4 nap

Hihetetlen, hogy mennyi minden belefér 4x24 órába! Rendkívül sűrű volt ez a hosszú hétvége, és nagyon termékeny is. Ha valaki múlt héten (farsangot, helyettesítéseket, ünnepi műsort követően) megkérdezett volna, mit fogok csinálni ebben a négy napban, tuti azt válaszoltam volna, hogy: Semmit! Csakis pihenés! Nos, minden volt, csak pihenés nem, de ez pont így volt jól.

Én, mint ahogyan azt hű olvasóim bizonyára tudják, nagyon nem vagyok az a lustálkodós alkat. Mindig akad valami ötletem, amit meg kell valósítanom, ha nem rögtön, akkor azonnal. Képtelen vagyok huzamosabb ideig megülni a seggemen, nekem mindig csinálnom kell valamit. Ha pedig március és langyos idő és napsütés, akkor ez a tennivaló csakis kertészkedés lehet.

Múltkor panaszkodtam, hogy a gyerekek nem jutottak el az apjukhoz, ellenben az ötből négyen itt boldogítottak engem Nógrádon (az ötödik munka okán legálisan volt távol). Úgy gondoltam, akkor gaz anyaként befogom őket a ház körüli munkálatokba. (Még mielőtt rabszolgahajcsárnak tartanátok: bőven akadt lehetőségük alvásra, játékra, filmnézésre is.)

Még tavaly vettem itt helyben használt nádszövetet, de a négy tekercs a tél során a sufniban várakozott. Most érkezett el az idő, hogy felkerüljön az utcafrontra. A munkálatok vezetője Kende volt, a többiek az utasításai szerint dolgoztak a keze alá.

Először is szükség volt némi előkészületre is. A gyerekek a kerítés mentén végig kikapálták, elegyengették a földet, lemetszették a kilógó ágakat, így a mogyoróbokrok most kissé rendezettebb képet mutatnak.

Aztán előre hozták a tekercseket a kapuhoz. Kaptunk egy nagy kupacnyi gyorskötelegőt, azzal erősítették fel őket a meglévő drótkerítésre. Pont elég lett az utcafrontra, pici még be is tudtak vele fordulni oldalra.

A lemetszett ágakat a lányok a kert végébe vitték (jók lesznek majd gyújtósnak), én pedig felgereblyéztem a kisebb gallyakat, leveleket. Szép rendezett lett végre az utcafront, és a nádpalló megvéd a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Ezalatt Kende kinyitotta a télire elzárt külső vízvezetéket, és beüzemelte a kerti csapokat. Megszerelte az egy ideje vacakoló zárat és biztonságosabbá tette a kis bejáró burkolatát. Mindeközben én a lábamat lógatva lustiztam. Ja, mégsem. J

Megérkezett ugyanis a várva várt termőföld. Jóval olcsóbban, mint tavaly, és sokkal jobb minőségű is. A múltkori szürkés volt, ez szép sötétbarna. Az utánfutóról letoltuk lapáttal kupacba.

Az én dolgom már „csak” az volt, hogy belapátoljam a földet a talicskába, odaszállítsam a különböző kisebb-nagyobb ágyásokhoz, és feltöltsem őket földdel.

Új földréteget kapott a két magaságyás, a kör alakú virágágyás, a sziklakert, a levendulák, és a két fűszerkert. Még a rózsabokor tövébe is jutott belőle.

Tavaly boltból vettem virágföldet, de idén ezzel fogom feltölteni a cserepeket is, amikbe fűszernövényeket és virágokat ültetek majd. Remélem, a növénykék örülnek majd a tápanyagban gazdag talajnak, és szépen fejlődnek majd benne. 

Télire beszedtem a házavatóra kapott kerámiákat, mert azt mondták, nem tesz jót nekik a fagy, berepedhetnek. Csak a terasz párkányán maradt néhány.

Most újra előszedtem őket, és leszúrtam a fák tövébe, ágyásokba.

Ismét színpompás gombák, virágok, pillangók, boszorkánysapkák, harangok díszítik a kertet.

Kikerült a madáritató is. Apropó madárkák: hihetetlenül hangos madárkoncert hallatszódik Almáskertben reggel és este. A feketerigók egész közel merészkednek az emberhez, zörögnek az avarban, keresik az ennivalót, készítik a fészkeiket. Csuszka csúszkál az almafán, vörösbegy röppen a teraszra.

A nagy veteményesre túl sok energiám már nem maradt. Csak annyi, hogy a felrotált földet elegyengettem gereblyével.

Aztán annyira belejöttem a gereblyézésbe, hogy átszántottam vele az EGÉSZ kertet. Összeszedtem az ősszel lehullott faleveleket, a tél során letöredezett gallyakat. Jó sok kupac összegyűlt, a lányok felváltva talicskázták hátra a komposztálóba.

Pihenésképpen, mert nem bírtam ki, azért vetettem egy kicsit. A magaságyásokba majd május végén kerülnek ki a paradicsom- és paprika-palánták. Hogy addig se álljon üresen, raktam bele a koraiakból. Az egyikbe háromféle salátát, a másikba spenótot, retket és hagymát.

A cserépbe ültetett áfonyabokrocska túlélte kint a telet, elkezdett rügyezni.

Egy szem sárga kankalin virágzik a kert közepén. Már apró ibolyák látszódnak a fű között, nemsokára minden csupa lila lesz!

Még több hagymás bújt elő a földből. Látom, lesz sok nárcisz, jácint és tulipán. Nagyon várom már, hogy milyen színűek, fajtájúak lesznek. Minden virághagyma egy-egy rejtély, míg meg nem mutatkozik.

Holnap kapok aranyeső és mályva vesszőket, hogy több virágos cserje legyen a kertben.

Nekem nemcsak ez a ház meg ez a kert jelentik az otthont, hanem a falu, Nógrád is, különösen annak az üdülőrésze, Almáskert. Múltkor már nagyon kiakadtam, mennyi szemét van eldobálva árokparton, bokor tövében. Többnyire sajnos alkoholos italok üvegei, dobozai. Elhatároztam, hogy szemétszedő akciót hirdetek.

Ezen végül is csak ketten jelentünk meg, de így is rendkívül hatékonyak és jókedvűek voltunk. Zsákokkal és kesztyűkkel felszerelkezve jártuk be Almáskert egy nagyobb részét. Minden szemetet felszedtünk! Találtunk maszkot, zsebkendőt, sörösdobozt, borosüveget, műanyag palackot, és sok mindent. Két zsák telt meg, mi meg örültünk, hogy tehettünk valamit Almáskert tisztaságáért. (Az akció egyébként hétvégén folytatódik a településrész keleti felével.)

Rájöttem, hogy végérvényesen megöregedtem. Ugyanis lett nekem egy nyanyás étkészletem, vénasszonyos kredencben. Komolyra fordítva a szót: tényleg kaptam egy új étkészletet. Először örültem a hírnek, mert ha itt a nagycsalád vagy jönnek barátok, akkor jól jön több tányér. Amikor viszont megláttam, rájöttem, mennyire nem az én ízlésem, aranyszélű, rózsamintájú.

Utána azonban átkattant bennem valami, és rádöbbentem, mekkora értéket képvisel ez a mai világban. Mély-, lapos- és kistányérok, levesestál, mély- és lapok kínálótányérok, még szószos edény és sótartó is van hozzá. De hová rakjam az én 4 (!!!) négyzetméteres konyhámban? Hohó, van énnekem egy üveges kredencem! Igaz, eddig a kézműves dolgok voltak benne, de most újratervezés történt, és idekerült a vitrinbe az én békebeli, mamikás étkészletem.

Na jó, az első bekezdésben kicsit kamuztam, mert mikor lement a nap, azért tudtam kikapcsolódni, pihengetni is. Utolértem magamat az oroszozással. Beüzemeltem végre a pöpec kis új lapotopomat. És megírtam rajta kettő blogbejegyzést is. Március 15-ét pedig mindössze annyiban ünnepeltem meg, hogy egész nap kokárdát viseltem itthon.

A hosszú hétvégébe egyébként belefért egy fél nap a Dunakanyarban. A legmelegebb és legragyogóbb napon elkocsikáztunk erre a számomra nagyon kedves vidékre. Nagymaroson leparkoltunk a kompnál és sétáltunk egyet a folyóparton. Megnéztük a helyi étkezési lehetőségeket, a hekkest illetve a Piknik Manufaktúrát.

