Az utolsó sötét nap

Az utolsó... Nem, nem hangos dal! Sajnos idén se voltam Ákos Aréna-koncertjén, de szent esküvéssel megfogadtam, hogy jövő decemberben a küzdőtéren fogok tombolni. Most viszont az utolsó sötét napról írok nektek. Természetesen lesz sötétség az év minden napján, de hétvégén elérkezik a Téli Napforduló. A leghosszabb éjszaka – és a legrövidebb nappal.

A mi családunk ekkor ünnepel a szokásos 24-25-26-i Karácsony helyett, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy hiába változott az életmódunk gyökeresen a jurtás-ökofalus idők óta, azért én még úgy gondolom, hogy az ünnepeink gyökere a természet rendjében rejlik. A karácsonyé a téli napfordulóban. A másik egy praktikus ok: a gyerekek ritkán látják az apjukat, átlagban kéthavonta. Ezért mi szombaton ünnepelünk, utána pedig leadjuk a gyerekeket az apjuknak, mi meg kettesben töltünk majd jópár napot. Hogy mivel, arról későbbi poszt fog szólni.

Tehát a holnapi a sötétség utolsó napja. Reggel kiveszik a gyerekek az adventi tároló utolsó zsebéből a finomságot. Meggyújtjuk az utolsó gyertyát az adventi koszorún (aminek lassan teljesen lehullottak a tűlevelei…)

Míg ideérkeztünk ehhez az igen sötét időszakhoz, sok minden történt családunk és iskolánk háza táján. Az osztállyal például kihúztuk az utolsó szaloncukrot és jócselekedetet. Az utolsó angolórákon karácsonyi dalokat énekeltünk és fordítottunk (már a végére kicsit untam a "Last Christmas"-t és az "All I want for Christmas is you"-t). 

Megtartottuk a Hesz-napot. Iskolánk névadója a nógrádi származású dr. Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozó. Szerintem tök menő, hogy róla nevezték el a sulit, és nem mondjuk Petőfiről vagy Kossuthról. Nem mintha gondom lenne az irodalmi vagy történelmi hírességekkel, csakhogy az élő névadó nagy ritkaság. Klassz úgy ünnepelni, hogy Misa bácsi eljön hozzánk személyesen, és taps-orkánnal fogadjuk. Szerintem nagyon kedves és barátságos személyiség, aki mindenkivel örömmel elegyedik szóba. A tiszteletére volt torta és műsor, zene és vers, valamint nagyszabású vetélkedőt is tartottunk. Ennek végére alig maradt hangom, annyira drukkoltam a Hesz-esenkek, és nem hiába: idén is miénk lett a kupa.

A zeneiskolások koncertet adtak és a tornateremben is volt egy falusi ünnepség, de mi ezeken különböző okokból nem vettünk részt.

Az iskola-karácsonyon viszont igen, ahol azért néhány zongorista és furulyást meghallgathattunk, de a fő műsort a harmadikosok betlehemes előadása jelentette.

Mi ezek után tartottunk egy osztálykarácsonyt is. A múltkori Mikulás buli ugyebár evős-ivósra és zenés-táncosra sikeredett, azaz igazi zajos-mozgalmas parti volt. A karácsony viszont csendesebb, meghittebb. Lekucorodtunk a szőnyegre, gyertyát gyújtottunk, és ebben a körben adtuk át egymásnak az ajándékokat. Nekem mind az adás, mind a kapás nagyon klasszra sikeredett. Egy olyan fiút húztam, aki Ausztrália-mániás. Így egy fotó-montázst készítettem neki, valamint kapott tőlem egy kengurut (megígértettem vele, hogy ha egyszer eljut oda, akkor elviszi magával az útra). Én pedig egy gyönyörű vászonképet kaptam, Nappal, Holddal, életfával (a helyét még most is keresem).

Olvasom a vicces posztokat a fb-on, hogy a karácsony ablakmosás nélkül is eljön, de én úgy érzem, az ünnepek előtti nagytakarítás egyszerűen kell. És ennek nem, vagy nem csak az a célja, hogy a vendégeket elkápráztassuk a tiszta és rendes otthonunkkal. Ebben az időszakban szükséges egyfajta belső megtisztulás, és – legalábbis én ezt tapasztaltam magamon – ha ezt külső megtisztulással jár kéz a kézben, akkor könnyebb a folyamat. Nálunk ez két napig tartott: a gyerekek a tetőteret tették rendbe, a férjem ablakot mosott, én meg csináltam a többit. Jelenleg hulla-állapotban írom ezt a bejegyzést…

A megtisztulásra rímel az, hogy pár napja a lányaimat elkapta a betegség. Egy baráti családnál jártak, ahonnan hazajőve elkapta őket a hányás, később láz, takony, köhögés, stb. Hol egyik maradt itthon, hol másik, a hét alatt mindhárom csajszin végigvonult a kórság.

Mi Zolival egészségesek maradtunk, így volt lehetőségünk egy egész napot Budapesten tölteni. Rengeteg helyszín, ide-oda utazás, sok bolt meg megrendelés-átvétel, így reggeltől estig járva a várost sikerült pontot tennünk az ajándék beszerzés végére.

Holnap tehát jön a nagycsalád, anyukám és párja, apukám és felesége, húgom és párja, a nagylányom új barátja, valamint a mi héttagú családunk. Így 14-en fogjuk körbeülni a naaagy asztalunkat. Természetesen beszámolok majd nektek az év legsötétebb napjáról – és a fény születéséről.

2019. december

Advent

Ebben az évben nagyon korán eszünkbe jutott a gyerekekkel az ünnepi készülődés. November közepén levettem a díszekkel teli dobozokat, csak úgy átnézni, erre már akkor elkezdtek nyúzni, hogy dekoráljuk ki a házat. Akkor tiltakoztam, de advent első napjára azért kikerültek az első manócskák és angyalkák.

Nagymami adventi csomagocskái is megérkeztek, belekerültek a szokásos zsebes fali tárolóba (szintén Nagymami alkotása), és már jó sok napja eszegetik belőle reggelente a gyerekek az édességeket. Már rájöttem, hogy ezt az adventi naptárat azért találták ki a szülők, hogy ezzel könnyebben ki tudják robbantani a srácaikat az ágyból. Tényleg nem könnyű télen a szinte sötétben ébredni, de máris jobb, ha le lehet rohanni a lépcsőn, és előszedni az épp aktuális finomságot.

Idén Kincső teljesen egyedül készítette el a családi adventi koszorút. Ő akarta, hogy ne segítsen neki senki. Szerintem egész klassz lett, főleg ha figyelembe veszem, hogy még tíz éves sincs. Én is csináltam ám egy koszorút, de azt nem itthonra, hanem az osztályomnak. Átmentem a Boróka-házba, és egy úgymond „női kör” keretében összeraktunk egy szépséget.

Az osztályomban amúgy is dúl az adventi láz. Néhányan különböző díszeket hoztak be: függőket, Mikulásokat, és az asztalon egy mini karácsonyfa is áll. Érdekes, hogy a kreativitás a fiúkat jobban magával ragadta: ők készítettek ünnepi rajzokat a faliújságra. Minden nap ketten húznak szaloncukrot, ráadásként egy-egy jócselekedetet. Ezekhez az ötleteket egy osztályfőnöki csoportból vettem, és eddig ilyeneket csináltak: karácsonyi dalt énekeltek, mindenkinek boldog karácsonyt kívántak a folyosón, elrejtettek apró meglepetést osztálytársaik táskájába, a padjukba üzenetet dugtak, amelyben megírták, mit kedvelnek benne a legjobban, megköszönték a takarítónők munkáját… És a további napokra is várnak ránk hasonló jótettek.

Egy hete pénteken Mikulás-bulit rendeztünk az ötödikesekkel. Ott maradtunk tanítás után az osztályteremben, amit parti-helyszíné alakítottunk át. Előre elküldték nekem a kedvenc dalaikat, azokat játszottam le nekik. Volt székfoglaló, limbózás partvisnyéllel, (egyre kisebb) újságpapíron táncolás, tánctanulás és táncpárbaj is. Mindenki nagyon jót bulizott.

Szombaton a templomban tartottuk a falusi adventi hangversenyt. Idén is, a tavalyihoz hasonlóan László Attila volt a fő-vendég. Egyórás koncertet adott, ami során sok dalt együtt énekeltünk vele. Már jó előre készültünk a gyerekekkel egy karácsonyi dallal. Szerdánként és péntekenként korábban mentünk iskolába, és ott gyakoroltunk közösen. Három férfi-tanár gitárral kísérte a dalt, mi pedig együtt zengtük, hogy „Fölöttünk új csillag ég”.

Pár napja hazajött Zoli Németországból, vele együtt megérkeztek a német Mikulások is, és három csomag színes égősor. A lányok legalább két órán keresztül bogozták ki az összegabalyodásokat, majd kb. ugyanennyi időbe telt, mire szögeket vertek a falba, és körbeaggatták velük a házat. Most mindenfelé színes lámpák világítanak az éjszakában.

Részt vettünk a nógrádi „Élő adventi ablak” nevű rendezvényen. Ez egy szuper kezdeményezés! Minden nap este 6 órakor összegyűlnek a faluból az érdeklődők, és ott tudják meg (illetve egy „rejtvényből” találják ki), hogy kihez mennek aznap. Együtt, lámpásokkal felszerelkezve elsétálnak az adott családhoz, akik előre feldíszítették az ablakukat a vendégek kedvéért. Mi a 10. napon jártunk egy kedves baráti családnál, ahol együtt elénekeltünk egy karácsonyi dalt, majd a háziak cselló-zenével fogadtak minket. Voltak találós kérdések (szaloncukor jutalommal), ahol, és erre nem is számítottam, én voltam az egyik megoldás. (Mint a házigazdák kisfiának osztályfőnöke…) Aztán pedig forró teával és rengetegféle süteménnyel tömhettük meg a hasunkat, és közben beszélgettünk, ismerkedtünk. Remek ötlet, ha egy kisebb közösség szorosabbra szeretné fűzni a kapcsolatokat a lakói között.

Karácsonyig még sok program vár a nógrádiakra: lesz zeneiskolások hangversenye, idősek karácsonya, falukarácsony. Holnap pedig a változatosság kedvéért újabb iskolás rendezvény, a Hesz-nap vár ránk.

2019. december

(Ez a 100. bejegyzés az új blogfelületen!)

Négy évszak

Amikor nagy ritkán eljutok a szomszéd falu éttermébe, amit arról a nőről neveztek el, aki egy híres festményről villantja ránk legsejtelmesebb mosolyát, akkor mindig Négy Évszak pizzát rendelek. Némileg módosítom a feltéteket, mert az eredetin van sonka is, de én ugyebár vega vagyok. Tehát a kedvenc pizzámon borsó, kukorica, gomba és ananász található. A gyerekeim kitalálták, hogy ezek így sorban jelképezik ők az évszakokat: a borsó a zöldellő tavaszt, a kukorica a nyarat, mert az olyan napsárga, ősszel barnák a falevelek és termések, az ananász pedig majdnem fehér, mint a téli hó.

Ugyebár változó világban élünk, nyakunkon a klímakatasztrófa, és ez azt eredményezte, hogy az utóbbi időkben az évszakok klasszikus rendje is felbomlani látszik. Áprilisban néha még hullik a hó, de van, hogy márciusban májusi a hőség, a nyár vagy totálisan aszályos, vagy folyamatosan szakad az eső, ősz szinte nem is létezik, mert szeptemberben még 30 fok van, aztán egy hosszú vénasszonyok nyara után hirtelen jön a fagy, és arra sem emlékszem, mikor éltünk meg utoljára fehér karácsonyt.

Az tűnt fel, mintha idén az évszakok normál rendben követték volna egymást. A hó átlagos időben olvadt el, így tavasszal neki tudtunk kezdeni a veteményezésnek. A nyár olyan volt, mint egy szokásos nyár, meleg, napsütéses, néha hirtelen záporokkal, zivatarokkal. Iskolakezdésre megjött az ősz, de lehetett részünk indián nyárban is, és a pulcsiról rögtön bundára való váltás helyett végre hordhattam az átmeneti kabátomat.

Ami pedig igazán szuper az egészben, hogy a tél pontosan a kellő időben és módon köszöntött be. Alighogy véget ért a ködös és hűvös november, a december meghozta az első havat és fagyokat. Nálunk itt a Börzsönyben még mindig kicsit fehér a táj, bár a múltkori ónos ködszitálás hómező helyett inkább korcsolyapályát csinált az utakból.

Amikor angolból az évszakokat tanuljuk, mindig meg szoktam kérdezni a gyerekeket, hogy mi a kedvencük. A nyár persze az abszolút favorit, az indok ugyebár, hogy suli nincs, a vakáció viszont tombol. Ezután következi a tél a karácsony és a hó miatt. Érthető ez az alapján is, hogy a gyerekek gondolkodása alapból fekete-fehér, vagy szeretnek, vagy gyűlölnek, a jó és rossz mentén nézik a világot. A felnőtteknél gyakrabban tapasztalom, hogy sarkítások helyett az átmeneteket kedvelik. A férjem például az őszt a fények, színek miatt.

(Ez a fotó pontosan tíz éve készült.)

Nálam sokáig a tavasz volt a legnagyobb kedvenc. Egyrészt a zöldellés, a virágnyílás, a madárcsicsergés miatt, ám még inkább az újrakezdés okán. Szeretek ötletelni, új dolgokba belefogni (a véghezvitel, a kitartás már kevésbé erősségem). A nyár népszerűsége kicsit megkopott nálam, amióta egyre kevésbé viselem el a hőséget. Kikapcsolódni viszont kell a hosszú tanév tán, hiszen tanárként számomra is ilyenkor érkezik el a vakáció, még ha nem is olyan hosszú, mint a gyerekeké. Jó ilyenkor a víz, a vízpart, az utazás, és a sok szabadtéri program, fesztivál is. Az őszt nagyon megkedveltem, a forróság után szinte szomjazom a lehűlést, a tombolás után a lecsillapodást.

A telet szülőként sokáig azért nem kedveltem, mert számomra a sok öltöztetést, vetkőztetést jelentette. Minden anya ismeri az érzést, mikor jól bebugyolálja a babáját overállba, majd érzi, hogy az bekakilt, vagy a gyerek kantáros sínadrágban közli, hogy pisilni kell. A szánkózás, hógolyózás nekem kályha fölött száradó ruha-halmokat, átázott csizmákat hozott. A gyerekeim most már nagyok, nemcsak önállóan öltöznek, hanem még a hólapátolásba is besegítenek. Így újra elkezdhettem örülni a télnek. Szinte gyermeki örömmel vártam idén az első havat, tapostam bele a fehérségbe, kimentem az osztályommal hóvárat építeni, engem is húztak a szánkón,

A tél másik öröme a várakozás a Fény eljövetelére. Az otthonunk feldíszítésről, a Mikulás-buliról, az adventi hangversenyről a következő bejegyzésemben fogok írni.

2019. december

Green / White - and not Black Friday

Amikor a napokat tanultuk az osztályommal, a pénteket volt nekik a legkönnyebb megjegyezni, mert sokaknak egyből a Black Friday jutott róla eszébe. Örülök, hogy a diákjaim könnyen megtanulják a színeket meg a napokat, de az mégis elgondolkoztató, sőt, elszomorító, hogy már a gyerekek tudatába is bekúszott ez az értelmetlen és esztelen hisztéria.

Nem kutattam a netet, csak azok közül mazsolázok, amik szemembe ötlöttek a FB-on: „Most csak X, Y, Z ezer forint!” Csak? „10-20-30 akárhány százalékos leárazás!” „Óriási akció!” Tudjuk mindannyian, milyenek ezek az akciók. Kitalálnak egy árat, leírják, fölé írnak egy jóval nagyobb árat, azt áthúzzák, máris kész a kamu-akció.

Újabb gyöngyszemek: „Black Friday, már az „igazi” előtt egy héttel is!” „Még nincs vége, szombaton és vasárnap is tart a Black Friday” (igaz, hogy az már Black Saturday és Sunday, de mindegy). Tehát ne csak pénteken költsd nálunk a pénzedet, hanem a hét minden napján.

Tudjátok, mi az igazi kihagyhatatlan ajánlat? Ha otthon maradtok és nem költötök semmit, így 100%-ot takarítotok meg!

Mennyire szemléletes amúgy, hogy a „black” szót találták ki hozzá, hiszen mélységes sötétség a gyökere ennek a… Mi is ez? Ünnep? Igen, a pénz, a költekezés egyre durvább ünnepe.

Láttatok már Black Friday-en készül videót? Az emberek már hajnalban, sőt, van, aki már előző este (!!!) beáll a sorba. Reggel, mikor kinyit a bolt, a nép egymást letaposva igyekszik az áhított tárgy(ak) közelébe jutni. Megy a tülekedés, tolakodás. Aztán van, hogy többen ugyanarra a kihagyhatatlan ajánlatra csapnak le, és akkor meg veszekedés, rosszabb esetben verekedés tör ki. Úgy tudom, komoly sérülések, sőt, halálesetek is köthetőek ehhez a naphoz. Ugye most már értitek, miért „black”?

Erre némely kedvenc olvasóm annyit mondhat, mintegy magyarázkodva, hogy: „De hiszen én nem tolakodtam, nem tülekedtem! Csak ezt a jó kis kávéfőzőt vettem meg, annyira olcsó volt!” Épp ezzel a „csak” szóval van a gondom. CSAK ezt az egy szemetet dobom el, mondta 7milliárd ember, és rögtön hétmilliárd szemét keletkezett a Földön. CSAK ezt az egy nejlonzacskót veszem el a boltban, és 7milliárd zacskó került az erdőkbe, mezőkre, tengerekbe.

A Black Friday a fenntartható fejlődés esküdt ellensége. Túlfogyasztunk, felhalmozunk, pazarolunk, szennyezünk. Szinte unjuk már ezeket a lassan elcsépelt szövegeget, de vajon teszünk is ellene? Én ehhez a Green vagy White Fridayt javaslom.

Green, mert… Lehetne ez a nap a környezetvédelemért. Ezen a napon nem vásárolsz semmi fölöslegeset. Autó helyett tömegközlekedve, kerékpáron vagy gyalog mész munkába, iskolába. Lejjebb tekered a fűtést. A joghurtos poharat a szelektívbe dobod, az almacsutkát a komposztba. A boltba viszel magaddal saját zacskót. És ez így folytatódik tovább az összes pénteken, szombaton, stb.

White, mert… Lehetne ez a nap a lelki feltöltődésé, a közösségi élményeké. Cirógasd meg a kutyákat, birkózz a gyerekeiddel, hívd fel az anyukádat, öleld meg a szerelmedet, beszélgess egy jót a barátaiddal. És ez maradjon így a hét összes napján.

Én például tegnap a jenei Boróka-házban jártam, ahová eredetileg klasszikus női kört terveztem. Ehelyett megcsináltam az osztályom adventi koszorúját. Kicsit női kör is lett, mert beszélgettem is nőkkel, de közben jöttek férfiak is, segítettek az alkotásban, a gyerekek nemezeltek és faragtak, aztán párnacsatává fajult az egész. Tök jó volt pont így.

És talán „white” lesz nemsokára minden, ha leesik az első hó is, mint két éve ezen a napon, amikor hatalmas fehérség borította kis falunkat. Most állítólag hétfőn jön. Közeleg a tél…

2019. november 30.

Leültem a gép elé...

Leültem a gép elé, hogy most aztán írni fogok arról, ami manapság történik velem, illetve ami foglalkoztat. De rájöttem, hogy vannak dolgok, amikről ide nem szabad, illetve olyanok is, amikről ilyen formában lehetetlen írnom. Azt hiszem, a realitás mellett erőteljesebben rá kell feküdnöm a fikcióra. Vannak dolgok, amiket képtelenség egy blogra megírni, ahhoz jobb, ha az ember belebújik egy regény főhősének vagy egy novella szereplőjének a bőrébe.

Tudjátok, miért imádok szépirodalmat írni? Mert soha nem tudhatja az olvasó, hogy mennyire merítkezem a valóságból, és mennyire vagyok benne én a sztorikban. Kicsit gonoszkodás is ez részemről, hogy megírok mondjuk egy novellát, ami lehet, hogy totálisan a képzeletem szüleménye, de az is lehet, hogy jó sok sajátélményes elemet tartalmaz (nyilván némileg módosított formában), és aki olvassa, annak fogalma sincs, épp mit olvas, az én életemet, vagy Képzelt Katáét.

Minden évben úgy érzem, hogy készen áll a novelláskötetem, de mindig újakat írok hozzájuk. Mindig elhatározom, hogy a téli időszakban összeszerkesztem és kiadom, de eddig mindig elsikkadt a dolog. Talán most?

Azzal is kacérkodok, hogy egyszer megírom életem történetét, amiben nyilvánvalóan minden reális lesz (persze az én szűrőmön keresztül), de ennek az a hátulütője, hogy a benne szereplő és még ma is élő személyek nem biztos, hogy szívesen látnák magukat egy könyv szereplőiként. Hogy lehet tapintatosan írni egy mártír nagymamáról (ő mondjuk már meghalt), egy érzelmileg szinte semmit sem nyújtó apáról, a volt szerelmeimről, akik közül van, aki már nem él, és van, akiről nem tudnék sok jót írni, akkor ne is írjak róla semmit?

Többnyire Ákost hallgatok mostanában reggelente a tornához. Tőle leginkább a Csend leszek a nagy kedvenc, meg az Idelenn idegen, a Jóslat, a Jel… Ezért szinte egész nap Ákos dalszövegek járnak az agyamban. Pl. hogy „Ha ajtót rajzolsz a falra, kiléphetsz rajta.” Az előző életemben tényleg annyira rosszul éreztem magamat a bőrömben, hogy a fantáziámat használtam ajtóként ahhoz, hogy kilépjek (ha csak egy rövid időre) a valóságból. Holott tudtam, hogy mindez csupán illúzió, nem fogja megoldani a földi, hétköznapi gondjaimat az, ha egy képzelt világba utazom. Most ki is akarok lépni, meg nem is. A fantázia nem kényszer, csupán lehetőség. Játék, és én szeretek játszani.

Közeleg a tél… (És ez most itt nem a Trónok harca.) Már nem utálom a novembert! Ehhez persze az is hozzájárult, hogy ennyire enyhe volt ez az ősz vége. Alig fogy a tűzifa, csak délután gyújtunk be, a kályha platniján megfő az ennivaló, még rakok rá 1-2 hasábot, és ettől jó ideig meleg lesz a házban. A szigetelés egyértelműen érezteti hatását, hamar felfűti a teret a kályha, és nagyon sokáig tartja is a hőt.

A gyerekek nagyjából segítőkészek, szinte szó nélkül hoznak be fát, és sokszor ha én érek haza később, akkor addigra már be is gyújtanak. Ám vannak nehézségek is. Egy pedagógus, aki hazatér otthonába egy több mint 150 fős nyüzsgő méhkasból, otthon pedig min. három, de hétvégente inkább négy-öt gyerek zajong, annak nem sok nyugalma van. Bár, ha jobban belegondolok, nem tudnék sok mindent kezdeni egy túl csendes, unalmas élettel. A balesetem után is eléggé szenvedtem emiatt. Réka egy pörgős nő és kész!

És hogy még mi történik mostanság velem? Például az iskolában volt játékos sport-délután, és az összes tanítványomat megvertem ping-pongban. Most nem tudom, hogy ez az jelenti, hogy menő vagyok, vagy csak ők nem profik (még). A lényeg, hogy aki legjobban megizzasztott, az kapott ma tőlem egy Sport-szeletet.

Már kissé amolyan elő-adventi hangulat van itthon is, suliban is. Sőt, én igazából már két hete elővettem átnézni a díszeket, és alig tudtam lebeszélni a lányokat, hogy azért november közepén ne rakjuk még ki a díszeket, mert a végére elvész a varázsa. De azért van közös éneklés, holnap elkészül az adventi koszorú, berejtettem a fali zsebekbe az ajándékokat – egyszóval: kezdődik a karácsony előtti szuper várakozás!

2019. november

16 kérdés

A Nők Lapjában minden héten ilyen kérdéseket tesznek fel egy-egy híres embernek. Én nem vagyok híres, de eszembe jutott, hogy megválaszolom őket magam is.

Mi a legkedvesebb gyerekkori emléke?

Rajzolások, alkotások, tervezések. Iskolai osztálykirándulások. Aktív közösségi élet, társadalmi munkák, szakkörök, edzések, tánciskola… Biciklizés és strandolás a Margitszigeten, filmek az Óbuda moziban. Sóstói úttörő-táborok.

Délutánonként kiköltöztem az erkélyre, nálunk az képviselte az összeköttetést a „természettel”. Rátelepedtem a ládára (ami azóta is megvan, csak most a teraszunkon, lefestve), és ott tanultam. Közben sonkás kiflit ettem zöldpaprikával (akkor még nem voltam vega), hozzá valamilyen finom drazsét. Saját szoba híján az volt akkor az én terem.

Ki volt az első szerelme?

Marci, Lőrincz L. László (Leslie L. Laurence író) fia. Kb. ötévesen. Együtt jártunk a magyar Rádió és Televízió óvodájába. Még a számra is adott egy puszit!

Az első fiú, akivel igazán jártam, az pedig Zsolt, a dobos volt. A sóstói úttörőtáborban egy küldöttel megüzente a kérdést: „Szeretem-e őt?” A válaszlehetőségek: „Igen” vagy „Szeretem”. Azt üzentem neki vissza, hogy „Igen, szeretem”, pedig szerintem a szerelem csak ezután kezdett el bennem kialakulni. Mentségemre legyen mondva, hogy mindössze 12 éves voltam ekkor. Egy év szünettel öt és fél évig jártam vele, ő volt nekem mindenben az első. Azóta is jó barátok vagyunk.

Mi az, amit sosem kérdezett meg a szüleitől, pedig meg kellett volna?

Édesanyámmal egész jól meg tudunk beszélni mindent, bár sajnos volt egy korszak, amikor nem tartottam vele a kapcsolatot. Úgy érzem, minden kérdést feltettem és fel is teszek neki, ami érdekel róla.

Édesapámmal a válás és a kevés találkozás miatt nem alakult ki szorosabb kapcsolatom,. Elvagyunk, de nem igazán voltak/vannak köztünk mély beszélgetések. Épp ezért még azt sem tudom kitalálni, mit is kérdeznék tőle szívem szerint…

A nagymamám múltjában azonban vannak homályos foltok. Háborús időszak, nagypapámmal való kapcsolata, magányossága. Ő már 20 éve halott, így nem tud válaszolni arra a kérdésre például, hogy miért gyűlölte ennyire a férfiakat.

Mi az, amit a saját kárán tanult meg?

Mindent! Én vagyok az, aki mintha nem ismerné a „Más kárán tanul az okos” mondást. Sőt: elkövetek egy hibát, aztán nem tanulok belőle, elkövetem újra meg újra meg újra…

Mit bánt meg utoljára?

Azt például, hogy 15 évesen nem csókoltam meg azt a bizonyos Depeche Mode-os fiút a házunk kapualjában.

Aztán azt, hogy évekig nem beszéltem anyukámmal, mert ő nem fogadta el a párválasztásomat. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy neki volt igaza, de nyilván meg kellett futnom a magam köreit.

Hogy minden kapcsolatomat jóval tovább húztam, mint ahogy kellett volna. Hogy nem váltam el hamarabb. Csak halogattam a döntést évekig, látszólag a gyerekek érdekében, valójában saját gyávaságom miatt.

De nyilván minden így volt, jó, ahogy, így nem tekerném vissza az idő kerekét, hogy valamin változtassak, és másképp csináljam.

Kitől kellene bocsánatot kérnie és miért?

Fogalmam sincs… Nem áll(t) szándékomban bárkinek is fájdalmat okozni. Ezúttal ragadom meg az alkalmat: ha van olyan ember, akit akaratomon kívül megbántottam, és olvassa ezt az írást, kérem, jelentkezzen!

És: Bocsi!

Kinek kellene öntől bocsánatot kérnie és miért?

A bocsánatkérés önmagában nem jelent semmit, ha nem jön szívből a megbánás. Másrészt ha valaki meg is bántja, amit tett, vannak dolgok, amiket nem lehet jóvátenni egy bocsánatkéréssel. Az összetört tányér se lesz ugyanaz, miután megragasztják.

Amúgy könnyen meg tudok bocsájtani, nem vagyok haragtartó. Bocsánatkérés helyett nálam jó módszer a humor, úgy is könnyen oldódhatnak a sérelmek.

Hogy nézne ki egy tökéletes napja?

A kulcsszó a harmónia, az egyensúly lenne. Azaz lennék bent a szuper faházunkban is, de kint a természetben is. Mozognék is, pihennék is. A reggelt, úgy mint mindig, tornával indítanám. Később kirándulnék egyet a Börzsönyben.

A nap egész biztosan sütne, néhány bárányfelhő tarkítaná az eget, 20-25 fok lenne, és lágyan lengedezne a szél. A kertben nyílna a sok virág, és a gyümölcsfák is virágba borulnának.

Lennék egyedül is, a férjemmel is, a gyerekekkel is, a nagycsaláddal is, barátokkal is. Lenne csend és nyugalom is, de nyüzsgés, pörgés is.

Írnék egy jó kis blogbejegyzést vagy novellát. Lenne benne beszélgetés. Társasjáték. Jó koncert, zene, éneklés, tánc, tombolás. Éjjel pedig egy fergeteges szeretkezés.

Az a baj, hogy ez így jóval több, mint egy napi program. Hogy fogom mindezt 24 órába belesűríteni?

Hol ette életében a legjobbat?

Amikor gyerekkoromban lekváros gombóc volt az ebéd, akkor előtte olyan levest főzött a dédim, ami hagymás-paprikás alappal készült, és a gombóc tésztájából főzött bele nokedliket.

Amikor Nagymamám húgához (nekem Köri) mentünk látgatóba, mindig megkérdezte tőlünk, mi legyen a kaja. és mi mindig rávágtuk: köménymagos kifli! Még ma is számban az íze! A recept megvan, anyukám próbált később ez alapján ilyet sütni, de nem volt az igazi. Úgy tűnik, hogy ahhoz maga Köri kellett.

A legjobb pizzát Jesolóban ettem a parton, vékony tészta, sok feltét, a legrosszabbat Rómában, a Colosseum mellett (kemény, száraz, íztelen, sótlan). Fagyiból pedig a váci sétálóutcában az Adria fagyizó a legjobb.

Ha földet örökölne, mit tenne vele?

Most is van egyharmad hektárunk, és egyelőre sajnos hagytuk eldzsungelesedni. Kivéve a veteményest, ahol azért idén is termett egy s más. A többi viszont sajnos nagyon elhanyagolt… De majd jövőre! Meglátjátok, mit fogunk vele tenni!

Kinek/minek a hangját szereti a legjobban?

A klasszikus madárcsicsergés-levélsusogás-patakcsobogás kombinációt.

Énekesből Ákosét.

Van olyan álma, ami még nem valósult meg?

Terveim vannak persze, de nem akkora álmok, hogy ha nem teljesülnének életem végéig, akkor boldogtalanul halnék meg. Alapvetően elégedett vagyok az életemmel. Van öt gyerekem, egy szerető férjem, csodásan alakuló otthonunk, és lesz egy szép kertünk is. Van munkám, mit a körülmények és nehézségek ellenére is szeretek, anyagilag is jól állok. Nem álmodozom semmittevésről és kacsalábon forgó kastélyról. Nem vonz a luxus és a pompa. Nagyjából elégedett vagyok a külsőmmel is.

Nem akarnék tárgyakat felhalmozni, inkább élményeket. Túrák, koncertek…

Aztán szeretnék sok unokát. Sokaknak segíteni. Egészségben megöregedni. Elégedett élettel a hátam mögött meghalni.

Mire nem sajnálja a pénzt?

Nem túl tehetős családban nőttem fel, belém ivódott a takarékosság. Később is sok évig igen szerény anyagi körülmények között éltünk, meg kellett fogni minden fillért. Most már bátrabban költök, de nem szórom a pénzt. Fölösleges dolgokat nem veszek, és ha vásárolok valamit, mindig ügyelek az olcsóságra.

Mostanában szép fabútorokra költök szívesen, mert sokáig fogják szépíteni az otthonunkat. Ami új nekem, hogy élményekre is költök végre. És nem érzem, hogy kidobott pénz lenne egy utazás vagy egy fesztivál.

Mire sajnálja az időt?

A munkámmal kapcsolatos adminisztrációra. Értelmetlen hivatali ügyintézésre. Várakozásra, mert eléggé türelmetlen természetű vagyok. Például ha sorban kell állni, vagy késik a vonat.

Min változtatna meg a világon, ha bármit megtehetne?

Megváltoznék…

Lenyesegetnék az emberek egójából, sajátomat is beleértve. A természet hierarchiája maradna, az emberi társadalom mesterséges alá- és fölérendeltsége már nem.

Megszüntetném az irreális gazdasági és a politikai hatalmat. Az emberek kevesebbet mondanák, hogy „én”, és többet, hogy „mi”.

Nem lennének pártok, egyházak, csak támogató közösségek. Az emberek a természettel egynek éreznék magukat.

Ha van mennyország, Isten hogyan fogja köszönteni?

Szerintem a mennyország nem egy hely, ahová halálunk után kerülünk. Itt a földi életben is megvalósítható, csak hozzáállás kérdése. Isten számomra nem egy személy, aki köszöntene engem, de miután meghalok, szerintem lesz egy amolyan „megérkeztél” érzésem. Olyannak képzelem, mintha eddig csak apró kis részecske lettem volna, és akkor eggyé válnék a hatalmas mindenséggel.

2019. november