A Szűz jegyében

Amikor a Nap a Szűz jegyébe lép, azt én valahogy minden évben egyre nagyobb megnyugvással és egyben lelkesedéssel élem meg. Augusztus elején-közepén nekem már sok lesz a melegből és a tűző napsütésből, az energiaszintem egyre csökken, nem sok mindenhez van kedvem és erőm, egész nap nem tudok más csinálni, csak punnyadni. Ámde amikor elérkezik augusztus huszonvalahányadika, akkor valami átkattan bennem, újra lendületet kapok. Készülök a sulira, tervezgetem az életemet – és rendezem magam körül a teret.

A tér rendezése az iskolára is vonatkozik. Nagyon szeretem a tanévkezdés előtt pakolgatni a termünket! Tavaly egyedül voltam erre, idén viszont nemcsak rám hárult egyedül ez a feladat, akadtak segédeim is. Bejött az osztályomból két lány és két fiú, valamint a párom és a legkisebb lányom is. 

Egy óriási szekrényt ürítettünk ki, és tüntettünk el a sarokból, a megmaradt szekrényeket öntapadós tapétával borítottuk be (a rönk-mintát az osztállyal szavaztattam meg). A sarokba egy szép terítővel leterített szentély került. Így némileg tágasabb lett a tér, és mindenképp otthonosabb a hangulat.

De térjünk rá a házunkra, aminek egy nagy hibáját a nagy nyári zivatarok idején tapasztaltuk meg. Az utcának pont a legalacsonyabb részén van telkünk, tehát az esővíz balról is, jobbról is épp a kapunk előtt gyűlik össze, majd beárad a kertünkbe, és lezúdul a házunkhoz. Csak reménykedünk benne, hogy nem süllyed meg emiatt a ház. A kedvesem most azon töri a fejét, hogyan és hová lehetne ezt a rengeteg vizet elvezetni, hogy megússzuk szárazon. 

A pince nem úszta meg, egyszer sikerült beáznia úgy, hogy az alját utána több centi iszap borította. Az egy dolog, hogy micsoda szag volt ott bent napokig-hetekig, de amit a földön tároltunk, az szépen szét is ázott. Az áradat áldozatául esett rengeteg könyv, amik pedig még anno a jurtás időszakot is túlélték. A gyerekkönyveket ugyanis ideiglenesen még a pincében tároltuk, ami öreg hiba volt. A sok pöttyös és csíkos könyvem odalett, amik végigkísérték ifjúságomat, és bíztam benne, hogy majd az unokáim is olvasgatni fogják őket. Hát ezeket már nem, szinte mind az enyészeté lettek L

Sajnos kicsit későn, de végre cselekedtem, és vettem egy használt polcot. Tegnap óta a lépcső alatti kuckóban áll, gyerek- és ifjúsági könyvekkel megrakodva. Még napokig füstölni kell itt, hogy eltűnjön belőlük az ázott szag. Viszont újra átlátom a könyveinket, minden rendszerben van.

A Szűz jegy nagyon kedvez a pakolásnak, selejtezésnek, rendrakásnak. Ezt a hullámot meglovagolva csináltunk egy jó nagy selejtezést. A gyerekszobák a tetőtérben így sokkal szellősebb és átláthatóbbá váltak.

Ha szeptember, akkor lomtalanítás! A helyi „imádott” hulladékkezelő cégnek köszönhetően a lehető legbonyolultabb módon. Nem úgy van ám, hogy kiírják, lomtalanítás ekkor meg akkor, oszt viszik, nem ám! A cég honlapján ki kell tölteni egy igénylőlapot, meg kell becsülni, mennyi lomunk van. (Honnan a búsból tudjam én megsaccolni a köbmétereket?)

Továbbá: valakinek itthon kell maradnia, érkezés valamikor reggel 7 és déli 1 óra között, addig egy valaki a családból nem dolgozik, hanem a házban malmozik, hogy aláírjon egy papírt, hogy elvitték a lomokat. (Minek?) Előre megírták, mit visznek el, és mit nem, de aztán csak itt hagytak dolgokat. Mert sok. Mert ilyen meg olyan anyagból készült. De azért „van annyi pénz”, hogy ők elvigyék… Dühítő! A lényeg, hogy a tulajdonos és az előző bérlő rengeteg cuccától sikerült megszabadulnunk, és ez igen felszabadító érzés.

