Ciprus 2. - Lefkara és Aiya Napa

Ébredés után az volt az első dolgunk, hogy kerestünk magunknak egy nagyobb élelmiszer-boltot. Miután itt bevásároltunk, a lépcsőn ülve Zoli megitta a kakaóját, Réka meg a joghurtját. (Ez nálunk a szokásos leosztás.) Ekkor hirtelen légvédelmi szirénák szólaltak meg. Értetlen fejünket látva egy idősebb hölgy elmondta, hogy most van Ciprus török megszállásának 45. évfordulója.

Ezt a szigetet (Máltához hasonlóan) a történelem során gyakorlatilag mindenki megszállta. A XX. században brit gyarmat volt, aztán a görögöké lett, de számottevő volt rajta a török lakosság is. A törökök szerint görög puccs történt és erre reagálva részükről önvédelem, a görögök szerint erőszakos török megszállás. A lényeg, hogy az ország 1974 óta két részre szakadt, egy északi független török köztársaságra, amit a mai napig csak Törökország ismer el, illetve egy déli görög részre, ami ma már az EU tagja.

Erről még a folytatásban fogok írni, a mi napunk viszont hosszú sétával folytatódott. A város utcáin kóborolva végül eljutottunk a Salt Lake-hez.

A tó csücskében először az Aquadukt-ot néztük meg. Ez egy hatalmas, római vízvezeték, ezen keresztül szállították a vizet az ókorban a városba. 

Itt megreggeliztünk, aztán útra keltünk, mondanom sem kell, hogy kánikulában.

Ciprus Afrodité szigete, állítólag itt bukkant elő a habokból a szerelem istennője. Róla nevezték el az ösvényt, ami sűrű nádason keresztül vezetett ki a tó partjára.

Mondják, hogy ez a rózsaszínű flamingók gyülekező-helye, ehhez képest belőlük egyetlen példányt se láttunk, csak csigaforgató madarak röpködtek fölöttünk.

Ezután a közeli főúthoz mentünk ki, naivan azt gondolva, hogy majd szépen stoppolunk, valaki meg úgyis felvesz. Hisz így volt ez Madeirán is. Hát itt nem, a sok próbálkozás alatt senki sem állt meg nekünk. Máltán pedig mindenhová busszal mentünk, annyira jó volt a helyi „Volán” – itt annyira az sem. 

Egy és negyed órát várakoztunk a reménytelenségtől elgyötörve a tűző napon, mire végre jött egy busz, és, átszállással ugyan, de elvitt minket Lefkará-ba.

A falucska kárpótolt mindenért. Nagyon hangulatos kis kézműves település, amolyan Szentendre stílusú, szák sikátorokkal, girbegurba utcácskákkal. 

Az utcákban pedig a helyi kézművesek termékei: csipkék, hímzések, ötvös-munkák, ezüst-holmi, kerámiák…

A házak szorosan egymás mellett, a spaletták élénk színűre (leginkább kékre) festve, lábunk alatt kő, fejünk felett erkélyek.

Érdekesség volt a sok hatalmas agyagedény, amelyekben vagy olíva-olajat, vagy bort tároltak.

A templom ezúttal sem maradt ki, itt a Szentkeresztről nevezték el. És persze mecset is volt, a békés együttélés jegyében.

Megebédeltünk egy hangulatos kis étterem kerthelyiségében, ahol, minő döbbenet, rövid ideig enyhén esett az eső! (Ciprus nagyon száraz és eléggé kopár vidék, április és november között nem jellemző a csapadék.) A szigeten a kisebb utakon pici buszok járnak, amik ingyen elvisznek minket a nagyobb buszokhoz.

Amikor hosszas utazás és séta után végre visszajutottunk az apartmanba, lefoglaltuk a szállást a következő napokra, és megterveztük, melyik nap hová menjünk.

Másnap pl. Aiya Napába, ami igazából egy üdülő-település, hosszan elnyúlva a tengerparton. Mi azonban a központjánál szálltunk le, és onnan tovább buszoztunk Capo Greco felé.

A sétaút első fele természetesen sokkal jobb volt, mint a második, mivel először melegben mentünk lefelé, aztán meg forróságban felfelé. Viszont megérte, mert eljutottunk Ciprus legdélkeletibb csücskébe.

