Az egyik mániám, hogy különleges legyek, és soha ne úgy csináljam a dolgokat, ahogyan a nagy átlag. Amióta beköltöztem az ökofaluból meg erdőből meg szőlőhegyről a faluba (igaz, annak csak a szélére), amióta jurta helyett házban élek (igaz, faház), és amióta abbahagytam az otthontanulást, és a gyerekek tanulni járnak a suliba, én meg dolgozni, azóta egy kicsit megcsappant ezeknek a különlegességeknek a száma. Oké, még mindig úgy nézek ki néha, mint egy hippi indián asszony, és az öt gyerek is eléggé kuriózumnak számít kicsiny hazánkban, ahol az átlag gyerekszám, 1,3. És megmaradt még valami: a különleges karácsonyok.
Mi soha nem 24-én ünnepelünk, hanem a téli napfordulón, vagy technikai okokból az az előtti-utáni napon. Ez a szokás már jó sok éve tartja magát családunkban. Fény-ünnepnek neveztük el, és ha a körülmények meg az időjárás engedi, akkor az országos fénylánchoz kapcsolódva ilyenkor még szer-tüzet is gyújtunk.
Amióta elváltunk, ennek az időzítésnek praktikus okai is vannak. A gyerekek 21-én vagy 22-én itthon ünnepelnek, aztán fogják a cókmókjukat, és egy egész hétre átvonulnak az apjukhoz az országnak abba a szegletébe, ahol épp lakik. Tehát nálunk az igazi családi „szenteste” a téli napforduló, amikor a fény születését ünnepeljük.
Az idei karácsony több szempontból is eltért az eddigiektől. Az azt megelőző hétre legjobban az „Ember tervez, Isten végez” mondás illik.
A vásárlások például olyan simán mentek, hogy csak tátottam a számat. Voltam olyan vakmerő, hogy összesen egy délelőttöt szántam arra, hogy a fővárosban megvegyem azt, ami Nógrád cityben nem kapható. Már szinte előre felkészültem a káoszra, arra, hogy amit kinéztem, az nem lesz, vagy nem olyan lesz, szóval szinte spannoltam magamat arra, hogy ilyenkor idegeskedni szokás. Ráadásul ez volt az a nap, amikor leesett az első igazi idei hó, tehát a főváros totálisan felbolydult (meglepődtek, hogy télen ilyen fehér csuda is előfordul).
Előtte precízen megterveztem az útvonalamat, mert én takarékossági okokból gyalog szoktam Budapest belvárosában közlekedni. És mindent, de mindent kaptam, ott és olyat, ami a fejemben volt. Gyerekeknek a társasjátékokat, férjemnek a tegezt és a nyílvesszőket, magunknak a lámpaburát... És hogy a nap vége is tökéletes legyen, a máskor rendre késve induló vonat időben kigördült a pályaudvarról, a csatlakozást elértem Vácon, és tökéletes pontossággal érkeztem meg Nógrádra, a latyakos városból a fehér hóval borított szépséges falunkba.
A többi ajándék amúgy házilag készített, helyben vásárolt, illetve netről rendelt darab (könyvek) lett. Megint készítettem sok mindent, fotókönyvet, fotóalbumot, fotó-montázst, illetve falusiaktól szereztem be dolgokat: mézet Adriéktól (Börzsönyi Nektár), szappant Barbitól, és ékszereket Laurától (Gew-gaw).
Szoktam karácsonyt megelőzően tartani egy kisebb böjtöt, olyasmit, mint húsvét előtt. Most úgy gondoltam, ezt kivételesen nem teszem meg, pedig szerintem a testemnek szüksége lett volna rá, mert az utóbbi időben eléggé sok édességet ettem (ráadásnak a reggeli tornák is elmaradtak). A természet azonban maga gondoskodott a megtisztulásról. Elkapta a családot egy hányásos vírus, amin először Tündér esett át, aztán Kende és én, majd Csillag. Egy-egy nap alatt túl voltunk rajta, de addig minden kijött belőlünk. Nem volt kedvünk semmit enni, az ételnek a puszta említésétől is rosszul lettünk. Nem tudtunk más csinálni, csak feküdni, és nagyjából átaludni/átfetrengeni a napot. Nagyon legyengültünk, és emiatt sajnos a tűzgyújtás is
elmaradt, annyira erőtlennek éreztük magunkat
Az iskolában a sok gyerekem miatt sok szabadságom is van, aminek egy részét nem vihettem át következő évre, hanem kötelező volt kivennem most. Csütörtökre beterveztünk hát Zolival egy budapesti csellengést, egy utolsó ajándékvadászatot, egy adventi vásárbéli hangulatot és egy közös mozit is. Na, ez volt a nap, amikor Csillag lett rosszul, tehát borult minden, itthon kellett maradnunk. Elcsúsztattuk a városi programot egy nappal és pár kilométerrel odébb.
Mihez kezdjek akkor? Egy nappal voltam túl a betegségen, karom-lábam emelni alig tudtam, de rájöttem, hogy ha aznap nem csinálom meg a nagytakarítást, akkor végzetesen elúszom az idővel. Ezért úgy zajlott nálam a takarítás, hogy végeztem egy sarokkal, aztán leültem negyedórára pihenni. Újból nekiálltam egy másik saroknak, megint minimum 15 perc üldögélés. Amikor már képes voltam néhány falatot is lenyelni, kicsit nagyobb erőre kaptam, így tovább tartott az egy lendülettel elvégzett munka ideje, és rövidült a pihenésé. A legjobb akkor volt, amikor elkészült a sokféle zöldségből főtt levesem, amit joggal nevezhetek erőlevesnek (habár nálam a csont kimaradt belőle). Ez után már jóval energikusabban söpörtem, súroltam, porszívóztam.
Pénteken mentünk be végül a városba, de nem Budapestre, hanem Vácra, nem volt adventi vásár, csak sima boltok, és a közös mozizás is elmaradt. De hát ez van. Így legalább a gyerekek délután rendbe tudták hozni a szobáikat, és megcsinálták a tetőtérben a nagyobb takarítást is. Este a lányok együtt még elvégezték az utolsó simításokat az ajándékaikon.
Szép lassan díszbe öltöztettük a házat is. Fenyődísz került az ajtóra, fenyőágak az asztalra, sok gyertya és mécses a nappali térbe. Így vártuk a vendégeinket, mert hogy ettől volt a legeslegkülönösebb a karácsony: együtt ünnepelt egyszerre az egész nagy család!
(Folyt. köv.)
(Ezt az írást karácsonyra kapott illetve adott tárgyak fényképeivel illusztráltam.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése