Viszlát, Nyár!

Szeptember 12. vasárnap. 20 fok van reggel 6-kor, tegnap napközben majdnem 30 volt és verőfényes napsütés, mára is ez várható. Én mégis úgy döntöttem, a mai nappal lélekben lezárom a nyarat. Ahogy nézem az időjóslást, a jövő heti hidegfront meghozza majd azt a lehűlést, ami ténylegesen is a nyár végét jelenti. Nem lesz nagyon hűs, csak épp annyira, hogy elbúcsúzhassunk ettől az igazán meleg, ragyogó időtől, és örömmel köszönthessük az őszt. (Amit, ahogyan idősödöm, egyre inkább kezdek megkedvelni.)

Augusztus vége felé azért eljött, ami általában el szokott, a borongósság, a hajnali 8-9 fokok, a reggel pulcsiban indulás. Néha még zoknit is felvettem! De nem és nem voltam hajlandó itthon teljesen bezárkózni, mint ahogyan azt sokan tették, így azért nálam a hűsben is nyitva maradt az ablak a konyhában meg a fürdőben. (Mint ahogyan nem és nem voltam hajlandó másokhoz hasonlóan májusban még befűteni). Szerintem ez az őszies idő segítette egy kicsit a vakációtól való búcsúzást és az iskolára ráhangolódást. Az ember mégiscsak könnyebben megy suliba, ha hűvös van és felhők az égen, semmint ha kánikula és legszívesebben a strandon heverészne.

Aztán eljött a vénasszonyok nyara vagy indiánnyár (ez utóbbi kifejezést az indiánokkal való szoros lelki kapcsolatom miatt természetesen jobban kedvelem). Hűvösebb reggelek után meleg nappalok, szikrázó napsütés. Reggel ismét trikóban futottam, a suliba rövid, pántos ruhában mentem, azaz bicikliztem, a szünetekben kint napoztam a gyerekekkel együtt az udvaron. És elhatároztam, hogy a nyár végét megünnepeljük a családdal, egy közös strandolással!

Tündér meg Kincső ugyebár eleve itthon volt a héten Nógrádon, aztán megérkezett ide Abáról Csillag, akihez Fehérváron csatlakozott Róza is (ő a gyerekek ex-„mostohatesója”, azaz az apjuk volt párjának a lánya, ha ezt bárki is tudja értelmezni). Mi szombaton így együtt vonattal mentünk Nagymarosra. Virág Dáviddal autóval jött Budapestről, hozzájuk csatlakozott Kende is, és, mindenki számára meglepetésként: Nagymami is el tudott otthonról szabadulni!

Szombat délelőtt lévén piacot tartottak a Fő téren, aminek egyszerűen fantasztikus a hangulata, imádom! Mindenki választhatott magának innen valami kis „vásárfiát” (sajt, szőlő, túrós süti, barack, pesto). Először fagyiztunk, aztán irány a strand.

Aki ismer, az biztosan tudja, hogy a rutin szerint a Piknik Manufaktúra elé táboroztunk le. Virág szerint olyanok voltunk így kilencen cuccainkat egy kupacba dobálva, törülközőinken eldőlve, mint a csövesek, én ezt inkább, mivel a PM is amolyan hippi-gyülekezőhely, hippi-tanyára szépítettem.

Forrón tűzött a nap, a levegő meleg volt, a víz ellenben hűs. Na de nem vette ez el a merészek kedvét a fürdéstől! Voltak, akik bokáig, egyesek térdig, mások derékig mentek be a folyóba. Mi legbátrabbak pedig nyakig merültünk benne. Hideg volt, de jól esett, lehűtötte a felforrósodott testünket, az úszás pedig kifejezetten felhevített.

Vittünk magunkkal egy csomó kaját otthonról, kenyér, kennivalók, sajtok. Ebédre aztán mindenkit meghívtam. Valakik lángosoztak (pl. füstölt sajtos vagy lilahagymás), mások kürtös kalácsot vagy sült krumplit kértek. Hozzá a PM-ből bodza- meg eperszörpöt, limonádét, szódát kértek.

