Nagy Zabálás

Nagy Zabálás - avagy mértékletesség Réka módra

Ez az írásom kicsit folytatása az előzőnek, melynek címe: Elég! Az elég, az elegendő az élet minden területére érvényes (kellene legyen). Biztosan feltűnt a rendszeres olvasóimnak, hogy annyi év szélsőséges életmód után már egy jó ideje az Arany Középutat hirdetem, amihez szerintem a mértékletesség is hozzátartozik. A mértékletesség számomra azt jelenti, hogy semmiből se fogyasztunk túl sokat, ezzel megkímélve egészségünket, környezetünket, pénztárcánkat.

Hozzátenném, a ló túloldalára átesni sem üdvös szerintem, azaz túl sok mindenről, az összes élvezetről lemondani. Léteznek sokan, akik nagy büszkén lemondanak mindenről, hirdetik, hogy mindenmentesek, közben meg belül meg majd szétfeszülnek és felrobbannak.

Saját példám egyébként nem túl jó erre, mert az átlaghoz képest az én életmódom is eléggé lemondósnak tűnhet. Vannak dolgok, amiket tényleg soha nem fogyasztok, ilyen a hús, a kávé, a cigaretta vagy az alkohol (kivéve a majdnem 30 év szünet utáni kis kihágásom, lásd. házavató). Ezek azért se jó példák, mert nem érzek ezek részéről semmiféle kísértést. Nem vonz úgy a ropogós kacsasült vagy a gyöngyöző vörösbor, hogy erőnek erejével kellene rájuk nemet mondanom.

De vegyük példának az édességet, mert az viszont nálam eléggé nagy mumus. Az néha vonz, bár egyre kevésbé, de azért ahhoz számomra kell egyfajta erő meg akarat, hogy ne egyem, vagyis inkább meg se vegyem őket. Bevallom, a Mikulás és Karácsony közötti időszakban én is több édességet fogyasztottam, mivel a Mikulás az én bakancsomba is tett finomságokat, az iskolában is hol az asztalomra került meglepetés-csomag, hol kekszeket kínált valaki, hol szaloncukrot lehetett kóstolni, stb. Karácsonykor anyukám megérkezett a sok finomsággal, tele lett az asztal süteményekkel. Bevallom, én is megettem a kapott csokikat, drazsékat, bekaptam pár szaloncukrot, nem utasítottam vissza a kínált sütiket, kekszeket. De tudtam, hogy ez csak erre az időszakra szól, utána folytatom tovább a mértékletességet. (És a mozgást is, most a téli szünetben újra, még aktívabban.)

Bizony, az „elég” témaköre ilyenkor aktuálisabb, mint valaha, legyen szó akár dekorációról, ajándékokról, fényekről – vagy ételről. Mértékletesség. Az ünnepek idején ez az, ami a legtöbb emberre egyáltalán nem jellemző. Sokszor erőn felül költekeznek és vásárolják a drága italokat, költséges alapanyagokat. Aztán készülnek a hagyományos, többnyire jó zsíros karácsonyi ételek, a töltött káposzta és a halászlé, a töltött pulyka és a rántott hal, meg a rengeteg sütemény, bejgli, zserbó, hókifli, hozzá a sok egyéb édesség, szaloncukor, csoki, drazsé. Ezek után pedig következik a traktálás, egyél még egy kicsit, vegyél még egy szeletet, na, csak még egy kanállal, még egy pohárral. Nagy zabálás, nagy ivászat.

Miért nem figyelnek oda az emberek a saját testük igényeire, jelzéseire? Miért nem ismerik fel, mennyi étel elegendő nekik, és mi az, ami már sok? Miért kell a több és a még több? Miért kell a még, miért nem elég?

Egy Móricz novella jut eszembe a nagy zabálásról, bizonyára sokaknak ismerős. A Tragédia. A főszereplő szegény ember, hozzászokott ahhoz, hogy egész életében mindenről le kellett mondania. Olyanokat eszik naphosszat, mint almásétel meg korpacibere. A lakodalmon aztán jön tyúkhúsleves csigatésztával, túrós csusza tepertővel, orja meg a töltött káposzta. Mind erőst zsíros étel. Kis János pedig nem eszik se reggelit, se ebédet, persze, hogy összeszűkül a gyomra estére. Hallottam, hogy a háború után a hadifogságból hazatértek elől az asszonyok sokszor elzárták a kamrát, és csak fokozatosan adagolták nekik az ételt, mert tudták, hogy ha egyszerre zabálnák magukat teli, abba bele is halnának. A novellának a vége ugyebár tragédia, halál.

