Elkezdődött a komoly munka az iskolában. Ismerkedés az új diákokkal, csoportokkal, és a teljesen új tankönyvekkel. Beleszokás újra a rendbe: ügyeletek kora reggel és a szünetekben, tízóraiztatás és ebédeltetés, osztályfőnökség. Meg persze az angolórák. Iszonyatosan lelkes kis negyedikesekkel és felvételire készülő nyolcadikosokkal.
Még csak szeptember van, de mi a szülőkkel az értekezleten és a csoportban, a gyerekekkel pedig az osztályfőnöki órán, a szünetekben, valamint chaten már a januári központiról, a februári keringőről, a tavaszi szóbelikről, a júniusi tanárbúcsúztatóról és ballagásról beszélgetünk. Tervezzük, ki kivel fog táncolni, milyen színű legyen a nyakkendőnk, és hogy nézzem ki a tablónk. Azt látom, hogy sokkal komolyabb és összeszedettebb most a csapat, összességében céltudatosabbnak és nyugodtabbnak tűnnek a gyerekek.
Kilenc hónapja nem tartottunk női kört! Ezután kiadtam a kezemből a szervezést, hátha történik minden magától, de persze nem történt semmi. Tavaly december óta kérdezgettek engem a hölgyek, hogy mikor és hol lesz kör. De miért kellek ehhez én? Egyikük kimondta: ha én nem szervezem meg, akkor senki sem. Na de most végre!
Úgy látszik, tényleg én kellettem hozzá, meg az a „rendkívül bonyolult” cselekedet, hogy kiírtam a csoportba egy időpontot és egy helyszínt. Ennek tekintetében Adri is kellett hozzá, aki most már sokadjára bocsátotta a csapat rendelkezésére a jurtájukat. És kellett az a 11 hölgy, aki megjelenésével emelte az est fényét. (Épp tegnap volt Telihold!)
Először a kerti kiülőben indítottunk levendulaszörppel, gyümölcstállal és sós ropogtatnivalókkal, csevegősebb beszédtémákkal. Aztán bevonultunk a jurta melegébe és intimebb terébe. Középen égett a tűz, szerte égtek a mécsesek. Mi babzsákokon, párnákon ültünk és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, immáron komolyabb dolgokról.
Mivel itt mindenki a bizalmas dolgairól mesél, nyilván nem adhatok ki nektek konkrét információkat. De csak hogy lássátok, nagyjából milyen témákat érintettünk: Hogyan kísérjünk valakit a végső útjára? Hogyan hat ránk egy ember vagy állat elmúlása? Hogyan lehet elfogadni, hogy a halállal vége van valaminek – vagy mégsincs vége? Hogyan küzdjünk meg a szorongásainkkal, hogyan lábaljunk ki súlyos depresszióból? Hogyan építkezzünk, újítsunk fel házat egyedülálló nőként?
Váljunk vagy ne váljunk? Mit tűrjünk és meddig? Mennyire vethetjük alá magunkat mások, akár a párunk, akár a gyerekeink akaratának, igényeinek? Mit kezdjünk azzal a férfival, aki nem képes/nem hajlandó velünk kommunikálni? Hogyan újítsunk meg egy válságban lévő kapcsolatot? Hogyan zárjunk le egy válságban lévő kapcsolatot?
Ha már így belelendültünk, rögtön meg is terveztük, hogy az októberi kört egyik nőtársunknál tartjuk a Róka-hegyen. Azt is kitaláltam, hogy ha már egyik motorja vagyok, akkor egyszer nálam is lesz ilyen kör.
Ezen a hétvégén ismét táncházban voltam. Méghozzá a Fonóban, a Táncházak éjszakáján. Meghívtam rá a nagyobb gyerekeimet is, de egyik a munkája, másik a tanulmányai miatt nem tudott jönni. Végül is Csillaggal mentem, de ő, ugyanúgy mint múltkor a Tázlónál, közölte, hogy a moldvai egy szar, és hamar hazament. Pedig ezen a rendezvényen sok különböző tájegység táncaiba belekóstolhatott az ember, én például egy cigány-mulatságba is belecsöppentem a „Pajtában”, a „Színházteremben” pedig felváltva játszottak moldvait és mezőségit.
