Réka Tour 4. - Alföld

Az Alföld egészen a múlt évig viszonylag kimaradt az életemből. Egy évet Szegedre jártam egyetemre, később csak párszor volt alkalmam ide utazni, azt is csak rövid időre, pl. Tiszakécske, Kecskemét, Debrecen.

Tavaly azonban az akkori párommal, aki Békés megyéből származott, több időt eltöltöttem az ország ezen szegletében. Jártam Gyulán, Békéscsabán és Szarvason, valamint a Réka Tour keretében Gyomaendrődön Livinél és Nagyréven Pirosnál.

Első utam ezúttal is hozzá vezetett. Az idei Réka Tour-on csupa olyan ismerőshöz látogatok el, akiket régóta nem láttam, de a barátnőmmel kivételt tettem, és nála újráztam.

Busszal utaztam a Népligettől Tiszakürtig, soha életemben nem hallottam róla, mint ahogyan az előtte lévő Tiszaug, valamint az utána következő Tiszainoka településekről sem. Az átszállásra volt időm, így először jártam egyet a faluközpontban. Emlékműveket néztem, parkban sétáltam, szobrot csodáltam.

Aztán szóba elegyedtem két nagyon kedves nénivel. Igazából csak útbaigazítást kértem tőlük, de aztán beszélgetés lett belőle az élet dolgairól. Innen másik busz vitt Nagyrévre. Az út onnantól vált ismerőssé, amikor az elágazásnál megláttam a kocsmát, aminek az oldalát egy félbevágott kék Trabant díszíti. A buszfordulóban már várt rám a barátnőm.

Most azt veszem leginkább számba, mi változott, mióta ott jártam nála. Először is barátnőm neve: mint ahogyan én az Andrea helyett már szinte mindenütt a Rékát használom, ő a Piroska helyett már Sellának szólíttatja magát. Még nehezen áll rá a szám, többször elvétettem, de igyekszem, hiszen ő is Andiként ismert meg, később tért át a „Rékám” megszólításra.

Nagyréven, mint ahogyan azt a neve is mutatja, átkelőhely található a Tiszán. Komppal lehet átjutni a szemközti Tiszakécskére, tavaly itt mentünk le a Tiszához. Idén viszont két másik helyen találkoztam a folyóval.

Először a Meseerdőn keresztül indultunk útnak, ez arról nevezetes, hogy Sella itt játszadozott kisgyermekkorában. Tényleg varázslatos volt a fák között sétálni, a beszűrődő napfényben. Hirtelen a magasból pillantottuk meg a Tiszát, majd Sella megtorpant, és közölte, hogy itt fogunk lemenni a folyóhoz. 

Mit menni, mászni, hiszen egy iszonyatosan meredek, földbe vájt lépcsőn állt előttünk. Ő rutinosan nekiindult, bennem viszont még az a gondolat is megfordult, hogy le se megyek, pláne hosszú szoknyában voltam, inkább fent megvárom. Aztán erőt vettem magamon, és én is lekapaszkodtam a meredélyen, ágakba-gyökerekbe fogódzkodva. Megérte, szépséges volt a folyó.

Utána átsétáltunk szinte az egész falun, ami nem volt túl nehéz mutatvány, hiszen ez egy kicsi, kb. 600 fős település. A „belváros” után az üdülőrészhez értünk, aztán elénk tárult egy másik „folyó”, a Holt Tisza-ág. Itt Sellának van egy majdnem saját stégje, amit virágokkal ültetett körbe. Ide telepedtünk le, néztük a vizet és beszélgettünk.

Sella kertje a tavalyihoz képest még szebb lett, hiába szabadkozott, hogy a vacak időjárás meg a kártevők miatt nem olyan, mint amilyennek szeretné. 

Több, különböző alakú, különböző technikájú ágyása van. Sokféle paradicsomot láttam nála, égig érő napraforgót. Óriási a tökfélék levele is, termése is. Felkarózva a szőlő, támasztékra felfutva az uborka.