A tenger mélykék meg türkiz volt, hol egy öböl, hol egy szikla, némelyen katonai támaszpont emlékeztetett arra, hogy itt azért a mélyben forrnak az indulatok. 

Az egyik részen megmártóztam végre a tengerben, és felavattam vadiúj szervetős kalocsai bikinimet. 

Annyira pusztítóan meleg volt, hogy aztán egészen a buszmegállóig fürdőruhában gyalogoltunk. 

Fentről néztük, ahogyan a Kék Lagúnába egymás után érkeznek meg a turisták özönét szállító hajók (köztük egy kalózhajó is). A lehorgonyzó hajókról aztán az emberek sorra ugráltak a hűsítő tengervízbe.

A központba visszaérve a kolostort zárva találtuk, mellette viszont egy szép, ikonokkal díszített kőfalat. 

Itt egy tájház-szerűséget is megnéztünk, ami előtt mi más állhatott volna, mint Ciprus egyik nemzeti jelképe, egy csacsi.

A főúton fagyiztunk, és meglátogattuk Flinstone-ékat Frédi és Béni étterme mellett kisétáltunk a tengerpartra, ahol pihentünk, és néztük a hullámokat.

Larnacába érve, miközben vártunk az átszállásra, a homokos strandon is elidőztünk egy kicsit. 

Itt végre Zoli is megfürödhetett. (Ő hallássérült, és emiatt nem tud jól úszni.)

Az Intercity busz aztán elvitt minket a fővárosba, Nicosiába. Vagy Lefcosába? Cipruson az a vicces, hogy a legtöbb városnak minimum kettő (néhol három) neve van, és sose tudod, melyiket használják épp.

És most Nicosiát fogom, ahol a busz a központi végállomáson tett le minket, innen a szállásunk kb. 10 percre volt gyalog. A régi városfalon belül, ódon sikátorban, hangulatos környéken. Tony the place to stay – ilyen hülye nevet adtak a panziónak, de mi megkedveltük.

Némi pihenés után még kicsit belevetettük magunkat a belváros éjszakai életébe: sétáltunk, kirakatokat néztünk, fagyiztunk, majd holtfáradtan dőltünk ágyba.

A következő bejegyzésben részletesebben bejárjuk a fővárost, és Észak-Ciprust is bemutatom nektek.

2019. augusztus

Ciprus 1. - Debrecen, Larnaca

Vacakul indult a nyár… 

A balesetemről már többször is írtam, nem is részletezem most. A hangulatomról meg csak annyit, hogy júniusban rám tört a totális szenvedés, és folyton arról panaszkodtam chat-en Zolinak, mennyire szar nyár lesz ez így.

Aztán jött egy hirtelen kósza gondolat: utazzunk el kettesben valahová! (Hátha attól visszatér az életkedvem.) De hová? Ő Németországból ontotta az ötleteket, én innen Magyarországról. Ahová olcsó repjegyet leltünk, ott brutálisan drágák voltak a szállások. Ahol viszont emberi áron találtunk volna szállást, oda a távolság okán a repjegy volt drága.

Egyszer csak a felmerült Ciprus. Az ötletet a pelikan.hu és a booking.com is támogatta. Már csak a gyerekeket kellett megoldani. Akik elvileg az apjuknál töltötték volna a nyár nagy részét. Aki viszont elutazásunk előtt pár nappal (mire már megvolt a repjegy és lefoglaltuk az első szállást is) közölte, hogy ő amúgy most kimegy külföldre dolgozni, a csajokat meg tegyük, ahová tudjuk. Szerencsére tudtuk, méghozzá ex férj új barátnője (tudjátok követni?) és Nagymami segítségével. (Ezúton is ezer hála és köszönet nekik!)

De hogyan kerültek debreceni fotók a ciprusi beszámolómba? Hát úgy, hogy a „cívis városból” indult a repülőnk! Úgyhogy először szépen elvonatoztunk Debrecen city-be, ott eltöltöttünk egy napot, majd másnap reggel röppentünk tovább a Földközi-tenger vidékére.

