46

Boldog 46. születésnapot magamnak!

Ahogy elnézem, ez is olyan béna lesz, mint az eddigiek, és nem csak az eső, zápor, zivatar miatt. Kellett nekem a nyár kellős-közepén világra jönni! Gyerekkoromban is inkább a névnapomon tartottam zsúrt, mert a vakációra az osztálytársaim elutaztak ide-oda. Mondjuk így meg a széplaki (ezúttal Balaton- és nem Visnye) barátokkal tudtam bulizni. Most meg a július az a hónap, amikor a gyerekeim inkább az apjuknál vannak, a nagyok meg dolgoznak, szóval tök egyedül vagyok most is itthon. (Vasárnap lesz a családi ünneplés, amikorra talán az egész família össze tud gyűlni egy időben, egy helyen.) De ha jobban belegondolok, így is jó szülinapozni, magamba mélyedve, átgondolva ezt a 46 évet. Nyilvánosan teszem, tartsatok velem ti is!

A számok elég durvák, 46 év, 23 költözés. Egy kevésbé zseni matekos is ki tudná számolni, hogy átlagban kétévente költöztem, de ha hozzáteszem, hogy 18 éves koromig egy helyen laktam, akkor még brutálisabb a helyzet. Óbuda, Szeged, Belváros, Budaörs és –Tétény, Érd, Máriahalom-Úny, Széplak-Béc, Balaton-felvidék, Nógrád, hogy csak a fontosabb állomásokat említsem. Sok vándorlás után most már végre megállapodás van ezen a téren.

Az 5 ehhez képest nem túl nagy számnak tűnik, de ha a gyerekeim létszámát nézem, akkor az már nem semmi. Ennyi született, akik szépen nődögélnek, cseperednek, és most már 10 és 19 éves között vannak: egy felnőtt, kettő gimnazista, kettő általános iskolás.

A 3-as szám még kisebb, de ha azt mondom, ennyi volt a házasság, és ugyanennyi a válás, akkor már más a helyzet, ugye? 4 hosszú komoly kapcsolat áll mögöttem, most pedig egy új, friss és ropogós. Vajon sikerül-e kitartani egymás mellett? Mi mindent megteszünk érte!

Tanárnak tanultam az egyetemen, de elvégeztem a life coach képzést is (sőt, Reikit és Prána Nadit is tanultam), valamint média szakra is jártam. Tanítottam általános iskolában, szakközépben és gimiben, több nyelviskolában, és volt sok magántanítványom. Vizsgáztattam, fordítottam, táboroztattam, és voltam fejlesztő pedagógus is. Belekóstoltam a média világába, az újságírásba, rádiózásba, tévézésbe is. Valamint másfél évtizedig főállású anyaként és otthonoktatóként funkcionáltam.

46 évet néhány bekezdésben úgyis képtelenség összerakni, nem is untatlak vele tovább titeket. Legyen annyi elég, hogy a látszólagos kudarcok ellenre én elégedett vagyok az életemmel. A nehézségek kihívást jelentettek, a problémákat mindig megoldottam (vagy megoldotta az élet), ha padlóra kerültem, felálltam, mindig újra tudtam kezdeni. Megmondom őszintén, eléggé büszke vagyok magamra emiatt.

Amikor a gyerekeimnek szülinapja van, mindig emelkedik egy kicsit a zsebpénzük (ami nem sok, annyiszor 100 Ft havonta, ahány évesek épp). Az én „zsebpénzem” vajon emelkedni fog? Ettől a hónaptól 10%-os pedagógus béremelést ígértek, majd meglátom a bankszámlámon, hogy be is tartják-e.

Ami még emelkedni szokott ilyenkor, az a tornagyakorlataim száma. Meggyőződésem, hogy minél idősebb az ember, annál több mozgásra van szüksége. Erre én azt találtam ki jó rég, hogy minden gyakorlatból annyit végzek, ahány éves vagyok. Harmincvalahány évesen kezdtem a rendszeres reggeli tornákat, mától ugye 46-nál tartok, és igen, feltett szándékom, hogy 70 évesen mindenből hetvenet fogok megcsinálni.