Egész nap csak süttettük a hasunkat a napon, pancsoltunk a Dunában, ettünk-ittunk, jókat beszélgettünk, heverésztünk a lombárnyékban (itt egyesek be is szundítottak). Este holtfáradtan értünk haza, de elmondhatjuk, hogy méltó lezárása volt ez a vakációnak!

Év végén úgyis lesz majd egy szokásos év-értékelés, de most, ha már nyár-lezárás, gyorsan készítek ide egy vázlatos vakáció-összesítő listát.  

Réka Tour 4 fordulóban. 1. Zala: Kávás, Zalaegerszeg, Zalaszántó, Hévíz. 2. Velence-Balaton: Sukoró, Lesenceistvánd, Révfülöp. 3. Dél-Dunántúl: Pécs, Kismórágy, Bonyhád. 4. Alföld: Nagyrév, Ópusztaszer, Szentes. Plusz: Kisoroszi, Tahi, Dunabogdány, Pilisszentlászló, Visegrád, Drégelyvár…

Baráti találkozások: Imre, Erzsi-Andi, Andi-Péter, Anett-Miki, Tibor, Györgyi, Niki-Csaba, Zsana, Heni-Marci, Amrita, Piros (Sella), Kriszta-Tamás, Tonya, Emő…

Strandolások: Dunában (Verőce, Nagymaros, Kisoroszi), Balatonban (Révfülöp, Siófok), Vácott. (Sajnos Bánk kimaradt L )

Koncertek: Ákos (Bp Park, egyedül), Bagossy (Bp Park, Barbival és Livivel), Horváth Tamás-Halott Pénz-Ákos (Rakpart, gyerekekkel), Parade Remember (Bp Park, egyedül), Kowa (Barba Negra, egyedül). Ecstatic Dance a Margitszigeten.

Mesterségek Ünnepe (Budai Vár), Almáskerti parti, Női kör kétszer, jurtában, Házavató buli.

47. szülinapom! Házvásárlás!

Tartalmas, eseménydús nyár volt, igazán elégedett vagyok vele! Meghatározói: sok utazás belföldön, sok találkozás régi és új barátokkal, családokkal, víz és vízpart, sok sport. Egyetlen negatívumát tudnám csak megemlíteni: hogy egyedül voltam-vagyok, társ nélkül. L

Az ősszel majd eljön szépen a bekuckózás, az otthon rendezgetése, szépítgetése. Erre ráhangolódva tegnap rendeltem is egy egyedi nagy tükröt az „előszobába” (amit eddig használtunk, az igazából Virágé volt, és most elviszi az új albérletükbe). Elkezdtem újra az oroszozást, és hiába mondtam Marcinak, hogy három hónapig egy pillanatra sem használtam a nyelvet és mindent elfelejtettem. Az első órán szerencsére kiderült, hogy természetesen egész sok mindenre emlékszem, és szinte folyékonyan tudtam mesélni a vakációmról.

Szeptemberen lesz majd nyílt nap Abán az Atilla Király gimnáziumban előadásokkal, bemutatókkal, amin Kende és Csillag is részt vesz, mi meg megyünk megnézni az oda készülő Tündérrel és Kincsővel. Heszes iskolai sportnapot rendezünk akadályversennyel és futóversennyel. 2021 méter, természetesen én is, mint mindig, a gyerekekkel együtt fogok futni; remélem, az edzéseknek köszönhetően jobb eredménnyel, mint eddig. Aztán jön a nógrádi szüret, felvonulással, viseletben, tánccal a falu különböző pontjain, majd esti bállal.

Ennek az időszaknak is megvannak a maga szépségei, eseményei, amikről majd folyamatosan be is számolok nektek itt a blogon.

Viszlát, Nyár, Isten hozott, Ősz!

2021. szeptember

Mozgás, csajok!

Oké, hiába nagyobb részben nők az olvasóim, tegyük hozzá azért azt is: „Mozgás, pasik!” És mivel eléggé utálom mind a „csaj”, mind a „pasi” megszólítást, hát legyen inkább így: „Mozgás, nők, férfiak, emberek!”

A mozgás mint téma elég sokszor megjelenik a blogomon, főleg mostanság egyre többször. Amíg másoknál az a tendencia, hogy a sportosabb ifjú éveket tunyább középkor, majd időskori totális ellustulás követi, addig nálam pont fordítva történt: érett felnőtt koromra rendszeresítettem életemben és szerettem meg a mozgást.

Amúgy ez manapság már nem is annyira kuriózum. Bizonyára mindenki hallott olyan maratoni futóról, aki 40, 50 vagy 60 évesen kezdett el életében először kocogni, vagy ott van Etka anyó, aki 55 évesen döntött úgy, hogy megszabadul súlyos betegségeitől, létrehozta, és 93 (!!!) éves koráig oktatta az Etka jógát.

Azon gondolkoztam, nálam mikor is kezdődött ez az egész. Mert az biztos, hogy gyerekként nem voltam egy mozgékony fajta. Egyévesen már beszéltem, de csak másfél évesen indultam el. Általános iskolában a kötelező testnevelés órák mellett sajnos semmilyen egyesületbe nem jártam sportolni. Hetedik táján kezdtem el a délutáni sulis kézilabda-edzésekre járni. Itt se voltam egy nagy szám, de legalább már mozogtam, és kispadosként a kerületi bajnokságon is részt vettem (max. 5 percet játszhattam a pályán), ahol bronzérmesek lettünk.

Középiskolásként se váltam valami sportos lánnyá. A futásokat különösen utáltam. Felhő tanárnő berakta a zenét, mindig ugyanazt a Wham számot (Wake me up!), mi meg róttuk a köröket. Borzalmasan untam, a futást is, és George Michaelt is. A Cooper futást egyenesen gyűlöltem, szerintem ha 1500 métert bírtam, akkor sokat mondok. Amikor a Margitszigeten kellett (volna) szigetkört futnunk, akkor annak több mint a felét legyalogoltam. Egyszer valahogy mégiscsak rávettek az osztálytársaim, hogy vegyek részt egy futóversenyen (Én!), amikor is a Lánchíd budai hídfőjétől futottunk el az Andrássy úton át a Hősök teréig. Mondjuk ez egész jól ment és a közösségi érzés miatt klassz élmény volt.

Később kosarazni mentünk vissza a gimibe, meg az öcsémmel és barátaival különböző kültéri pályákra. Télen a műjégre jártunk korizni a barátaimmal, ahol szólt a zene, mindig találkoztunk ismerősökkel, vagy új ismeretségeket kötöttünk, tehát a sport mellett ez jó kis társas esemény volt mindig. A dupla tesiórákon néha úszni jártunk, eleinte a Komjádiba, később a Sportba, amit az utazás-vetkőzés-hajszárítás-öltözés-kapkodás miatt nem igazán kedveltem. Nyáron a Balatonban úsztam, azt viszont szerettem, beúszni a végtelenségig a tóba. Balatonszéplakon a Rádiós üdülőben, illetve Sóstón az úttörőtáborban sokat pingpongoztunk, főleg forgóztunk. A barátommal meg a tesómmal gyakran bicikliztünk, főleg Óbudán és a Margitszigeten. Ennyit jelentett számomra a kamaszkori sport.

Fiatal felnőttként a párommal görkorizás közben jöttünk össze a Görzenálban, és aztán a belvárosban elég sokszor közlekedtünk így. Ekkortájt találtam ki, hogy eljárok edzőterembe. A középiskola közelében, ahol tanítottam, volt egy csak nők számára kialakított fitness-terem, ahol én az aerobikba csak ritkán álltam be, inkább a különböző gépeket szerettem. Később Budaörsön az akkor már férjemmel együtt is edzettünk egy ottani Gym-ben.