Aztán úgy döntöttünk, hogy menjünk át Verőcére pizzázni. A pizzázásból végül is semmi se lett, mert beültünk az egyik vendéglőbe, ahol húsos és húsmentes étek egyaránt akadt. Utána fagyiztunk is - a Family Frost-ból szoktunk ugyan fagylaltot venni, de idén ez volt az első igazi, tölcséres fagyizásom. A strandon sétálgatva nyalogattuk el a fagyit.

Nógrádra visszatérve még belefért egy kis italozás a Vár Vendéglőben. A Top Joy ezúttal ezt üzente: „Fogd meg a kezét, és fuss!” J

2022. március

Március - Ünnepek 1.

De jól tettem, hogy múlt hétvégén még nem kezdtem bele a vetésbe! Igaz, nagyjából időhiány és lustaság okán, de utólag visszanézve bölcs döntés volt. Erre a hétre ugyanis visszatért hozzánk a hideg. Múlt vasárnap még a kertben tudtak játszani a lányok (kirakták a szivacsot, és pokrócokba bugyolálkozva ott társasoztak), a hét elején azonban jött a „tél”.

Hó ugyan nem hullott, ellenben fagyok voltak éjjel, mínusz 4-6-8 fokok is, és napközben se melegedett fel túlságosan a levegő. A nap ugyan sütött, de a szél is fújt, így nem volt az embernek kellemes a hőérzete. Az egyre korábbi napfelkelte és egyre későbbi naplemente ugyan dobott a hangulatomon, azonban az időjárás nem sok időre csalogatott ki a szabadba.

Leszedtük a nejlonborítást a tűzifa-kupacról, és kiterítettük a földre száradni. A teraszra talicskáztunk egy csomó fát, és kétnaponként helyett újra naponta gyújtunk be. Terveztem egy fatárolót, de anyagi megfontolásból és praktikus okokból egy olyan ötletem született, hogy a sufni lesz az új fatároló. Részletek később.

Amilyen marha vagyok, én azért nem adtam fel az elhatározásomat, hogy márciusban már mindig kerékpárral járok. Igaz, ha korán megyek, elkél a fejemre a sapka, a kezemre pedig alap a kesztyű. Amennyire még nagyobb marha vagyok, kitaláltam, hogy á, ma már jó leszek anélkül is, aztán mire lesuhantam a faluba, vörösre fagyott a kezem.

A hetet az ünnepek határozták meg. Először is egy szülinap. Házi áldással, édességgel, boszorkánnyal.

Kedden volt a Nőnap. Oroszórán nőnapi képeslapot készítettem az anyukámnak, oroszul. A Nőnap, az olyan számomra, mint az összes többi ilyen mesterséges ünnep, Valentin nap, Anyák napja, Halottak napja, kutyafüle. Nem rossz, ha van, de nem ájulok el tőle. Azt vallom, hogy az év 365 napján kell(ene) szeretnünk a párunkat, az anyukánkat, gondolni eltávozott szeretteinkre, és nemcsak egy kitüntetett napon köszönteni a nőket. Pláne a mostani helyzetet figyelembe véve. (Azt ígértem, nem fogok a blogra közéletről írni, de nem bírom ki, hogy le ne írjak ide egy nevet: Renner Erika!)

Nőnapra és más hasonló ünnepre nem szoktam elvárni semmit, de nem vagyok az a harcos feminista sem, aki ilyenkor megsértődik, ha köszöntik. Hallottam olyan nőről is, aki az őt maga elé engedő férfira azt mondta: Szemét macsó! Én azért abba a korosztályba tartozom, aki még örül, ha egy férfi udvarias vele, olyan neveltetést kaptam, hogy kedvesen fogadjam egy úriember lovagiasságát.

Férfi kollégáim (három állandó van belőlük) sárga tulipánokkal köszöntöttek minket, tanárnőket, és persze a „technikai” dolgozókat is. Vázába tettük őket, és egy hétig ezek a szépséges virágok díszítették a tanárit. Néhány kedves diákom is Boldog Nőnapot kívánt; kaptam Raffaellot, Milkát meg valami isteni csokidarás golyószerű édességet is.

