2018. szeptember 29., szombat

Olaszország 2.

A nagy munkálatok közepette teljesen elfeledkeztem arról, hogy a korábban elkezdett olaszországi beszámolómat nem fejeztem be. Most folytatom a kalandokat az Aosta-völgyből indulva.
Itt a város szélén sátrat vertünk a Mont Blanc kempingben, ahol a recepciós srác apjáról kiderült: valaha Diósgyőrött dolgozott, és Miskolcon élt… A zúgó folyó és vízi-erőmű ellenére a három közül ez volt a leghangulatosabb kempingünk.
Késő délután elmentünk korzózni a főutcára – ahol Zoli szerint drága a pizza, pazarlás itt vacsorázni. Még ekkor is rekkenő hőség volt, de mi azért hősiesen végigjártuk a belvárost, egészen Augustus diadalívéig. A végére csak jutott olasz pizza is (annyira nem volt finom, mint amire számítottam), és olasz fagyi is (ez viszont isteni).
Talán az ez utáni napot nevezhetném a nyaralásunk csúcspontjának. Kora reggel indultunk, és hosszú, kanyargós szerpentinúton felautóztunk egy magas hegynek az oldalába, Pilába. Itt ért az első nagy élmény, hogy a távolból megpillanthattam a Mont Blanc hó borította csúcsát.
Itt egy felvonóra ültünk, hogy azzal kerüljünk még magasabbra. Olyasmi volt, mint a budapesti libegő, azzal az extrával, hogy biciklit is lehetett szállítani. Ez volt a második nagy szám: hogy ez a felvonó egy DH-versenypálya fölött haladt. A DH downhillt jelent, azaz olyan hegyi kerékpárosokat, akiknek az a mániája, hogy felmennek egy hegyre, majd onnan meredek, kanyargós lejtőkön gurulnak lefelé. Miközben mi fent ücsörögtünk és csodáltuk a tájat, ők alattunk száguldoztak - szuper élmény volt.
Odafönt meg aztán a harmadik csoda: kristálytiszta, smaragdszínű tengerszemtől indultunk, aminek jéghideg vizébe épphogy csak belemártottam a lábamat. Itt még havat is találtunk, pedig júliust mutatott a naptár. Friss világoszöld volt a fű, sötétzöldek a fenyvesek.
A tótól meredek úton haladtunk egyre feljebb a hegy oldalában, a túloldalon pedig egyre jobban kibontakoztak az Alpok vonulatai. Láttuk a Monte Rosát és a Matterhornt is, de persze a legdöbbenetesebb a Mont Blanc látványa volt. Mesés panoráma tárult elénk, amit hosszasan csodáltunk.
Másnap áttettük székhelyünket a tengerpartra. Az olasz csizma nyugati oldalát céloztuk meg, hogy Toscánát is bejárhassuk kicsit. Genovát elhagyva egy hangulatos parti városkában pillantottuk meg először a (Ligúr-)tengert. Itt még csak gyönyörködtünk benne és elnyaltunk egy újabb fagyit (Gelato Italiano), hiszen hosszú út várt még ránk Carraráig.
Egy nagy és zsúfolt nemzetközi kempingben állítottuk fel a sátrakat, és este még hangulatos sétát tettünk a parton a naplementében. 
Mi Zolival másnap direkt hajnalban keltünk, hogy megnézhessük a napfelkeltét is a tengernél, és meg is mártózhassunk a vízben. Akkor még kihalt és csendes volt a part.
Aznapra egy nagy körutazást terveztünk. Lucca városában indítottunk. Ez egy fallal körülvett hangulatos városka, ami még őrzi reneszánszkori jellegét, macskaköves utcácskáit. Fő attrakciója a kör alakú főtér, az Amfiteátrum tér.
Ezután az Ördög hídját kerestük fel, ami valójában a Magdaléna hídja névre hallgat, de a legendája mégiscsak a pokol patásához köti. Ez a legrégebbi középkori kőhíd a környéken, melynek érdekessége a félkörív alakzat, s emiatt a híd furcsa meredeksége.
Utána egy kolostort kerestünk fel Toscana szívében, hegybe vájt sziklakápolnával.
A Carrara szóról gondolom sokaknak a márvány jut eszébe. Nos, mi itt óriási márványtömböket láttunk hamisítatlan bányában, amit már jó ideje nem használnak. Gondoltuk, jó lenne a hónunk alá csapnunk egy kis darabot, és hazahozni emlékbe…
Hazafelé a szerpentinek kuszaságába sikerült belebonyolódnunk – jó időre eltévedtünk. Cserébe láttunk kövekre épült kisvárosokat, és párába burkolózó hegycsúcsokat.
A nemzetközi kemping egyetlen előnyét akkor élveztük, amikor belecsöppentünk egy retro-buliba. Mi voltunk a diszkó-királynők: Csilla Csepregi Évának, én Szűcs Judithnak öltözve. Ott roptuk a nosztalgiázó turisták között a 70-es, 80-a évek slágereire, miközben a fiúk jókat mulattak rajtunk.
Az utolsó nap a tengeré és a fürdésé volt. Ragyogó napsütés, homokos part – és elképesztő zsúfoltság. Az elmaradhatatlan fekete árusokkal, akik mind „eredeti” Ray Ban napszemüveget és Rolex órát árultak, a nők pedig afrofonásokat készítettek. A magashegyekben megszerzett barnaságom itt csokiszínné változott.
Hazafelé úton életem egyik lebrutálisabb viharába keveredtünk. Az ég szó szerint koromfeketévé változott, villámok cikáztak rajta, és mintha dézsából öntötték volna az esőt. Így könnyű szívvel búcsúztunk el Olaszországtól, és tértünk haza Magyarországra, a hétköznapokba.
2018. szeptember