Aztán ahogy elkezdtek sorra megszületni a gyerekek, a mozgást a cipelésük és az utánuk való rohangálás jelentette csak. Örültem, hogy egyáltalán élek, nemhogy még sportoljak. Amikor a férjem elkezdett harcművészetet tanulni, mi is (Virággal, Kendével) sokszor elkísértük őt az edzésekre. Úgy megfertőződtem, hogy amikor épp nem voltam várandós, nem szültem, nem voltam gyermekágyas, akkor én is jártam kardozni egy elvileg női csapatba, ahol amúgy férfi volt az edző és néhány csapattárs is. Itt legjobban a csatákat (különösen a várcsatákat!) szerettem, és leginkább az erőnléti edzéseket utáltam (fekvőtámasz, guggolás, felülés trió). Egy kiós (kyokushin karate) feketeöves srác tartott nekünk külön pusztakezes edzéseket, hát itt voltunk mindösszesen ketten nők, úgyhogy nem akadt túl sok sikerélményem a nálam átlagban 20 centivel magasabb és 20 kilóval nehezebb fiúk-férfiak elleni küzdelmekben.

15 évvel ezelőtt lehetett, amikor elkezdtünk mindenféle reggeli gyakorlatokat végezni együtt a gyerekeim apjával. A különböző lelki dolgokat fokozatosan mozgással is kiegészítettük, pl. Tibeti Rítusok.

Fokozatosan összeállítottam magamnak innen-onnan összeszedve egy mozgás-sort, amit tulajdonképpen azóta is tartok. Minden nap reggel egy órával hamarabb kelek fel, hogy tornázhassak. Mindig légző-gyakorlatokkal, bemelegítéssel kezdek és nyújtással zárok. Hétfőn-szerdán-pénteken felsőtestre edzek (súlyzós gyakorlatok: váll, bicepsz, tricepsz, mell, hát, és hasizom), kedden-csütörtökön-szombaton alsótestre (vádli, comb: elöl, oldalt, hátul, farizom, csípő), vasárnap pedig komolyabb nyújtás, komolyabb légző-gyakorlatok, jóga, intimtorna, szemtorna, egyensúly-gyakorlatok jönnek. Ha a lányok alszanak még, akkor csendben csinálom, de ha már felébredtek vagy egyedül vagyok itthon, akkor szól a hangos zene, úgy még jobban esik a torna.

E mellé bejött a kerékpár, hiszen jó időben, rövid ruhában azzal közlekedek mindenhová a faluban (sőt, életemben egyszer már kerékpártúrán is jártam az osztályommal, ahol „komoly” 36 km-t tekertünk le). Ha hosszú szoknyához van kedvem, vagy szakad az eső, vagy minden csupa hó, akkor pedig gyalogolok. Múltkor megszámoltam, hogy hány lépésre lakunk az iskolától, 1900-ra jött ki, ami kb. másfél kilométer, tehát csak oda-vissza megteszek naponta 3 km-t, plusz amit az iskolán belül rohangálok, na meg ugye bolt, néha posta, hivatal, szóval van séta bőven.

Az iskolában a kollégákkal bevezettük a kosáredzést. Néhány sportos tanárral hétfőnként ott maradunk délután, és a tornateremben néhány diák ellen kosárlabdázunk. Azt nem mondom, hogy ebben annyira nagyon profi lennék, mert a gyűrűre dobás nem az erősségem, én inkább labdát szerezni (lepattanóból, átadásból) és passzolni, valamint hirtelen előre rohanni és támadni szeretek (meg talán némileg tudok is). Az edzések egyéni haszna, hogy ügyesedett a labdakezelésem és nőtt az állóképességem, közösségi pedig, hogy tök jóvá vált a csapatjátékunk. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen év végén 78:39-re megvertük a nyolcadikosok csapatát. Holnap kezdünk is, nem akarunk csúfos vereséget szenvedni a júniusi tanár-diák meccsen.

Pingpongozni gyerekként eléggé szerettem, de aztán valahogy kimaradt pár évtized. Tavaly rendeztek itt Nógrádon egy asztalitenisz-bajnokságot, ahová Kendével párosban beneveztük. Finoman szólva nem nyertünk, viszont nagyon élveztük a játékot. Ekkor döbbentem rá arra, mennyire is imádom én ezt a pingpongozást. Így amióta megtudtam, hogy a helyi kocsmában felállítottak egy asztalt, azóta átlagban hetente egyszer lejárok, hol egyedül, hol valamelyik lányommal. A rekordom eddig 3 óra volt egyfolytában, de most csütörtökön is 2 órát lenyomtam, páros meccsek, váltott párokkal, lendületes menetekkel. Érzem magamon, hogy egyre ügyesedek, egyre jobban megy a játék, a kedvem meg aztán pláne jó tőle.

