FEZEN 2019

A Fezen egy olyan fesztivál, ahová visszajárunk, de még soha nem sikerült ez a 4-5 nap egyformára. Szeretjük benne az állandóságokat és a változatosságokat is.

Székesfehérvárt, legalábbis a központját már szinte kívülről ismerjük, de idén csak könyvesboltokban meg kajáldákban jártunk ott.  A Velencei tóhoz mindig elmegyünk, de most nem fürödtünk benne, hanem bejártuk a fölötte húzódó hegységet. Tavaly Bory vár volt a program, idén Dinnyés Várpark.

Miután felkerült a csuklónkra a karszalag, ismét a háló közelében állítottuk fel sátrunkat a focipályán (árnyék persze nulla), méghozzá egy olyan helyen, ahol senki sem járhatott át rajtunk. Mi viszont egy fiatalokból álló csapaton kénytelenek voltunk, így mély betekintést nyerhettünk a kortárs ifjúsági szubkultúrába…

Szerdai napon Rudán Joe koncertjével kezdtünk - megmondom őszintén, fogalmam se volt arról, hogy ő kicsoda (amúgy Kalapács Józsi után a Pokolgép énekese volt – ha esetleg ti sem ismernétek). Berakták szegényt a legkisebb kerthelyiség színpadára, pedig a rajongótáborából jó sokan eljöttek, így teltház (vagyis tele kert) lett.

A koncert is klassz volt, néhány ismerős dalt is véltem felfedezni, ráadásul Joe is szimpatikus személyiségnek tűnt. Ehhez a színpadhoz a későbbiekben már csak egyszer tévedtünk, ahol egy totál ismeretlen várpalotai punk banda játszott (üvöltött) a körülbelül tíz főből álló közönségének…

Ezen a napon a nagyszínpadok még nem működtek, így a sátrakban hallgattuk meg a Fish!-t (együtt) és a Follow the flow-t (csak én). A Fish! pörgése nekem nagyon bejött („Ne is figyelj rám!”), Zoli szívét viszont nem dobogtatták meg, le is feküdt aludni a sátorba, míg én követtem az áramlatot. Nagyon gáz, hogy a gyerekeim által hallgatott gyakorlatilag összes számot ismertem, sőt, együtt énekeltem a srácokkal és az átlagban tizen-huszonéves közönséggel?

Csütörtök, kánikula, tűző nap, fülledtség, Ciprus egyenes folytatása az időjárás. Mit csinál a két őrült természetbarát? Bejárja a Velencei-hegység nagy részét!

Elbuszoztunk Sukoróra, felmásztunk az első kilátópontra a sziklákhoz, és ott költöttük el reggelinket. Gyönyörű panoráma nyílt onnan a tóra.

Az út csak néhol vezetett fák között, többnyire réteken át gyalogoltunk, ahol néhány kilométer után már szakadt rólunk a víz, valamint a nyaralásunkon megszerzett csoki-barnaságunkat is tovább fokoztuk.

Némi elégtételt jelentett, hogy a Meleg-hegy (Nomen est omen) csúcsára feljutva ott álltunk a hegység legmagasabb pontján.

Útközben találkoztunk néhány eltévedt fiatallal, akiket sikerült elvezetnünk majdnem teljesen Pákozdig. Az út végén nem tartottunk velük, mert meg akartuk nézni az itteni ingóköveket, bár mire odaértünk, én már a kimerültség határán voltam.

A túra végén megittuk egy „vödörnyi” vizet a kútról, majd meglátogattuk Miska huszár hatalmas szobrát.

Aztán pedig mit csinál a két őrült koncert-rajongó? A fárasztó túra után nemhogy pihenne, hanem délutántól késő estig különböző színpadoknál különböző koncerteket hallgat végig. És mit csinál az Ákos rajongó Réka? A több mint két órás koncertet végig üvöltve, énekelve ugrálja, csápolja végig.