Az a napunk érdekesen telt, főleg ami a szállásunkat illeti. Lefoglaltam egy hostelt, amit eleve alig találtunk meg, és ahová megérkezvén recepcióst nem találtunk, csak különböző külföldi fiatalokat (jordán, orosz, angol), akiknek fogalma sem volt semmiről. Úgy döntöttünk hát, hogy ott hagyjuk a cuccunk nagy részét, és nyakunkba vesszük a várost.

Kb. 20 éve jártam életemben egyszer Debrecenben, de rögtön megrohantak az emlékek, ismerős volt a nagyállomás, a villamos, és a református templom is. Végigsétáltunk a széles főúton, megcsodáltuk a szépen felújított főteret, és több gyönyörű szökőkutat is láttunk.

Aztán kivillamosoztunk a Nagyerdőhöz, ahol először a tónál sétáltunk, majd elmentünk az állatkertbe. Láttunk pingvin-etetést, jártunk Nyuszi-falván, megcsodáltuk az állatok királyát, és Zoli még egy madár-röpdébe is becsalogatott. 

Az állatkert amúgy nem volt akkora szám, mint 3 éve a nyíregyházi, ráadásul szép lassan beborult, majd szakadni kezdett az eső. A zuhét a pálmaházban vészeltük át trópusi növények és hüllők társaságában.

Amikor enyhülni kezdett az eső, tovább indultunk, de annyira lehűlt a levegő, hogy inkább mozizás mellett döntöttünk („Szerelem második látásra”). 

Vásárlás után visszatértünk a szállásra, ahol megint egy csomó külföldi volt (tök mások, mint korábban), és végre a recepciós is felbukkant. Egy egyiptomi srác, aki közölte, hogy túlfoglalás történt (???), de felajánl nekünk egy airb’n’b lakást. 

Ez is a belváros kellős közepén volt, ahol a galérián tölthettük az éjszakát, igaz, hajnaltájban megjött az igaz lakó az alsó szintre, de ennyi izgalom után ezt is túléltük.

Úgyse sokat aludhattunk, hiszen fél 4-kor már kelnünk kellett. Sötétben gyalogoltunk ki a nagyállomáshoz, onnan busz vitt minket a reptérre. Rendhagyó módon úgy döntöttünk, hogy merészek leszünk, és nem viszünk magunkkal nagy csomagot, hanem kis hátizsákkal vágunk neki az egyhetes nyaralásnak. Ennek persze anyagi oka is volt: nem akartunk sok pénzt fizetni a plusz poggyászért, csakúgy, mint az egymás melletti ülőhelyekért sem.

Vajon mit fog még kitalálni jó öreg WizzAir barátunk, hogy lenyúlja az olcsó jegyre rákattanó gyanútlan turistákat? Ennek előnye is volt, villámgyorsan bejutottunk a váróterembe, a repülőn pedig megismerkedtem egy kedves párral, akikkel sokat beszélgettem a kevesebb mint 3 órás út során.

Larnacában, Ciprus tengerparti nagyvárosában landoltunk. Az útlevél-ellenőrzés igen érdekes volt, de végül szerencsésen túljutottunk a biztonsági ellenőrzésen.

A reptérről busszal mentünk a központi busz-állomásig, onnan pedig térkép és GPS segítségével találtuk meg a szállásunkat, ahová jócskán kellett még gyalogolnunk a parttól.

Ez egy inkább modernebb jellegű üdülőváros, de azért láttunk régi épületeket is szép számmal.

Az apartman felé sétálva rögtön láttunk néhány jellegzetes ortodox templomot, illetve mecsetet. (Ennek a kettősségnek az okáról a következő részben fogok írni.)

Az egyik templom mellett egy barlang-kápolnát találtunk, a másiknál egy temetési szertartásba csöppentünk.

A szálláson, amit szintén nehezen találtunk meg, leraktuk a cuccokat, elfoglaltuk a szobánkat, a kedves tulaj friss gyümölcsökkel fogadott minket, és nemcsak a dinnye, de a hideg zuhany is lehűtött minket.

Cipruson ugyanis rettenetes volt a meleg, és ez az egész hétre végig így is maradt. 35-40 fokban, tűző napsütésben jártuk körbe a szigetet.