A talajt mulccsal vagy fóliával takarja, komposztál, és még a komposztálóból is kihajtott egy tök. A szomszédban kettő paci is lakik, az egyikkel barátságot is kötöttem.

A virágoskertjében mini-rózsák, a háza előtt mocsári hibiszkusz és búzavirág. Sella kábé mindent beültet virággal, a kiskertben fűszernövények vannak, különösen a bazsalikom illatozott erősen.

Ha megyek valahová, mindig megkérdem a vendéglátóimat, hogy mit segíthetek. Legtöbben azt mondják, hogy semmit, és akkor ülök ölbe tett kézzel. Pedig jobb szeretem, ha a számmal egyidejűleg a kezem is jár, így például Zalában Andival borsót fejtettem, most meg Sellával almát aszaltunk.

Fogalmam sincs, tavaly mit ettem itt, de idén almalevest és cukkinifőzeléket – mindkettő isteni volt. Az is változott, hogy tavaly még egy kanapén aludtam, mostanra viszont elkészült a vendégszoba, amiben közös ismerősünk, Tibor keze is benne van. (Ha olvassa, tuti erre is gyárt valami szóviccet.)

Eredetileg egyedül mentem volna tovább innen, de mikor Sella megtudta, hogy hová, pláne hogy kikhez készülök, úgy döntött, ő is velem tart. Hová? Ópusztaszerre. Kikhez? A Nagy családhoz, Krisztához és Tamáshoz (lányuk, Kincső, ottlétünkkor épp a Balatonon nyaralt).

Őket még a Waldorfos időszakból ismerem, többször találkoztunk Visnyeszéplakon meg Kecskeméten, náluk viszont csak egyszer jártam korábban, annak is vagy 8-9 éve. Ők nem sokat változtak, ugyanolyan fiatalosak, kedvesek és mosolygósak, mint rég. A tanyájuk viszont, ami a vicces Rontószél nevű tanyarészen található, egyre csak szépül.

Mindketten biológia szakot végeztek, Kriszta tanulócsoportot menedzsel, a Vackor Kuckó az ő találmánya, Tamás a nemzeti parknak dolgozott. Méhészkednek, lovaznak, madarásznak.

Sok hektáros a területük, van saját, van bérelt, van magán és van közösségi célú is. Hogy találtak rá? Miután egyetemista korukban összeszerelmesedek, elhatározták, hogy tanyán fognak élni. Kinyitották a Déli Aprót, benne egyetlen tanya-hirdetést találtak: ezét.

A központi részt három épület határolja, ennek közepén, fák lombjának árnyékában nagy asztal, körülötte sok pad meg szék, itt fogadják a vendégeket. Ezúttal nemcsak minket, hanem egy fóti nagycsaládot is. Velük együtt indultunk el tanyanéző-körútra.

Egyik a lakóház, amolyan hamisítatlan parasztház verandával, csikótűzhellyel, népi bútorokkal. Természetesen nem használnak vízöblítéses vécét, van egy benti és egy kinti komposzt-toalettjük. Ennek bemutatásával kezdődött a program. Aztán megnéztük, hogy működik élőben egy dupla derítős, nádgyökérzónás szennyvíztisztító.

A ligetben folytattuk tovább utunkat, amiről alig hittük el, hogy korábban puszta szántóföld volt. Több ezer fát ültettek ide, köztünk legalább 150 gyümölcsfát. A teljesség igénye nélkül hárs, tölgy, nyír és nyár, meg olyan gyümölcsfajták, amikről életemben nem hallottam. Minden résznél megálltunk, meséltek, magyaráztak, mutogattak, lehetett kérdezni, válaszokat kapni. Sella videózott, én fotóztam.

