
Talán innen a legszebb a panoráma.
Igazán tartalmas két nap volt, öt helyszínnel, gyönyörű
látnivalókkal, jó programokkal. Aztán a vakáció Budapesten folytatódott tovább.
2026. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése