Szüret

Kis falunkban, Nógrádon a legnagyobb, hetedhét-országra szóló esemény a Várjátékok. Ezt mindig június első szombatján rendezik meg, és mi már háromszor vettük rajta részt. A második legrangosabb programon, a szüreten viszont korábban még soha – egészen mostanáig. Az egyik évben nem voltunk itthon, a másikban pedig annyira rossz volt az idő, hogy semmi kedvünk sem volt kilépni a jó meleg házból az utcára. Most viszont minden adott volt az ünnephez: egy kis szabadidő, kellemesen meleg hőmérséklet és napsütés.

Szüret… Vicces ez a szó, mert én Nógrádon ill. környékén nem túl sok szőlőskertet láttam. Igaz, ami igaz, a börzsönyi klíma nem igazán kedvező a borászat számára, sokkal inkább a bogyós gyümölcsök teremnek meg errefelé. A „szüret” szó azonban tágabban is értelmezhető: a nyár lezárását, a termések betakarítását is érthetjük alatta, és ez itt Nógrádon általában szeptember végére szokott megtörténni. Szeptember utolsó hétvégéje tehát ideális időpont volt a szüreti ünnepségre.

Szombaton tartották a szüreti felvonulást. Sajnos a családunk nem igazán tudott egységesen megjelenni ezen az alkalmon. Zoli elutazott, Virág itthon maradt, Csillag pedig csak pár percre jött el. Kincső nem volt hajlandó népviseletet magára venni, Kende is laza ruhában követette a menetet Bendivel, hol rolleren, hol kerékpáron. Tehát csak Tündér és én öltöttünk magunkra hímzett blúzt, táncos szoknyát, kopogós cipőt.

Így lettünk jogosultak arra, hogy a sok várakozó jármű közül az egyikre felpattanjunk. Álltak ott lovak, hintók és szekerek, traktorok utánfutókkal és egy kisvonat is. Mindegyik feldíszítve virágokkal, szalagokkal, lufikkal (míg el nem durrantak). A legszebb hintón a „menyasszony és vőlegény” utazott, a másikon meg a „bíró és bíróné”. De tiszteletét tette a „cigánybanda” tarka tagjai is, akik egy kiszuperált babakocsiban alkoholt rejtegettek.  

A járműveken pedig fent ült az ünneplő tömeg. A lányok fonással, pántlikával, pruszlikban, színes rakott szoknyában, köténnyel, az asszonyok konttyal, sokak fején a jellegzetes palócos főkötő, a fázósabbak vállára kötött kendő terítve. A legények, férfiak pedig fejükön kalappal, bő ingben, a lábukon bőrcsizma.

Tündér azt javasolta, hogy a kisvonattal utazzunk. Ez azért is jó választásnak bizonyult, mert mi indultunk másodikként. A menet elején egy nyitott platójú kocsi haladt, énekessel, szintetizátorral és táncosokkal. A hangszóróból bömbölt a mulatós zene, és erre menet közben ropták a platón a táncosok. Persze el tudtam volna ezt úgy is képzelni, hogy népzene megy, élő zenészekkel, igazi hangszerekkel, de igazán nem akarok telhetetlennek tűnni. Így is nagy szó, hogy falunkban ennyire őrzik a régi hagyományokat – néhol modernnel vegyítve.

Bejártuk gyakorlatilag az egész falut (a mi szűkebb „hazánkat”, Almáskertet kivéve). Most szembesültem igazán azzal, hogy nem is annyira kicsi ez a község. Három helyen állt meg a menet, ahol lekászálódtunk a járművekről, és táncra perdülhetett bárki. Itt pogácsával, szőlővel és borral kínáltak minket. A falu központjában ért véget a felvonulás, ahol enni- és innivalót kapott mindenki, aki beöltözve részt vett az eseményen.

Délután a Margit-forrásnál a Váci ifjúsági fúvószenekar koncertjén vettünk részt. Ez azért volt különleges esemény, mert Tündér egyik osztálytársnője (tíz évesen a legfiatalabbként) is tagja az együttesnek. Méghozzá bariton kürtön játszik, ami annyira nagy, hogy alig bírja el, de annál jobban fújja. A koncert nagyon szuper volt, mert szinte minden műfajból játszottak valamit: operett, dixiland, népzene és komolyzene, diszkó… Sőt, még a „Despacito” is felcsendült - átdolgozva. Az is nagyon tetszett, hogy nem egy helyben ültek végig, hanem felálltak, leültek, mozogtak, és vicces volt a „tapsolóember” is. Igazi örömzenében lehetett részünk!

Aki viseletbe öltözött délelőtt, az kapott ingyenjegyet az esti bálra. Ezek a bálok nem igazán az én ízlésemnek valók, de Tündér annyira könyörgött, hogy menjünk már el, hogy nem volt szívem nemet mondani neki. Mi mindig pontosak vagyunk, ezért történhetett meg, hogy az első vendégek között érkeztünk meg a szinte kihalt tornaterembe. A színpadon már játszott a szintetizátoros, énekelt az énekes, és egyetlen pár táncolt.

Ahogy múlt az idő, érkeztek a vendégek, gyűltek a tánctéren a táncosok, teltek meg a padok emberekkel. Sajnos ennivalóból az össz-választékot a chips jelentette, pedig szívesen ettünk volna mondjuk egy sütit. Innivaló akadt viszont bőséggel, főként alkoholból. A zenei kínálatot a 80-as évek slágerei és a mulatós zenék jelentették. 

Én némelyikre szívesen táncoltam volna, de Tündért alig lehetett kirángatni a parkettre. Kicsit magányosnak éreztem magamat a tömegben, mert nem túl sok közeli ismerőst láttam, azok is főként baráti társaságokkal vagy párjaikkal érkeztek. Táncpartnerem sem akadt, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy a mai világban a férfiak részéről csöppet sem divat felkérni a magányosan üldögélő táncos lábú hölgyeket. Végül is 11-kor indultunk haza, és dőltünk ágyba a fárasztó nap után.

A vasárnap már a búcsúról szólt. Kitelepültek a focipályához a pörköltfőzők és a lepénysütők. A lányok „természetesen” kifesttették az arcukat-kezüket, és befaltak egy csomó vattacukrot (bleee…). A helyi kórus vicces műsort adott elő, egy bohóc lufit hajtogatott és kígyókat mutogatott, néptáncosok meg népdalosok váltogatták egymást a színpadon, és még Oszvald Marikát is hallottuk (operettet énekelni) és láttuk (cigánykerekezni!).

Az ugráló-váron, élő csocsón és céllövöldén kívül körhinta is állt ott, igazi, békebeli, láncos! Előtörtek belőlem a nosztalgikus emlékek, és nyúzni kezdtem Zolit (aki időközben hazaérkezett), hogy üljünk fel rá. Végül kötélnek állt, olyannyira, hogy a lányok néhány barátnőjét is befizette egy körre, így egy egész csapattal helyezkedtünk el az ülésekben.  

Már amikor elindult a gépezet, éreztem, hogy nem bírom én már annyira ezeket a pörgő-forgó izéket, mint hajdanán. Pedig régebben arról voltam híres, hogy felültem mindenféle brutális szerkentyűre. Bezzeg most! Voltam ráadásul annyira naiv, hogy bevállaltam egy kis lökdösődést is a levegőben: Boróka lendített a férjem felé, visszafelé röpültem, a tanítványaim visítottak, hogy „Réka néniii!!!”, én sikítottam, mint egy gyerek… Amikor leszálltam, totál rosszul éreztem magamat, a szédülés és émelygés egészen hazáig kitartott.

Azt hiszem, jövőre Nógrádon szüret ugyanitt – körhinta nélkül!

2018. október