Anyák Napja

Persze nem csak erről az egyetlen napról fog szólni ez a bejegyzés, de május első hétvégéje lévén ez központi szerepet játszott az életünkben.

Tudom, hogy Anyák Napja május első vasárnapja, mi mégis szombatra tettük, mert ekkor tudott a család a legnagyobb létszámmal jelen lenni. Virágot még így is nélkülöznünk kellett, mivel dolgozott. Kijött viszont az összes többi gyerek és az anyukám is a párjával.

Kende volt a sofőr és a fuvaros is. Megérkeztek ugyanis az új (azaz használtan vett) székek a teraszra. Annyira szép idő volt, hogy szinte végig itt üldögéltünk, élveztük a napsütést és a meleget.

Anyukámmal elhatároztuk, hogy ha már ez a mi napunk, akkor nem fogunk egy percet sem főzni. Inkább meghívjuk az egész csapatot pizzára. Meg is rendeltem mindenfélét, hawaiit, tirolit, maffiát, magamnak persze vega négy évszakot, sőt, Csillagnak rántott sajtot. Átmentünk érte Diósjenőre a Mona Lisába, és persze nem bírtuk ki, hogy ne együnk egy kis fagyit.

Édesség ugyanis nem volt itthon, csak eper. Eredeti terv szerint a lányok sütöttek volna sütit; hát, ez nem jött össze. Igazából csak Kincső köszöntött ajándékkal, virággal és füstölővel, a többiek semmivel, de ez van.

Én viszont készültem az anyukámnak. Egy sós sütit sütöttem, új túrós-vajas receptet próbáltam ki. Szivecskés formára szaggattam ki, és külön csináltam neki egy nagy szívet is a tésztájából. Most nem azért, de mindenki szerint isteni lett.

Nagymami kedvenc virága az orgona, ami épp ilyenkor nyílik. A kertünkben van egy nagy bokor, halványlila virágokkal. Kincső szedett hozzá a környéken fehéret és sötétlilát, ebből aztán egy hatalmas csokor lett. Otthon három vázába fért csak bele neki.

Ha itt vannak a gyerekek, akkor nálunk az nemcsak a pihenésről, hanem a munkáról is szól. Mindig összegyűlnek olyan teendők, amelyek férfierőt vagy szaktudást igényelnek, illetve többemberesek, így egyedül nem tudom ezeket elvégezni.

Kende például beüzemelte az esővízgyűjtőt, azaz a hordót összekötötte az ereszcsatornával. Picit beázott a tető, a teraszra egy helyen becsöpögött a víz. A fiam felment a tetőre, ahol néhány cserép eltört illetve elmozdult, ezeket kicserélte illetve a helyére rakta.

A lányok felrakták a függőágyat a két diófa közé, amik végre elkezdetek zöldellni. Illetve felhelyezték a mogyoróbokor és a cseresznyefa közé az új szárítókötelet, mivel a régi tavaly elszakadt. Kende is befogta a csajokat melózni, segítettek neki kitakarítani az autót. 

Jövő héten jó szolgálatot fog tenni a kicsikocsi, hiszen többször le kell mennie Abára. A fiam ugyanis érettségizni fog, méghozzá (a tavalyi angol és földrajz után) magyarból, matekból és töriből. Ők amúgy nem ilyenkor ballagnak, hanem majd egy hónap múlva, a szóbelik előtt. Addig még lesz neki az ács-vizsgája is.

Miközben a gyerekek dolgoztak, Ottó bácsi pedig pihent a kinti kanapén, az anyukám és én almáskerti sétára indultunk. Megcsodáltuk az orgonákat, íriszeket (nőszirom), labdarózsákat, a szép rendezett házakat, kerteket, a cuki manó-lakokat, valamint Almáskert ikonikus látképét a fellógatott pár cipővel.

Az évelők egész szépen előbújtak az egyik kis ágyásban, már látszódnak a rózsaszínű és kék virágok. A másik (nagy és kicsi) virágágyásban egyre több egynyári bújt elő, de még nem virágzik egyik sem (tegyük hozzá, nincs is még nyár).