A legnagyobb változás, és mostanra már elmondhatom, hogy legnagyobb szerelem is a: Futás! Az előzőekből kiderül, hogy 47 éves koromig 2 km-nél többet soha nem futottam. Rengetegszer ott motoszkált a fejemben, hogy belekezdjek, de valahogy képtelen voltam nekivágni. Az áttörést a májusi Challenge Day jelentette. Ekkor indultam neki, eleinte néhányszor Kincső társaságában, aztán azóta mindig csak egyedül. Négy hónapja 6 percről indultam, egy hete már 45 percet bírtam.

Szeretek futni, mert ugyan először nehéz belelendülni, de aztán szinte szökell az ember. Szeretek futni, mert reggel mindig magam vagyok és jó a csend. Szeretek úgy is futni, hogy bedugom a fülest, és az üvöltő zene ritmusára emelgetem a lábaimat. Szeretek este is futni, mert akkor mindig összetalálkozom valakivel. Szeretek a rétre lefutni, nézni a várat, Almáskertet, messze a Börzsönyt meg a Naszályt. Szeretem az utcákat járni, ismerősöknek integetni. Szeretem, hogy nem kell elmennem sehová azért, hogy futhassak; elég csak kilépni a kapun, és már kezdhetem is. Ráadásul főleg földúton tudok haladni, keveset aszfalton, ami jót tesz a lábamnak.

Amikor elkezdtem a futást, beújítottam néhány holmit. Vettem egy sportcipőt, a lehető legolcsóbbat és legegyszerűbbet. Mivel akkor már majdnem nyár volt, csak egy térdig érő futógatyát és egy sportmelltartót vásároltam még. Hozzájuk felvettem itthonról egy akármilyen trikót és egy akármilyen zoknit, később már azt sem, mert kánikulásban mezítláb kényelmesebbnek éreztem a futást.

Most azonban, hogy jött néhány hűvösebb nap, rájöttem, hogy kell nekem egy „téli” szett is. Elhatároztam, hogy életemben először nem fukarkodok, és mindenből jó minőségűt veszek. Beszabadultam hát Budapesten a D-kezdőbetűs sportáruházba, és először egy igazi, normális, márkás futócipőt vettem meg. Narancssárga, így egy ahhoz passzoló futótrikót is választottam. A mindennapokban nagyon nem szeretem a műszálasat, a kedvenc anyagom a pamut, de rá kellett jönnöm, hogy sport közben tényleg jobbak ezek az izzadtságot elvezető anyagok. Fekete, fényvisszaverős elasztikus nadrágot vásároltam, és egy sötétszürke, kenguruzsebes, kapucnis felsőt. Mivel úgy döntöttem, hogy egy gyengébb eső nem fog eltántorítani a futástól, így beszereztem egy fekete futódzsekit, valamit néhány pár sportzoknit is.

Utána lenyomtam 3,5 óra táncot egy koncerten, majd a fővárosban aludtam a lányokkal. Mivel másnap én szokásosan korán keltem, ők meg még szundítottak, úgy gondoltam, hogy reggel ott helyben felavatom az új szettet. Anyu lakása nincs túl messze a Duna-parttól, a térkép szerint 650 méter, ezért arrafelé vettem az irányt. A rakparton először elfutottam az Árpád-hídig, jól szembefújt az északi szél, majd dél felé a Margithídig, ahol már melegen sütött rám a nap. Itt kb. a táv 2/3-ánál jött egy kis holtpont, de igazgatóm szavai csengtek a fülemben: „Minden fejben dől el!” Igen? Na, akkor gyerünk tovább! Vissza is futottam nagyjából félútig. Az volt az eredeti tervem, hogy onnan levezetésképpen már gyalog megyek be a házig, de addigra már annyira megjött a kedvem meg a lendületem, hogy végig futottam. A térkép szerint összesen 6,7 km-t tettem meg. Tudom, egy átlag-futónak ez semmiség. Még a hobbi-kocogók közül is sokan 8-10 km-t nyomnak le, nem beszélve a félmaratonról, pláne a maratonról. Ilyen terveim (egyelőre) nincsenek, viszont rendkívül büszke vagyok erre az egyéni csúcsra, amit azért természetesen szeretnék tovább javítani, most a 10 km-es lélektani határt megcélozva.