Én már jó ideje úgy vagyok vele, hogy képtelen vagyok, nem tudok és nem is akarok nagyokat zabálni. Pár napja itthon vagyok nagyjából egyedül, de a karácsonyfáról eddig kettő darab szaloncukrot ettem meg. Elmentek a gyerekek az apjukhoz, úgy kellett erőlködnöm, hogy vigyenek magukkal valamennyit a sok megmaradt ünnepi étekből, de még így is rengeteg kaja maradt itthon. Három napig ettem a karácsonyi menüt, a vega-fasírtot rizzsel és krumplipürével, mire végre elfogyott. Négy napig ettem a süteményeket, de persze nem bírtam velük, mert ennyit nem lehet és nem is szabad(na) megenni. Most is második napja eszem a zöldséglevest meg a rizottót. Egyszerűen úgy érzem, nem kell több, ennyi pont: Elég.

Loptam Antal Vali oldaláról egy vicces, de annál igazabb képet. Arról szól, hogyan reagálnak az emberek Karácsonykor, vagy igazából bármilyen családi étkezéskor, vendégeskedéskor, ha kiderül, hogy valaki speciális étrendet követ. És ez lehet akármilyen fogyókúra vagy paleo, vegetáriánus vagy vegán, valamilyen allergia, például glutén- vagy laktózérzékenység miatti diéta, bármi. Íme néhány tipikus reakció (a zárójeles megjegyzéseket már én fűztem hozzájuk):

Akkor mit eszel? Nem hiányzik…? (Ide képzeljünk bármit, amit az illető elhagy a táplálkozásából, hús, cukor, akármi.) Nem érzed kínzásnak? Nincs rossz íze? (Mondjuk az cukor helyetti édesítőszernek, a hús helyetti szójának, vagy akárminek.) Valamiben meg kell halni. (De nem mindegy, mikor és hogyan!) De hát nem is vagy kövér! (Miért gondolják az emberek, hogy diétázni csak fogyókúrás célból lehet?) És ettől miért lesz neked jobb? (Erre még visszatérek később.) Én ezt nem tudnám csinálni. (Akkor ne csináld!) Már mindent elhitetnek az emberrel. Naaa, egy kicsi nem árthat meg! Nem túl drága így az étkezés? (Talán ez az egy, amiben van igazság, mert felháborító, hogy milyen drága mondjuk a zabtej vagy a rizsliszt.)

A poszt alatt többen megosztották hasonló saját tapasztalataikat. Például mikor cukormentes diétásoknak barna cukros süteményt kínáltak (az is cukor!), gluténmenteseknek pedig teljes kiőrlésű lisztből készült ételt (ami oké, hogy nem finomított, de búzaliszt, tele gluténnel!). Olyan is akad, aki a békesség kedvéért az ünnepekre felfüggeszti a diétáját – én erre nem lennék hajlandó. Szerintem egy normális családban tök jól össze lehet ezeket egyeztetni, és, saját esetemben, összehangolni a húsos és vega kajákat.

Én is kommenteltem amúgy, összeszedve a leggyakoribb reakciókat arra, amikor megtudják, hogy vegetáriánus vagyok: Hús nélkül nem lehet élni! (Akkor én most nem is élek?) A gyerekeknek szüksége van húsra a fejlődéshez! (Akkor hogy fejlődhetett a fiam 185 centisre, full izmosra?) Olyan az ember fogazata, mint a ragadozóké! (Ki nem sz@rja le?) Teljes értékű fehérjéhez csak húsból juthatsz hozzá! (Meg sok minden másból!) Minek mondasz le a szalonnáról (kolbászról, hurkáról, bármiről)? (Nekem ez nem lemondás, ez a természetes!) Mi a franccal kínáljalak akkor? (Ki mondta, hogy a vega csak szóját meg szejtánt meg tofut eszik?) Ez csak csontleves, ebben nincsen hús! (De belefőtt!)

Engem legutóbb halászlével kínáltak, mert hát a hal az igazából nem is hús, meg amúgy sincs benne a hal, csak a leve. Akkor is magyarázkodnom kell, amikor alkohollal kínálnak. Hiába mondom, hogy anti-alkoholista vagyok, akkor is jönnek a szöveggel, hogy de csak egy kortyot, vagy akkor neked csak egy kis adagot töltök, stb. A vegaság sok mindenre megtanított, többek között nem magyarázkodni, nem belemenni hülye vitákba, határozott nemet mondani másoknak - és világosan meghúzni a határaimat.

 

„Ettől miért lesz neked jobb?” Ezt egy kicsit kifejteném. Először is, egészséges maradok. Jó hír ez nekem, rossz hír a gyógyszergyártó cégeknek, akik nem belőlem fognak meggazdagodni. A reklámok nagy százaléka nem arról szól, hogy élj egészségesen, hanem arról, hogy nekünk (gyógyszer-gyártóknak) tök mindegy, hogy élsz, sőt, élj minél egészségtelenebbül, aztán pedig panaszaidra vedd meg tőlünk a megfelelő gyógyszereket. Karácsony táján megszaporodnak az emésztésre ható gyógyszerek hirdetései. Nem fér beléd a következő töltött káposzta vagy bejgli? Sebaj, vedd be a hiperszuper X gyógyszert, és máris folytathatod a nagy zabálást. Ahelyett, hogy eltennéd másnapra a káposztát meg a sütit.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a hiúságom nem motivál. Megmondom őszintén, nem akarok elhízni. És ezt sokkal könnyebb egy folyamatos, tudatos étrend, életmód mellett megvalósítani, mint egy hirtelen drasztikus fogyókúrával. Jó hír ez nekem, rossz hír a fogyókúrás izébizéket gyártó cégeknek, mert nem belőlem fognak meggazdagodni. Sokan tavasszal, a trikók és rövidebb szoknyák előkerülésével, vagy a strandszezon kezdetén, az előző évi bikini felpróbálásakor szembesülnek azzal, hogy bizony a téli kajások során felszedtek jó néhány kilót. Nekem jól esik télen is jó alakot látni a tükörben, és szeretem, hogy a tavaszba meg a nyárba eleve karcsún kezdek bele.

Az egészség és karcsúság mellett megmarad még a pénzem is. Amit nem eszek meg, azt nem veszem meg. Amikor vásárolok, mindig felszisszenek, hogy még így is milyen sokba kerül egy nagycsalád élelmezése, aztán szembesülök vele, hogy egy, a miénknél kisebb család mennyit költ átlagban a teszkóban, és akkor kicsit megnyugszom. Jó hír ez nekem, rossz hír a húst, alkoholt, kávét, cigarettát, műkajákat, műüdítőket, vegyszereket gyártó, forgalmazó és árusító cégeknek. A pénzt így másra, értelmes, hasznos vagy szórakoztató dolgokra költhetem.

És ez az egész nemcsak nekem meg a családomnak jó, hanem a környezetemnek is. Sokan tudjátok, hogy nagy környezetvédő vagyok, szelektálok, komposztálok, energiatakarékosan élek, stb. A mértékletes étkezés a környezetet is kíméli. Nem ölnek meg miattam állatot, nem zsigerelik ki miattam a földet. Én, bármily naivnak is hangzik, hiszek abban, hogy sok kicsi sokra megy.

Épp Karácsony másnapján osztotta meg egy kedves „madárnevű” férfiismerősöm, hogyan fogyott le 30 kilót 120-ról 90-re) egy bizonyos diéta segítségével. A lényeg: „Csak az nem hizlal, amit nem eszel meg!” Nem fogyókúra, hanem az élethez és az ételhez való hozzáállás megváltoztatása. Az ő diétája több lábon áll: az első az időszakos böjt, amikor az ember min. 16 órán keresztül nem eszik. Emellett figyel az étel mennyiségére (azaz az alacsony kalória-bevitelre), minőségére (tanyán lakik, így ez nem olyan nehéz), kevés szénhidrátot fogyaszt (én nem!), és persze sokat mozog. Ő is azt vallja, amit én is: A test a lélek temploma. Vigyázni kell rá!

Ha te, kedves Olvasó, az írásom hatására eggyel kevesebb töltött káposztát vagy bejglit ettél meg, máris elértem a célom. Ha viszont épp a sokadik nagy zabáláson vagy túl, nem tudok mást tenni, csak jó egészséget kívánni.

2021. december

(Mivel más bloggerekkel ellentétben én csak nagyon ritkán szoktam ételeket fotózni, ezért a ház belsejéről készült fényképekkel illusztráltam ezt a bejegyzést.)

Elég

A címet kétféleképpen lehet értelmezni. Előre leszögezem, hogy én nem arra a bizonyos felkiáltójeles változatra gondoltam, hogy Elég! Amikor az embernek elege van mindenből. Bár nem szépítem a helyzetet, vannak dolgok, amikből nekem is elegem van, de ez főleg a világ eseményeire vonatkozik, a körülöttem lévő problémákra, amikre hiába viszonylag nagy a rálátásom, mégis, úgy érzem, csekély a ráhatásom. Tegnap azonban egy kedves barátnőm küldött nekem ez üzenetet, miszerint hiába tűnik egyre nagyobbnak odakint a sötétség, nekünk most az a dolgunk, hogy a saját életünkkel foglalkozzunk, ott gyújtsunk fényt, és sugározzuk azt kifelé.

Még mielőtt belemélyednék a témába, rögtön leírom, hogy tudatosan választottam ezeket a képeket a bejegyzést illusztrálandó, tovább folytatva a „nem szépítem” gondolatot. Ilyenkor a legkevésbé szép ugyanis a kert, a külső világ. Ráadásul éjjel esett valami havas-eső szerűség, minden csupa hódara meg jég. Most kifejezetten a nemszeretem pontokra fókuszáltam, amikor kattintottam. Egy kicsit azzal a céllal is, hogy némileg ellensúlyozzam az előző posztok szinte idealisztikus tökéletességét. Adventi díszek, Mikulásvárás, fehér hó, családi Karácsony, stb. Nehogy azt higgyétek, nálam mindig minden szép és jó - és ezt a külvilág is tükrözi.

Direkt felhívnám a kedves Olvasó figyelmét a kert kevésbé vonzó pontjaira, a zöld vaskapura és az ocsmány drótkerítésre, a nejlonnal letakart tűzifákra, vagyis inkább a nejlonkupac-kuka-villanyóra szentháromságra, az egyik sarokban a zsalukövekre és térkövekre, a lekopott vakolatra, az olyan apró rondaságokra, amiken mások szeme talán könnyedén átsiklik, én mégis látom őket, sőt, ki vagyok hegyezve rájuk, úgy mint beomlott fúrt kút, vízóra-akna, derítő-fedő, pinceablakok, stb. Kertünk „legcsodálatosabb ékessége” egyértelműen a hullámpalából és fémrészekből összetákolt sufni.

A természet is olyan üres most, a fák-bokrok kopárak, minden az elmúlásra utal. Én mégis szeretem ezt (is), mert így átláthatóbb a kert, tágasabbnak tűnik a tér, szélesebb a látóhatár, jobban látszódnak a távolban a hegyek. Meg amúgy is, tisztában vagyok vele, hogy minden megújulást szükségképpen pusztítás, pusztulás előz meg. Le kell bontani a régit ahhoz, hogy elinduljon valami új. Nem véletlen talán, hogy a jóga foglalkozások elején Siva dalára táncolunk, a végén Siva mantrát énekelünk. Siva a pusztító isteni aspektus, ő a felelős a régi hitrendszerek, energiák megsemmisítéséért. Így lesz aztán lehetőség az újra. Tehát bármennyire is szomorkás most a természet, innen lehet aztán majd tavasszal újrakezdeni.

Ezzel akkor vissza is kanyarodhatunk az „Elég”-re. Én ugyanis inkább az elegendőre gondoltam a címadásnál, amikor az ember meg van elégedve mindennel.

Pár napja megkérdezett egyik lányom, hogy én boldog vagyok-e. Kicsit töprengtem, és rájöttem, hogy igen, alapvetően boldog embernek tartom magamat. Gondolatban áttekintettem életem főbb színtereit, szereplőit, aspektusait. Van saját házam, kertem, van öt szép és sikeres gyerekem, van párom, egészséges az édesanyám és jó vele a kapcsolatom, én is egészséges vagyok, nagyjából szép, viszonylag fitt, van munkám, amit szeretek, jó kollégáim, kedves diákjaim, normál anyagi körülmények között élek, viszonylagos pénzügyi biztonságban, vannak barátaim közel, valamint ország- és világszerte, van sokféle kikapcsolódási, szórakozási és önkifejezési lehetőségem. Kérlek titeket, semmiképp se gondoljatok itt álomszerű életre, amikor az ember 0-24-ben a föld fölött röpköd széles mosollyal az arcán. Ilyet csak a reklámokban lehet látni.

Talán épp a reklámok, a média, a sajtó és a közösségi felületek tehetnek arról, hogy az emberek többsége elégedetlen. Hiába tudják ésszel, hogy idealisztikus képeket látnak a tévében meg a facebook-on, amelyek a valóságnak csak egy szeletét, vagy annak eltorzulását ábrázolják. Akkor is hat rájuk, hogy az a másik ott a képen, filmen (látszólag) sokkal szebb, karcsúbb, gazdagabb és sikeresebb, mint ők. Ilyenkor megjelenik az összehasonlítgatás, basszus, az én bőröm sokkal ráncosabb, nekem nincs annyi pénzem, hogy ennyi ajándékot megvegyek, milyen jóképű és izmos a pasija, nekem meg csak egy ilyen aputestű jutott, mégis hogy tudnék én is elutazni a tengerentúlra, stb. 

Valamint előjön az irigység is, mert az emberi természet olyan, hogy ha másoknak jó, de nekem nem, akkor amellett, hogy azt kívánom, nekem jó legyen, sajnos azt is, hogy a másiknak ne. Ha valaki elégedett az életével és én nem, akkor nem megváltoztatom az életemet és jobbítok a sorsomon, inkább köpködök a másikra. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ezt sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg mostanában.

Pedig olyan kevés is elég a boldogsághoz, tényleg. Nem kell a szőke mesebeli herceg, elég egy kedves, szerető társ, minek kacsalábon forgó palota, elég egy hangulatos kis otthon, Dominika meg Maldív szigetek helyett kiválóan lehet nyaralni a Mátrában vagy az Őrségben. Esküszöm, nem savanyú a szőlő, de nekem tényleg nem kellene luxusvilla medencével, meg jacht az Adrián és magánrepülőgép, nem óhajtok fogadásokra járni csillogó ruhákban, tűsarkúban, koktélt kortyolgatva. Ha nyernék a lottó ötösön, amire kicsi a sansz, mivel nem lottózom, akkor legfeljebb felújítanám a házat, szépíteném a kertet, utazgatnék, de megmaradnék nagyjából annak az embernek, aki most vagyok.

Most, miközben írom ezt a cikket, meglátom Fenyő Iván legújabb posztját, melyben azt kérdezi az olvasóktól, mivel elégedetlenek az életükben. Mi hiányzik számukra a boldogsághoz. Mitől nem teljes az életük. Hol éreznek űrt. És jönnek a szokásos válaszok, lakás, szerelem, munka, stb. Ő pedig így reagál rá: Ha ez meglenne az életedben, vajon meddig tartana a boldogságod? Mi történne, miután teljesülne a vágyad? Ezen érdemes jól elgondolkodni.

Sok vallás tanítja, hogy a hiányérzet a legnagyobb gátja a fejlődésnek. A cél a vágynélküliség elérése. Bevallom őszintén, én nem törekszem Buddha-állapotra, és nem akarom a Nirvánát elérni. Nem szándékom a megvilágosodás sem, de a nagyjából elégedett állapot igen. Ha valaki elégedett, az nem jelent beletörődést és végleges megnyugvást. Természetesen nekem is vannak céljaim, vágyaim. Ettől viszont még tök kereknek érzem az életemet.

Nemrégiben kettő cikket is olvastam, melyek címében szerepelt az „elég” szó. Elég jó anya. Elég jó karácsony. Most, mivel Karácsony második napja van, az utóbbit vesézem ki egy kicsit. Saját példával illusztrálva, ha már ez itt a „Réka útja”.

Nálunk nincs dress-code az ünnepekhez. Aki akar, csinosabban öltözik fel, mint például Virág, aki mályvaszínű selyemblúzt viselt, szépen kisminkelte magát és loknikba csavarta a haját, aki akar, marad a szokásos póló-farmer kombóban, mint például Tündér. Nemcsak amiatt nem eszünk szokásos halászlét meg töltött pulykát, mert vegák vagyunk. Nagymami ugyan hozott a húsevőknek töltött káposztát és bejglit, de a menü teljesen egyszerű rántott sajt és szójafasírt volt krumplipürével és rizzsel. (Oké, hozzá, ha jól számolom, hatféle desszert, és azért „csak” ennyi, mert anyukám lelkére kötöttem, hogy ne hozzon sok kaját. Mi lett volna, ha erre nem kérem? J )

Néha elénekelünk néhány ünnepi dalt, most nem, néha szól a karácsonyi zene, mint például most is, máskor meg nem. Idén szavazással döntöttük el, hogy mi legyen előbb, az ajándékozás vagy az étkezés, és egyáltalán nem érdekeltek a hagyományok, hogy a gyertyagyújtással meg kell várni a sötétedést. Amúgy se volt gyertyagyújtás, a csillagszóróról is elfeledkeztünk, de ezzel nem szentségtelenítettük meg az ünnepet, mint ahogy azzal sem, hogy nálunk Szenteste idén december 23-ra esett.

Akinek kevés pénze van, kicsi ajándékot vesz, vagy nem is vesz, legfeljebb készít, és ebből nincs semmiféle sértődés, mert így is bőségesen jut mindenkinek. Egy ideig volt az az elképzelésem, hogy utána maradjon egy kupacban mindenki, legyen együtt az egész család, ehhez ragaszkodtam is (volna), de mára ezt is elengedtem. Aki akar, beszélget, aki akar, társasozik, lehet lent közösségi életet élni vagy elvonulni a tetőtérbe. Ment néha lájtosan egymás ugratása, volt pár beszólás, gyerekem nekem, testvérek egymásnak, valaki a párjának, de igazából nem történt semmilyen konfliktus, pláne összeveszés. Ez egy pont elég jó karácsony volt.

Pedig fentebb említettem, hogy természetesen, mint minden családban, nálunk is vannak néha konfliktusok, türelmetlenségek, szomorúságok, bántások és bántódások, nézeteltérések és viták. Alkalmanként a gyerekeim egymással (és néha velem is) tiszteletlenek, csúnyán beszélnek, felemelik a hangjukat, néha bizony meg is csapkodják-rugdossák egymást. Azonban tényleg úgy érzem, hogy a korábbi időszakokhoz képest sokkal kevesebbet feszülök össze bárkivel is, ritkábbak az összetűzések, és könnyebben jön a megoldás, gyorsabban érkezik az enyhülés. Az ajtócsapkodós, kiabálós Réka, ha nem is teljesen a múlté, de már csak ritkán nyilvánul meg.

Egy szép idézet jött most velem szembe a fb-on, ezzel zárom gondolataim: „Ha valaki Szivárványt akar látni, túl kell élnie az Esőt, a Vihart.”

(Na, hogy tetszettek a képek? Látjátok, nálunk még a kerámiapillangó sem tökéletes, mert csak egy csápja van...)

2021. december

Advent 4. - Karácsony

Advent negyedik hete is nagyon zsúfolt lett számunkra. De ez épp így volt a jó. Kezdjük azzal, hogy vasárnap egész egyszerűen elfelejtettük meggyújtani a negyedik gyertyát. J

Hétfőn volt nálunk az utolsó igazi tanítási nap, de én úgy időzítettem, hogy a komolyabb számonkéréseken már a múlt héten legyünk túl minden csoporttal. Mivel mindenki megírta a témazárókat, lefelelt és megcsinálta a projektet is, a végére némi lazulás maradt. Mindig így csinálom, hogy a Téli Szünet előtti utolsó órákon már csak az éneklésé és a játéké legyen a főszerep. Vittem a gyerekeknek sok angol nyelvű karácsonyi dalt, kinyomtattam a szövegeket, együtt énekeltünk, a nagyobbaknak mindenféle feladat is járt hozzá, a kisebbekkel pedig a kedvenc angol játékaikat játszottuk el. A végére azért már „kissé” untam a „Last Christmas”-t. J

Kedden rövidített óráink voltak, majd iskolai karácsonyi ünnepség. A harmadikosok már napok, sőt, hetek óta készültek az előadásukra. Nagyon kedves a szívemnek ez az osztály (ha jól számolom, én leszek két év múlva az osztályfőnökük), köztük is egy kedves, angyali lányka…

Előtte azonban a furulyatanárnő, Bogi néni lépett fel egy meglepetés produkcióval. Az Ave Mariá-t énekelte, de valami hihetetlenül csodálatos, tiszta, operaénekesi hangon. Tanároknak-diákoknak egyaránt elakadt a lélegzete, leesett az álla, stb. Senki se gondolta, hogy ennek a fiatal nőnek ilyen kincs lakozik a torkában!

Aztán a gyerekek adtak elő egy mesét és egy történetet. A négy gyertya meséje a hitről, békéről, szeretetről és reményről szólt.

A klasszikus betlehemesben elindult Mária és József, de se a gazdag, se a szegény ember nem engedte őket be, így végül barlangban (istállóban?) találtak szállást.

Az angyalok megjövendölték Jézus érkezését, útra kelt hát hozzá a három pásztor, majd a három király (napkeleti bölcs) is.

Az előadást egy közös dal zárta. Gizi néni zongorakíséretével egy karácsonyi éneket adtak elő a gyerekek. 

Délután aztán másfajta élményben volt részem. Átmentem Diósjenőre a Boróka Házba, ahová a Nógrád Szíve Hagyományőrző Baráti Kör tagjai látogattak el, és adtak elő egy klasszikus falusi betlehemezést, szlovák nyelvű dalokkal és versekkel némileg kiegészítve.

Nekem az Öreg tetszett a legjobban, persze, mert ő a legviccesebb szereplő, bár a kisgyerekek számára a botjával kissé félelmetes is. Idén Imre bácsi szerepét Zalán vette át.

Ez igazából a Fény Ünnep keretein belül zajlott. Hiszen ez december 21-e volt, a Téli Napforduló napja. Számomra valójában ez az igazi karácsony. Amikor a leghosszabb az éjszaka és a legrövidebb a nappal. Ez az év utolsó sötét napja, ekkor ér véget nekem az év is. Majd megszületik a Fény!

A Boróka Házban fenyőágakból spirált alakítottak ki. A Waldorfos időkben, aztán meg Széplakon láttam ilyet utoljára. Itt ugyan nem voltak meggyújtandó mécsesek, de azért végigmentem rajta. Érdekes érzés volt először egyre beljebb haladni, a spirálba is, és jelképesen önmagamba is, utána pedig kifelé menni, nyitni a világ, az emberek felé.

