Nógrád megye Tour: Somoskő - Kishartyán - Szécsény
Legutóbb egy éve láttam ilyet a Szent György hegyen. Lejjebb bazaltkő-tenger is van.
2022. augusztus
2022. augusztus 10., szerda
Szép nap
2022. augusztus 8., hétfő
Sis and Bro
A cím ránk, mint testvérekre vonatkozik, az írás pedig az öcsémről fog szólni. Különösképpen azért, mert folyton azzal csesztet, hogy miket rakok fel a facebook-ra meg a blog-ra, így most „bosszúból” kap egy egész bejegyzést, hehe.
Egész kicsiként Andikának és Atikának hívtuk egymást, ez aztán Andira és Atira rövidült. Kamaszkorban mindketten megkaptuk becézésnek a monogramunkból kialakított Tata nevet. Én voltam a Nagy Tata, ő a Kis Tata. (Fura volt, mikor a tavaszi érettségi találkozón egyik régi haverom Tataként hívott, bár a régi osztálytársakra én is a Fábi, Dedó, Fazi, Hisu, Nagyi, Cinci, Kona, stb. elnevezést használom.) Felnőttként én felvettem a Réka nevet, belőle Attis lett. Amióta pedig Kanadába emigrált-disszidált (ezt persze poénkodva szoktuk mondogatni), azóta én neki nővér vagyok, vagy „Hi, Sista”, ő pedig nekem Bro.
A kapcsolatunk történetét kb. hat szakaszra tudnám osztani.
1. Köztünk csupán egy év negyed év a korkülönbség, tehát szinte úgy nőttünk fel, mintha ikrek volnánk. Amikor ovisok-kisiskolások voltunk, tényleg úgy viselkedtük, illetve viselkedtek velünk, mintha ikrek volnánk. Anyukám és nagymamám erre sokszor rá is játszott, ugyanolyan gombafrizuránk volt, és egyforma, vagy legalábbis hasonló ruhákat adtak ránk. (Utólag visszagondolva én ezt rettentően utáltam.)
Rám amúgy mindig azt hitték, hogy fiú vagyok, rá meg, hogy lány. Aki most ismeri, annak fura elhinni, de Attis régebben egy anyámaszony katonája volt. Gyáva kisfiú, aki mindentől félt, még attól is, hogy Bécsben felüljön a Práterben az óriáskerékre (amiért nagyon haragudtam rá, mert így én sem ülhettem fel rá egyedül) vagy megkóstolja a Nutellát (amit aztán jól meg is bánt).
2. Amikor nagyobbak lettünk, egyfajta védelmezőjévé váltam, ő meg a pártfogoltammá. De mégis ki ellen kellene védeni egy fiút? Mivel fiúnak született, a saját nagyanyjától. Szomorú, de nagymamám teljesen egyértelműen kinyilvánítva gyűlölte a férfiakat. Mindenkit, aki hímnemű. És mivel öcsém fiúnak született, hát őt is. Én voltam az ő Meseszép unokája, Ati meg csak egy senki. Ahogy hazaértünk az iskolából, nem telt bele 5 perc, ő már tuti belekötött valamibe. Mivel szerettem a tesómat is, az igazságot is, ezért mindig megvédtem őt. Ezen persze nagymamám kiakadt. Mire anyukám hazaért a munkából, addigra ő síkideg volt, telebeszélte a lánya fejét azzal, hogy mi milyen ördögfajzatok vagyunk, és Anyunak kellett vállalnia az igazságosztó hálátlan szerepét. Általában ez azzal járt, hogy a békesség kedvéért mi kaptunk büntit, pl. nem nézhettük a kedvenc tévéműsorunkat.
Ha azt hiszitek ez alapján, hogy tökéletes tesók voltunk, hát tévedtek. Sokat veszekedtünk, verekedtünk. Vágtam én már hozzá üvegszilánkot rejtő földdarabot (ma is megvan a nyoma a halántékán), a Kőszívű ember fiait, sőt, az angol-magyar nagyszótárat is.
3. Kamaszkorunkra a korábban némileg viharos testvéri kapcsolatunk megszelídült, és egyfajta szimbiózissá vált. Mivel ő magasságban és termetben is utolért, majd persze túl is szárnyalt, többé már nem voltunk egymás számára riválisok, így elmaradtak a csetepaték. Viszont egy lett a haveri körünk, együtt jártunk bulizni. Anyukám is örült, hogy nem egyedül bóklásztam az éjszakában egy koncert vagy házibuli után, hanem a tesóm pártfogolt (már amikor az alkoholszintje ezt lehetővé tette).
Az viszont nagyon idegesített, hogy még ekkorra sem volt külön szobánk, hanem vele kellett osztoznom. Hallottam, ahogy nézi a kosármeccseket meg hallgatja az MTV-t, nem tudtam nyugodtan tanulni vagy a barátommal lenni.
4. Amikor aztán ifjú hölgy lettem és elköltöztem otthonról, bekövetkezett testvéri kapcsolatunk sötét időszaka. Ő nyegle srác volt, én önérzetes hölgy, ő beszólogatott, én megsértődgettem. Ez odáig fajult, hogy nem akartam vele többé találkozni. Nem vagyok rá büszke, de évekig nem voltunk beszélő viszonyban, sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot. A legrosszabb, hogy ő sem volt ott az én esküvőmön és én sem az övén.
5. Aztán persze kibékültünk, de ő a feleségével kiköltözött Kanadába. Ekkor elég fura volt köztünk a viszony. Az életmódunk, életfelfogásunk fényévekre került egymástól. Ez engem nem túlzottan zavart, ő viszont sokszor tett rám, ránk bántó megjegyzéseket az egyre több gyerek, az ökofaluba költözés, a jurtázás miatt. Mi voltunk a kecskepásztorok, barlanglakók, ősemberek, stb.
Ezek persze rosszul estek, de úgy voltam vele, hogy itt vagyunk egymástól több ezer kilométerre, csak az interneten tudjuk tartani a kapcsolatot, akkor ne töltsük már a video-hívás idejét azzal, hogy összeveszünk. Sok évig nem voltak itthon, az unokaöcséimet is csak kb. 8 éve láttam először személyesen.
6. Azóta okés a helyzet. Átlag kétévente hazajárnak, vagy odakint vendégül látják a gyerekeimet. Volt már náluk Virág és Kende, jövőre Csillag és Tündér együtt készülnek kiutazni Torontóba. Néha chattelünk, alkalmanként video-hívásunk beszélgetünk, teljesen normális lett köztünk a viszony. Egyszer valamikor talán én is kijutok hozzá a tengerentúlra.
Két hete újra eljött a nagy nap, öcsémék Budapestre repültek. A fonyódligeti tábor miatt sajnos csak keveset találkozhattunk. Az első nagy összejövetel hétfőn a Palatinus strandon volt, ahová el tudott jönni Nagymami, az összes gyerekem, és persze Attisék egész családja. Örültünk a 11-es létszámnak, ritka az olyan alkalom, amikor mindenkit egy időben egy helyre össze tudunk terelni. Volt csúszdázás és élménymedencézés, beszélgetés a nyugágyokon, este pedig vacsora egy olasz étteremben.
Hét közben Kevin és Domi a Budapesten tartózkodó Kendével és Csillaggal többször összefutott. Szombaton aztán mi is beutaztunk a fővárosba egy újabb nagyobb családi találkozóra. A Lehel piacon kezdtünk, ahol a lényeg nemcsak az élelem (pl. Túró Rudi) beszerzése volt, de olyan élmények is, mint Mesi piac-körbejárása több évtized után vagy az unokaöcséim megismerkedése egy igazi talponálló kocsmával.
Meglepetésre húgom és párja is csatlakozott hozzánk. Viszont egy gyerek híja volt, Virág ugyanis aznap dolgozott, így nem tudott odajönni. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Elhatároztuk, hogy mindannyian meglepjük őt munkahelyén. A Kacsintó bisztró a Vizafogó lakótelep közepén van, egy parkban, tóparton.
A nagylányom nagyon meglepődött, mikor betoppant hozzá a nagy csapat. Így együtt összesen 13-an voltunk, vagyis inkább 14-en, egy pocaklakóval. (Októberben érkezik a legkisebb unokaöcsém, Márk Gábor!) Limonádét ittunk, beszélgettünk.
Innen a Margitsziget felé vettük az irányt, Kende kedvenc budapesti közlekedési eszközén, egy Bubi kerékpáron. Míg a gyerekek bringóhintóztak illetve Monster elektromos rollert kölcsönöztek, addig én bejártam a Japánkertet, elmentem a Zenélő kúthoz, kisétáltam a Dunapartra. Ezek mind gyerek- és kamaszkorom kultikus helyszínei voltak. Láttam is a túlparton Óbudát, ahol felnőttem.