Megint újabb tulipánok nyíltak ki a kert különböző pontjain. Odavonzzák a tekintetet, szeretek bennük gyönyörködni.

A magaságyásban egyre szebbek a salátafélék, spenót, hagyma és retek.

A nagy veteményesben végre elbújtak az első zöldségek. Látszik a több különféle saláta és spenót, a retek, a hagymafélék és a borsó. Itt az oregánó már szépen bebokrosodott, szedtem is, csokrot is kötöttem belőle. Emellett menta és citromfű is nő itt a nagy veteményes szélén illetve közepén.

Ide múltkor elvetettem a tökféléket, padlizsánt, patisszont, és az uborkaféléket sorba. Valamint a sárga-, zöld-, tarka- és fehérbabot háromszögbe. Ide majd mogyoróvesszőből csinál Kende támasztékot, arra fognak felfutni, mint tavaly.

Bea szervezésének köszönhetően ezer palántát rendeltek a helybéliek Nógrádra; a mai napon végre elhoztam, amiket megrendeltem. Többféle paprikát és paradicsomot, valamint cukkinit és bazsalikomot. Mivel nem várható nagyon meleg a hétre, ráadásul zivatar is ígérkezik, ezért várok még a kiültetéssel.

Rengeteg műanyag cserepem összegyűlt, ezeket felajánlottam egy tanítványom szüleinek. Én mostanában nem palántázok, mert nincs helyem hozzá. Ha majd lesznek jó széles ablakpárkányaim, akkor újra nekiállok. Most viszont vittek a cserepekből sokat, cserébe palántákat fogok kapni tőlük.

Ma egy rövid bevásárló-körúton Budapesten jártam. A Corvin-negyedben sétálgattam egy kicsit. Hihetetlen az ellentét a régi és az új, a Práter utca és a Corvin sétány, a lepusztult és a modern között.

Találkoztam a Pál utcai fiúkkal, valamint Bud Spencerrel – természetesen szobor formában.

Élőben pedig Sipos F. Tamással (ex-Exotic: Trabant, Buli van, Nincs baj, bébi, Nézz rám, tizedes, Mindenkinek van keresztje). Sajnos közös fotó nem készült, ellenben tök jól elbeszélgettünk, totál feldobta a napomat.

A Taormina képemnek méltó patinás, aranyszínű keretet vettem, így már tényleg olyan, mintha egy mini Csontváry-kiállításon lennék.

Egy Hesz-es szuper hír a végére: a lány kézilabda-csapat a megyei döntőn aranyérmes lett! A fiúk után idén a csajok is megyei bajnokok lettek! Bejutottak az országos döntőbe, ami júniusban lesz majd Debrecenben. Mivel Kincső is részese ennek az első helyezésnek, ezért ő is képviselni fogja az iskolát ezen a jeles eseményen.

Jövő héten parlamenti látogatás, barátnői találkozó, moldvai táncház és a szentendrei skanzen vár rám.

(Mivel úgyis tudom, hogy olvasod: Köszönöm, hogy te lettél az anyukám!)

2023. május

Mind-Egy

Egy kedves régi barátnémmal beszéltünk nemrég telefonon hosszasan. Majdnem egykorúak vagyunk, passzol a nagycsalád és a tanítás is. Mi viszont (az aktuális legnagyobb közös problémánkon kívül) inkább a jelenlegi életszakaszunkra jellemző dolgokat elemeztük ki, megvizsgáltuk, hogy a korábbiakhoz képest mi változott meg bennünk leginkább.

Kicsit talán ellentmondásosan hangzik, de én a következő két dologban vélem felfedezni magamban a legnagyobb változásokat. Egyrészt hogy úgy általánosságban sokkal elfogadóbb, szelídebb, türelmesebb és nyugodtabb vagyok (kivéve sajnos a gyerekeimmel szemben) – másrészt sokkal határozottabban húzom meg a határaimat és érvényesítem érdekeimet. Bátrabban tudok igent és nemet is mondani.