A korábbi mobil komposzt-vécénk megszűnt létezni! Az eddig holmikkal telezsúfolt budit végre használatba tudtuk venni. Azt nem mondom, hogy varázslatosan szép lett, de legalább rendezett és jól használható. (Plusz információ azoknak, akik nem régóta olvassák a blogot: környezetvédelmi okokból immáron tíz éve tudatosan nem használunk hagyományos angol-vécét!)

Ebben az apró helyiségben találtunk konyhapultot és konyhabútor-ajtókat. A párom fel is szerelte őket, így ha nem is szebb, de kényelmesebben használható lett a konyha. Lett több lerakó-felület, és tisztábban tarthatók az edények.

A kedvesem fából és tetőcserepekből összeeszkábált egy postaládát is; már csak azt kell kiötölnie, hogyan rögzítse a gyenge drótkerítésre a nehéz dobozt.

Hátra van még a téli ruhák-cipők átnézése, amit nemsokára meg kell ejtenünk, hiszen állítólag a héten megérkezik az ősz, aztán ahogy a Börzsönyt ismerem, nemsokára jönnek a fagyok is. Reggelente már így is fázik a kezünk, ahogy kerékpáron gurulunk lefelé a lejtőn a suliba menet. (Bezzeg mikor hazafelé a dombra toljuk fel a bicajt, akkor izzadunk rendesen!)

Ha már télre készülés, akkor tűzifa-projekt, utolsó fejezet. Van nekünk ugye egy nagyobb fatárolónk a bejárat közelben, kerítés tövében, jól megrakodva fával. Azonban az épp aktuálisan használt fa-kupac a teraszon áll. Jó is az, ha esőben-hóban nem kell kibotorkálni a nagy tárolóhoz, hanem az ember csak kilép a teraszra, és behoz pár hasábot. 

Volt itt néhány jó nagy farönk is, a párom ezeket felhasogatta, a fát Kende felkupacolta, most már tényleg 100%-os készültségben várjuk a fűtés-szezont. Az eddigi kupac a nyugati oldalon állt, ahová sajnos a hevesebb eső néha becsapott. Most a fa átkerült a teljesen száraz déli oldalra. 

Emiatt a teraszt is átrendeztük. Arrébb került az étkezőasztal, ahol még ezen a meleg kora-őszön kint tudunk enni.

Ha már kijutottunk a teraszra, térjünk rá a kertre, ahol az utolsó betakarítások zajlanak. Az idei termés röviden szólva pocsék volt. Persze ha jobban átgondolom, azért valami csak volt, termett itt retek, többféle saláta, de a tökfélék területén siralmas volt a helyzet: folyamatosan szép sárgán virágzottak, de alig néhány termést tudtam róluk leszedni.

A kertben a legszebbek a körömvirágok és a büdöskék; ha már a kártevőket nem igazán riasztották el, legalább mindig díszíti valami az ágyásokat meg a vázákat.

A paradicsom egyik fele nemhogy nem érett be, de egyáltalán nem is virágzott. A másik felén szép nagy termések vannak, de a nagyja még mindig zöld. Eddig néhány pirosat tudtunk csak leszedni. Paprikából alig pár szem lett. L

Próbálom elemezni az okokat: a száraz és szeles április, az esős és szeles június, a vacak talaj, valamint a kései palántázás és kiültetés mind ludasak lehetnek az ügyben.

Mindezek ellenére nem panaszkodom, mert lett nekünk zöldségünk máshonnan. Például az egyik szomszédunktól, de az ő történetéhez vissza kell mennünk időben egészen decemberig. Karácsony előtt nagyon sok élelmiszer-csomagot kaptunk nagycsaládosként, a végén már úgy éreztünk, ezt szinte meg sem érdemeljük. Jött az ötlet, hogy ha kapunk, akkor adjunk is. Kerestünk egy nehéz anyagi körülmények között élő embert a faluban, telepakoltunk egy nagy dobozt élelmiszerrel, és titokban odacsempésztük hozzá a csomagot. Utólag jött rá, hogy mi voltunk a titokzatos adományozók, így cserébe hozott nekünk körtét, paradicsomot és zöldbabot.

Persze ettük nyersen meg főzeléknek is, de aztán különbözőképpen dolgoztam őket fel. A paradicsom ment a lecsóba (szó szerint), a körtéből kompót lett, a zöldbab a fagyasztóba került. Tettem még el fejtett babot is. 

A mélyhűtőbe idén is raktam el a szokásos zöldség-csomagokat, de ezekhez mindent a piacon szereztünk be, ugyanis gyökérzöldség idén nálunk nuku. A csomagokba sárga- és fehérrépa, karalábé meg zeller került. 

Ha már karalábé: a sajátjaim siralmasan kicsik lettek, a karfiolnak meg csak levele nőtt, virága semmi.

Amiből viszonylag sok lett, az a hagyma, fel is szedtük, nem is kellett a lecsóhoz venni semennyit.

Paradicsomot meg paprikát viszont igen, be is főztünk egy jó nagy adagot. Paprikából kaptunk még anyósomtól finom alföldi piros kápiát is.

A ringlónk leérett, a szőlő már lilul és édesedik, Almáskertben mindenütt lehullott almákat szedegetünk úton-útfélen. 

De csereberéltünk is már almát: régi ágyért kaptunk cserébe egy adagot. 

A mogyoró egyre nagyobb intenzitással potyog a bokrokról, szedjük is, a dió viszont még a fán érik fent.

A gyógynövény-szezon nálam véget ért. Amit a kertből be lehetett gyűjteni, azt begyűjtöttem. Folyamatosan szedtem, csokorba kötöttem őket, aztán mikor nagyjából megszáradtak kint, felapróztam, lemorzsoltam őket, és bent kosarakban tovább szárítottam. 

A teljesen száraz gyógy- és fűszernövények most befőttesüvegben várják, hogy télen tea készüljön belőlük, vagy beleszórjam őket az ételbe. 

A cserepes növények maradtak, így most is frissen szedhetem a bazsalikomot, mentát vagy a kakukkfüvet.

Hullanak a cseresznyefa levelei, egyre vastagabb az avar. Vettünk egy csomó virághagymát, rengetegféle krókuszt, nárciszt, jácintot és tulipánt. Októberben duggatjuk el őket a földbe, remélem, hogy kora tavasszal színes virágok pompáznak majd a kertben. Szintén októberben szántatjuk majd fel az új veteményes-részt, de erről úgyis beszámolok majd nektek. 

 

2020. szeptember

Balatoni nyár

Az előző bejegyzés végén már utaltam arra, hogy meglepetésszerűen lett rendes nyaralásunk (is). Hogyan? Hát úgy, hogy: NYERTÜNK! Bizony, a családunk a nagycsaládos egyesület jóvoltából (pontosabban hazánk legismertebb és legvagyonosabb gázszerelője támogatásával) lehetőséget kapott egy balatoni nyaralásra.

Pénteken jött a hívás, hogy miénk az üdülés. Volt nagy öröm! 7 éjszaka, szállás kempingben, mobilházban, félpanzió, azaz reggeli és vacsora, mindannyiunknak összesen 1000 forintért (nem írtam el a nullákat: egy darab ezres – regisztrációs díj)!

Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy a nyaralás augusztus utolsó hetére szólt, amikor is a tanáremberek már javában dolgoznak. Tehát Anya a hétből öt napra kilőve. Ki kísérje akkor el az én magzataimat? Micsoda szerencse (a szerencsétlenségben), hogy a kedvesem akkor még épp nem dolgozott, így nagy merészen bevállalta a csapatot. (Szerintem akkor még nem tudta igazán, mit vállal J)

Tehát míg a családom a Balcsiban pancsolt, én értekeztem, tanmeneteket írtam, termet pakoltam, stb. Esténként messenger.en meg skype-on beszámoltak a napi történésekről, küldték az aktuális fotókat, videókat.