Természetesen van veteményesük is, ahol most szintén a paradicsom és a tökfélék domináltak. Saját szántóval is rendelkeznek, egyik részében gabona, másikban kukorica nő, a harmadik mindig pihen, aztán vetésforgóznak. Elkerített részen tyúkok kapirgálnak, de a kotlósok a csibéikkel az egész területen szabadon mászkálnak, csipegetnek és kotkodálnak.

Egy igazán egyedi méhkast tekinthettünk meg, alja fából, teteje fonott. Itt mindenféle szakszavak röpködtek, hiszen a fóti család méhészkedett, mi meg persze semmit sem értettünk belőlük. Ők aztán később külön is elvonultak gyakorlati méhész-bemutatóra. 

Mi inkább maradtunk és rengeteg aszalnivaló szilvát magoztunk ki. (Hiába áztattam, utána napokig retkes volt tőle a körmöm.) Az ebéd házi pizza volt, cukkinis, padlizsános, gombás feltéttel. Hozzá limonádét ittunk.

Egy rögtönzött madarász-bemutatón is részt vettem, ahol teleszkóppal figyeltük meg a távolban lévő madarakat. A tanya előtti oszlopon gólyafióka sivalkodott. Szemközt a nagyobb terület a lovak legelője.

Sella autóval vitt és hozott, aztán Szentesen szálltam fel a buszra. Előtte azonban mentünk kettesben egy kört a városban, ahol korábban még soha nem jártam. Kedves, rendezett település, a fagylalt is finom volt, amit közben elnyaltam.

Szentes folyója a Kurca, ami egy török lányáról (fiáról? feleségéről?) kapta nevét, aki belefulladt a vízbe. Sekély és lassú folyású, a hídról több szökőkút és benyúló stég is látszik rajta.

Az épületek többnyire klasszicista (múzeum) vagy szecessziós (Petőfi szálló) stílusúak. Több, különböző méretű, korú és stílusú templom mellett is elhaladtunk.

A hazafelé út nem lett volna rossz, ha a közelemben nem ül egy kínai férfi, aki kihangosítva, üvöltve „beszélgette” végig az utat. Így max. hangerőre tekertem fel a zenét, Ákos hangja kísért végig Budapestig.

Arra gondoltam, az idei komolyabb Réka Tour ezennel befejeződött, még néhány közelebb lakó ismerős jöhet már csak szóba. Aztán folytatom jövőre is, mert a lista felét tudtam csak így kipipálni.

A pontot az I-re a tegnapi Bagossy koncert tette fel, ahol két kolléganőmmel, és egyikük férjével tomboltunk. Volt ének és tánc, sikítás és ugrálás, tapsolás és nevetés. Imádom a koncerteket! (Lesz még belőlük három is a közeljövőben!)

Még egy hét, aztán nekünk tanároknak megkezdődik a munka. Elmondhatom, hogy tartalmas, sokszínű, pihentető és mozgalmas vakációm volt.

2021. augusztus

Duna és Balaton

Erre a nyárra egész biztosan mozgalmasként fogok visszatekinteni. Néha kertészkedek, néha utazgatok. Mint ahogyan a barátnőmmel megállapítottuk: mi vidékinek városiak vagyunk, városinak meg vidékiek. A kettő nem üti egymást: jó útra kelni, országot járni – és ugyanolyan jó hazatérni a (saját!) házacskába-kertecskébe.

Ezúttal az Alföldre indultam, de a Réka Tour 4. szakaszát megelőzte és követte két vízparti program is. Most ezekről fogok írni.

Először is: már megint egymagam vágtam neki a Dunakanyarnak. Addig gondolkoztam rajta, hogy Nagymaros legyen vagy Verőce, hogy rájöttem: a kettő között ott van Kismaros. Ahol úgy istenigazából én még soha nem néztem körül. Életemben egyszer kisvasutaztam innen Szokolyára és egyszer kiugrottam a Duna-partra.