Az eddigiek főleg rólam szóltak, de ennek a blognak a leírásában olvashatjátok, hogy „Réka útja” célja egyrészt a saját életem, életünk bemutatása, másrészt viszont segíteni, inspirálni az olvasókat különböző életterületeken, amelybe az egészséges életmód is beletartozik.

Na, akkor kezdjük is el a motiválást: Hajrá! Fogj bele!

Ha te, Kedves Olvasóm, felismerted, hogy így nem folytatódhat az életmódod, az már tök jó. Ha elszántad magadat, hogy ezen változtatni fogsz, az már fél siker. Teljes akkor lesz, ha belekezdesz és ki is tartasz. Én pedig örömmel ösztönözlek téged ezen az úton.  

Mi lehet motiváció? Például hogy ha futnod kell a busz után, akkor nem köpöd ki a tüdőd, vagy ha felcipeled a bevásárlószatyrod az emeletre, akkor nem állsz meg minden lépcsőfoknál. A ma embere úgy átlagban eléggé elpunnyadt. Mindenhová kocsival jár, mindent gépek csinálnak meg helyette. Három megállóra van a bolt? Ne szállj trolira, menj gyalog! A harmadikon laksz? Ne hívd a liftet, menj gyalog! Én például az aluljárókból mindig úgy megyek fel a lépcsőkön, hogy csak minden második fokra lépek. Házimunka, kertészkedés, kutyasétáltatás, kerékpárral bevásárlás, ez mind az aktív hétköznapok része lehet. Ha eddig nem mozogtál semmit, akkor kezdd el sétával, könnyű tornával, úszással.

Én azért csinálom ezt az egészet, hogy aktív maradjak. Paradoxonnak tűnik: mozgok, tehát testileg persze elfáradok, mégis feltöltődöm energiával. Ép testben ép lélek – ez tényleg nagyon igaz! Ha esetleg kicsit magam alatt vagyok, és mondjuk elmegyek futni, vagy hangos zenére táncolok, vagy lenyomok egy pingpong-meccset, rögtön jobb lesz a kedvem. És amit észrevettem magamon: amióta ennyit sportolok (oké, ehhez kell az is, hogy most összességében elég stabil az életem, van házam, van munkám, van bevételem, aránylag jó a kapcsolatom a gyerekeimmel, tehát kevés a stressz), azóta alig vagyok magam alatt. Az általános boldogság-szintem látványosan megemelkedett.

Sokan azért mozognak, hogy lefogyjanak. Nekem erre mondjuk nincs szükségem, épp pénteken álltam mérlegre, 57 kiló vagyok, ami szerintem ennyi évesen, ennyi gyerek után nem rossz. Az alakformálás is mindenképp cél lehet. Ne higgyétek azt, hogy én nem vagyok hiú. Igenis jó érzés úgy belenézni a tükörbe, hogy tetszik, amit ott látok. Jól esnek a pozitív visszajelzések másoktól, akik dicsérik a jó alakomat, fittségemet, fiatalságomat. Ugyan ki ne vágyna erre?

A mozgástól lehetsz gyorsabb, ügyesebb, rugalmasabb, fejlődik az egyensúlyérzéked, a testtartásod (ez nekem nagy mumus!). Növelheted izmaidat, vagy zsírt égethetsz. mozoghatsz egyedül, párban vagy csapatban. Sportolhatsz otthon vagy a négy fal között, földön, vízen, levegőben.

Ami fontos, az a bioritmus kiismerése, és a mozgás beillesztése a napirendbe a lehető legideálisabb helyre. Nekem ugye a torna az mindig hajnali-kora reggeli tevékenység, a futáshoz viszont sokszor inkább este támad kedvem. Végül is mindegy, Almáskert meg a nógrádi rét napkeltekor és naplementekor is gyönyörű.    