Gyümölcsöt és müzli-szeletet eszegettünk a nagyréten, aztán a kései ebédet (főként főzeléket) a Lecsó étteremben fogyasztottuk el.
Tegnap aztán Attis gépe felszállt Londonba, ma onnan tovább repül Kanadába. A többiek még egy hétig itt maradnak Magyarországon, várja őket többek között az Aquaréna Mogyoródon.
Attól az öcsém szerintem tényleg nagyon kiakadna, ha kiskori fotókkal illusztrálnám ezt a bejegyzést. Ide tehát olyan képeket tettem, amik a családi napon, a Lehel piac előtt, a Kacsintó bisztróban, a Margitszigeten, a Lecsó étteremben, illetve hazautazása előtt készültek.
2022. augusztus
2022. augusztus 4., csütörtök
Változó kor
Anyukám múltkor megkérdezte, hogy olyan nem lehetne végre, hogy nem jön több változás és minden marad úgy, ahogy van? Mert neki már kezd elege lenni ebből a sok változásból, bizonytalanságból, kezd neki sok lenni, ami az országban, világban zajlik. Mondom neki, Anyu, az élet csupa változás, enélkül milyen unalmas lenne minden.
Ő erre azt mondta, akkor inkább unatkozna, csak legyen minden nyugis és kiszámítható. Én viszont ennek pont az ellentéte vagyok: inkább vállalok kockázatokat, csak hogy izgalmas, változatos legyen az élet.
Mikor gyerek voltam, anyukám és nagymamám jelszavai szerint éltem: fő a biztonság, a megfelelés. Én voltam a jó kislány, a jó tanuló, a fehér bárány.
Tézisre nyilván jön az antitézis, kamaszként és ifjúként elérkezett a brutális lázadás, én lettem a fekete bárány. Mint ilyen, inkább vakmerő, semmint bátor. Széllel szemben akartam pisilni, ellene menni mindennek, ami megszokott és normális. (pl. otthonszülés, otthontanulás, jurta, ökufalu…)
Mostanra eljött a szintézis, van egyfokú stabilitás, saját ház, állandó munkahely, fix bevétel… De! Réka azért a lelke mélyén még mindig egy öntörvényű forradalmár, csak annak már a szelídebb fajtájából.
Változó korban vagyunk, és ezzel a 48-cal én is egyértelműen a változó korba léptem. Ennek akad némi testi tünete is, pl. elhúzódik-összekuszálódik a ciklusom, (még) szárazabb a bőröm, és néha hevesebben dobog a szívem. Ezek azt jelzik, hogy itt legbelül elkezdődtek a hormonális változások.
Kérdezgetem anyukámat, olvasgatok cikkeket ebben a témában. A hallottak-leírtak közül rám nagyon kevés jellemző. Se hőhullámok, se leizzadás, se szédülés. Nem fáj a fejem, nem zúg a fülem, nem pirul el az arcom. Nincsenek ízületi-, izom-, és csontfájdalmaim, ráadásul nem is kezdtem el hízni.
Lelki tünetként írják az önértékelési problémákat, alkalmatlanság érzését, kudarcélményeket, hangulati ingadozásokat, ingerlékenységet, idegeskedést, türelmetlenséget, alacsonyabb stressztűrést, sőt: depressziót is.
A klimax egyik jellemzője még az energiaszint drasztikus csökkenése. Az ember (állítólag) folyton pihenne, aludna. A fentieket sem érzem magamon, de ezt nagyon nem, sőt! Lehet, túlzó a kijelentés, de talán még soha nem éreztem magamat annyira energikusnak, mint most. Testileg is, lelkileg is.
A múltkori táboros írásom után megkérdezte tőlem egyik olvasóm, hogy „Hogy bírom?” Nem értettem a kérdést, „Mégis mit?” A tábort, az együttlétet ennyi gyerekekkel… Hát, a saját 5 gyerekem plusz a kb. 100 tanítványom úgy megedzett, hogy (szinte) észre se veszem a terhelést.
Hogy nálam (eddig) miért nem jelentek meg (remélem, nem is fognak) az általános tünetek? Az okok között lehet a sok rendszeres mozgás, az odafigyelés a táplálkozásomra, valamint a nulla káros szenvedély. Amire még mindig nehéz odafigyelnem, az a kellő mennyiségű folyadékfogyasztás, így sajnos egyre szárazabb, ráncosabb a bőröm. Korombéli hölgyeknek, ha eddig még nem tették meg, mindenképp ajánlok egy komplett életmód-váltást!