A testemmel kapcsolatban amúgy is ellentmondásos érzéseim vannak ebben a fura életkorban, a 40 és az 50 között. A tükör nyilván nem hazudik. Ősz hajszálak, amire hajfesték kerül, egyre több ránc és májfolt, melyekre egyre több smink kell(ene), hogy eltakarja őket, bár egyesek szerint sokkal jobb természetesen. Ezért hát hol sminkelek, hol nem, ahogy épp kedvem tartja, és ez így tök jó.

Most kicsit el is hagytam magamat; nem a mozgásra nem figyeltem oda, hanem a táplálkozásra: túl sok édességet ettem. 2-3 kiló fel is szaladt, a pocakomon is látszik a nassolás. Oké, még így sem érem el a bűvös 60-as határt, és alapvetően több mint elégedett vagyok az alakommal (amiért bőségesen teszek is), de ettől a héttől újra jobban odafigyelek arra, mit és mennyi eszem.

Mégis azért sokaktól hallom, hogy fiatalosabbnak nézek ki a koromnál, és sokszor úgy is érzem magamat. Lendületesen tornázom, kerékpárral járok, kis túlzással akármennyi kilométert le tudnék gyalogolni. Jó példa erre ez a hét, amikor a sporttáborban dolgoztam. Én is tartottam edzést, és részt vettem a feladatokban, játszottam meccseken. Kézilabdáztam, kosaraztam, megtanultam softballozni, de a legnagyobb teljesítményt tegnap hajtottam végre: a diósjenei kalandparkban végigmentem a felnőtt-pályán!

Rohadt nehéz volt! Életem egyik nagy fizikai kihívásának tartom, többször megtorpantam, megfordult a fejemben, hogy feladom, mert egy-egy szakaszhoz nem éreztem magamat elég ügyesnek és/vagy erősnek. (A saját testsúlyos gyakorlatokban mindig is elég béna voltam.) De itt is tovább lendített az erő, ami az életemben hajtani tudott. Erre is tök büszke vagyok!

Még egy szám: 11 éve kezdtem el a blogot, és épp most érte el az oldal a 900 rendszeres követőt. Igazából nem a számokra nyomulok, hiszen nem népszerű tartalmakat osztok meg, mint más, ezres, tízezres követőtáborral rendelkező bloggerek, hanem csak a saját életemet. Nekem ez mégiscsak elismerés, köszönöm, hogy vagytok és olvastok, inspirálódtok!

A nap amúgy egész jól és nyugisan telt, a fogászatot kivéve (még mindig a tavalyi balesetem következményeit nyögöm L). Hazafelé beugrottam a tornaterembe megnézni a táborozó srácokat, erre kaptam ajándék-csokit az egyik tanítványomtól, a fiúk meg elénekelték nekem a „Boldog születésnapot!” dalt. Kibírtam, hogy ne egyem meg az egész táblával! 

Tudom, hülyeség, de ha már számok, idén ezt is megszámoltam: a családomon kívül mostanra 130-an fejezték ki nekem jókívánságaikat. A nap is kisütött, de én nem csináltam odakinn az égegyadta világon semmit. Zéró munka, extra pihenés és kikapcsolódás. Mert ennyi jár a szülinaposnak!

2020. július

Alföld

A héten a sport-tábor annyira elvitte az időmet-energiámat, hogy most egy kevesebb szövegből, inkább több képből álló kép-riportot nyújtok át nektek az Alföldön, pontosabban annak dél-keleti csücskében, a Viharsarokban töltött egy hetemről.

Egy kis faluban, a kedvesemnél volt a főhadiszállás, Békés megye székhelyétől néhány kilométerre, onnan tettünk három utazást Gyulára, Békéscsabára és Szarvasra.

A gyulai utazás hétvégére esett, így több időnk volt a városban barangolni. Ott is aludtunk egy éjszakát, hogy be tudjuk járni a jelentősebb helyeket. (Dávid Apartman, ez itt a reklám helye.)

A szállásunk a tó közelében volt, oda tettünk először egy sétát. A tavon vízi-színpad található, ahol a párom az István a király előadást is látta.

Életemben egyszer tettem röpke látogatást Gyulán, az is volt vagy 25 éve. Akkorról csak a várra emlékszem, ezúttal délután és délelőtt is elsétáltunk ide.

Kevés fotó készült rólam, annál több a látnivalókról. Ez az egyik, ahol egy lovas-szobor előtt állok. A kép csalóka, az időjárás elég változékony volt, a trikóra sokszor felkerült a hosszúujjú.