Szerintem mozgásra a minimum időráfordítás naponta fél óra, vagy kétnaponta egy óra, de most, hogy írom ezt a cikket, és elkezdem összeszámolni mondjuk az elmúlt hetemet, hát legalább 3, de sokszor 4 óra sport is összejött napi szinten.

Ezt az írást személyes élményekkel kezdtem, hadd zárjam is ezekkel. Két napja történt, hogy egy koncert után mentem „haza”, azaz anyukámhoz Budapesten. Hűs volt, de rajtam csak egy trikó, tehát hogy ne fázzak, erőltetett menetben nyomtam a sétát, így kereken 5 perc alatt eljutottam a Lágymányosi hídtól a Petőfiig. Láttam messziről, hogy a lámpa piros, a kocsik csak jönnek, a villamos viszont közeledik. Nekilódultam, átfutottam, a villamos közben a megállóba ért, és tovább futottam, már csengetett, hogy az ajtók záródnak, de én egy utolsó lendülettel befutottam a már csukódó ajtón.

És ha már koncert: a nyáron voltam ötször. Aki engem ismer, az tudja, hogy nekem egy koncert az brutális tombolást jelent. Az énekelés, a sikítás miatt hangom nem maradt a végére, a testem viszont egész jól bírta a több órás táncot és ugrálást. És ezt értsétek szó szerint, tehát a tánccal meg sem álltam, a refréneknél pedig, kezeket a magasba, végig üvöltve ugráltam.

Ez mind sikerélmény. Ezt mind a mozgásnak köszönhetem. Sok hasonló élményt kívánok neked is!

Mozogni JÓ! Hát mozogjatok!

 

2021. szeptember

(Mivel rólam sportolás közben még soha nem készült fotó, ezért a képeket főként a netről szedtem.)

Becsengettek

Bizony, elkezdődött az iskola, még akkor is, ha én nem fogok az iskolatáskás, ünneplős gyerekeimről fotókat posztolni (jelzem, nem is hagynák). Csillag és Kende beköltözött a kollégiumba.

A fiam a vakáció lezárásaként az abai néptánc-csoporttal Erdélyben töltött néhány napot.

A gyerekeknek tegnap nyílott meg a tanév, de mi tanárok már az ünnepi hosszú hétvége után elkezdtük a munkát. Ez számunkra igencsak dolgos időszak, amely során előkészítjük az iskolát és a tanévet.

Értekeztünk többször is, nagyobb és kisebb körben egyaránt tartottunk megbeszéléseket. Átbeszéltük az éves munkatervet, és kitaláltuk, milyen jó kis programokkal gazdagítjuk az előttünk álló tanévet. Mivel öko-iskola leszünk, a környezettudatosság és természetvédelem az eddiginél is nagyobb hangsúlyt fog kapni. Lesz itt minden, fenntarthatósági témahét, állatok világnapja, madarak és fák napja, víz világnapja, papírgyűjtés, „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” programsorozat, hogy csak néhányat említsek.

A mi termünk eddig nem volt valami szép, hiába próbálkoztam némi csinosítgatással az elmúlt két év során, az inkább csak tűzoltásra volt jó. Mostanra azonban szinte teljesen megújult minden. A terem új laminált padlót kapott, amit apukák és diákok raktak le társadalmi munkában. Az egyik anyuka kimosta és szépen kivasalta a függönyöket. A fiúk segítettek őket felrakni a helyükre.

Ha már megújulás, ideje volt az ősrégi bútorokat is lecserélni. Amikor ennek a megoldásán gondolkoztam, szembejött velem egy hirdetés a helyi csoportban. Két egyforma cseresznyeszínű polcot kínáltak eladásra. Rögtön meg is vettem őket a saját pénzemből, és kiraktam a rozzant szekrényeinket.

A polcba egységes dobozok illenek (rajz-technika cuccoknak), ezeket az egyik anyuka vásárolta meg. Kicsit elszámítottuk magunkat, mert fél centivel magasabbak lettek, mint a polc. Néhány lelkes diákom azonban bejött, és méretre vagdosták őket.