A kisvasútra ezúttal nem ültem fel, csak elnéztem a megállójába. Hétvége volt, teltház, rengeteg utas, sok kisgyerekes család. Egy bőgő szarvas (szobor) őrizte itt a Börzsöny kapuját. Bevásároltam egy kis úti-elemózsiát, és nekivágtam az útnak.

Először a település központját jártam be. Szép rendezett a főút és környéke, vannak felújított parasztházak meg faházak, kár, hogy olyan nagy itt a forgalom, rengeteg az autó. Pedig ide vonattal is el lehet jutni, én is így jöttem, először a kis pirossal Vácig, majd ott átszállva a zónázóra, amivel Budapestről csak háromnegyed óra az út a Dunakanyarba. 

A bevállalósabbak biciklivel is jöhetnek, hiszen a Duna mentén végig van kerékpárút. A Köztársasági téri pihenő-parkban meg a községháza előtt „csodálatos” szocreál szobrokat láttam. 

Lépcsőn felsétáltam a Mária Bemutatása templomhoz. Különös, mostanság előszeretettel keresem a templomokat. Nem szívesen megyek be, ha be is kukkantok, hamar kijövök. Engem taszít a (különösen a barokkra jellemző) túldíszítettség, mindig örülök, ha nagyritkán egyszerű templombelsőre bukkanok, de a környékük vonz, biztos ráérzek a szakrális erőhelyekre.

A központból aztán kisétáltam a Duna-partra. Mivel itt nincsen olyan kiépített strand, mint a két szomszédos településen, nem is voltak sokan. Egy fiatal hippis társaság zenét hallgatott, páran napoztak, egy férfi pedig horgászott. Épp az orrom előtt fogott ki egy dévérkeszeget. Abszolút nem ismerem a halfajtákat, csak egy kisfiúnak mesélte, majd megmutatta neki, hogy megy a beetetés.

Miközben falatoztam a padon, vízbe merült egy idősebb férfi, hosszan úszott fel a sodrással szemben, csodálkoztam is a kitartásán, aztán megtudtam, hogy válogatott vízilabdázó volt fénykorában.

Később a főút mentén, a kerékpárút szélén gyalogoltam át Kismarosról Verőcére. Ismerős volt az útvonal, itt tekertünk az osztályommal júniusban, amikor a kirándulásunk egy biciklistúra volt. Jól esett felidézni az emlékét.

Patak felett, kereszt mellett vitt az utam. Láttam egy nagyon cuki kis boltot, Kincsellátó a neve, amolyan mai szatócsboltnak tűnt.

Onnantól kezdve, hogy átértem Verőcére, az össze lehetőségnél lementem a Dunához. Még mindig elég magas volt a vízállás, a folyó-menti út járhatatlan volt, a víz a támfal alját nyaldosta.

Hajók, uszályok, motorcsónakok, jet-skik, kenuk és kajakok haladtak el előttem.

Elámultam némely part-menti ház luxusán. Nyitott garázsban menő kocsi, lakóautó, még a kisgyereknek is elektromos kocsi. Én azért a saját lábamon folytattam tovább az utat.

Körbejártam (kívülről, mivel zárva volt a kapu) a Szent Kereszt Felmagasztalása kápolnát. Az oldalában végre egy viszonylag szép szobrot, egy első világháborús emlékművet találtam.

Verőce középpontjában áll Géza fejedelem lovas-szobra. Vele szemben pedig egy cukrászda, ahol sztracsis fagyit ettem.

A Nagy Lajos téren szép formájú szökőkút található. Itt egy hatalmas, kőből készült könyvben olvashatjuk el a helyi nevezetességek történetét.

Az Európában egyedülálló, 800 méter hosszú támfalat Ybl Miklós tervezte. Őt, azaz a szobrát az egyik lépcsőn mellett találtam meg.

Mivel elég meleg volt, természetesen a strandra is lementem. A magas vízállás miatt összezsugorodott a strand területe, viszonylag kevesen voltak. Az előző napi vihar miatt kissé lehűlt a Duna hőmérséklete, így nem sokan merészkedtek a vízbe.

Rájöttem, hogy egyre jobban hozzá vagyok az ilyenhez edződve. Elsajátítottam a számomra legmegfelelőbb technikát: nem állok meg egy percre sem. Nincs bemosakodás meg fokozatos hozzászoktatás. Szépen elindulok a lépcsőn befelé, töretlenül előre a vízbe, és a lehető leghamarabb belevetődök teljes testtel.

Így töltöttem el aztán pár órát: úszás a bójáig, napozás a parton, majd megint fürdés, újra napozás.

Az embereket az ingyenes SUP-kipróbálási lehetőség vonzotta inkább. Felnőttek és gyerekek eveztek körbe a bóják között. Én evezni szeretek, de nekem valahogy fura, hogy a SUP-on vagy állnak, vagy térdelnek. Számomra, kenus élményeimmel összehasonlítva, egyik sem tűnt túl kényelmesnek.

Nézni viszont érdekes volt őket, néha vicces is. Két fiú ugyanis polifoam-ból készült kardokkal csatározott egy SUP tetején. A helyzetüket nehezítette, hogy egy társuk ide-oda mozgatta alattuk a deszkát, így természetesen néha a Dunába pottyantak. Ezen több nézővel együtt hangosan kacagtam.

Hazautazás előtt direkt hamarabb cihelődtem fel a strandon, mert egyrészt éhes voltam, másrészt még voltak a listámon megnézendő helyek.

A Sport Pizzériában csalódás ért: a felszolgáló közölte, hogy nem tud több pizza-rendelést felvenni, olyan sokan vannak a vendégek. De mivel nyitott szemmel járok, hamar találtam is egy eldugott kis utcában egy kifőzdét. Tök egyszerű a hely, kedves a kiszolgálás. Sajtos spagettit ettem, hozzá ribizli-szörpöt ittam – finom volt és olcsó.

Ezután felgyalogoltam a templomdombra. A felvezető lépcső mentén itt is kálvária van, csakúgy, mint Nagymaroson, de emez sokkal csúnyább és elhanyagoltabb.

A Szent András templomot is zárva találtam (ezt soha, de soha nem fogom megérteni). Elé viszont le tudtam ülni egy padra, onnan néztem a Dunát és mögötte a hegyeket.

Útközben még megnéztem a református templomot, néhány szép lakóházat, és egy ősmagyaros szobrot. Hazafelé már Magyarkút-Verőcén szálltam fel a vonatra. Így telt el tartalmasan egy Réka-nap.

„Nekem a Balaton a Riviéra” – énekli Maróth Viki. Ez a mondat nálam most már inkább Dunára változott, de azért a Balaton látványa mindig megdobogtatja a szívemet.

Nem gondoltam, hogy ez idén újra megtörténik, hiszen jártam és fürödtem a nyáron Révfülöpön, azt hittem akkor, hogy 2021-re elbúcsúzom a Magyar Tengertől.

Hogyan kerültem mégis oda?

Már egy ideje terveztük apukámékkal a családi találkozást. Eredetileg hozzájuk mentünk volna Zuglóba, csak soha nem ért rá egyszerre az összes gyerek.

Most azonban szóltak, hogy egy hetet Siófokon töltenek, kérdezték, nem megyünk-e le hozzájuk egy napra. Dehogynem! Először csak a két kislány jött volna, aztán hamar fellelkesedett Csillag is. Végül Kende is emellett döntött. Velük kettejükkel vonattal utaztunk Budapestről, Tündér és Kincső Veszprém irányából érkezett busszal.

A meglepetés erejével hatott, amikor felhívott Virág, hogy később ugyan, de ő is csatlakozik hozzánk. Ennek azért örültem nagyon, mert épp előtte voltunk náluk lakásnézőben. Felköltöztek a párjával Budapestre, egy pöpec kis lakást bérelnek, amit most mi is megtekintettünk. A lakás szépen fel van újítva, a berendezkedés még folyamatban, de már most látszik, hogy szintet léptek.