A szállás nagyon tetszett nekik – tényleg menő egy ilyen mobilház. Anno az Everness-en csóró sátorozóként csak kívülről csodáltuk meg, most belülről élvezhettük a kényelmét.

Volt benne egy nappali tér konyhával, étkezővel és kihúzható kanapéval (mi itt aludtunk), kettő hálószoba (egyikben Csillag és Tündér, másikban Kende és Kincső), és egy fürdő.

Hozzá egy nagy terasz, ott ettünk és beszélgettünk. Két nyugágy is tartozott hozzá, ahol kényelmesen pihenhettünk.

Hogy mennyire jól érezték magukat, azt Kende esete szemlélteti a legjobban. Először úgy volt, hogy keddig marad (utána dolgozik), aztán úgy, hogy csütörtökig, végül szombaton távozott, akkor is csak egy pesti buli kedvéért. Ráadásul meglátogatta őt hol egy, hol kettő, hol négy barátja, akikkel együtt fürdött meg sportolt.

Egyik napon a család is tovább bővült. Az unokákat meglepve (mi persze tudtunk róla) reggel megjelent a kempingben Nagymami és Ottó. Hoztak egy kondérnyi lecsót, és míg Ottó a teraszon pihent, Nagymami fürdött meg labdázott velünk. Délelőtt Virág és Dávid is megérkezett, a balatoni fürdésen kívül kipróbálva a csúszdát és a röplabdát is.

Azért azt sejthetitek, hogy egy ilyen nyaralás valójában mégsem igazából ingyenes, hiszen az utazást meg az ebédet meg kellett oldani. Az enyémek vonattal, hátizsákokkal utaztak le, nagycsaládos jeggyel, a vacsora meg olyan bőséges volt, hogy sok maradt belőle másnapra, ezért legfeljebb egy kis nasira vagy jégkrémre kellett költeni.

A maradék költőpénzt pedig sportolásra fordítottuk. Voltak persze ingyenes lehetőségek, például a tó vizén kívül egy medencében is meg lehetett mártózni.

Volt vízi kosárlabda és strandröplabda a homokban.

Fizetős volt a minigolf, ahol én is játszottam egy menetet, és meglepően jól ment.

A lányoknak nagyon tetszett a lábbal hajtható gokart.

Kende pedig kipróbálta a wakeboard-ot. Ez a vízisíhez hasonlít, csak sí helyett deszkára kell állni, és nem motorcsónak húzza az embert, hanem egy gépezet.

A kemping strandján volt egy sekély, lassan mélyülő homokos rész, ahol a kisgyerekek pancsolhattak.

Mellette a vízibicikli-kölcsönző, ahonnan kétszer is kivett a csapat járművel, persze olyat, ami csúszdás, hogy bent a vízben csúszhassanak, ugrálhassanak róla.

Állt a parton egy vízicsúszda, három lehetőséggel. A puhányok, mint elsőnek én is, a kanyargós, ámde rettentően lassú kéken csúszhattak, a merészebben, mint később én is, a szivárványoson. Az őrült fiúk, azaz a párom és a fiam természetesen fejjel előre nyomták. A piros volt a kamikaze, na, ez már nekem soknak tűnt, de a gyerekek közül még Kincső is kipróbálta.

Úszott a vízen egy felfújható gumiból készült játszótér, de annak olyan borsos volt az ára, csakúgy, mint a trambuliné, hogy azt inkább kihagytuk. A homokos részen a strandröplabdán kívül, amit én is kipróbáltam, focizni, tollasozni és petanque-ozni (golyózni) lehetett.

A kemping hatalmas, olyan, mint egy falu, csúcsidőszakban Nógrádnál is többen „élnek” benne. Állnak itt kőházak, a miénkhez hasonló mobilházak, és rengeteg lakókocsi is. Sétáink során megcsodáltuk a menőbbnél menőbb járműveket, de az egyik mellett, ami akkora volt, mint egy busz, nem tudtunk elmenni szó nélkül. Németül megkérdeztük a tulajokat, hogy mennyibe kerül egy ilyen, mondták, hogy potom 300.000 euró (Több mint százmillió forint!).