Gyulán nemcsak vár, hanem kastély is van ,az Almásy. Ott jártunkkor épp felújítás alatt állt, ezért zárva találtuk, de kívülről is szép látványt nyújtott. A park is szép gondozott volt. 

Közel a román határ, a városban van Nagy- és Kisrománváros nevű városrész, és román ortodox templom is. Ez előtt épp egy fiatal pópa sepregetett. 

A városon az Élővíz csatorna folyik át, erre a hídra lakatokat tettek fel a szerelmes párok. Ennek a szimbolikájáról beszélgettünk, és egyetértettünk, hogy nekünk semmi szükségünk arra, hogy bezárjuk a másikat. 

Mutatok nektek egy másik templomot is, ami a szállásunk közelében állt. A tornya az erdélyi templomokra emlékeztetett, de nem véletlenül nem készült róla "egész alakos" fotó: maga az épület rendkívül ízléstelen, modern, kék színre festett volt.

Mostanság több szempontból is újraélem a kamaszkoromat. Átmentünk gyerekbe és hintáztunk egyet a játszótéren. 

Szállodából van Gyulán modern és színes is (pl. Erkel szálló a fürdőnél), meg olyan is, ami idomul a kastély stílusához. Ez előtt egy 48-as emlékmű állt.

Két építészeti stílus jellemző a városra, az egyik a szecessziós, aminek egyik szép példája ez az épület. Ennek a közelében pizzáztunk egy jót. 

A másik a klasszicista, ennek jegyeit hordozza magán a városháza is.

A város híres szülöttje Erkel Ferenc zeneszerző, akinek a szobrát is megtaláltuk az egyik téren.

Íme, egy harmadik fajta templom (késő barokk - kora klasszicista), ami előtt komplett szökőkút-rendszer található. 

Ismeritek a régi viccet arról, hogy "Gyula, hozz egy csabait - Csaba, hozz egy gyulait!"? Bizony, Gyuláról a váron meg a fürdőn kívül a kolbász jut az ember eszébe. Itt a képen csak virtuálisan "eszek" belőle pár falatot. 

A világórán a Föld különböző nagyvárosai voltak feltüntetve. Ki is választottunk párat, hogy melyikeket néznénk meg. Egész jól eltaláltuk, a másik hová utazna. 

Fagyizás előtt lementünk az Élővíz-csatorna partjára, annak mentén gyalogoltunk végig a hangulatos sétányon. 

El sem tudtuk képzelni, a Csiga-parkot miért nevezték el épp így. Aztán megtudtuk, hogy egy spirál (csiga) alakú ösvény vezetett fel korábban egy dombocskára, amit azóta elbontottak. Amúgy is szomorú, hogy a korábban hatalmas park jó részét beépítették, de azért szerencsére maradt nem kevés a természetből, például ezek az óriási kidőlt fatörzsek.

Békéscsaba amolyan közlekedési csomópont volt eddig, ahová érkezik, és ahonnan indul a vonatom, a busz-pályaudvar is itt van a közelben. A vasútállomás épületét szépen felújították, előtte rendezett téren lehet várakozni az átszállásra. 

A kedvesem előre figyelmeztetett, hogy Békéscsaba nem valami nagy szám, és a városnézés végeztével ezzel én is egyetértettem. Persze azért találtunk néhány látnivalót is, ami lencsevégre kívánkozott, például ezt a mártír-emlékművet, Radnóti-idézettel. 

Az első közös sport-programunk a bowlingozás volt. Ha hiszitek, ha nem, én még soha életemben nem bowlingoztam! (Kamaszként Balatonszéplakon tekéztünk, ennyi az össz. gurítós tapasztalatom.) Persze bénáztam is sokat az elején, de a végére sikerült tarolnom is. A párom persze sokkal menőbb volt nálam, de itt nem is az eredmény számított, hanem a felszabadult együttlét, a játék öröme. 

Ez a séta tulajdonképpen egy nosztalgia-időutazás volt a kedvesemnek, aki ide járt középiskolába, itt töltötte az ifjúságát. Ezen a téren is sokat bandáztak, nekem az óra tetszett meg.

A vasútállomástól csak mentünk és mentünk egy végtelen hosszúnak tűnő, egyenes, jellegtelen főúton, és én folyton kérdezgettem, hogy hol van már végre a city, a válasz pedig az volt: hát ez az! Aztán szerencsére következett egy kis sétálóutcás szakasz, itt kattintottam ezt a fotót a társalgó asszonyokról. 

