Olaszország 1. – Hegymászás

Arról volt szó, hogy el se megyünk… Bővítjük a házat, itt a sok befőznivaló, voltunk már Everness-en, megyünk majd Fezen-re, inkább maradjunk itthon, és ő építse a falakat, én meg keverjem a lekvárt.

De őt hívták úgymond túravezetőnek, egyedül nem akart menni, menjek vele én is, és próbáljam meg életem első 4000-es csúcsát. Én? Totál edzés nélkül, úgy, hogy kiránduláson nem voltunk előtte, sőt, idén igazából egyszer sem, és a szokásos reggeli tornáim is megritkultak. Huh… Ráadásul valami nyavalya elkapta Zolit az utolsó pillanatban.

Az úgy volt, hogy két kisbusszal megyünk. Aztán úgy, hogy nyolcan egy kisbusszal. Egy pár 1-2 héttel az indulás előtt mondta le, egy nő 2 nappal előtte, egy másik aznap (!!!) reggel. Autóval indultunk útnak, két baráti pár, és nem bántuk meg, hogy így lett. Megtaláltuk a közös nevezőt a programokban, abszolút tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, még ahhoz a fergeteges sebességhez is, ahogyan ők ketten ki- illetve bepakoltak, sátrat állítottak, reggeliztek…

Éjszaka robogtunk át Ausztrián, és Olaszország északi részén, aminek a nagy részét kómás állapotban végigaludtam. Reggelre értünk a Garda-tóhoz, ahol eredetileg csak rövid pihenőt akartunk tartani, de a tó rabul ejtett minket. 

3 éve már jártunk itt, igaz, pont az ellenkező oldalán, méghozzá életem első via ferratáján. Most az északi helyett a déli vidéken sétálgattunk, méghozzá behatóbban Sirmionéban, ahol az ódon városrészben egy vár is állt. 

Kellemesen meleg volt, sütött a nap, jó volt ráhangolódni arra, hogy most nyaralunk. Sok vízimadarat csodáltunk meg: sirály, kócsag, szárcsa, kacsák, stb.

Ezután még hosszú autósút várt ránk, melynek vége az Aosta-völgy volt, pontosabban egy innen dél felé leágazó kisebb, szűkebb völgy, ahol a három kemping-lehetőség közül a Gran Paradiso-ról elnevezett lett a kiválasztott. Ennek oka: hangulatos faházak, fenyőfák, sziklákról lezúduló vízesések, és a sátrunktól pár méterre zubogó hegyi patak.

Másnap indultunk útnak, 1900 méter magasból. Nagy pakk, ami sok olyasmit rejtett, amivel még soha nem volt dolgom, pl. hágóvas, jégcsákány. 

Nehéz zsák a hátunkon, túrabot a kezünkben. A tervezett szint 800, életem első hegymászásának kb. a fele. Mégis sokkal, de sokkal nehezebben ment!

Az ok valószínűleg a felkészületlenség, a nagyobb teher a hátamon, meg a magasabb hegy. Vánszorogtam, mint egy csiga, megálltam 5 percenként szusszanni. Mindenféle hülye testi tüneteim is lettek, szédülés, hányinger, ha fújtam az orromat, vér jött belőle, meg ilyenek.

Aztán persze sikerült felszenvednem magamat a menedékházig, így végül is megdőlt a saját magassági rekordom, ami eddig 2550 volt (Júliai Alpok): 2735 (Victor Emmanuel menedékház). Ami furcsa, hogy a borzasztóan lassúnak tűnő tempóm nem is volt olyan gáz, abszolút tartottam a legalább 200 méter szint per órát.

A menedékház tele volt szupermenőnek tűnő hegymászókkal: mindenféle mászó-kütyük, napcserzett arcok, kigyúrt testek, stb. Kisgyerekek suhantak lazán, nyugdíjasok érkeztek könnyedén, nők menőztek sportosan, izmosan. Őket látva és a felmászásomat átélve döntöttem úgy, hogy lemondok a másnapi csúcsmászásról.

A társalgó-étkező estére megtelt rengeteg, különböző országból származó túrázóval. Tetszett a kiírás a pultnál: „Nálunk nincs wifi, beszélgessetek inkább egymással!” Így is volt, beszélgettünk meg jót ettünk: zöldségleves (isteni!), (hús) krumplival és karamellapuding volt a vacsora-menü.

Korán feküdtünk le az emeletes priccsekre, mert másnap korán szólt az ébresztő. Négytagú csapatunkból hárman hajnali 3-kor indultak útnak. Én ott maradtam a tömegszálláson, időm nagy részét alvással és napozással töltve. Arra nem számítottam, hogy a magashegyi nap tényleg ennyire tűz, így délutánra már csokibarna lett az arcom és a karom. Az ajkam pedig úgy megégett, hogy utána több mint egy hétig volt hólyagosra felduzzadva.

A magashegyekben nem túl sok a növény és az állat. Eleinte még láttunk fenyőfákat, ahol madarak csicseregtek, aztán már alpesi rétek következtek, színes virágokkal, végül csak a kopár sziklák maradtak. Hegyi kecskéket nem láttunk, mormotafüttyöt viszont sokszor hallottunk. Aztán végre meg is láttuk ezt a nagyon cuki rágcsálót, de a legjobb akkor történt, mikor épp kinéztem a szállás üvegajtaján, és ott szimatolt egy mormota tőlem pár méterre a kinti asztal alatt. Gondolom a morzsákat kereste, megszokhatta, hogy ahol emberek vannak, ott kaja is akad. Amúgy még a kabócákból volt rengeteg, csak úgy zengett a környék a ciripelésüktől.

Meglepődtem, amikor Zoli korán visszatér. Belázasodott, és nagyon vacakul érezte magát. Felkísérte hát barátainkat a gleccserig (3100 m), ott oktatást tartott nekik a hágóvas és a jégcsákány használatáról, majd visszaindult, ők pedig meg sem álltak 3400 méterig. Tehát végül is a Gran Paradiso-t egyikünk se mászta meg (Zoli már járt fent jóval korábban), de senki se bánta, hogy így alakult.

A lefelé út maga lett a könnyed sétagalopp. Semmi bajom nem volt, kirobbanó erőben éreztem magamat, gyönyörködtem végre az út menti tájban, amiben felfelé képtelen voltam. 

Hamar lejutottunk, és délutánra le is autóztunk az Aosta melletti Mont Blanc kempingbe. A névválasztás nem véletlen, és a következő bejegyzésemből majd azt is meg fogjátok tudni, hogy miért.

2018. augusztus