Új élet

(Figyelem, ez most egy nagyon személyes bejegyzés lesz! Aki a tőlem megszokott témákat várta, túráról vagy gyereknevelésről szeretne olvasni, esetleg egészség-tippekre vagy közösségi eseményekre kíváncsi, az térjen vissza kicsit később!)

Az Izraelről szóló bejegyzésekben már utaltam arra, hogy elég sok negatív dolog történt a decemberi utazásunk során, és itt most nemcsak az esőre, szélre, tömegre és autóban alvásra gondolok. A legutolsó posztnál írtam is, hogy nem sokkal utána hoztam egy döntést. Nos, igen, az volt az utolsó közös utazásunk. Január végén elhatározásra jutottam – elválok.

Gondolkoztam arról, hogy mit és mennyit osszak, oszthatok meg itt nektek erről… Természetesen vannak nem publikus részek, amit a hozzám közel állók úgyis ismernek, az olvasóim meg kénytelenek lesznek nélkülözni. Azért írok nektek egy kicsit erről, jó?

Aki megtudta, mi a helyzet, annak első reakciója az volt, hogy: „Ne már! Annyira szép pár voltatok! Minden olyan happy-nek tűnt!” (Nem ismerősek ezek a reakciók? Ugyanilyeneket írtatok nekem 2014-ben, mikor a gyerekeim apjától váltam el.)

Az ember nyilván nem rak ki mindent a nagy nyilvánosság elé, még akkor sem, ha a blogírás miatt azért alapvetően ország-világ előtt zajlik a magánélete. Elég most annyi, hogy nagyon nem volt minden fenékig tejfel, főleg az utóbbi időben. De veszekedések közben nem szokott az ember fényképeket készíteni… Érdekes, páran azért nem lepődtek ennyire meg, sőt úgy reagáltak, hogy „én ezt valahogy éreztem”.

Más dolog is mintha visszaköszönne a múltból:

Anno azt hittem, ha már válunk, azt képesek vagyunk emberi módon, közös megegyezéssel megtenni. Aztán mégsem. Valami átkattant. De nagyon. És ez sajnos most sincs másképp.

Anno az osztozkodás átment kicsinyes szőrözésbe, melynek eredményeképpen nagyjából semmivel indultam útnak az új életbe. Most ez egyáltalán nem így van, de a birtoklásvágy és kukacoskodás itt is megjelenik sajnos.

Következő általános kérdés: De miért???

Természetesen az okok közül is sok minden van, ami nem tartozik a nagy nyilvánosságra. De vázlatosan összeszedem, mi volt a lényeg. Kommunikációs problémák, szabadidő hiánya illetve szabadidő eltöltésének módja, összesen három (de ebből egy kemény) év építkezés, egy év külföldi munka – fokozatos eltávolodás egymástól. És rengeteg konfliktus a gyerekek miatt. Erről azért már írtam ide, hogyan visel el öt gyereket egy olyan ember, akinek sosem volt egy sem. Látjátok: sehogy!

És a gyerekek hogy viselik ezt?

Megmondom őszintén, megkönnyebbültek. Sok volt a feszültség. Nagyon sokszor miattuk. Néha teljesen jelentéktelen apróságok okán. Ennek végre vége, így örülnek. A három lánykával mintha emiatt szorosabbá is vált volna a kapcsolat, több a puszilkodás, ölelgetés. Csak hogy már megint egy újabb költözés…

Nem tudom, mennyire lesznek képesek majd stabil felnőttekké válni ennyi instabilitást megtapasztalva. Az egész életem egy érzelmi hullámvasút, egy vándorlás. Ennek az okait igyekszem majd feltárni két hét múlva egy családállításon.

Egyébként köszönöm fel nem tett kérdéseteket, egész jól vagyok. És tudjátok miért? Mert most minden ezerszer jobb és könnyebb, mint hat éve.

2014-ben öt gyerekkel költöztem el (illetve először néggyel, aztán 8 hónappal később a fiam is hozzám került). Végül is most is, de a két nagy már kollégista, ők nem részesei szervesen a hétköznapoknak. Sőt, szeptembertől már Csillaggal is csak a hétvégéken fogunk találkozni, hiszen ő is Abára fog járni, az Atilla Király Gimnáziumba.  (Hurrá, hurrá, ügyes lányom van énnékem!)

Akkoriban 4-13 közöttiek voltak a gyerekek, a kicsik állandóan rajtam lógva, a nagyok a kamaszkor viharában, az apjuk elvesztését és az életünk felborulását rajtam, csakis rajtam számon kérve. Most 10-19 évesek, sokkal önállóbbak, függetlenebbek. (Csak a számonkérések nem változtak…)

Akkoriban otthon tanultunk, 0-24-ig a gyerekekről szólt az életem. Végül is ma is, csak a sajátjaim helyett/mellett még több mint 100 gyerekről. És akármennyire is nehéz anyának is lenni, meg tanárnak is, mégis, paradoxon, valahogy így könnyebb.

Pláne, hogy a tanítás fix állást és rendszeres, egész jó fizetést jelent. Anno havi 105.000 forint volt a család bevétele (CSP és GYET), most ennek többszöröse. (Bár a tartásdíjat még mindig nem attól kapom, akitől kellene, hanem az államtól.) Így anyagilag abszolút stabil lábakon állok.

Anno egy komfort nélküli présházba költöztünk, most van víz, villany, keleti kényelem. Emlékeztek, ugye? Esővizet gyűjtöttünk, ivóvízért a forráshoz jártunk, forgataggal mostam, sparhelttel fűtöttünk. A mostani életkörülmények már pontosan megfelelnek az igényszintemnek.