Ez itt már tényleg a történelmi belváros, méghozzá a színház épülete.

A legszebb élményünk aznap talán itt volt, ebben a nagytemplomban. Utólag utánanézve a neve: Páduai Szent Antal Társszékesegyház. Kívülről is tetszetős az épület, 100 éves, neogótikus stílusú, téglaborítású. Belül sem az a csicsás, amit én nem kedvelek a jellegzetes barokk katolikus templomokban, hanem letisztult. Eléggé magával ragadott minket a hely szelleme, ihletett állapotba kerültünk. Kicsit le is ültünk elcsendesülve, mindketten hálát adva azért, hogy egymásra találtunk.

Meglepő módon mégsem ez a legnagyobb templom a városban, hanem az evangélikus, ami egyben Békés megye legnagyobb temploma, és Európa legnagyobb (!) evangélikus temploma, ahová a páromnak személyes kötődése is van. 

Vele szemben áll a másik, kicsi ('téli") templom. A közelükben bukkantunk erre a kis gyöngyszemre. Igazán Réka-stílusú, előjöttek a régi skanzen-emlékeim. 

Békéscsabán élt és alkotott Munkácsy Mihály, természetesen önálló múzeumot is szenteltek neki. 

Különös egyveleg volt az Élővíz-csatorna egyik partján a Csabagyöngye kulturális központ modern épülete (előtte épp egy szabadtéri rendezvény zajlott), a másik parton pedig ez a kiégett malom-épület, előtte egy régi vonattal. 

A harmadik kirándulás során Szarvasra vitt utunk. Itt sajnos nem volt túl sok időnk, ismerősökhöz is voltunk kötve, ezért magából a városból csak annyit láttunk, amennyit az autó ablakából elsuhanva megmutatott nekünk. A Kőrös-partján azért megálltunk egy kicsit, nagyon meg volt áradva a folyó. 

A fő cél azonban az arborétum volt, aminek már a kapuja is igencsak impozáns látványt nyújtott.

A növényparkot árnyas sétaösvényeken lehet bejárni.

Azonban nemcsak növény-különlegességeket látni itt, hanem állatokat is. Mi kék-pávákkal találkoztunk, de láttunk vad-nyomokat is, ők valószínűleg az arborétum eldugottabb részén rejtőznek a látogatók elől.

A "Pepi-kert" régen a Bolza család birtokában volt. 

Számokban: 82 hektáron kb. 1600 növényfaj található meg itt.

Az egyik különlegesség az óriás hegyi mamutfenyő, ami 150 éves, és 36 méter magas. 

Nemcsak az óriásokat volt érdemes figyelni, hanem az ilyen apró részleteket is, mint ez a számunkra jelképes szív alak. 

A kilátó arról volt híres, hogy az égvilágon sehová se lehetett innen kilátni. :)

Sokkal inkább a kikötőnél lévő Bolzai víztoronyból.

A Holt-Körösre nyílik innen szép kilátás. A holtág partja tele nyaralókkal, a vízben úsztak is néhányan. Eljátszottunk a gondolattal, milyen lehet itt üdülni és fürdeni. 

A vízen sétahajó is járt, ha több időnk lett volna, mi is hajókáztunk volna. 

A park egyik legvarázslatosabb pontja számunkra a Tündöklő kövek kertje volt. 

Üreges kövek állnak itt, bennük kerámia-szobrok, mellettük bibliai idézetek. Hozzánk ez szólt leginkább...

Az egyik nagy kő beszélt is hozzánk. Állt ott egy nagy alma is, amelynek tükrébe beletekintve megláthattuk Évát (a férfiak persze Ádámot). 

A Mini Magyarországra nem váltottunk belépőt, de az áttört kerítésen keresztül elég nagy részét beláthattuk. Itt száz hazai épület makettja látható, a szabadtéri vasúti pályán vonatok járnak körbe. 
Ez volt hát a vakáció első hete. Itt csak a látványosságokat osztottam meg veletek, de persze sokkal mélyebb, érzelmi élmények is értek. Ám a blog hiába napló a világhálón, van, ami a személyes szféránkban marad. A lényeg, hogy nagyon boldogok vagyunk. Talán egyszer megosztok majd erről is nektek néhány gondolatot...

2020. július