Első nap csak Larnacát, ahol még számos templomot néztünk meg kívülről (innen szebbek voltak, régi kő-épületek), illetve belülről (nekem kicsit túl sok volt az ikon, az arany, a díszítés, és furcsa az ikonok csókolgatása is).

Amikor aztán, immár nagyobb pakk nélkül, újra lesétáltunk a partra, végiggyalogoltunk a tenger mentén húzódó sétányon.

Megnéztük a fő teret, a hajókikötőt, a szabad-strandot (Cipruson mi egyáltalán nem láttunk fizetős strandot!).

Ezután bementünk egy erődbe, képzeletben pedig visszautaztunk jópár évszázadot a középkorba. 

A szomszédos minaretből müezzin éneke hívott esti imára. A legkülönösebb élmény aznapra nekem az volt, hogy bejuthattam egy mecsetbe. 

Fel kellett venni egy, a fejet és a teljes testet takaró köpenyt, és így szemtanúja lehettem egy iszlám szertartásnak.

A legszebb látnivaló aznap talán a Szent Lázár templom volt, díszes toronnyal, boltíves árkádsorral.

A tartalmas és fárasztó nap végén korán feküdtünk le, tudva, hogy ezután új kalandok várnak ránk. Például a Sóstó, Lefkara, Aiya Napa és Capo Greco. Ezekről majd a következő posztban írok nektek.

2019. augusztus

Most akkor vakáció vagy sulikezdés?

Olvasom az egyik női közéleti szereplő oldalán, hogy a fia mennyire kiakadt az iskoláról szóló reklámok miatt. Hogy miért kell neki az iskolával foglalkoznia, amikor még három kerek hét van hátra a suli-kezdésig. Az egy dolog, hogy ha nem nézne tévét, akkor nem bombáznák őt ilyen reklámokkal, de tény, hogy nemcsak a tévéből ömlik az „Ugye te is várod már a sulit?” vagy a „Készülj örömmel az iskolakezdésre” című szöveg, hanem plakátok, bolti akciók sokasága szól arról már augusztus elejétől (sőt, én már július végén láttam ilyet!), hogyan kell és érdemes felkészülni az iskolakezdésre. Ez az augusztus eleji időpont a szeptember eleji tanévkezdéshez képest legalább annyira idegesítő, mint októberben „Jingle bells”-t hallgatni és karácsonyi díszeket látni a plázában, vagy februárban csoki-nyuszit levenni a boltok polcairól.

Egyértelmű, hogy az egész a pénzköltésről szól. A reklámok kevésbé a gyereket célozzák, sokkal inkább a legérzékenyebb réteget: a szülőket. Aki MINDENT meg akar adni csemetéjének. Ezért vásárol összes sok haszontalan vicket-vackot már a babavárás idején, és ezért fosztja ki a papír- meg a ruhaboltokat iskolakezdéskor. A gyereket annyiban befolyásolják ezek a reklámok, hogy mindenképpen jégvarázsos táskát akar majd sok tízezerért, vagy pókemberes tolltartót a sima borítású sokszorosáért. Most olvastam egy statisztikát arról, hogy az iskolakezdés egy gyereknél kb. 100.000 forint lehet, ezért ajánlják X bank „kedvező” hitelét. Szerencsétlen szülő meg kölcsönt vesz fel a bankból, hogy MINDENT megkapjon az a gyerek.

1. Egy gyereknek nem kell mindenből új, jó a használt táska és az örökölt ünneplő cipő is. Lehet csereberélni rokonok, barátok közt, vagy rendezni egy falubéli bolhapiacot. 2. A kisebb testvérek sok mindent megörökölnek a nagyoktól. Több gyereket is kiszolgálhat egy tornapóló vagy egy tolltartó. Nem kell, hogy szuperhősök meg Disney-figurák legyenek rajta. 

3. Ügyes kezű anyukák, apukák, nagyobb gyerekek varrhatnak tornazsákot, barkácsolhatnak íróasztalt, készíthetnek füzettartó mappát vagy asztali ceruzatartót. 4. Ha rendre szoktatjuk a gyereket, akkor nem tünteti el a festékkészletet, nem hagyja el az uzsonnás-dobozát, és vigyáz a vonalzóira. Tehát ezeket évről évre újra használhatja.

