Ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy másik

Ilyen még talán sosem volt velem: megírtam a blogbejegyzés nagy részét, de elfelejtettem neki nevet adni és elmenteni, és az egész elszállt a semmibe. Valószínűleg, mint mindennek, ennek is megvan a maga oka.

Azt egy kicsit bánatos állapotban írtam, mert a gyerekekkel se ment minden flottul (anyai áldozathozatal megkérdőjelezése), valamint több állandó diákom is lemondta az angolozást, újak pedig nem akartak érkezni. 

Érzem én mostanság, hogy már nem annyira az én utam a tanítás, jobban rá kellene feküdnöm az idegenvezetésre, de a „hogyan?” még kérdéses. Miután jól kiszomorkodtam magamat, és megkaptam a megerősítő támogatást a páromtól, elhatároztam, hogy kézbe veszem az irányítást. 

Ki is találtam, hogy miket fogok tenni az ügy érdekében, de nem tehettem meg az első lépést sem, annyira hirtelen és olyan mennyiségben zúdultak rám a lehetőségek. Három tour három egymás utáni napon! (Plusz további kilátások a jövőre.)

 

Tehát (ismét) bebizonyosodott, hogy ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy másik. Ha elvisszük a fókuszt egy dologról, akkor a figyelem, az energia átirányulhat másfelé. Az ajtós hasonlatnál az a kérdés, hogy magától tárul-e ki, vagy mi magunk nyomjuk-e le a kilincset. Azaz mennyire vagyunk urai mi a változásoknak vagy azok csak úgy megtörténnek velünk. Örök dilemma. A lényeg, hogy ugyan a múltban sok időt, pénzt és energiát fordítottam a képzésemre, most tudatos szinten, földi síkon az égvilágon semmit sem tettem, mégis jöttek a csodák.

Az egyik Tour vendége egy USÁ-ban élő, japán származású hölgy volt.

A Corinthia Hotelben találkoztam vele, ami egy elegáns szálloda Erzsébetvárosban.

Ez egy gyalogos túra volt, tömegközlekedéssel kombinálva.

Jól bírta a tempót, úgyhogy rengeteg mindent meg tudtunk nézni.

Bejártuk a Hősök terét, a Városligetet, a Vajdahunyad várával és a Széchenyi fürdővel.

Odafelé is földalattival mentünk, a hangulat miatt, visszafelé pedig busszal, hogy lássa az Andrássy utat.

Megnéztük az Operát és a Szent István Bazilikát kívülről-belülről.

Széchenyi téren, a Lánchídnál megcsodáltuk a budai panorámát.

A Nagycsarnokban körülnéztünk és ott is ebédeltünk.

A 2-es villamossal a Duna mentén jutottunk el a Parlamenthez.

Lementünk a rakpartra a Cipőkhöz.

Az ilyen hosszú túrákat általában a Várban fejezem be, mert ott sok az ember mozgástere.

Esküvő miatt sajnos nem jutottunk be a Mátyás templomba.

Kívülről azért gyönyörködtünk benne és a Halászbástyában.

Sajnos borfesztivál miatt a kapuk le voltak zárva, így a Palotához nem tudtunk lemenni.

A Szentháromság tértől a Tárnok utcán mentünk a Dísz térre és a Tóth Árpád sétányon jöttünk vissza.

Így megcsodálhattuk a kilátást egyik és másik oldalról is, a Dunára meg Pestre, illetve a Budai hegyekre.

A második tour-on sajnos keveset tudtam fotózni, ennek oka pedig a rossz időjárás volt. A túra több mint felét esőben, ernyővel a fejünk fölött tettük meg.

USÁ-ban élő, indiai származású, idősebb vendégeim nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak, ízlett nekik a kürtős kalács, és másnap magyar gasztro-túrára készültek.

A késés, az eső és a koruk miatt velük nem jutottunk át a budai oldalra, csak a pestit jártuk be. Azért elég szép távot megtettünk együtt.

A Bazilikától a Szabadság téren át a Parlamentig, majd a rakparton át vissza a Lánchídig és onnan a Dunakorzón át a Váci utcai szállodájukig.

Öröm, hogy munkám akadt, de üröm, hogy emiatt, nagy szomorúságomra, sehogy sem tudtam megoldani a hosszú futásomat, nem maradt időm a 7-8 km-es távot teljesíteni.

Kétszer azért eljutottam futni. Először Nógrádon, némi almáskerti csalinkázás után a Csurgó forrás célponttal, kb. 4,5 km.

Másodjára a párom kocsival elvitt Aquincumig, onnan futva jutottam haza. Ez volt a rövidebb táv, kb. 3,5 km, gyors futás és kocogás váltakozása, ezúttal 90-30 másodpercenként.

Ezután megint az összes gépen edzettem a sportpályán, a korláton ezúttal 15 mp-ig tartva magamat (a cél ezt mindig növelni). A mozgást még egy lépcsőzéssel koronáztam meg.

Egy sprintet is futottam a pályán, és ámultam, hogy az épp ott testnevelés órán lévő, hetedikes-nyolcadikosnak tűnő diákoknak milyen gyenge az erőnléte (vagy az akarata). 

Több mint a fele nem volt képes (vagy nem akarta) lefutni egy teljes kört, csak poroszkáltak, vánszorogtak. 

Aztán eszembe jutott, hogy én se voltam gyorsabb és ügyesebb náluk, viszont büszkeséggel töltött el, hogy most milyen jó a kondim.

A sportpályán amúgy még kétszer jártam a héten, mind a kétszer pingpongozni, mind a kétszer párost.

Ráadásul mind a kétszer (nem megbeszélve, őket véletlenül ott találva) ugyanazzal a párral.

Először a párommal, pizzaevés után, fagyizás előtt. Miközben ugrálgattam a labda után, táncot jártak a hasamban a kukoricák, gombák és babszemek. Aztán tök sötétben vezettük le a mozgást egy közeli helyen, a Boróka fagyizóban. Ekkor este még egyik kedvenc közös tevékenységünknek is hódoltunk: felváltva választottunk zenéket a youtube-ról, azokat a számokat hallgattuk, énekeltük.

Egyik lányommal pedig egy, a GoBuda bevásárlóközpontban elfogyasztott ebéd után és egy szintén borókás fagylaltozás előtt asztaliteniszeztünk. 

Ezúttal zöldséges rizs és vajas krumpli került a pocakomba.

Ennek a napnak a délutánján nem bírtam magammal, és megint sétára indultam a III. kerületben. 

Felbuszoztam a Testvér- illetve a Táborhegyre, lefelé pedig gyalog jöttem. Kinéztem itt két kis kápolnát.

Az egyiket, a Szent Annát zárva találtam, és sajnos az útról nem is látszott igazán az épület. Csak ezt a szobrot láttam a kertjében (aki felismeri, árulja el nekem, kit ábrázol!)

A Szent Donát kápolna már messziről szembetűnt. A kapun itt is lakat volt, de közel tudtam menni hozzá. Szerintem cuki kis épület.

Budapesten tartózkodva ismét elmentem a Dagályba, kivételesen kora reggel kezdtem, már 7.00-re ott voltam. A 25 méteres medencében teljesítettem a magam által kiszabott távot, ezúttal 1200 métert. Elég fáradt voltam, az aznapi célom csak a táv növelése volt, az idővel nem foglalkoztam. Mégis gyorsabban, könnyebben ment minden.

Ennek kettő oka volt. Az egyik, hogy a táv felét megint szemüveggel, víz alatt tettem meg, és most sokkal jobban ment, mint múltkor, úgy látszik, kezdem elsajátítani a technikát. (Mindeközben sajnos sikerült elhagynom az orr-piercingemet, ami helyett aznap délután nagyon olcsón vettem egy másikat, de igen fájdalmas procedúrával sikerült a pasinak beraknia a helyére.)