A tűzgyújtásról aztán lemaratunk, mivel mentünk át Nógrádra, hiszen ott évadzáró női kört tartottunk. Ezúttal Ágotánál, aki lekváros palacsintával és forró szörppel várt minket. A zenehallgatás során kicsit visszamentünk kamaszkorunkba (Depeche Mode, Guns’n’Roses, Queen, Republic), a beszélgetés pedig nagyon jól esett mindenkinek.

Amikor másnap kinyitottam a szememet, meglepetten láttam, hogy odakint minden csupa fehér. Újra esett a hó Nógrádon, és mi bizakodtunk abban, hogy idén végre fehér karácsonyunk lesz.

A nagybevásárlásra Kincső kísért el. Kicsit olyan volt az életérzés, mint mikor Széplakról Kaposvárra jártam vásárolni, vagy mikor Bécről Szigetvárra, esetleg mikor Henyéről Tapolcára. Hátamon a vázas túrazsák, kezemben vászonszatyrok, Kincső hátán hátizsák, kezében vécépapír és felmosórúd, stb. 

Minden dugig megrakva cuccal. Nem mértem le, de jó nehéz volt, az biztos. Mint valami málhás szamarak, úgy vánszorogtunk haza; csak az adott némi örömöt, hogy hóban bandukoltunk, és útközben csodáltuk a hófehér tájat.

A nagylányoknak „csupán” azt a feladatot adtam ki aznapra, hogy tegyenek rendet a szobájukban és takarítsák ki. Nagyon ráfért már. Némileg át is akarták tologatni a bútorokat. Először csak pakolásztak, porszívóztak, na de itt volt Kende, a fő-fő házrendező, szerelő, építő, és egy ötlettel állt elő. Hadd szedjék szét a beépített szekrényt! Utálják, csak a helyet foglalja, kényelmetlen benne pakolni, nagyobb lenne a tér, stb. Tőlem, gyerekek, csináljatok bármit, csak a végére legyen rend és tisztaság.

Nekiálltak fúrni-faragni, hallottam kalapács kopácsolását, a csavarhúzó hangját, láttam, hogy viszik lefelé a szekrényajtókat, felfelé a polcokat. Hallottam, hogy a négy gyerek totális egyetértésben, egymással szuperül együttműködve vitte véghez ezt a projektet.

Aznap nem aludtam itthon, kérdeztem, felkukucskálhatok-e végre, de ők visítottak, hogy: Még nem! Épp benne vannak a közepében, a totális káoszban. Majd később beszámolnak a fejleményekről és küldenek fotókat is. Este aztán felhívtak, és videón bemutatták, milyen szuper klassz lett minden. És tényleg! Sokkal tágasabb tér, a két nagylány számára elkülönültebb saját terület. A ruhák egyelőre a régi fenyőpolcokon vannak, de veszek majd oda nekik komódokat, így még átláthatóbb és rendezettebb lesz a szoba.

Reggel a postaládánkban egy hóemberes fa-díszt találtunk. Amikor felraktam a fotóját az Almáskert csoportba, kiderült, hogy mások is kaptak hasonló meglepetés-díszt, de az adventi manó kilétére nem derült fény. 

Viszont más adventi manók minden nap számozott borítékokban ünnepi üdvözletet dobnak be a falu más-más utcáiba, különböző házaihoz, ismeretlen emberekhez. Ezekről a manókról a következő bejegyzésemben lerántom a leplet. J

Idén nálunk december 23-ára esett a Karácsony. Én már reggeltől előkészítettem mindent, a házat, a konyhát, előfőztem, sütöttem ennivalókat, Kincső pedig gyümölcssalátát készített. Ekkor csomagoltam be az ajándékokat is, pontosabban: én soha nem csomagolok be semmit, a dolgokat csak dísz-zacskókba teszem, így azokat jövőre ugyanígy fel lehet használni.

11 óra tájban megérkezett autóval Nagymami és Ottó, Virág és Dávid. (Bori sajnos mégsem lehetett aznap körünkben. L ) Nagyon tetszett nekik a fehér táj, de jól esett bent lenniük a cserépkályha melegénél. Virág nagyon rákészült az ünnepre, szép frizura, smink, csinos ruha. Berakott karácsonyi zenéket is, de amikor megszólalt az „All I want for Christmas”, akkor kicsit kiakadtam. J

Megszavaztuk, hogy mi legyen előbb az ajándékozás vagy az evés. Mivel többen voltak a kíváncsiak, mint az éhesek, ezért az ajándékozás nyert. Kincső előre készített mindenki számára kis ültető-kártyákat, így az adott névhez került az asztalra az illetőnek szánt összes ajándék.