Én tehát töredékét fogom az iskolakezdésre költeni, mint amit a bank kihozott statisztikaként, pedig 5 gyerekem van. Megörökölték egymástól a ruhaneműket, megőrizték a tavalyi eszközeiket, satöbbi. Csak a fogyóeszközöket (rajzlap, ragasztó, stb.) kell pótolnunk. Egy valamit nem tudtunk kiküszöbölni, Csillag lábának brutális növekedését. Három cipőjét nőtte ki nyár alatt, már 41-es a lába, nem tud örökölni a 36-os lábú (18 éves) nővérétől, ez lesz tehát a legnagyobb költség. 

Azért jövő héten elmegyünk garázdálkodni a papírboltba, veszünk néhány apróságot, de ez nemcsak vásárlás, hanem maga az élvezet-kategória, méghozzá nekem is. Én legalább annyira imádom az ilyen kütyük közötti böngészést, mint a lányok. Lehet, hogy ez a véremben van, dédszüleimnek ugyanis papírüzletük volt Szekszárdon („természetesen” elvették tőlük államosításkor…).

Egyébként én azt veszem észre, hogy a gyerekeim önkéntelenül is kezdik magukat valamiképpen ráhangolni a sulira. Többet olvasnak és kézműveskednek. Pakolásszák a cuccaikat. Nálunk eleve felturbózódott most a holmik átnézése, mivel a három legkisebb lányom visszacsinálta a régi szobabeosztást, és ennek kapcsán rengeteget selejteztek, pakolásztak. Adott volt tehát, hogy mindeközben átnézik az iskolai cuccaikat is. Nem kényszerből, szívesen tették. Miközben rendeződött a tér, úgy rendeződtek ők is belül.

Amikor megkérdeztem, hogy várják-e a sulit, a három „kis”lányból kettő egyértelmű nemmel válaszolt, és a harmadik se volt extra-lelkes. Tudják, hogy ez van, ezt kell elviselni, ez az ára annak, hogy dolgozhassak, pénzt keressek, megéljünk és kész. Persze jobb szeretném, ha a puszta eltűrés némileg élvezetes tanulássá és együttlétté változna, de természetesen nincsenek illúzióim sem.

Érdekes, a két kisebb egész vakáció alatt egyetlen osztálytársával sem találkozott. Csillag is talán csak egyszer ment át egyik barátnőjéhez. Engem ez nem zavar, mert a vakáció nekik az az időszak, amikor a régi barátaikkal tudnak találkozni. Sokat költöztük, sok barátot hagytak ott különböző falvakban. A távolság miatt csak a szünidők során van arra lehetőség, hogy elmenjenek hozzájuk, vagy ők jöjjenek hozzánk.

Van, aki izgalommal, és van, aki félelemmel néz a következő tanév elébe. Kincső tűkön ül, hogy végre angolt tanulhasson, mert ugyebár én leszek az angol tanár néni, és az úszásoktatást is izgalommal várja, de zongorázni már nem akar. Tündér mostantól informatikát is fog tanulni, remélhetőleg legalább annyit fejlődik majd írásból-olvasásból, mint tavaly, viszont az úszás miatt nem repes az örömtől. 

Csillag már most be van tojva a felvételitől, ami persze tutira sikerülni fog neki, viszont a fuvolát Fruzsi néni távozása miatt abba akarja hagyni. Kende célja, hogy mindenből átmenjen jövőre is, ne legyenek komolyabb balhéi a kollégiumban, és mindketten kíváncsian várjuk, hogyan alakul át az eddigi abai modul-rendszer „epochális” rendszerré. Virág parázik a matek_modultól, év végén pedig érettségizni illetve, ha az egyetem mellett dönt, akkor felvételizni is fog. 2020-ban két lányom is ballagni fog, egyik általános iskolából, másik gimnáziumból.

És hogy számomra mit tartogat még ez a tanév? Úgyis megtudjátok, hiszen meg fogom nektek írni a blogba.

Addig is: gyerekek, eszetekbe se jusson a suli, élvezzétek még ezt a két vakációs hetet! Mi tanárok már szerdától megyünk az iskolába, és előkészítjük nektek a terepet.

2019. augusztus