A présház a világ végén volt, fent a semmiben, egy szőlőhegyen, másfél kilométerre a falutól. Itt is üdülőrészen vagyunk, aminek minden pozitívumát imádom: kevés autó, sok fa, madarak, mókusok, csend, nyugalom, tiszta levegő. Viszont ha akarunk, 10-15 perc alatt eljutunk a suliba, boltba, vasútállomáshoz. És ez így pont jó.

Nógrádon amúgy nemcsak az a jó, hogy szép és rendezett, hanem az itt lakó emberek is. Henyén 120-an éltek, itt tízszer annyi a lakosság. Ráadásul milyen lakosság! Amint híre ment a helyzetemnek, sorra jöttek a felajánlások. Segítenek pakolni, költözködni, barátoknál lehet aludni (Ezer hála, Heni és Marci!), lesz mosógépem és hűtőm. És nemcsak tárgyak vagy segítség, amit kapok, hanem az a sok jó szó, kedvesség! Valaki mindig rám ír, a kollégák folyton kérdezik, hogy vagyok. Rég nem látott barátok, ismerősök hívnak fel, telefonálunk, személyesen találkozunk. Ebben tulajdonképpen ez nagyon jó, megtapasztalni a figyelmességet, a közösség erejét. ÉN hiszek és bízok az emberekben, még ha valaki ezt naivitásnak is hívja.

Másrészt, hogy is vagyok? Természetesen rengeteg energiát kivesz ez az egész belőlem, különösen a körülmények, a mód, ahogyan zajlik. Este, mikor minden elcsendesedik, rengeteget agyalok azon, mi lesz, hogy lesz. Mélyen ások magamba, hogy ebben mennyi az én felelősségem, mit tehettem volna másképp, és a jövőben mit fogok másképp tenni.

Több dolog is segít amúgy. 

Beindult a női kör a Boróka-házban! Kitárulkozó, őszinte, támogató...

Elvégeztem egy „Bőség gyakorlatok” című kurzust, benne meditációval, ami mindig jól lenyugtatta az elmémet a sok zakatolás után. A következő napra is magammal tudtam vinni útravalónak egy-egy gondolatot.

Március van, tehát éves rutinom része, hogy ilyenkor indítom a fb-on a „Tavaszi megújulás” nevű programsorozatot. Miközben én adok másoknak mozgással, táplálkozással, szépségápolással és lelki egészséggel kapcsolatos tippeket, az alatt magam is gyógyulok.

És a sok jó zene! „Kiöllek magamból, hogy ne fájjon többé, ami vagy…” (Ákos)

Amit még sokan kérdeztek: Nem fáj otthagyni azt a szép házat?

De igen. Hogyne lenne fájdalmas! Benne van sok tervezés, és sok kétkezi munka. Részemről és a gyerekek részéről egyaránt. Egy nagy álom megvalósulása volt. Azt hittem, itt fogok megöregedni, és itt szórják majd szét a hamvaimat. És mindezt most szépen otthagyom.

A háztól való elválás folyamatát segíti az, hogy szép lassan lecsupaszítom a teret. Amikor már nincsenek a falon a fényképek, az ablakokon a függönyök, hiányzik a szobákból a sok dísztárgy és textília, akkor az már nem otthon, csak egy ház. Ráadásul a holmink nagy része is dobozokban és zsákokban van már, jövő héten készen is leszünk mindennel.

Merre tovább? Ugye ezek után nem hagyjátok ott Nógrádot?

Isten ments! Sőt, Almáskertet sem. Mindössze két utcával feljebb költözünk, egy kedves kis házikóba. Jelenleg egy barátunk lakja, és amint elköltözik saját nagymarosi házába (ami reményeim szerint bő egy hét), mi rögtön cuccolunk is át.

Az új házról meg, hisz ismertek már, úgyis fel fogok rakni sok képet. Béreljük, persze, szerencsére nem túl sokért. A nagy terv pedig egy saját ház megteremtése végre! Még nem tudom, hogyan, miből, de nem is kell egyelőre. A cél megvan, a mód meg úgyis jönni fog, érzem, tudom.

És a pasik?

Tudom, soha ne mondd, hogy soha. De itt én most kijelentem, hogy SOHA többé nem fogok férjhez menni. Mondtam is a családomnak, ha esetleg fontolgatni kezdenék egy újabb házasságot, lőjenek csak le bátran J Elegem van a nevem folyamatos változtatásából! Az eredeti Tóth után voltam én már Erdélyiné, Tihanyi és most Szabó. Ennek vége!

Sőt, most erőteljesen úgy érzem, hogy együtt élni sem kívánok senkivel. Nekem valahogy ez a „járjunk együtt” stílusú kapcsolat tetszene. Szabadidő közös eltöltése – közben megvan mindenkinek a saját élettere. Meg kell tanulnom egyedül élni. Ennyi gyerekkel ez eléggé viccesen hangzik, de remélem, értitek. A magam urának lenni.

Egyébként nem, nincsen más, új férfi az életemben. Nem keseredtem ám meg, nem gyűlöltem meg a férfiakat emiatt. Természetesen nyitott vagyok az ismerkedésre is. De soha többé függőség!

Radikálisak tehát a változások, új élet kezdődik. Hogy milyen, azt majd olvashatjátok, láthatjátok, ha továbbra is követitek Réka meglehetősen rögös, de izgalmas útját.

2020. március

(3. hónap 7. napja, két kedvenc számom…)