A vonaton a két, éjjel bulizós gyerekem végig aludt, én pedig beraktam kedvenc zenéimet, és miközben száguldott a vonat, először a Velencei-tó, majd a Balaton mentén, előjött az összes nosztalgikus érzésem és kamaszkori emlékem.

Hányszor utaztam vonattal itt, például Balatonszéplakra vagy Sóstóra! Úttörőtábor, volt osztálytársak nyaralói, és persze a híres Rádiós üdülő. Komolyan, majdnem elpityeredtem magam, mikor megláttam Aligánál a tavat.

Apuék egy szállodában szálltak meg, annak a strandján telepedtünk le. Tulajdonképpen semmi különös nem történt, csak a szokásos, ami az emberrel egy strandon történhet: fürödtünk, napoztunk, beszélgettünk. Legjobban a gumimatracozás tetszett mindenkinek. Kende a függőágyát fellógatta egy fára, ott chillezett. A kislányok kipróbálták a benti medencét is.

A gyerekek hamburgert és sült krumplit ettek, apu és párja gulyáslevest, de nekem ha Balaton, akkor lángos. Utána a gyerekeknek jégkása (a vattacukor és a nyalóka mellett ez az az édesség, amit képtelen lennék megenni-inni), nekem csokifagyi.

Az is nagy szám volt, hogy teljes létszámban megjelent a gyereksereg, de az még nagyobb, hogy mind egy öten rákerültek egy közös csoportképre.

Visszafelé megint amolyan majdnem-sírós érzés volt látni a tavat és a lemenő nap víztükörre vetődő fényét. Én már csak ilyen menthetetlenül nosztalgikus maradok.

A Réka Tour keretében előtte-utána nekivágtam az Alföldnek, Nagyrév és Ópusztaszer várt rám. Erről szól majd a következő bejegyzés. Holnap pedig buli egy jó kis Bagossy-koncerten!

 

2021. augusztus

Mottók

Az anyukám a blogom egyik lelkes olvasója, sőt lektora. Miss Lectorusnak szoktam hívni, mert ő javítja ki az esetleges elütéseimet, nyelvhelyességi hibáimat. Abszolút tudok amúgy helyesen írni, de néha olyan gyorsan gépelek, aztán figyelmetlenül olvasom át a szöveget, hogy óhatatlanul is becsúszik egy-egy tévedés. Szóval anyukám szelíden figyelmeztetett, hogy nem kellene minden bejegyzésemben a sportról írni, mert lehet, hogy már kicsit unalmas az olvasóknak. De hát mit tegyek, ha ez határozza meg most a napjaimat? „Réka útja” a cím, és a vakációban most ez sokkal hangsúlyosabban az én utam.

Most, hogy szünidő van, az íráson van még nagy hangsúly, de akkor most írjak az írásról? Oké, de csak röviden. Minden nap felrakok egy-egy írást, novellát vagy részletet az új blogomra, a HerStory-ra. Tök jó átolvasni ezeket a régebbi, sokszor 8-10-15 vagy még több éves írásokat. Az egész új blog-téma úgy kezdődött, hogy a könyvkiadásról olvastam, beszélgettem vagy csak gondolkoztam, már nem is emlékszem. Ez az, amit már eléggé elengedtem magamban, mert kiadóhoz bekerülni elég esélytelennek tűnik (volt rá próbálkozás), a magánkiadáshoz pedig pénz kell, amit, ha akad, most inkább a házba fektetnék. Viszont itt gyűltek a fiktív írások a gépemen évtizedeken át, és szerettem volna, hogy a saját témákon kívül ezek is eljuthassanak valahogy az olvasókhoz. Talán az „Intuitív írás challenge” adta meg erre a végső lökést. Az új blog gondolata és címe kb. öt perc alatt megvolt, a dizájn is nagyon hamar. Teljesen tudatosan alkalmaztam a tőlem megszokottól eltérő színeket, formátumot, betűtípust (ami a régi írógépek betűihez hasonlít).