Életem talán legjobb koncertje! Tavaly elmosta az eső, félbeszakította a zivatar. A tervezett 24 számból csak 17-et tudott lejátszani Ákos. Idén kárpótlásként egy extra hosszú, 30 számból álló koncertet kaptunk tőle ajándékba, a tőle megszokott zseniális fény- és hangtechnikával, és olyan meglepetésekkel, mint pl. az egy szál akusztikus gitárkísérettel előadott „Induljon a banzáj!”.

Péntek, Dinnyés, várpark. Ha még nem jártatok ott, ajánlom nektek, mert sok Kárpát-hazai vár kicsinyített mása megtalálható ebben a szabadtéri múzeumban, amit egy lelkes történelem-rajongó férfi hozott létre a saját birtokán.

Szerencsénk volt, sikerült vele megismerkednünk, és sok kulisszatitkot árult el a várak készítéséről. Ő maga építi a várakat kőből, fából, méretarányosan.

A birtok másik fele egy skanzen néhány autentikus házzal, és egy egyedi fatemplommal, ahol az összes hazai szent képe megtalálható. A területen szabadon mászkálnak az állatok, a tyúkok csipegetik a leszórt morzsákat, a fedett tető alatt pihengetnek a rackajuhok.

Dinnyésről amúgy példát vehet minden hazai falu, mert nagyon szép a központja új művelődési házzal, szabadtéri színpaddal, kinti sütőkemencével.

A délutánt a Rock-sátornál kezdtük, először (ha nem lett volna elég a Pokolgépből Rudánnal) a jó öreg Kalapácsot néztük-hallgattuk meg. Hozta a szokásos klassz formáját. Kedvelem ezt a pasit, én nemcsak azért, mert Zoli mindenki szerint hasonlít rá.

Az Ismerős Arcokon már csak én maradtam, a férjem elment valamelyik, számomra totál ismeretlen rock-kedvencéhez a nagyszínpadhoz.

A Quimby idén egész jó és lendületes volt, a Halott Pénz naggyon jó, és én még (akár ciki, akár nem) Majkát is élveztem.

A szombati nap kicsit csalódást hozott nekünk. Persze csak az tud csalódni, akinek irreális elvárásai vannak, nemde? Végül is nem tudom, miért gondoltuk azt, hogy Hobo, Bill, a Karthago vagy az Ossian azt tudja nyújtani, amit több évvel, évtizeddel ezelőtt? Gimis koromban jártam Hobóra az Almásy térre, és azóta bizony sok víz lefolyt a Dunán. A sztárok megöregedtek, a hangok megfakultak. bár, ha jobban belegondolok, szegény Hobónak igazából soha nem volt hangja. Nem úgy Deák Billnek, akit tényleg nagyon kedveltem, de most árnyéka volt önmagának.

Zoli szerint olyanok voltak, mint kivénhedt rockzenészek a nyugdíjas otthonból szabadulva... Van az a mondás, hogy a csúcson kell tudni abbahagyni, de sajnos sokan nem érzékelik, hogy hol is van az a csúcspont, ami után a zseni inkább tűnik bohócnak. Erre jó példa Takács Tamás sok idétlen poénja, ami, akármennyire is akartunk, képtelenek voltunk nevetni. Az Ossian nálam már két éve is leszerepelt, Paksi Endre most is éneknek egyáltalán nem nevezhető hangon adta elő a „Rock katonái”-t meg az „Acélszív”-et.

Fezen nem létezik vihar nélkül, ami idén szegény Thomas Anderst kapta telibe. Azt tudnotok kell, hogy hatodikban extra nagy Modern Talking rajongó voltam, az ágyam felett poszterekről ott mosolygott a két szépfiú. Most kitaláltam, kíváncsiságból megnézem, milyen a jó öreg (56 éves!) Thomas élőben. Hááát, ő is eléggé kiöregedett, de gondoltam, bulizok egyet a „Cherry, cherry, lady”-re, míg Zoli a másik színpadnál rockerkedik. 

Három számot tudott kb. eljátszani, közben villámok cikáztak az égen, feltámadt a szél, megdörrent az ég, és amikor már kukákat borogatott fel a vihar és a közelbe csapott be, inkább otthagytam Thomast, és Zolit választottam. Ő megragadta a kezemet, és az egyre jobban szakadó esőben rohantunk egészen a kempingig. Most sokkal kevésbé áztunk el, mint tavaly Ákoson, de a sátor reggelre igen.

Éjjel szakadt, hajnalra elcsendesedett a zivatar. Ekkor felébredtem, kimentem vécére, és hallottam, hogy a távolból zene szól, emberek tombolnak, tehát valahol buli van. Elmentem hát a DJ-sátorba, ahol a 90-es évek nagyon vegyes zenéi mentek, rock, elektro, pop, rap, mindenféle, és aki élt és mozgott, énekelt és táncolt.

Azonban fél 4 tájban hirtelen abbamaradt a zene, elsötétült a színpad, csak annyit írtak ki, hogy „Menjetek békével!”. Az emberek fütyültek, senki sem értett semmit, és csak utólag tudtuk meg, hogy ekkor történt az a bizonyos balhé. Ebből semmit sem észleltem, csak a hírekben olvastam később, hogy verekedés tört ki, és kés is előkerült.

Én azonban biztonságban visszajutottam a sátorba, jót aludtam reggelig, aztán hazavonatoztunk, végre nem kánikulában és nem tűző napsütésben.

2019. augusztus

FEZEN - Fehérvár 2018.

Egy kis szünetet tartottam itt a blogon; több mint három hete, hogy az utolsó posztot megírtam. Nem volt ez tudatos döntés, csak valahogy hatott rám is a nyári uborkaszezon. Ehelyett inkább uborkát és más egyéb savanyúságot tettünk el, befőztünk egy csomó sárga- meg őszibarackot befőttnek meg lekvárnak, és túl vagyunk a korai lecsó-szezonon is.

Emellett adódott lehetőség arra, hogy egy kicsit kettesben is lehessünk, többek között a Fezenen. Másodjára jártunk kettesben a Fehérvári ZENei fesztiválon. Talán még jobb volt, mint a tavalyi, mind a koncerteket, mind a napközbeni programokat tekintve. Attól pedig eltekintve, hogy a viharban szarrá áztunk…

Többen azt gondolhatják, hogy ezeknek mennyi pénzük van: utazás, fesztiválbérlet, belépők, stb. Hát most elárulom azoknak, akik ezt még nem tudták: az én férjem hallássérült. Annak minden hátrányával együtt, immáron 35 éve. És minden előnyével, melyek többek között: ingyenes tömegközlekedés minden városban neki és nekem, 90%-os vonatjegy mindkettőnknek, ingyenes múzeumi belépők nekünk – és ingyen Fezen-bérlet!

Hallottam én már olyan kérdést is, hogy nem tartok-e mások megjegyzéseitől. Mármint arra nézve, hogy mi ennyit vagyunk kettesben, jövünk-megyünk, a gyerekek meg sehol. Nos: egész nyáron összesen három közös programunk volt a férjemmel: 5 nap Everness fesztivál az egész családdal, mind az öt gyerekkel, 7 nap Olaszország négyesben egy baráti párral, és a Fezen teljesen kettesben (már persze ha a fesztivál több ezres közönségét nem számítom).

Mindeközben a gyerekek öten három-négy helyen. A kicsik általában az apjuknál (akivel a tanév során nagyon ritkán találkoznak), és néha valamelyik baráti családnál, Kende Kanadában az öcséméknél, Virág pedig Budapesten, nyári diákmunkán. És nem, nincs lelkifurdalásom egyáltalán. Ősz elejétől nyár kezdetéig rengeteget vagyok a gyerekekkel, különös tekintettel az otthontanulósokra. Ilyenkor pedig nagyon jól esik egy kis kikapcsolódás, feltöltődés, így a gyerekek egy nyugodt, kiegyensúlyozott anyát (és nevelőapát) kapnak vissza.

(Az otthontanulásról, illetve a nagy változásokról egy későbbi bejegyzésben fogok írni.)

És most térjünk rá a fesztiválra. Szerdán érkeztünk vonattal 11 tájban, rutinosan megtalálva a felüljárót a sínek fölött. Hátizsákunkban minimál-felszerelés, sátorállítás rekordidő alatt. Árnyékra persze semmi esély egy focipályán, de a háló közelében sikerült egy egész jó helyet találni. Na persze a 40 fok így is meglett odabent, reggel képtelenség volt sokáig aludni (pedig az éjjeli koncerteket jó lett volna kipihenni), mert már korán odasütött a nap.

Ami nem tetszett, hogy idén csak egyetlen be- és kijárata volt a kempingnek, a koncertrésztől a lehető legtávolabb. Ha mondjuk a Harman színpadtól valamiért a sátrunkhoz akartunk „ugrani” majd vissza, az legalább húsz percünkbe telt.

Zoli a telefontöltésre volt dühös. A kempingben sátorerdő, a töltőhelyen pedig max. 10 konnektor. A végén már nem számoltam, hányszor kérdezett rá, hogy van-e szabad hely, de a válasz mindig nemleges volt. Hiába mondtam neki, hogy engedje el azt a hülye telefont, most kettesben vagyunk, buli van, ő ki volt akadva rendesen.

A másik marhaság, hogy mit volt tilos bevinni a fesztivál területére. Alkoholos italt és üdítőt egyáltalán nem (oké, ezt még megértem), de vizet is csak felbontatlan üvegben. Ezt annyira nem értettem, hogy a felbontott kis üveges vizemet odadugtam egyszer a biztonsági őr orra alá, hogy szagolja meg: nem pálinka van benne. (Én, aki alkoholt utoljára 26 éve ittam!) A még nagyobb marhaság, hogy ÜRES üveget sem akartak beengedni. Ezt kétszer eljátszották velünk, hogy dobjuk ki őket ott a bejáratnál, mi viszont azt mondtuk, hogy NEM dobjuk ki, és egyszerűen továbbmentünk. Ezek az üvegek jelentették ugyanis bent a túlélés egyetlen esélyét: megtöltöttük hideg csapvízzel, és azt ittuk a koncertek közben előtt-után).

Tavalyról már tudtuk, mennyire drága bent az ennivaló, ezért itt egyszer se vettünk semmit, mindig kint a városban vásároltunk bolti reggelit-vacsorát, illetve egy önkiszolgálóban ebédeltünk.

Tavalyi sétáink után most a belváros újabb részeit fedeztük fel. Fehérvár régi negyede igen hangulatos hely, ódon házakkal, macskakövekkel, és most szerencsére pár fokkal alacsonyabb hőmérséklettel, mint tavaly. Azért találkoztunk régi ismerőssel is: Kati néni még mindig ott tologatja tejeskocsiját – szobor formájában.

Új volt viszont az órajáték, aminek csak kívülről csodálhattuk meg az épületét, mert a múzeumhoz előzetes egyeztetés kellett volna.

A középkori romkertbe viszont bejutottunk, bár magukból a romokból keveset láttunk, mert már építették az ünnepi műsorra a színpadot meg a lelátókat.

Láttuk viszont Aba-Novák Vilmos szekkóit (száraz alapra készített falfestmény), és Szent István szarkofágját, ami vicces módon 50 évvel a király halála után készült.

Az egyik lezárt templomnál Zoli régész ismerősébe botlottunk, aki elmesélte nekünk, miféle romokat meg csontokat találtak a föld alatt.

Egyik nap, tavalyi jó szokásunkhoz híven, elvonatoztunk a Velencei tóhoz. Gárdonynál telepedtünk le a szabad strandra. Most talán kicsit többet napoztunk és pihentünk, és kevesebbet fürödtünk. De megint jót nevettünk a kürtős kalácsoson: „Vaníliás, diós, fahhéjjass!”

A legnagyobb újdonság a Bory vár volt. Ez egy újkori vár, az építész Bory Jenő tervezte és kivitelez(tet)te kb. száz éve. Itt élt festő feleségével és három gyermekével ez a sokoldalú művész, akinek szobrai és festményei is láthatók a várban.

Az épület Székesfehérvár külső részén található, csendes környezetben, egy szépen gondozott, virágokkal és fákkal teli park közepén. Gyönyörű maga a vár, bástyákkal, tornyokkal. Minden szegletén valami érdekességgel, mozaik, üvegablak, pénzérmék, stb.

Van egy szép belső kert, amit oszlopos kerengő vesz körül. Ez egyben egy szoborcsarnok is, ahol a magyar történelem főbb alakjait láthattuk. A főépületben élt valaha a Bory család, most az ő műveiket állították ki leszármazottaik a néhai lakrészükben.

De most már térjünk rá tényleg magára a fesztiválra. Aminek egyik mottója az lehetne, hogy „egy-két szám”. Vagy esetleg az: „ciki vagy nem ciki”. A végére majd megértitek, hogy miért.

A Fezen legelső koncertje számunkra a Delain volt, akiket már felületesen ismertünk, és tetszett a szimfonikus metál stílusuk. Az énekesnő nagyon szép, mosolygós, közvetlen a közönséggel, és a végére még meglepetés szalagokat is zúdítottak ránk.

Utána jött az Epica, hasonló stílus, hasonló felállás, csak ők régebbi múlttal és nagyobb rajongótáborral rendelkeznek, de a női hang itt is csúcs. Talán nem volt túl jó ötlet két ennyire hasonló zenekart egymás után rakni, mert a végére már kicsit telítődtünk velük, de hát ez van.

Amúgy övék a világ legmókásabb szintetizátorosa. Általában ugye az előtérben lévő énekes(ek) illetve gitáros(ok) szokták uralni a színpadot, de itt egyértelműen ő vitte el a showt, ide-oda gurulós álló, illetve egyedien meggörbített hordozható szintetizátorával.

Az esti főkoncert előtt (ciki vagy nem ciki) odapillantottunk a Wellhello-hoz, ahol egyetlenegy számot hallgattunk csak meg. Épp az „Apu vedd meg nekem a várost”-ra sikerült egy jót táncolnom-énekelnem.

Aztán jött a Harmanon a Halloween, akiket azt hittem, nem ismerem, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak hallok ismerős dallamot, mivel a férjem itthon szokta őket hallgatni. Én a koncert elején és végén voltam csak jelen, akkor pont sikerült kettő ilyen számot elcsípni; az egyik az „Ááá, it’s Halloween”, a másik pedig a „Future world” volt. A legvégén a közönség közé bedobáltak egy csomó (ha már Halloween) tök alakú nagy labdát!

Közben én azonban a Halott pénz koncertre mentem át a Fehérvár színpadhoz. Nem rossz, nem rossz, gondoltam egészen a végéig, de miért nem játszották a két kedvenc számomat? A tapsolás után kicsit csalódottan indultam tovább, majd egyszer csak hátranéztem, és meglepetten láttam, hogy újra fények meg hangok… Vajon melyik két szám volt a ráadás? Pont az én két kedvencem! Együtt tombolt a közönség, az „Élnünk kellett volná”-ra meg „Darabokra törted a szívem”-re, és persze játszották a „Ráveszel”-t is (mostanság, ciki vagy nem ciki, ezek a tornázós zenéim).

Ezek után kidőltem. Zolinak még volt energiája éjjel 1 órakor az Iron Majdnem-re, én viszont a sátorba zuhantam, és se kép, se hang reggelig.

A csütörtöki koncertsorozatot a Dragonforce-szal kezdtük. Soha életemben nem hallottam őket, de nem voltak rosszak. Főleg a ferde szemű, hosszú hajú gitárosuk volt a kedvencem (mondjuk szinte az összes rocker meg metálos gitáros hosszú hajú, ami, ha eddig nem tudtátok volna, az én ideálom…).

Rövid időre behúzódtunk a Hammerworld csarnokba, ahol egy Ördög nevű zenekar szerintem eléggé borzalmas koncertjébe csöppentünk, bár ez talán nagyrészt a hely pocsék akusztikájának volt betudható.

Kowalsky koncerten már jártunk két éve a VOLT-on, így nem is karikáztam be őket olyan vastagon a programfüzetben. De aztán olyan jó bulit nyomtak, hogy számomra ez lett a Fezen majdnem legjobb bulija. Az összes ismert slágert játszották, és amellett, hogy bírom a zenéjüket, a legjobbak a „spirituális” dalszövegeik voltak, meg Kowa összekötő dumái.

Az utóbbi napokban-hetekben otthon többször nosztalgiáztam, és képzeletben a 80-as-90-es évek alternatív világában jártam. Ennek egyik része a Pál Utcai Fiúk, amiről a Fezen-en sajnos lemaradtunk, a másik meg a Sziámi. Megnyugtattam Zolit, hogy csak beugrunk, és mindössze egyetlen egy számot szeretnék meghallgatni Müller Pétertől. Minő meglepetés! A kerthelyiségben épp az „Előrelátó csecsemőt” játszották, amit végig velük üvöltöttem és ugráltam rá. A férjem azt mondta a dal depressziós szövegének meghallgatása után, hogy még egyszer én ne merjem az ő metálos dalszövegeit „megölöm az anyámat” stílusúnak nevezni!

Miközben a nap főkoncertjére, az Acceptre várakoztunk, a másik színpadon már Majka játszott. Már az gyanús volt, hogy a Personal Jesus-t (Depeche Mode) hallottam felőlük… Mondtam Zolinak, egyetlen szám van, amit úgy igazán ismerek és kedvelek Majkától (a többi rappes számot nagyon nem), milyen jó lenne, ha épp elcsíphetnénk! Nem telt bele öt perc, felhangzott ennek a bizonyos számnak a nyitó dallama. Át is siettem, és (ciki vagy nem ciki) végigtáncoltam ezt az egyetlenegy számot, ha már arról szól, hogy „A kilencvenes években mindenki táncolt”.

Az Acceptnek a neve ismerősen csengett, azt tudtam róluk, hogy a rock és a metál hőskorában népszerűek voltak. Most már más az énekes, kicsit karcos hangú pasi, szerintem baromi jól adta, de csak az első félórát hallgattam, mert várt a Fezen újdonsága, a Fonó sátor.

Itt pedig a Parno graszt! Hát bevallom (ciki vagy nem ciki), hogy én nagyon szeretem az autentikus cigányzenét, főleg ha mindenféle más stílust is belekevernek, mondjuk AC/DC-t vagy eljátsszák a „Sehol se talállak”-ot á lá roma style. Folyamatosan pörögve táncoltam rá, annyira lendületesek voltak. Képzeljétek, ott egy srác elkezdett nekem udvarolni! (Lehetett max. 30 éves.) Együtt táncolgattunk, aztán persze rákérdezett, hogy egyedül jöttem-e a fesztiválra. Nevettem egyet, és közöltem, hogy nem, a férjemmel, aki épp az Acceptet hallgatja.

És aki a végére oda is jött, aztán a Prodigy-be épp csak belehallgattunk, majd irány egyik közös régi kedvencünk, a Dalriada, akiket még a Rock on Festen ismertem meg. Olyan történt velünk a koncertjükön, amit álmunkban sem gondoltunk volna: a lépcsőn ülve mindketten el-elszundítottunk. Annyira fáradtak voltunk, hogy miután több számon keresztül próbáltuk felpeckelni a szemünket, fájó szívvel kénytelenek voltunk otthagyni őket és nyugovóra térni.

A pénteki délutánt Ocho Macho-val kezdtük, akik a tavalyi nagyszínpad után most egy közepes sátorba szorultak, de ez a hangulatot nem csökkentette. Megint óriási bulit csaptak, az énekes úgy pattogott a színpadon, mint egy bolha – például a „Hegyi tolvaj”-ra.

Zoli fél órát ott volt velem, aztán átment a Kalapácsra. Én meg miután elénekeltük együtt, hogy „Jó nekem”, átmentem a Fehérvár színpadhoz (hallottam már messziről, hogy „a ruhám bőr és nem ballon…”), hogy még olyan régi Pokolgép számokat hallgassak, mint az „Ítélet helyett” vagy hogy „Mindig lesznek rockerek”.

A Lordnak is igazából csak egyetlen egy számát ismerem és kedvelem, a Vándort, és szerencsére játszották is, együtt is énekeltük a közönséggel.

A Tales of Evening volt az utolsó olyan zenekar, akiknek a kedvéért bementünk a Hammerworldbe. Őket is a Rock on Festen láttam először, és az első napi két együtteshez hasonlóan a szimfonikus metált játszottak, szintén szép és jó hangú énekesnővel, bár persze a magyar lányok a legszebbek a világon.

Én utána megint a Fonóba látogattam, ahol a Besh o Drom játszott. Korábban régi sulistársam játszott benne szaxofonon, hallottam már őket sokszor a neten, de élőben még soha. Az énekes hihetetlen energiájú volt, kannadobbal kezében pörgött, ugrált, az erős hangú énekesnővel jól kiegészítették egymást. Ez a zenekar olyan, mintha összegyúrták volna egy csomó nép zenéjét, egy csomó stílust, pl. román swing, magyar meg cigány népzene, dzsesszes elemek, ska… És ebből egy szuper egyveleg jött össze.

Elég nagy csalódást okozott viszont a Quimby, langyos volt a műsoruk, és egyetlen olyan számot nem játszottak, amit ismertem volna. Jobban jártam volta, ha maradok még egy félórát a Fonóban. Ahová aztán később akaratlanul is visszatértem.

De előtte jött: ÁKOS!!! Legnagyobb kedvencemet 5 és fél éve láttam-hallottam először (és a Fezen-ig utoljára) élőben. Akkor Aréna volt, zárt tér, nagyon távol a színpadtól, széken ülve. Most szabadtér, 11. sor, végig táncolva, ugrálva, énekelve (sikítás, fütty, ordítás, stb. képzeljetek oda mindent, amit csak tudtok!).

Ez volt életem legjobb koncertje, még ha úgy is ért véget, ahogy. 24 számból ugyanis csak 17-et hallgathattunk végig.

Először még jól is esett a hőségben egy kis langyos zápor. Amikor később elkezdte mozgatni a szél a fákat, már sejtettük, hogy ezúttal komolyabb vihar jön. Csöpögni, esni, majd ömleni kezdett, mi bírtuk, ameddig lehetett, de aztán Ákos bemondta, hogy szóltak neki: le kell állítania a koncertet.

Na ekkor kezdődött a haddellhadd! Dörgés, villámlás, majd leszakadt az ég, egyenesen a nyakunkba. Mérlegeltük, hová fussunk fedezékbe, de a korábbi okok miatt nem láttuk esélyét, hogy el tudunk jutni ép bőrrel a sátrunkig.

Ezért a közeli Fonóba rohantunk, de még így is szarrá áztunk. A hajunkból, a trikónkból facsarni lehetett a vizet.

Ott épp táncházra készült egy népi zenekar, akik meglepve konstatálták, hogy az addig szinte üres sátorba az Ákos koncert közönségének legalább fele betódult. Szerintem először nem is értették, mit keres ott ennyi ember. Aztán gyorsan hangolni kezdtek, de a katasztrófavédelem őket is lefújta.

Mikor aztán már nem dörgött-villámlott, csak szimplán esett, jó kis táncházat rögtönöztek a népnek, amiben sikerült a vacogás után kimelegednem, a trikóm is megszáradt rajtam, így könnyű szívvel vágtunk neki az útnak a sátorig a közben keletkezett tavakon át.

Bokáig merültünk a vízbe, de túléltük, kínunkban csak nevettünk az egészen. A sátrunk alig ázott be, így megúsztuk a kalandot, bár érkezhetett volna a vihar úgy fél órával később is…

Éjjel is esett, másnap reggel is, úgyhogy végül úgy döntöttünk, hogy sátrat bontunk, és a tervezettnél egy nappal hamarabb megyünk haza. Így aztán sajnálatos módon (hihi) lemaradtunk DJ Bobóról!

2018. augusztus