Négy évszak

Amikor nagy ritkán eljutok a szomszéd falu éttermébe, amit arról a nőről neveztek el, aki egy híres festményről villantja ránk legsejtelmesebb mosolyát, akkor mindig Négy Évszak pizzát rendelek. Némileg módosítom a feltéteket, mert az eredetin van sonka is, de én ugyebár vega vagyok. Tehát a kedvenc pizzámon borsó, kukorica, gomba és ananász található. A gyerekeim kitalálták, hogy ezek így sorban jelképezik ők az évszakokat: a borsó a zöldellő tavaszt, a kukorica a nyarat, mert az olyan napsárga, ősszel barnák a falevelek és termések, az ananász pedig majdnem fehér, mint a téli hó.

Ugyebár változó világban élünk, nyakunkon a klímakatasztrófa, és ez azt eredményezte, hogy az utóbbi időkben az évszakok klasszikus rendje is felbomlani látszik. Áprilisban néha még hullik a hó, de van, hogy márciusban májusi a hőség, a nyár vagy totálisan aszályos, vagy folyamatosan szakad az eső, ősz szinte nem is létezik, mert szeptemberben még 30 fok van, aztán egy hosszú vénasszonyok nyara után hirtelen jön a fagy, és arra sem emlékszem, mikor éltünk meg utoljára fehér karácsonyt.

Az tűnt fel, mintha idén az évszakok normál rendben követték volna egymást. A hó átlagos időben olvadt el, így tavasszal neki tudtunk kezdeni a veteményezésnek. A nyár olyan volt, mint egy szokásos nyár, meleg, napsütéses, néha hirtelen záporokkal, zivatarokkal. Iskolakezdésre megjött az ősz, de lehetett részünk indián nyárban is, és a pulcsiról rögtön bundára való váltás helyett végre hordhattam az átmeneti kabátomat.

Ami pedig igazán szuper az egészben, hogy a tél pontosan a kellő időben és módon köszöntött be. Alighogy véget ért a ködös és hűvös november, a december meghozta az első havat és fagyokat. Nálunk itt a Börzsönyben még mindig kicsit fehér a táj, bár a múltkori ónos ködszitálás hómező helyett inkább korcsolyapályát csinált az utakból.

Amikor angolból az évszakokat tanuljuk, mindig meg szoktam kérdezni a gyerekeket, hogy mi a kedvencük. A nyár persze az abszolút favorit, az indok ugyebár, hogy suli nincs, a vakáció viszont tombol. Ezután következi a tél a karácsony és a hó miatt. Érthető ez az alapján is, hogy a gyerekek gondolkodása alapból fekete-fehér, vagy szeretnek, vagy gyűlölnek, a jó és rossz mentén nézik a világot. A felnőtteknél gyakrabban tapasztalom, hogy sarkítások helyett az átmeneteket kedvelik. A férjem például az őszt a fények, színek miatt.

(Ez a fotó pontosan tíz éve készült.)

Nálam sokáig a tavasz volt a legnagyobb kedvenc. Egyrészt a zöldellés, a virágnyílás, a madárcsicsergés miatt, ám még inkább az újrakezdés okán. Szeretek ötletelni, új dolgokba belefogni (a véghezvitel, a kitartás már kevésbé erősségem). A nyár népszerűsége kicsit megkopott nálam, amióta egyre kevésbé viselem el a hőséget. Kikapcsolódni viszont kell a hosszú tanév tán, hiszen tanárként számomra is ilyenkor érkezik el a vakáció, még ha nem is olyan hosszú, mint a gyerekeké. Jó ilyenkor a víz, a vízpart, az utazás, és a sok szabadtéri program, fesztivál is. Az őszt nagyon megkedveltem, a forróság után szinte szomjazom a lehűlést, a tombolás után a lecsillapodást.

A telet szülőként sokáig azért nem kedveltem, mert számomra a sok öltöztetést, vetkőztetést jelentette. Minden anya ismeri az érzést, mikor jól bebugyolálja a babáját overállba, majd érzi, hogy az bekakilt, vagy a gyerek kantáros sínadrágban közli, hogy pisilni kell. A szánkózás, hógolyózás nekem kályha fölött száradó ruha-halmokat, átázott csizmákat hozott. A gyerekeim most már nagyok, nemcsak önállóan öltöznek, hanem még a hólapátolásba is besegítenek. Így újra elkezdhettem örülni a télnek. Szinte gyermeki örömmel vártam idén az első havat, tapostam bele a fehérségbe, kimentem az osztályommal hóvárat építeni, engem is húztak a szánkón,

A tél másik öröme a várakozás a Fény eljövetelére. Az otthonunk feldíszítésről, a Mikulás-buliról, az adventi hangversenyről a következő bejegyzésemben fogok írni.

2019. december

Gondolatok

Az esték, éjszakák jutnak számomra csak. Meg a hajnalok. Mármint arra, hogy igazán önmagammal foglalkozhassak. A kislányok pihennek, a nagyok tőlem 140 km-re, a férjem 1500 km-re… Ilyenkor járnak a fejemben a gondolatok ezerrel.

Hogy mi foglalkoztat, annak egy részét úgyis tudjátok.

Az egyik meghatározó a suli. Érdekes, osztályfőnök lettem, annak minden pörgésével, mégsem érzem, hogy totálisan leszívná az agyamat. Ma pl. 2 órakor ettem meg a reggelimet, mégsem vagyok annyira stresszes, mint mondjuk tavaly a minősítéskor. Felébredek, és az jut egyből eszembe, hogyan kellene kidekorálni a termet. Beugrik, milyen programot szervezzek legközelebb a gyerekeknek. Az agyamban egyszerre jár a sportnap, a tökfaragás, a színházjegy, a tápláló szeretet program, az állatok világnapja, a papírgyűjtés és az őszi osztálykirándulás. Azért közben megpróbálok angolt is tanítani…

Szeretem a gyerekeket, és ha néha (sokszor) nagyon zsizsegnek is, jó dolog színes tenyereket meg fotókat felrakni a falra, bekuckózni velük a szőnyegre, és beszélő bottal tanítani őket az emberi kommunikációra. Jó dolog a tanítványaimmal együtt lefutni a 2019 métert, és drukkolni az utolsóként holtfáradtan bekocogóknak, lelkesíteni őket az akadályversenyen, majd gratulálni a legügyesebbeknek, és velük együtt minden résztvevőnek. Két órával korábban bemenni az iskolába, csak hogy az összes tök megérkezzen a suliba, majd lefotózni és megcsodálni az összes kész alkotást.

A másik sarkalatos pont az otthonunk. Amikor itthon van Zoli, akkor valami mindig készül a házon. Most épp a szigetelés és a külső burkolat az extra nagy projekt, de közben „pihenésképpen” felrak egy pára-elszívót, kitapasztja a kályhát vagy felvágja a tűzifát. Ezek ugye férfimelók, az én szerepem az otthonteremtésben viszont hármas. Egyrészt ha kalákában csinálunk valamit, akkor abból kiveszem a részem, nemcsak munkaerő-kiegészítésként, hanem mintegy jó példát mutatva a gyerekek előtt is, pl. faanyag-lecipelés vagy kőzetgyapotozás.

Másrészt a kert csakis az én reszortom (sajnos ez meg is látszik most rajta), a gazolással már nem bíbelődök, a termések folyamatos begyűjtésével annál inkább. Míg gyomlálni nem szeretek, addig a babot, paprikát leszedni, a cukkinit-patisszont kupacba rakni, a tököket felstócolni nagyon is. A befőzés kevésbé a kedvencem, a zöldségek téli eltevése sokkal inkább – de a fagyasztónkra immáron ki lehet rakni a „megtelt” táblát, és végigtekinteni a sok teli üvegen, színes kamrapolcon sem utolsó érzés.

Harmadik, önként vállalt, és leginkább szeretett tevékenységem a különböző bútorok és tárgyak levadászása a marketplace-n. Hol ágyat találok, hol rongyszőnyeget, hol éjjeliszekrényt veszek, hol lámpát. Bizony, a pedagógusi fizetésemből minden hónapban telik valami szépségre is. Megmondom őszintén, nagyon büszke vagyok, hogy nem élek többé sem anyagi mélyponton, sem anyagi függésben. Azért klassz, hogy 45 éves koromra eljutottam idáig, végül is jobb későn, mint soha…

A reggeli tornáimhoz egyre nehezebb a felkelés, de még bírom. A vekker 5–fél 6 tájban csörög, sötétben nyitom a szememet, kibotorkálok a fürdőbe, hideg vizes arcmosás frissít fel, épphogy megtalálom a szőnyeget meg a súlyzókat, és az első gyakorlatokat sokszor még lehunyt szemmel csinálom végig. Csak mire az utolsó gyakorlatokkal is végzek, amikor egyre hangosabban dübörög a zene, hogy ébredjenek közben odafent a lányok is, mikor helyben futok, ugrálok, táncolok a ritmusra, akkor érzem, hogy oké, rendben vagyok, indulhat a nap.

Ha olyanom van, kisminkelem magamat, és a régi jó hosszú szoknyás rékás stílusban indulok útnak. Ha meg olyanom, akkor zéró smink, farmer, és kerékpáros száguldás az iskolába. Bizony, már jó ideje fel merek pattanni a biciklire, és nagyon élvezem. A fogaim száma is exponenciálisan növekszik J

Egyre jobban szeretem az őszt. (A legkisebb lányom pedig épp ma közölte velem, hogy ő mennyire utálja.) Én imádom a reggeli párát a tó fölött. Már kopaszok a cseresznyefáink, és kezdenek sárgulni a levelek a faluban. A szélvihar lefújta a nyírfa leveleit és ágait a házunk elé. A füvet ekkortól már harapófogóval sem lehet előhúzni a földből, és tényleg, mintha szép lassan tisztulna le körülöttünk a tér, bár lehet, hogy ez az érzés azért is van, mert az északi veteményesben a fiam legyalulta a növényzetet, hogy egy kerékpár-pályát alakítson ki.

A reggelek itt nagyon hűsek, van, hogy 20 fok is lehet a hőingadozás az éjszakai meg a nappali hőmérséklet között. Kimegyek a teraszra, köszönteni a világot, és vacogok, néha már a fű is deres. Elindulok vastag pulcsiban, a kezem hozzáfagy a fékhez, a szél átfúj a gyapjún, bár eskü élvezem. Aztán mikor jövök hazafelé, már süt a nap, pólóban is melegem van, és végre nem hőgutás, hanem kellemes érzés kifeküdni a függőágyba.

Nem jó, hogy távol van a férjem. Az viszont mégis jó a helyzetben, hogy tudom: egyedül is megbirkózom mindennel. Bár az jó, hogy a fát Kende fűrészeli fel. Hiányzik a szerelmem ölelése, de jól esik néha magammal is lenni. A gondolataimmal…

Hogy mi jár még a fejemben? Például a klímaváltozás, Greta magasztalása és ócsárolása, egy újabb gumicsont, ahol igazából az életünk és a jövőnk a tét. Klímacsúcs, ahol járnak a szájak, és mindennapi élet, ahol meg a tettek beszélnek. Hogy ki égeti az avart a faluban, és ki pakolja le a szemetét az út mentén.

Az önkormányzati választás, ahol szeretnék jól dönteni. Van, aki szerint tök mindegy, az egész csak színjáték. Mások szerint pont helyi szinten nagyon fontos lenne meggondolni, kikre bízzuk a településünket. Lényeges, hogy milyen szívben indul egy jelölt vagy elég „csak” magát az embert nézni?

A női kör, amit végre, hosszas vajúdás után megszültem, és újra elindítottam. Különbség annyi, hogy ezúttal nem országos szinten hirdetve, budapesti központtal, hanem helyben. Nógrádi Női Kör, ezek vagyunk mi, bár egyelőre jenei helyszínen, a Boróka házban. Az első téma a „rend” volt, a következő az „egyensúly” lesz.

És még egy csomó olyan dolog, ami nem kívánkozik a nyilvánosság elé. Mert nem akarom, nem merem, nem tudom őket kimondani. Csak a gondolataimban léteznek.

Ez most amolyan számadás-féle lett, fogjuk rá, hogy Szent Mihály napja alkalmából. A nyár teljes lezárására a hétvégén megvolt a szüreti búcsú is, bár a pénteki darázscsípésem miatt akkorára dagadt a combom, mint egy ház. Két napig alig tudtam ráállni a lábamra, így lőttek a szombati felvonulásnak, mulatságnak. Mondjuk a mulatós zene pont nem hiányzott, de a kötetlen együttlét a falubeliekkel már igen. Másnap azért bepótoltam a búcsúban, ahol táncolni ugyan nem táncoltam, de tánccsoportok fellépését néztem, koncerteket hallgattam.

Holnap pedig október. Az igazi ősz. Ökörnyállal, köddel, a pára mögül előbukkanó napsütéssel vagy szitáló esővel. Az ősz pont olyan, mint az élet. Hol tetszik, hol nem, minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz.

Uff, én beszéltem.

2019. szeptember

Szüret

Kis falunkban, Nógrádon a legnagyobb, hetedhét-országra szóló esemény a Várjátékok. Ezt mindig június első szombatján rendezik meg, és mi már háromszor vettük rajta részt. A második legrangosabb programon, a szüreten viszont korábban még soha – egészen mostanáig. Az egyik évben nem voltunk itthon, a másikban pedig annyira rossz volt az idő, hogy semmi kedvünk sem volt kilépni a jó meleg házból az utcára. Most viszont minden adott volt az ünnephez: egy kis szabadidő, kellemesen meleg hőmérséklet és napsütés.

Szüret… Vicces ez a szó, mert én Nógrádon ill. környékén nem túl sok szőlőskertet láttam. Igaz, ami igaz, a börzsönyi klíma nem igazán kedvező a borászat számára, sokkal inkább a bogyós gyümölcsök teremnek meg errefelé. A „szüret” szó azonban tágabban is értelmezhető: a nyár lezárását, a termések betakarítását is érthetjük alatta, és ez itt Nógrádon általában szeptember végére szokott megtörténni. Szeptember utolsó hétvégéje tehát ideális időpont volt a szüreti ünnepségre.

Szombaton tartották a szüreti felvonulást. Sajnos a családunk nem igazán tudott egységesen megjelenni ezen az alkalmon. Zoli elutazott, Virág itthon maradt, Csillag pedig csak pár percre jött el. Kincső nem volt hajlandó népviseletet magára venni, Kende is laza ruhában követette a menetet Bendivel, hol rolleren, hol kerékpáron. Tehát csak Tündér és én öltöttünk magunkra hímzett blúzt, táncos szoknyát, kopogós cipőt.

Így lettünk jogosultak arra, hogy a sok várakozó jármű közül az egyikre felpattanjunk. Álltak ott lovak, hintók és szekerek, traktorok utánfutókkal és egy kisvonat is. Mindegyik feldíszítve virágokkal, szalagokkal, lufikkal (míg el nem durrantak). A legszebb hintón a „menyasszony és vőlegény” utazott, a másikon meg a „bíró és bíróné”. De tiszteletét tette a „cigánybanda” tarka tagjai is, akik egy kiszuperált babakocsiban alkoholt rejtegettek.  

A járműveken pedig fent ült az ünneplő tömeg. A lányok fonással, pántlikával, pruszlikban, színes rakott szoknyában, köténnyel, az asszonyok konttyal, sokak fején a jellegzetes palócos főkötő, a fázósabbak vállára kötött kendő terítve. A legények, férfiak pedig fejükön kalappal, bő ingben, a lábukon bőrcsizma.

Tündér azt javasolta, hogy a kisvonattal utazzunk. Ez azért is jó választásnak bizonyult, mert mi indultunk másodikként. A menet elején egy nyitott platójú kocsi haladt, énekessel, szintetizátorral és táncosokkal. A hangszóróból bömbölt a mulatós zene, és erre menet közben ropták a platón a táncosok. Persze el tudtam volna ezt úgy is képzelni, hogy népzene megy, élő zenészekkel, igazi hangszerekkel, de igazán nem akarok telhetetlennek tűnni. Így is nagy szó, hogy falunkban ennyire őrzik a régi hagyományokat – néhol modernnel vegyítve.

Bejártuk gyakorlatilag az egész falut (a mi szűkebb „hazánkat”, Almáskertet kivéve). Most szembesültem igazán azzal, hogy nem is annyira kicsi ez a község. Három helyen állt meg a menet, ahol lekászálódtunk a járművekről, és táncra perdülhetett bárki. Itt pogácsával, szőlővel és borral kínáltak minket. A falu központjában ért véget a felvonulás, ahol enni- és innivalót kapott mindenki, aki beöltözve részt vett az eseményen.

Délután a Margit-forrásnál a Váci ifjúsági fúvószenekar koncertjén vettünk részt. Ez azért volt különleges esemény, mert Tündér egyik osztálytársnője (tíz évesen a legfiatalabbként) is tagja az együttesnek. Méghozzá bariton kürtön játszik, ami annyira nagy, hogy alig bírja el, de annál jobban fújja. A koncert nagyon szuper volt, mert szinte minden műfajból játszottak valamit: operett, dixiland, népzene és komolyzene, diszkó… Sőt, még a „Despacito” is felcsendült - átdolgozva. Az is nagyon tetszett, hogy nem egy helyben ültek végig, hanem felálltak, leültek, mozogtak, és vicces volt a „tapsolóember” is. Igazi örömzenében lehetett részünk!

Aki viseletbe öltözött délelőtt, az kapott ingyenjegyet az esti bálra. Ezek a bálok nem igazán az én ízlésemnek valók, de Tündér annyira könyörgött, hogy menjünk már el, hogy nem volt szívem nemet mondani neki. Mi mindig pontosak vagyunk, ezért történhetett meg, hogy az első vendégek között érkeztünk meg a szinte kihalt tornaterembe. A színpadon már játszott a szintetizátoros, énekelt az énekes, és egyetlen pár táncolt.

Ahogy múlt az idő, érkeztek a vendégek, gyűltek a tánctéren a táncosok, teltek meg a padok emberekkel. Sajnos ennivalóból az össz-választékot a chips jelentette, pedig szívesen ettünk volna mondjuk egy sütit. Innivaló akadt viszont bőséggel, főként alkoholból. A zenei kínálatot a 80-as évek slágerei és a mulatós zenék jelentették. 

Én némelyikre szívesen táncoltam volna, de Tündért alig lehetett kirángatni a parkettre. Kicsit magányosnak éreztem magamat a tömegben, mert nem túl sok közeli ismerőst láttam, azok is főként baráti társaságokkal vagy párjaikkal érkeztek. Táncpartnerem sem akadt, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy a mai világban a férfiak részéről csöppet sem divat felkérni a magányosan üldögélő táncos lábú hölgyeket. Végül is 11-kor indultunk haza, és dőltünk ágyba a fárasztó nap után.

A vasárnap már a búcsúról szólt. Kitelepültek a focipályához a pörköltfőzők és a lepénysütők. A lányok „természetesen” kifesttették az arcukat-kezüket, és befaltak egy csomó vattacukrot (bleee…). A helyi kórus vicces műsort adott elő, egy bohóc lufit hajtogatott és kígyókat mutogatott, néptáncosok meg népdalosok váltogatták egymást a színpadon, és még Oszvald Marikát is hallottuk (operettet énekelni) és láttuk (cigánykerekezni!).

Az ugráló-váron, élő csocsón és céllövöldén kívül körhinta is állt ott, igazi, békebeli, láncos! Előtörtek belőlem a nosztalgikus emlékek, és nyúzni kezdtem Zolit (aki időközben hazaérkezett), hogy üljünk fel rá. Végül kötélnek állt, olyannyira, hogy a lányok néhány barátnőjét is befizette egy körre, így egy egész csapattal helyezkedtünk el az ülésekben.  

Már amikor elindult a gépezet, éreztem, hogy nem bírom én már annyira ezeket a pörgő-forgó izéket, mint hajdanán. Pedig régebben arról voltam híres, hogy felültem mindenféle brutális szerkentyűre. Bezzeg most! Voltam ráadásul annyira naiv, hogy bevállaltam egy kis lökdösődést is a levegőben: Boróka lendített a férjem felé, visszafelé röpültem, a tanítványaim visítottak, hogy „Réka néniii!!!”, én sikítottam, mint egy gyerek… Amikor leszálltam, totál rosszul éreztem magamat, a szédülés és émelygés egészen hazáig kitartott.

Azt hiszem, jövőre Nógrádon szüret ugyanitt – körhinta nélkül!

2018. október