Úgy döntöttem, most átnézem és röviden kielemzem a blog (Mármint a Réka útja) mottójául szolgáló kilenc szót.

BOLDOGSÁG – Hmmm, azt hiszem, igen. Mármint boldog ember vagyok. Alapvetően elégedett, optimista, lelkes. Ugye az alapképlet Petőfi óta ismert, „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem”. Én is megalkottam a magam alap-tételét, miszerint Boldogság = Szabadság + Szeretet/Szerelem

SZABADSÁG – Erről nemrégiben írtam ide a blogra, most csak kiegészítem. A szabadság, azaz amit tényleg legbelülről úgy élek meg, most nagyon hangsúlyosan megvan az életemben. Egyre kevésbé foglalkozom a külvilág véleményével, szabadság itt élni vidéken, a Börzsönyben, most is kint ülök a teraszon, írom ezt a bejegyzést, a nap hol süt, hol elborul az ég, néha esik az eső, előttem röpködnek el a rigók, egy mókus mogyorót rágcsál a bokor tetején, ők is szabadok. Egyre kevesebbet függök másoktól (teljes függetlenség szerintem nem is létezik), jobban szárnyalok.

SZERELEM – Nos, ez itt a legkritikusabb pont az életemben. Azaz jelenleg semennyire sincs. Vagyis: nincs tárgya, alanya, de… A szívemben valahogy ott van egy egyre nagyobb mértékű szeretetteljes érzés, amit kisugárzok a világba. Egyik kedves barátnőm fogalmazta meg úgy nemrég magáról: „Én nem szerelmes vagyok, én A SZERELEM vagyok!”  

TUDATOSSÁG – A szabadság-érzetemmel egyenes arányban növekszik. Lehet, hogy a kettő között tényleg van összefüggés? Egymásra hatnak, gerjesztik?

Régebben nekem a tudatosságot a spirituális könyvek, a táltos dobolások, tanfolyamok, stb. jelentették. Nyilván jó eszközök lehetnek ezek, de a belső utat senki sem spórolhatja meg. Nem hiszem (de cáfoljatok meg, ha tudtok), hogy meg lehet világosodni egy könyv vagy előadás vagy mester, stb. hatására. Manapság sokkal eszköztelenebb vagyok, magammal beszélgetek, írok, gondolkozok, és ezeket sokkal célravezetőbbnek érzem a tudatosság útján, mint eddig bármit.

Nézegettem a régi jó fesztiváljaimat, Everness, Gyüttment, Kurultaj, most rá is érnék, pénzem is lenne, elmenjek-e valamelyikre. De valahogy egyiknél sem éreztem, hogy ott lenne a helyem.

TERMÉSZET – Keveset járok kirándulni. L Lehet, hogy a börzsönyi maci riasztott el, azóta vadmacskát is filmeztek itt vadkamerával, de valahogy tök egyedül nincs kedvem, mondjuk ki egyszerűen, nem merek útnak indulni. Túratársakat pedig nem lelek, valljuk be, annyira aktívan nem is keresek. Vannak túrázós közösségek, aki napi 40-50 km-t nyomnak le, és többezres szinteket teljesítenek, ez nekem túl brutál. Vagy vannak a kirándulgató, többnyire nyugdíjas csoportok, ez meg számomra nem jelentene se kihívást, se közösséget. Ha idősebb leszek, szerintem biztosan be fogok lépni egy ilyen klubba, de nekem azért most nem jelentene túl nagy megerőltetés egy Nógrád-Királyrét szakasz.