Én és családom hölgy tagjai vörös rózsát kaptak. Plusz egy kis asztali dekorációt is élő nárcisszal. Ha már a kertben szegény hagymásaink eddig épphogy csak előbújtak, de a hideg időben még nem volt kedvük virágba borulni.

A hét meghatározó ünnepe március 15. Oké, tudom, még csak 12. van, ellenben az iskolában és a faluban is tegnap rendezték a megemlékezést. Amit az én osztályom, a hetedik „nyert meg”. Ugyebár a farsangra is színdarabot tanítottam be, most rögtön jött egy újabb komoly feladat. Két hete összeállítottam a műsort, kiválasztottam a szavalókat, kiosztottam a verseket és a felolvasandó szövegeket.

A tömeges megbetegedések miatt azonban csak egy hete tudtuk elkezdeni a próbákat, akkor is mindössze 6 fővel, ami a 23-as létszámú osztályom negyede. Hétfőn az osztály fele jelent meg, a tornateremben 12-en tudtunk próbálni. A művházas próbára már 17-en jöttek el, köztük néhány beteg diák is, tisztességből. Két nappal a fellépés előtt az egyik lány bokasérülést szenvedett, de annyira becsületes volt, hogy mankóval lépett fel. Az egyik fiú pedig a színpadon lett rosszul. Hangosítós próbát technikai okokból egyszer sem tudtunk tartani, pedig mikrofonba kellett beszélniük és a műsor zenei betéteket is tartalmazott. Egy kedves hatodikos fiú vállalta be, hogy a DJ-nk lesz, ő indította el és keverte le a zenéket.

Úgy vélem, a körülményekhez képest jó lett a műsor, a gyerekek szépen végigcsinálták az előadást. Megérkeztek a „Nemzeti Múzeumhoz”, és megtalálták „Petőfi naplóját”. Naplórészleteket olvasott fel az egész osztály, ezeket tarkítottuk huszárdalokkal illetve versekkel. A szavalatok közül kiemelkedett a „Dicsőséges nagyurak”. Nézzétek meg ti is Mácsai Pál ’94-es előadásában, igencsak aktuális ma is: https://www.youtube.com/watch?v=5UxjWISWslg

Egy újabb ünnep: tegnap a húgom menyasszony lett! A párja megkérte a kezét, és ő természetesen igent mondott. (Tehát a tévedések elkerülése végett: a fotón a jegygyűrű nem az én ujjamon van!) 

Ismét vásár volt Nógrádon! Havonta rendeznek nálunk kistermelői és kézműves vásárt a vár alatti parkolóban. A múltkorit Kincső szülinapja miatt (mennyi ünnep!) ki kellett hagynom, most természetesen mentem, vagyis gurultam. Vettem kürtős kalácsot, házi tésztát, levendulás kozmetikumot, levendula teát, levendula szörpöt. És: Szeretet lekvárt!

Rettentő stresszes időszakon vagyok tehát túl, jó esne (esett volna) egy kis nyugi végre. Aha. Ember tervez, Isten végez. A hosszú hétvégét egyedül terveztem tölteni, sok pihenéssel. Úgy volt, hogy a gyerekek az apjukhoz mennek. Aha. Mégsem. Nem így alakult. Négy gyerek van most itthon, megvan az alapzaj, lehet sokat melózni, főzni, mosni. És este blogot írni.

Ezt a négy napot viszont, mivel a hőmérséklet is egyre nő és szép lassan ide a Börzsönybe is visszatér a tavasz, többnyire a szabadban töltjük. Szervezek-tervezek egy almáskerti szemétszedős napot, mert sajnos a helyi alkoholisták által eldobált üvegek és dobozok lassan kezdik elborítani környezetünket.

A kertben vár ránk a kerítés beborítása nádszövettel, az ágyások feltöltése termőfölddel, a sufni átrendezése, és, végre: a vetés kezdete. Bent pedig a nagytakarítás több szakaszban, amiből a szőnyegmosáson már túl is vagyok.

A március még három születésnapot hoz: 15. édesanyám (72), 22. Csillag lányom (17), 23. Kende fiam (19). Ennek örömére szombaton nálunk Nógrádon gyűlik össze a család tripla ünnepet ülni.

Egyenlőség, szabadság, testvériség! (Ej, de aktuális ez a 12 pont is…)

2022. március

Kikelet hava

Biztosan valami lélektani dolog ez nálam, de ahogyan a naptár elkezd márciust mutatni, bennem valami átkattan. Ez a Kikelet hava: felébredek téli álmomból, elég a pihenésből, előbújok a házból, jön az energia-löket, a tettvágy, a lelkesedés (ami amúgy az alaptermészetem, csak télen egy kicsit standby-üzemmódba kerül.)

Ha már naptár: A „Mi kis falunk” csoport alapítójától nagyon kedves ajándékot kaptunk! Olyan naptárakat küldött nekünk Nógrádra a szuper farsangi produkciónkért jutalmul, amelynek lapjain a sorozat szereplői vannak lefotózva egy-egy menhelyes kutyával. Jutott belőle az osztályom minden diákjának, sőt, még a felsős termekbe és néhány kollégának is. A márciusi oldalról Zsuzsa, a csinos postásnő mosolyog ránk.

Tehát elvileg energikus és tettre-kész vagyok, bár az elmúlt hét annyira leterhelt, hogy pihenésre, kikapcsolódásra nem sok lehetőségem adódott. Ugyanis sokan lebetegedtek az iskolában, kollégák is hiányoztak, így a hét folyamatos helyettesítéssel telt.

A helyettesítések során tartottam osztályfőnöki órát a hatodikosoknak, ahol közösen kiértékeltük a farsangot. Velük történelem órán az ipari forradalomról beszélgettünk, majd képzeletbeli levelet írtak gazdag tőkésként, esetleg nyomorgó bérmunkásként. A nyolcadikos földrajzórán a Kárpát-medencevidéket barangoltuk be képzeletben, a térképen, majd kisfilmek segítségével. A negyedikesekkel Hollókőről olvastunk, és néphagyományokról beszélgettünk.

Most kellett volna nekikezdenünk a március 15-i ünnepi műsor előkészületeinek (mi adjuk elő az iskolában és a faluban is), de az egyre csökkenő létszámmal ez egyre nehezebben ment. Mindegy, optimista vagyok, mint mindig, csak jó lesz ez. Végül is a forgatókönyv megvan, a bejátszandó zenék és a kivetítendő képek összeválogatva, a versmondók tudják a verseiket. Legfeljebb majd egész héten próbálunk. Most csak annyit árulok el nektek, hogy lesz egy kis kertet-történet, képzeletben elutazunk a múltba és Petőfi naplója segítségével idézzük fel a 174 évvel ezelőtti eseményeket.

A sok hiányzó miatt egyre családiasabb hangulatúak voltak az angolórák. A nagyobbakkal videós anyagokat néztünk meg, a könyvünk szereplői filmen elevenedtek meg. A kisebbekkel angol dalokat hallgattunk és énekeltünk, és volt osztály, akikkel az interaktív táblánál online nyelvi oktatóprogram segítségével tanulhattak a gyerekek.

A héten újabb látogatást tettem Diósjenőn a fogorvosnál. Ez még kibírható lett volna, de ami utána jött! 18.00-ra értem le a vasútállomásra, ahol (elvileg) fél órát kellett (volna) várnom a 18.34-es vonatra. Fáradt voltam, nyűgös és éhes. Aznap nem adódott lehetőségem ebédelni, alig volt a gyomromban egy szendvics meg egy joghurt. A jenei boltba be tudtam ugrani egy kis puffasztott rizses tallérért, és bár ugyan a szám bal oldala le volt zsibbadva, a jobb oldalon el tudtam nyammogni. A váróteremben eszegettem, olvasgattam, amikor bemondták, hogy a gyarmati vonat félórát késik.

19.05-kor épp telefonon beszéltem a párommal, kérdezte, átmenjen-e értem kocsival, mondom nagy naivan, á, nem kell, köszi, itt van végre a vonat, átmegyek azzal. Aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Amint nagy lendülettel nekiindultunk a beérkezett vonat felé, szóltak a vasutasok, hogy ácsi, még lekapcsolják az egyik vagont. Negyedóra múlva aztán fent ültünk a vonaton. Hurrá, mindjárt megyünk! Aha…

Szólt a kalauz, hogy ne lepődjünk meg, ellenkező irányba indulunk először el, mert másik vágányra kell átállnunk. A vonat tolatott, elment a sorompóig, majd vissza az állomáshoz. Ahol vártunk, vártunk és csak vártunk. Vajon arra, hogy menetrend szerint (egy járat kimaradásával) 19.34-kor induljunk el? Elérkezett a fél 8, hurrá, indulunk! Aha… Tovább vártunk. Vajon az ellenvonatra? Aminek elvileg 19.22-kor kellett volna beérkeznie, de se híre, se hamva. Az szembevonat végül jó 20 perc késéssel futott be. Most már mehetünk végre? Aha… Szólt a kalauz, hogy szálljunk át a most érkezett vonatra, az fog tovább menni. Átszálltunk. Vártunk. Végül kereken 20.00-kor indult el a vonat Diósjenőről Nógrádra.

A vidéki, autómentes élet csodái… Ami kocsival 5-10 perc lett volna, az nekem vonattal 2 órámba telt. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. A nap pozitív befejezése az isteni forró zöldségleves volt; egy frissen gyökérkezelt vegának ez mennyei áldás!

Másnap kora reggel Rétságra vitt az utam. Busszal mentem, mert oda csak az jár, bár mostanság felröppentek a hírek a korábban erre menő, majd később megszüntetett vasútvonal esetleges újjáélesztéséről. Itt a gyámügyön volt dolgom, ahol (ismét) megkíséreltem kijárni a sok éves tartásdíj-elmaradás behajtását. A dolog jelenleg ha nem is lehetetlennek tűnik, de sikere bizonyos nehezítő körülmények miatt némileg kétséges. A gyámügyesek mindenesetre segítőkészek és kedvesek voltak, már csak a végrehajtó iroda emberségén múlik, hogy az elkövetkező három évre kiegészül-e a bevételem havi 40.00 forinttal. Igen, jól olvassátok, gyerekenként 10.000 forintot ítélt meg tartásdíjként a bíróság, ami már 2016-ban is nevetséges összeg volt, ma inkább siralmasnak mondanám. Igaz, még ennyit se képes kifizetni az, akinek kellene… Sírjak-e vagy nevessek?

A hazafelé vezető út igen kalandosra sikeredett. Tudniillik a buszos menetrend Nógrád és Rétság között katasztrofálisként jellemezhető (a vidéki, autómentes élet csodái), főleg a követlen járatok tekintetében. Az átszállás is elég durva; a forgalmas 2-es főút mellett, fedetlen buszmegállóban kellene fél- meg háromnegyed órákat várakozni.

Én inkább a rétsági busz-pályaudvaron a váci buszra vártam 45 percet. Váróterem zárva, fedett várakozóhely itt sincs, a hőmérséklet épphogy nulla fok felett. Hideg idő, de ragyogó napsütés. Leültem egy padra, csak kicsit fázott a fenekem, ettem a reggelimet, olvasgattam, süttettem magam a kora-tavaszi nappal. A busszal a nőtincsi elágazásig mentem, onnan gyalog indultam el a bekötő úton. Innen Nógrád 5 kilométer, ha végig is kell sétálnom, egy óra alatt ott vagyok.

Az első ember, akivel szembetaláltam magamat, a falunk hírhedt alkoholistája volt, aki épp rendőröket boldogított a dumájával… Sírjak-e vagy nevessek? Elkezdtem stoppolni a bekötőn, az 5. autó meg is állt. Egy ismeretlen berkenyei nő vett fel. Sebaj, mondom, ha Berkenyéig elvisz, már akkor is közelebb leszek a célomhoz. Aztán felajánlotta, hogy á, inkább elvisz a falu-tábláig. Jaj, de jó! Beszélgetésünk közben elmondtam, hogy a helyi iskolában dolgozom, így az lett a dolog vége, hogy elvitt egészen a suliig. Köszi, Marcsi!