Tavaly egyszerre bontottuk ki őket, de most látni akartuk, ki mire hogy reagál. A kicsiknek türelmetlenül kellett várakozniuk, mivel ilyenkor kor-sorrendben haladunk. Ottó számára talán az a kép volt a legkedvesebb, amit Virág egy közös római fotójuk alapján rajzolt.

Én azt adtam mindenkinek, amit kért. Virágnak hozzájárulást a jogosítványhoz, Kendének egy házépítős könyvet - online tanfolyamot, Csillagnak és Tündérnek könyveket, Kincsőnek pedig pénzt telefonra. Nagymami kozmetikai termékeket kapott tőlem, Ottó csemegéket, Dávid pedig ugrókötelet az életmódváltáshoz. Mindenki kapott kézműves terméket is, pl. szappan, gyertya vagy foltvarrott dísz, hogy támogassam a helyi alkotókat, termelőket. A gyerekek közösen kaptak társasjátékokat és kézműves, művészi kellékeket is.

Én főleg praktikus dolgokat kaptam a házhoz, háztartáshoz, pl. új zuhany, edényszárító, sőt, pálinkáspohár! Megjegyzem, még mindig nem iszom alkoholt, csak azért kaptam, hogy tudjak másokat kínálni. Elég ciki volt nyáron a házavatón bögrékbe tölteni a pálinkát. J Virágék szépséges illóolajos-mécseses aromalámpát adtak nekem. A legnagyobb ajándék pénzbeli hozzájárulás volt az új kerékpáromhoz, amit majd tavasszal veszek meg.

A húsosok töltött káposztát ettek, a vegák rántott sajtot és/vagy szója-fasírtot, krumplipürével és/vagy rizzsel. Utána pedig az asztalt megrakodtuk sütivel. 

Volt diós-mazsolás és mákos bejgli, zserbó, hókifli, csokigolyó, gyümölcssaláta, sósnak pedig sajtos rúd. Ezen kívül szaloncukor, drazsé, asztalt gyümölcsök és sok másféle édesség. Soha nem értettem ezt a karácsonyi zabálást, én ettem egy normál adagot a főtt kajából, és pár falat édességet. A többit majd szépen beosztom későbbre.

Evés után a gyerekek először lent kezdtek el játszani az egyik játékkal, aztán felvonultak a tetőtérbe, hogy felavassák a másik társast. Mi felnőttek lent beszélgettünk, pihengettünk, Nagymami a legerélyesebb tiltakozásom ellenére is elmosogatott.

Aztán ahogy sötétedni kezdett, felcihelődött a társaság. Nagymami és Ottó, Virág és Dávid mentek haza, ők utána otthon ünnepeltek tovább, a többiek maradtak. És rájöttünk, hogy idén megint elfelejtettünk csillagszórót gyújtani.

Először úgy volt, hogy a gyerekek 24-én mennek az apjukhoz, de ez egy napot tolódott. Úgyhogy négy gyerek még egy kicsit itthon boldogított, aminek azért is örülök, mert van ki elpusztítsa a rengeteg megmaradt kaját. J

Ma, amikor a legtöbb család a Szentestét ünnepli, mi melóztunk. Tudom, fura, de ugye mi már túl vagyunk a Karácsonyon. Én tripla mosást rendeztem (hogy legyen mit elvinniük magukkal az útra), takarítottam, rendezkedtem, mosogattam, és hasonló fincsiségeket csináltam. A fentebb említett maradékok miatt szerencsére sütni-főzni nem kellett. A gyerekek hosszas (egyre emelkedettebb hangú) egyeztetés után végül kivonultak, és rendbe rakták a sufnit, nagyjából legalábbis, valamint felpakoltak pár heti tűzifát a teraszra.

Anyjuk ugyanis egyedül lesz itthon pár napig. Míg ők az esztergomi Aquaszigeten fürdenek, majd a Bakonyban ünnepelnek, számomra elérkezett a jól megérdemelt pihenés ideje. Sehol egy gyerek (se saját, se tanítvány), nem (alig) kell majd házimunkát végeznem, a tanításra pedig egy percet se gondolok majd.

És hogy mi vár rám? Napközben torna, séta, ha a tó befagy, akkor korcsolyázás, ha hó lesz, akkor szánkó, hógolyó, stb., aztán szórakozás, olvasás, írás, filmek, zene… És úgy összességében: kikapcsolódás és pihenés. Rám fér. És mindenkire.

Legyen minden kedves Olvasómnak áldott karácsonya!

2021. december