A másik, hogy elkezdett esni, először cseperegve, aztán rendesen rákezdve. Szerintem életemben először úsztam úgy, hogy esett az eső. A távolban dörgött az ég, villámlott, én meg bepánikoltam, nehogy kiparancsoljanak minket a medencéből. Ami, mikor megérkeztem, tele volt, a végére másodmagammal maradtam. Kicsit meghúztam a tempót, így ugyanannyi idő alatt sikerült az 1,2 km, mint múltkor az 1,1.

A meleg termálvíz és a forró szauna nagyon jól esett utána. Egy bácsi megdicsért, milyen üdítő látvány vagyok ott a wellnessben. Ami nem nagy kunszt, hiszen aznap nem voltak sokan, olyannyira, hogy a jakuzziban tök egyedül lebeghettem és masszíroztathattam magamat a vízsugarakkal. Ilyenkor a vendégek nagy része férfi, plusz néhány idős néni áztatja, izzasztja magát. Amúgy szinte mindig szóba elegyedek valakivel, leginkább idősebb férfiakkal, szóval a fürdőzés nemcsak magányos meditáció, hanem társas lét is egyben.

Ezen kívül rengeteget gyalogoltam a héten. A túrákon is persze, de például Berkenyén is. A Tiszta Hang 03. számát terjesztettük a Váralja TISZA-sziget egyik kedves idősebb hölgy-tagjával együtt. Bejártuk a falut keresztül-kasul, és mivel ott vannak emelkedők, lejtők rendesen, bőven megvolt a napi szintemelkedés. 

Egy bácsi azt mondta, ő ilyen hülyeséget nem olvas, és behajította a lapot a kukájába. Egy néni szerint pedig ebben a faluban senki sem fog a Tiszára szavazni – efelől azért nekünk volt némi kétségünk.

Verőcén is tettem egy kisebb sétát. A Dunakanyarban szerintem nem ez a leggyönyörűbb település, de utam során azért láttam néhány szép látnivalót. Erről mutatok nektek egy csokor fotót.

Apropó, Verőce. Hallottátok, hogy kisiklott a vonat Magyarkút-Verőce és Szokolya között? Amióta itt élek a Börzsönyben ez már nem tudom, hányadik ilyen eset, de az első alkalom, hogy megsérült valaki, méghozzá kettő MÁV-os. Mi kell még ahhoz, hogy akinek kell, az vállalja végre a felelősséget, és lemondjon? Mondjuk ahogy az ország állapotát nézem, kb. az összes területért felelős vezetőnek távoznia kellene a posztjáról. Itt helyben is olyanok mennek, pl. a suliban, hogy a hajam kettéáll tőle. Személyes (baráti) érintettség miatt erről többet nem írhatok, de annyi álljon itt, hogy az egyik legkártékonyabb ember, akit a föld valaha a hátán hordott, próbál ismét rombolni, pusztító energiáival.

Ha már Nógrádra kanyarodtunk, jöjjön a kert, ahol idén mindösszesen kétszer kellett füvet nyírnom, annyira kevés volt a csapadék.

Lehet, unalmas már, de rendületlenül cukkini terem és körömvirág nyílik a nálam.

Viszont előbukkantak a gombák is.

És, igaz, mint a „magyar narancs”, kicsin és satnyán, de végre beérett néhány paprika. Az íze összehasonlíthatatlanul finomabb, mint a boltié.

Földrajzilag lehetetlennek tűnő dolgot is elkövettem: a hét úgy kezdődött, hogy összekombináltam a Rómait a XIII. kerülettel.

Angyalföldön volt egy programom, a Róbert Károly körúton. (Apropó, Károly Róbert királyunkat igazából nem is így hívták, csak a Karoberto becézés félrehallásából született a nálunk elterjedt név.)

Szuper program volt, tulajdonképpen egy korábbi esemény megismétlése történt, a résztvevők legnagyobb örömére.

A következő bejegyzésben képzeletben a zsidónegyedbe viszlek titeket, elkalauzollak a világ legszebb kávéházába, megosztom veletek egy csodás koncertjegy történetét, valamint megmutatom nektek, hogy azért az a régi ajtó résnyire nyitva maradt.

2025. szeptember