Én persze a moldvait nyomtam ezerrel. Ez az én zeném, az én táncom. Zsigereimben érzem az ritmust és dallamot. Talán ez az egyetlen tájegység, amelyiknek a zenéjénél az alapot, a ritmust dob adja. Ettől lesz olyan ősi ez az egész. Számomra a moldvaizás olyan, mint egy „diszkó”. Megvan a maga ritmusa, ahogy elkezdjük lájtosan, fokozatosan begyorsítunk, beerősítünk. Kopognak a cipők, dübörögnek a csizmák. Én persze mezítláb táncoltam. Volt szederinda meg édes gergelem, ördög útja és botosánka, volt körtánc, sortánc és páros is.
Két moldvait csináltam végig, a kettő között néztem a mezőségit. Az elején Csillag még megmutatta nekem a mezőségi alapjait, amire folyton tanítgatni akar minket, legyen szó akár a vasútállomásról, akár a teraszról, akár a nappaliról. Nem valami türelmes tanár, mindig rám pirít, hogy ne pattogjak annyira, meg ne forogjak olyan széles ívben. Amikor aztán a profi párok a sok hegedű dallamára táncra perdültek, én már tudtam, hogy szépen ülve maradok a padon, onnan gyönyörködök a pörgő táncosokban, és persze lesem el a további mozdulatokat.
Az óra második felében főleg a legényeseké volt a főszerep, ahol néhány igazán profi előadást láthattunk. Persze nem volt ez egy előre megkoreografált fellépés – aki csak meg akarta mutatni a tudását a többieknek, az mind színre léphetett. Tetszett a fiatalemberek tartása, ereje, ügyessége.
Összefutottunk egy régi széplaki ismerőssel, akivel döbbenten konstatáltuk, hogy utoljára kereken tíz éve találkoztunk. Láttam még két, szintén széplaki fiatalt, meg néhány ismerős arc is feltűnt korábbi táncházakból. De összességében végig egyedül voltam. Igazából ez nem gond számomra, mert ekkora tömegben igazán sosincs egyedül az ember. És én szeretek így nagy csapatban tombolni, lásd. a koncerteket is.
De azért a moldvaiban is vannak páros táncok, és itt megint éreztem annak a hiányát, hogy nem táncpartnerrel érkeztem. A megszokott párok, együtt érkezett barátok, ismerősök egymással táncoltak, a facér fiúk, férfiak meg nyilván inkább a fiatalabb lányokat kérték fel, nem egy majdnem ötven éves nőt.
Azért táncoltam néha férfiakkal is, de most sem szereztem túl jó tapasztalatokat. Nem mondom, hogy én hú de nagy profi vagyok, sőt, de hogy férfitáncosból ritka az igazán jó, ez tény. Volt nagyon erőtlen, volt, aki túltolta, és volt, aki gyakorlatilag semmilyen kontaktusba nem került velem, ami közös táncnál eléggé röhejesen hangzik. Számomra a jó táncpartner erős, de nem erőszakos, irányít, de nem köt meg, felveszi velem a szemkontaktust, mosolyog rám, hogy ne csak táncolni legyen vele jó, hanem emberileg is érezzem magamat jól abban a pár percben, míg egymással vagyunk. Sajnos ezidáig kevés ilyennel találkoztam. Úgyhogy még mindig várok a táncolni szerető és tudó táncpartneremre.
Budapesten pár nagyon negatív benyomás ért. Nyilván tisztában vagyok az élet valóságával, de itt valahogy mindig minden sűrítve van jelen. A zaj, a kosz, a bűz és a negatív emberek. A mi falunknak van három-négy masszív alkoholistája, a fővárosban meg pár perc alatt látsz egy tucatot üvöltözni egymással az aluljáróban. Egy férfi rendkívül agresszív módon viselkedett a párjával a villamoson, megszorongatta az arcát, magához rángatta, rondán beszélt vele. A lány szomorúságát látva legszívesebben üvöltöttem volna, hogy „Ne hagyd, hogy bárki is így viselkedjen veled! Ne tűrd ezt soha senkitől!” Majd eszembe jutott, hányan szenvednek el fizikai vagy szóbeli bántalmazást a párjuktól (nők és férfiak egyaránt!). Fültanúja voltam egy fiatal nő és a nagyapja közti telefonbeszélgetésnek, és eszembe jutott, hány ember sérült totálisan lelkileg.
Amúgy nyugi, egyáltalán nincs rossz hangulatom, De azért persze észreveszem, milyen körülöttem a világ. Az ország-világ eseményei nyilván hatnak rám, ránk is. Például az élelmiszeszek és az energia árának drasztikus emelkedése. Energiával ennél jobban nem tudom, hogy tudnék már takarékoskodni. A melegvizes bojlert még lejjebb állítottuk, hiszen napközben már csak ketten vagyunk itthon Kincsővel. Nem csurgatjuk a csapot, lekapcsoljuk a lámpát és felhalmoztam két télre való tűzifát. Ma vettem végre egy ismerősömtől egy sparheltet, pontosabban a kistesóját, egy teatűzhelyet. Már „csak” el kell szállíttatnom Kisorosziból, így meglesz az alternatívám a gázpalackos sütésre-főzésre. És fűteni, főzni tisztálkodni csak kell.
Mint ahogyan enni is. Még azért jócskán van itt is miből lefaragni, de azért már sokkal jobban meggondolom, mit vegyek és miből mennyit. A boltban folyton elszörnyülködök a kiírt árak láttán és egyre kevesebb vicek-vacak kerül a kosárba. Kettőnknek egyetlen napi vásárláskor kiadok több ezer forintot úgy, hogy nem igazán veszek luxus-cikkeket. Minden nap otthon főzök, én gyártom a tízóraira a szendvicseket. A nógrádi vásárba is inkább azért járok, hogy gyönyörködjek a portékákban, meg beszélgessek az ismerősökkel, semmint vásárolni. Azért persze egy-egy pizza néha belefér, mint például múltkor Diósjenőn, tanítás után, fogászat előtt.
Mivel idén három gimisem-koleszosom van, ezért a pénzem nagy része főleg rájuk megy most el. Így hát a saját kiadásaimból faragtam le. Eddig fizettem azért, hogy tanulhassak és sportolhassak. Most csak ingyenes tanulást és mozgást fogok űzni. Lemondtam az oroszóráimat, idén nem tanulok online kedves tanárommal, Marcival. Jógaórákra sem fogok járni, mert azok is pénzbe kerülnek, pedig nagyon szerettem Berkenyén a tónál edzeni Karinnal. Ezek helyett jövő héttől indul a suliban a kosárlabda illetve Diósjenőn a néptánc, valamint hogy a szellemem se sorvadjon el, beiratkoztam egy online írás-kurzusra. A súlyzó meg a számítógép nem kér pénzt, így is fejlődhet a testem és az agyam.
Ha már tanulás: nagyon büszke vagyok a fiamra! Ahogyan anno Virág munka mellett végzett el egy egyéves tervezői grafikusi, valamint egy féléves rajzkurzust, Kende most a gimnázium utolsó éve mellett belekezdett egy ács-képzésbe! Hétvégente tanulja majd a szakma elméletét és gyakorlatát. Júniusra nemcsak gimnáziumi érettségije, hanem szakmája is lesz.
Múltkor felhívott egy régi kedves női körös ismerősöm, hogy tudnánk-e egymással beszélgetni. Örömmel vállaltam. Majd kérte, hogy legyen ez egy terápiás beszélgetés. Másfél órán keresztül tulajdonképpen telefonos coaching-ot tartottunk. Megtisztelő volt a számomra, hogy rám bízta élete titkait. Visszajelzése szerint nagyon sokat segítettem neki a feldolgozásban és a továbblépésben. Ekkor jött a sugallat: lehet, hogy ez jel? Beindítsam végre a coaching-ot? Főállás mellett, online? Végül is nekem meg ez az egyik szakmám. A gondolat még csak érlelődik, meglátom, mivé forrja ki magát.
Hiába a megnyugvás és
összerendeződés időszaka a Szűz jegye, a szeptember ezután is csupa izgalmat
tartogat. Jövő hétvégén Nógrádon megyenap lesz koncertekkel, utána szüret
felvonulással és bállal, aztán pedig vár rám Mezőkövesd.
2022. szeptember