2018. szeptember 14., péntek

Iskola, iskola…. - Véget ért 9 év otthontanulás


…de sok gyerek jár oda. És most már az enyémek is! Amint arra már korábbi posztjaimban haloványan utaltam, számunkra véget ért kilencévnyi otthontanulás, és ettől a tanévtől az összes gyerekem állami intézmény nappali tagozatos diákja lett.
            Amikor ezt a hírt megosztottam ismerősökkel, sokan kérdezték, hogy mi vezetett ehhez a döntéshez. Hát az, hogy elkezdtem dolgozni! Mert ugye az elmúlt években a lábamat lógattam, és nem csináltam semmit… Komolyra fordítva a szót: hivatalosan tényleg 11 éve dolgoztam utoljára, az elmúlt időszakot pedig főállású anyaként háztartással, otthonteremtéssel, kertészkedéssel töltöttem (Aki szerint ez semmi, az főzzön, mosson, termesszen zöldséget hét személyre.). Nem mellesleg a magántanuló gyerekeimmel foglalkoztam itthon, sikeresen felkészítve őket a vizsgáikra.
Visszagondolva tényleg elég sok évre kimaradtam a munkahelyek világából. Aminek legfőbb előnye a szabadság volt, hátránya viszont az anyagiakban rejlett. Amíg kicsik voltak a gyerekek, még el tudtam így lavírozni, tekintettel a természetben élésre, ahol ugye a kevés bevétel elég volt, mert ehhez kevés kiadás is járult.
A kisgyerekek azonban szép lassan (egyesek pedig villámtempóban) nőnek, növögetnek. Egyre több dologra van szükségük. Erre már sajnos nem elég a CsP és a hosszú szenvedés után kikönyörgött állami tartásdíj. Miután a második gyerekemet is felvették az abai gimnáziumba, tudtam, hogy dupla kollégiumi, utazási és egyéb költségekkel már nem fogok tudni megbirkózni.
Amikor elkezdtem osztani-szorozni, és rájöttem, hogy a helyzeten bizony csakis egy munkahely segíthet, rendszeres fizetéssel, szinte rögtön megtudtam, hogy elmegy a helyi iskolából a régi angoltanár. Megpályáztam nyáron az állást és meg is nyertem! A nógrádi Hesz Mihály általános iskola tanár lettem! A hírt pánikkal vegyes örömmel vettem tudomásul.
A hosszú Gyes-es, Gyed-es és Gyet-es időszak másik hátránya az, hogy ezek úgymond elveszett éveknek számítanak. Hivatalosan ez alatt ugye nem tanítottam, hiába tanultam otthon az öt gyerekkel. A közoktatásban semmisnek tekintik azokat az éveimet is, amikor vállalkozó voltam. A Bt-nk számlát adott oktatási tevékenységről, de az igazolásomon nem szerepel az a szó, hogy pedagógus vagy tanár, így olyan, mintha nem is tanítottam volna abban a kezdeti időszakban középiskolában illetve nyelviskolában.
           