Ezen kívül jó emberekkel vagyok körülvéve, van szerető családom (néha persze kiakasztó kamaszgyerekekkel), barátaim, kollégáim, tanítványaim. Van időm pihenni és kikapcsolódni. Az alvás mennyisége viszont mintha erőteljesen lecsökkent volna; hajnalok hajnalán megébredek, és csak nagyon ritkán tudok-akarok visszaaludni. Viszont a nyári időszakban, ha tehetem, ebéd után sokszor egy-két órát szundikálok a teraszon.
A lelki tünetekre visszatérve: Fiatalként önbizalmam a nullán volt, mostanra viszont abszolút tisztában vagyok az erősségeimmel (persze a gyengéimmel is), büszke vagyok arra, amit elértem saját erőből, szerintem teljesen reális az önképem. Régebben nehezen kezeltem a konfliktusokat, magyarul én voltam a hisztis feleség, a kiabálós anyuka.
Akkoriban sokkal alacsonyabb volt a stressz- és kudarctűrő képességem, mint most. Mindig is a türelmetlenség volt a gyengém, egy ideje ebben is pozitív változásokat vélek felfedezni. Sokkal elfogadóbb vagyok, nem akarok mindenkit megváltoztatni, mindent siettetni.
Talán csak a hangulati ingadozás, az érzelmesség ami (újra) megjelent. Ezt abból a szempontból nem bánom, mert már kezdtem azt hinni, hogy szép lassan eltűnnek az érzelmeim. Nemrég például, a sok megpróbáltatás miatt, ami megerősített, megkeményített, már úgy éreztem, képtelen vagyok sírni. Mostanság végre újra hatnak rám filmek, megindítanak történetek, emberi sorsok.
Kicsit olyan ez, mintha újra a kamaszkoromat élném. Ugyanúgy jellemző rám mostanában a magamba mélyedés, a sok gondolkozás az élet dolgairól. A különbség az, hogy akkor rendkívül pesszimista voltam, visszatekintve egy lelki roncs, aki semmivel sincs megelégedve, mindent utál, életképtelen, stb.
Soha nem tudtam még olyan jól menedzselni az életemet, mint most. Tulajdonképpen soha nem is menedzseltem saját magam, inkább másoktól függtem. Így utólag visszagondolva, a látszólagos biztonságérzet ellenére, szerintem akkor sokkal nehezebb volt az életem. Most én döntök mindenről, nem szól bele senki, hogy nézzek ki, mit gondoljak, hogy neveljem a gyerekeimet, hová járjak, járhatok. Ez anno rengeteg energiát elvett tőlem – talán ezért is van most sokkal több
A változó korról szóló cikkek az életmód-váltáson kívül azt javasolják, hogy az ember tűzzön ki új célokat, legyen pozitív jövőképe. Hát igen, ősztől már csak egy gyermekem lesz itthon hétfőtől péntekig, két év múlva pedig teljesen egyedül élek majd hétköznap. Nyilván felmerül bennem is, hogy így gyerekek nélkül, vagyis az ő mindennapi jelenlétük nélkül mi értelme az életemnek, mihez kezdjek magammal. Például szívesen tanulnék új dolgokat.
A jövő pedig… Homályba vész. Nem is gondolok rá túl sokat, rájöttem, hogy teljesen felesleges rajta agyalni. Az eddigi forgatókönyvek szerint úgysem az fog történni, amit én olyan nagy eszesen kitalálok. Például olyan váratlan dolgok történnek, amiket soha nem képzeltem volna.
Abszolút pozitívan tekintek a jövőbe. Nyilván nem vagyok vak és süket, látom-hallom mi zajlik körülöttünk, de én csak a magam-magunk életével foglalkozom. Ez nem struccpolitika, egyszerűen nem hagyom, hogy a külvilág a minimálisnál nagyobb mértékben hasson az életemre. A neten átgörgetem a politikai híreket, nem olvasok negatív kommenteket, nem megyek bele felesleges csatározásokba, tudatosan kizárom az életemből a negatív energiájú embereket.
Egy tuti biztos dolog van az életben, és ez a változás. És ez, szerintem, tök jó!
2022. augusztus
(A képek a Nagy Találkozáskor
készültek Attisékkal, a Margitszigeten, a Palatinus strandon és a Trattoria
Venezia olasz étteremben.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)