A férfi úgy-ahogy beszélt angolul, felajánlotta, hogy megmutatja nekünk belül is, és el is magyarázza a sok trükköt. Ámultunk-bámultunk, a tágas, minden kényelemmel felszerelt, full automatizált lakókocsin, ami, most kapaszkodjatok meg, a pár állandó otthona is volt! 

10 éve ugyanis eladták a házukat, feladták munkájukat, azt mondták, idézem „F…ck the system”, és azóta járják Európát. Nyáron északabbra mennek, télen le délre. A hab a tortán, hogy nyolc gyerekük és hét unokájuk van. Nagy élmény volt velük a találkozás! (Bánom, hogy nem készítettünk róla-róluk fényképeket.)

Első napomat a kempingben töltöttem, és fürödtem, sportoltam, pihentem, de második napon már vágytam egy kis kiruccanásra. Egyik gyereket sem tudtuk meggyőzni arról, hogy kimozduljanak velünk, még Tihany sem vonzotta őket (hiába Tihanyiak), hiszen idén már többször is voltak ott az apjukkal (aki Tihanyi, de nem tihanyi).

Ketten mentünk hát kirándulni. Reggeli után kisétáltunk a főúthoz, és vártuk a 10.07-es buszt. Amit a netről néztünk ki. És a táblára is fel volt írva. De nem jött. J Réka a jól bevált megoldást javasolta: stoppolás! Azt tudom, hogy kis eldugott mellékutakon sokkal inkább veszik fel az embert, mint főúton; pár éve pont Tihanynál stoppoltunk több mint egy órán át, mellettünk autók százai suhantak el, hiába. Most azonban kb. 10 perc múlva megállt nekünk egy kocsi, a két jó fej nő pont a tihanyi strandra ment.

Így persze borult az eredeti terv, miszerint felfelé busszal, lefelé gyalog. A hegy oldalában kellett felfelé sétálnunk, amihez a lendületet a páromnak egy kis borkóstolóban elfogyasztott nedű adta. Már ekkor nagyon meleg volt, de a látvány megérte a kaptatást.

Rögtön a Visszhang-dombra jutottunk, ahol Echó tündér fogadott bennünket.

Az apátságot ezúttal csak kívülről láttuk.

Mentünk egy kört, gyönyörködtünk a szép régi, felújított házakban.

Mindenütt árultak valami kézműves portékát: kerámiákat, fonott árut, de a legtöbb helyen levendulás dolgokat. Természetesen volt levendulás fagyi, sőt, levendulás sör is.

Az apátság melletti téren pihentünk le, ahol egy fiatal srác HANG-on játszott (más néven handpan, számunkra a máriahalmi időkből már ismerős hang-szer; aki nem ismeri, járjon utána).

A busszal visszafelé nem a kempingig, hanem Füred belvárosáig mentünk, ahol tettünk egy nagyobb körsétát.

Nem hagyhattuk ki a Tagore sétányt, ahol Nobel-díjasok szobrait, és híres emberek által ültetett fákat láttunk.

Eljutottunk a szívkórházig.

Az előtte lévő téren áll a Kossuth-forrás, aminek vizét nem kóstoltuk meg. (Gyerekkoromban ittam belőle, én akkor nagyon nem ízlett.)

Utána kimentünk a parti sétányra, ahol éppen a környékbeli borászatok tartottak kóstolókat.

A móló bejáratánál rózsalugas fogadott bennünket.

Kisétáltunk a hajókikötőbe, de végül nem sétahajókáztunk, hanem gyalog jutottunk vissza a kempingbe. Onnan pedig másnap haza, összesen 7 (!) óra alatt, áj láv MÁV, azaz éljen a lekésett csatlakozás L).

Közben pedig elérkezett a szeptember, a tanévkezdés. A kollégisták leköltözése, évnyitó Nógrádon és Abán, Virág rajzsulijának kezdete, első tanítási nap, stb. A hétköznapokat tehát már az iskola határozza meg, ami a gyerekeknek tanulást, nekem tanítást jelent. A hétvégén viszont pakolás, kert-rendezés, zöldség-eltevés, befőzés zajlik. Erről fog szólni a következő bejegyzés.

 

2020. szeptember