A „Lépték – Tervezzünk közösen!” programról eddig csak érintőlegesen írtam a blogra. Ez egy olyan kezdeményezés, melynek keretében építész, tájépítész, szociológus egyetemisták Nógrádra és Diósjenőre terveznek egy-egy szabadtéri közösségi teret. Eddig kétféleképpen segítettem munkájukat: egyszer eljöttek hozzám interjúra, másszor pedig Almáskertben vezettem őket körbe. Most eljutottak iskolánkba is.

A hetedik-nyolcadikosainkkal beszélgettek, játékosan ötleteltek. Kis csoportokban bejelölték a falu térképén, mely helyekre járnak szívesen, elmondták, vágyaikban milyen funkciójú közösségi tér él, lerajzolták, hol és hogyan éreznék jobban magukat a településen, majd fotók alapján kiválasztották, mely típusú közösségi tér tetszene nekik a legjobban. Bízom benne, hogy a sikeres együttműködés eredménye egy szép és jól használható közösségi tér lesz.

Nagyon örültem, örültünk Virág pénteki látogatásának. Legnagyobb lányom nagyon ritkán jön ki hozzánk Nógrádra, akkor is inkább családi eseményekre, a párjával. Ezer éve történt ilyen, hogy egyedül érkezett. Ennek örömére meghívtam ebédre „Béla bácsi” Vár Vendéglőjébe. Míg előételként palacsintázott, Kincső is befutott, pontosabban kerékpárral legurult hozzánk. Rántott karfiolt ettünk, ki rizzsel, ki krumplival, mangós üdítőt ittunk hozzá. Hazaséta után itthon beszélgettünk és régi videó-felvételeket néztünk, miközben rengeteget röhögtünk. A „best of” még mindig Kincső „vicce” úgy négyéves korából.

A március egy kis hóval köszöntött be hozzánk, hol lágyan szállingózott, hol sűrűbb pelyhekben kavargott, de hiába vagyunk a hegy közelében, itt szinte azonnal el is olvadt. Furcsa módon ezúttal a délebbi országrészben maradt meg jobban a hó, így lehetséges, hogy az abai gimis gyerekeim fehérség borította tájról küldtek fotót.

Most azonban itt a tavasz, még ha éjjelente fagy is, és néhol még deres a vidék, jeges a patak. Ez épp tegnap délelőtt láttuk a kis piros vonat erdei útja során, mert Csillaggal Anya-lánya délelőttöt tartottunk. Bementünk Vácra vásárolni, ahol a fő cél a vetőmagok beszerzése volt. Vettem új metszőollót is, bár a kedves boltos bácsi (aki tavaly ajándék magot adott a lányaimnak, mikor megtudta, hogy saját kiskertet csinálnak) felajánlotta, hogy vigyem el neki a tönkrement régit, hátha meg tudja javítani.

Míg mi csajos beszélgetést tartottunk a pékségben és kifosztottuk a kertészeti boltot, addig a kertet felrotáltattam egy nagyobb rotakapával, így megtörtént a veteményes talajának második körös fellazítását. Most már tök jó a föld, készen áll arra, hogy belekerüljön 37 csomagnyi mag illetve dughagyma.

Apropó, dughagyma. Múltkor írtam nektek, hogy tavaly az „eltűnt” (sokáig eltűntnek hitt, majd a befőző fazékban !!! megtalált) virághagymákat mekkora késéssel duggatták el a lányok a fák, bokrok tövében. Jelentem: előbújtak az első zöld hajtások! Lesz végre saját tulipánunk! A faluban több helyen előbújt a krókusz, séta során öröm nézni a sárga virágokat az előkertekben.

A múltkori kertészkedős posztomban elfelejtettem írni, hogy véget vetettünk a madáretetős időszaknak. Ilyenkor már nincs olyan hideg meg hó meg jég, találnak maguknak elegendő táplálékot a madarak. Le is vettük a fáról a madáretetőt, pontosabban a legutóbbi nagy szélvihar tépte le onnan, de már nem is raktuk vissza. Legközelebb novemberben csipegetheti a magocskáinkat a madárkák.

Sajnos a termőföld még egyelőre, utánfutós problémák miatt nem jutott el hozzánk, de ami késik, nem múlik. Jövő héten feltöltjük az ágyásokat, megkezdjük a korai vetést, és veszek néhány szép virág-palántát is a gazdaboltban.

Kikelet: Start!

2022. március