A rossz hírt éppen tegnap tudtam meg: nem elég az éveim száma ahhoz, hogy bekerüljek a Pedagógus 1-be. Szomorúan vettem tudomásul (magyarul bőgve a helyszínen és hazafelé jövet is), hogy bizony 44 évesen „Gyakornok” lettem. Írhatok portfóliót, lesznek vizsgatanításaim, csinálhatom a minősítést, ugyanígy, mint a 25 éves kollégáim. Egyrészt fizetésben lesz nekem nagyon rossz ez a besorolás, jóval kevesebbet fogok kézhez kapni, mint amire számítottam, másrészt olyan megalázó, hogy 23 éves tapasztalattal a hátam mögött – gyakornok vagyok. De ami szabály, az szabály.
            Lenyelem a békát, ezt is, mint korábban az életemben sok minden mást is. Mert mi mást tehetnék? Mehetnék kétszeres, akár háromszoros fizetésért is Budapestre, nyelviskolába, magánsuliba, ami viszont rengeteg utazással, szinte egész napos elfoglaltsággal járna. Nekem viszont itt a családom, a férjem, a gyerekeim, a háztartás, a kert. Továbbra is naponta főzök, ugyanúgy tervezem jövőre a veteményezést és befőzést, mint eddig, és hát ezért a kisebbekkel a hétköznapokon is foglalkozni kell.
          
  Meg amúgy is, meg kell mondjam a frankót: megkedveltem itt a munkát. Sokkal jobb minden, mint amire számítottam. Paráztam az adminisztrációtól meg az e-naplótól. Aztán elvégeztem az online Kréta-tanfolyamot (30 kreditpont, yes!), és így már szinte gyerekjáték az egész. Persze sokkal bonyolultabb, mint a hagyományos könyv-napló, de manapság sajnos minden az egyre kevésbé egyszerű felé megy.
            A szabályok mennyisége még az elviselhető határon belül mozog. Vannak persze dolgok, amikkel nem értek egyet: kettes sor, osztály vigyázz meg „jóóó napot kííívánok” kórus… Mintha 30 év alatt semmi se változott volna. Étkezőbe átkísérni, egyik szünetben folyosóra terelni, másikban bent tízóraiztatni, a harmadikban a kertbe kint lenni velük… Eleinte kicsit bonyolult volt a rendszer, de kezdek beleszokni.
Tartottam kicsit attól, milyen lesz új emberekkel együtt lenni, kollégákat megismerni, egy pedagógus munkaközösség részének lenni. Valahogy feszélyezett légkörre, besavanyodott tanárokra, szigorra avagy unalomra számítottam. Egyik se nyert. A kollégák egész jó fejek! Jó a hangulat, sokat beszélgetünk egymással a szünetekben ügyeletesként vagy a lyukasórákban. Megy a poénkodás, nevetés. Nem mellesleg kevesen vagyunk, mindössze 14-en, tehát nagyon fontos, hogy segítsük egymást. Jövő héten pl. földrajz órát fogok helyettesíteni! (Áj láv föci!)
            Leginkább talán a gyerekektől tartottam. Rengeteg új arc, új személyiség – és új név. Nekem pár nap alatt sikerült az összes tanítványom nevét megjegyeztem, pedig majdnem 100-an vannak! Másrészt: annyi rosszat hallani a „mai fiatalokról”. Itt is jöttek a rémhírek, ennek meg annak az osztálynak a fenegyerekeiről. Ez az iskola viszont kicsi, falusi, családias hangulatú. Mindenki mindenkit ismer. Mindenki ránéz minden osztály diákjaira. Ha valahol probléma van, arról rögtön tudunk, és azonnal kezeljük. Nekem a „fenegyerekekkel” sincs túl sok gondom. Néha fárasztóak, de amúgy nem annyira szörnyűek. Rájöttem, hogy semmi másra nincs szükségük, csak figyelemre és szeretetre. Sokat beszélgetek velük a folyosón vagy a kertben, és úgy érzem, megkedveltek.      
      Mielőtt elkezdődött volna a tanév, kedvenc töritanáromtól, a netes Jocó bácsitól kértem támogatást. Azt a mottót küldte nekem üzenetbe: „Elengedni (a félelmeket), leszarni (a sok hülyeséget), élvezni (a gyerekekkel való együttlétet, a tanítás folyamatát)!” Na, valahogy így állok én az egészhez…
            Az is jó az egészben, hogy a három kislányom is odajár.     És hogy nekik hogyan jött be a több éves otthontanulás után az iskola, arról majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni.

2018. szeptember