Az egyik családtól szép komódot kaptunk ajándékba, ebbe kerültek a poharak, tisztasági dolgok, könyvek, mappák, írószerek. A lányok bejöttek termet rendezni, faliújságot szépíteni. Látjátok, milyen lelkes és szorgos diákok járnak ide, hasonlóan támogató szülőkkel?

Nemcsak a terem, hanem az egész iskola is megújult. Az aula új burkolatot kapott, amit öt színes olimpiai karika díszít. Mi ugyanis olimpiai iskola vagyunk, hiszen névadónk Hesz Mihály kajak-bajnok. Ha már sport, akkor a szekrények fölé az idei tokiói olimpián érmet szerzett magyar sportolók fotói kerültek.

Hagyománnyá kezd válni nálunk, hogy a tanárok egy csapatépítő napon hangolódnak rá az új tanévre. Tavaly sárkányhajóztunk, Szobtól eveztünk le Verőcéig. Idén Drégely várához kirándultunk. Vonattal utaztunk el Sáfár-kútig. Onnan egy két és fél kilométeres meredek út visz felfelé a hegytetőre. 

Barbival nekivágtuk, és lendületes tempóban nyomtuk végig a menet élén. (Állítom, hogy ez a rendszeres futásnak köszönhető. Ezt csak azért írom le, hogy anyukám ideges legyen. J Bocsi, Nagymami! Erről amúgy majd fog egy külön bejegyzés is szólni, tudom, hogy te aztán nagyon várod már! J)

Felérve a hegyre bemásztunk a várba, a romok közé. Miután megcsodáltuk a kilátást, énekeltünk egyet körben. Hogy mit, arra később még visszatérek. Aztán lefelé is megtettünk a 2,5 km-t, majd további 3-at sétáltunk Drégelypalánk faluba. Ott a Szondi Kiállítótér és Turisztikai Központban már vártak minket. Tárlatvezetés előtt rögtön néhány doboz pizza, én brokkolis-babos-hagymásat ettem. Miután tele lett a hasunk, megtekintettünk kettő filmet, egyiket a vár történetéről, a másikat Szondiról és a híres csatáról. Aztán körbevezettek minket a tájházban és a régészeti leletek között. A végén pedig még pénzt is verhettünk.

Szóval hogy minek is énekelgettünk mi Drégely várában? Az is viszonylag új hagyomány nálunk, hogy mi tanárok a különböző iskolai rendezvényeken elénekelünk egy-egy dalt, gitárkísérettel. Idén a „Gyermekember” című dallal köszöntöttük a kis elsősöket, ami a Tarzan rajzfilm betétdala, és most tudtam meg, hogy Ákos énekli! (Az eredetit meg Phil Collins.) A végén mutattam a szemben ülő-álló gyerekeknek, hogy „Taps!”, így a dal végét ütemes tapsviharban adtuk elő. Hesz Mihály utána üzenetben megdicsért, hogy milyen csinos voltam és szépen énekeltem! :)

Az öko-téma első lépcsőfoka, hogy a diákok jó része Almáskertbe kirándult ma. Itt lakik Máté (tőlünk kb. 5 percre), akinek több hektáros gyümölcsöse van, ahol szilvát, szőlőt, ribizlit és szedret termeszt. Most szederszedésre hívta a gyerekeket. Jó volt úgy kisétálni Almáskertbe, mintha némileg hazavezetném a tanítványokat. (Kizárólag az én gyerekeim járnak innen be a suliba.)

A gyerekek kis kosarakba, vödrökbe, dobozokba, zacskókba szedték a finom gyümölcsöt, amiket aztán ráadásként még szilvával is megtömhettek. Megkóstolhattuk Máté isteni szederlekvárját, a tanárok pedig fekete-ribizlis pálinkát kaptak tőle ajándékba. Ezúton is köszönjük a szíveslátást!

Innentől kezdve ugyan a tanulásé a főszerep, de ha bármilyen érdekes programunk lesz, arról szívesen beszámolok nektek. Hogy lássátok, attól még, hogy már nem otthon tanulás zajlik nálunk, nagyon is változatos és vidám az életünk.

2021. szeptember