Mivel most nagyon őszinte hangulatban vagyok, bevallom, hogy jelenleg a kert sem jelent túl nagy kihívást. Sőt, egész egyszerűen demotiváltnak érzem magamat az utóbbi napokban. Locsolni nem kell, mert ha pont úgy érzem, hogy kezd száraz lenni a föld, mindig jön kisebb-nagyobb eső, hogy ne szomjazzanak a növények. Érik a cukkini, mini a padlizsán, a magas-ágyásban burjánzik a paradicsom és a paprika, és hurrá, végre-valahára növekszenek-érnek a terméseik is. Jelenleg annyi a kertészkedés, hogy behozom kintről a kajába való petrezselymet vagy bazsalikomot.

A természettel való kapcsolatomat az utóbbi napokban azonban főleg az jellemzi, hogy a teraszon beülök a rattan-fotelbe, elnyúlok a kanapén, vagy elfekszem a diófák alá a függőágyban, merengek, zenét hallgatok vagy a természet hangjait, és sokszor be is alszom. Ennyit még felnőtt életem során nem pihentem soha.

EGÉSZSÉG – Ez az, ami a sport téma (is), ami untatja az olvasókat, tehát a lényeg, hogy tök egészségesnek érzem magamat. Viszont lett egy új, ezúttal kicsit karakteresebb olvasószemüvegem, mert a szemem megint romlott három év alatt egy fél dioptriát. L

KÖZÖSSÉG – Suli ugye most nincs, habár lájtosan azért tartom a kapcsolatot a kollégákkal, tanítványokkal. Amikor a faluban elvétve találkozom egy-egy diákkal, mindig nagy az öröm, meg az osztálycsoportban is néha zajlik a csevej. Tegnapelőtt két volt nyolcadikos lány meg is látogatott otthonomban. Náluk ez már rutin, tavaly is voltak itt, tavalyelőtt is még a Hajnalka utcában. Én szeretem, hogy szeretettel és bizalommal vannak irányomban. Más gyerekközösség most nem is jellemző nálam, mert az öt gyerekem jelenleg négyfelé van. Csillag jön-megy, néha feltűnik a színen, aztán odébbáll, a többieket másfél hete nem láttam.

Viszont végre megint volt női kör! Épp tegnap. Ezúttal nem a jenei Boróka házban, hanem Nógrádon jurtában. Hű, de jó volt megint összejönni, csajos témákról beszélgetni. Ismét megállapítottuk, hogy ezt sokkal, de sokkal gyakrabban kellene. Nagyon elfogadó, nyitott és támogató az itteni női közösség!

Ami még hangsúlyos, az az összetartó és nagyon vidám almáskerti közösség, akikkel egyaránt virágzik az élet az online térben, illetve valakivel mindig találkozom az utcán, séta, futás, kerékpározás (jaj, erről nem szabad írnom!) közben. Egyre többen vesznek nyaralót, egyre többen költöznek ki állandóra, mire kezdeném megismerni a régieket, mindig találkozom új arcokkal, és ez tök jó.

HAGYOMÁNY – Hűha! A nagy népies Réka mintha ettől távolodott volna el leginkább. Nem olvasok népmesét, sőt, semmilyen mesét, mert mostanra a legkisebbek is leszoktak már róla. Táncházban tavaly voltam utoljára, a táltosos-dobolós köröktől jó régóta eltávolodtam. Nem kézműveskedek semmit, megteszik azt helyettem a gyerekeim bőven. Mi a csudával ápolom-éltetem én most a hagyományokat? Erről szólhat majd egy bejegyzés később.

OTTHON – Direkt cseréltem fel a sorrendet és hagytam ezt a végére! Végül, de nagyon nem legutolsó sorban:

A mai napon, augusztus 5-én pont került minden hivatalos dologra, és én háztulajdonos lettem! 47 év álmodozás és várakozás után enyém az almáskerti otthon!!! „Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még…” Ezt hallgattam útközben, persze Ákos, és illik az életembe, mint szinte az összes dalszövege.

2021. augusztus