Erről eszembe jutott az asszertivitás, amely kifejezést régebben nem ismertem, a coach-tanulmányaim során találkoztam vele először. Ezt nevezik a kommunikáció jin-jangjának.

Egyrészt aki asszertív, az magabiztos, tudatos, (fel)ismeri és jól kommunikálja érzéseit és szükségleteit, őszintén és tisztán fejezi ki magát. Ez az aktív, cselekvő hozzáállás, ez a része talán már egész jól megy nekem.

Másrészt aki asszertív, az másokat értő figyelemmel hallgat meg, tudatosítja mások érzéseit és szükségleteit. Ez a passzív, befogadó viselkedés, sajnos nekem ez a fele megy nehezebben. Elég empatikusnak tartom magamat, de csendben figyelni még mindig nem az erősségem.

Az asszertív kommunikációval úgy záródnak le a konfliktusok, hogy mindkét fél nyer, nincs se leuralás, se alárendelődés. Olyan megoldásokra törekszik, amelynél mindkét fél igényei megvalósulhatnak. Nem kompromisszummal, hanem konszenzussal oldódnak meg a helyzetek, ezáltal őszintébb és erősebb kapcsolatok alakulnak ki. Ez egyre hangsúlyosabb az életemben, így kevesebb a konfliktus, és ha van, annak is könnyebben kerül pont a végére.

Ez most persze nagyon szépen hangzik, de természetesen nem akarok tökéletesség álarca mögé bújni. Velem is előfordul, többnyire anyai szerepben, hogy nem sikerül ezt a módszert alkalmazni, viszont egyre gyakrabban sikerül. És én a tanításnál is meg magamnál is az embernek önmagához képest történő fejlődését nézem elsősorban.

Egyre jobban érzem, hogy egyfajta „mindegy” állapotba kerülök. Ez nem jelenti, hogy felőlem akármi is megtörténhet az életben (pedig amúgy akármi is megtörténhet az életben…) Inkább azt, hogy már nem küzdök görcsösen azért, hogy minden úgy történjék, ahogy én akarom, nem halok bele, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én azt elképzeltem, elterveztem. Régebben presztízskérdést csináltam abból, hogy mindig nekem legyen igazam. Ma már kiválóan alkalmazom az „okos enged, szamár szenved” elvet.

Persze nem tudom magamat meghazudtolni, hiszen alapvetően tervezős ember vagyok, mindig vannak listák a fejemben és papírcetliken is. A pipálgatás most is jól esik, viszont az időzítés változott. Eddig úgy éltem, hogy „mindent akarok, de azt most rögtön”. Mostanság viszont ha épp nem sikerül a kitűzött feladatot elvégezni, például esik az eső, és el kell halasztani a vetést, nem kapok agyvérzést. Az a mag pár nappal később is kiválóan ki fog csírázni.

„Mindaddig, míg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani azéletedet, és te sorsnak fogod hívni.” Nemrég jött szembe velem ez a Jung idézet. Persze megint a szokásos belső vívódás ment bennem, hogy akkor most azért történnek így a dolgok, mert így akarom, vagy azért, mert Isten (a sors) így akarja. Igazából el kéne végre engednem ezt a témát. Valahogy afelé a hozzáállás felé közeledek, hogy én amit tudok, eltervezek és megteszek, a többit meg arra a bizonyos feljebbvalóra, univerzumra bízom.

Hétvégén az „Így vagy tökéletes” című magyar filmet néztem meg. Moziban már korábban láttam, most Netflixen újráztam. A fentiekhez szorosan hozzátartozik, hogy tényleg így vagyok tökéletes, így tökéletes az élet. A maga(m) hibáival, tökéletlenségeivel. Még ez a hülye április is az örökké felhős égboltjával, szakadó esőivel, tomboló szélviharaival, a ritkán előbukkanó napocskával. Ha például folyton sütne, sokkal kevesebbet ülnék a gép előtt, így nem tudnám megalkotni ezeket a blog-bejegyzéseket.

Most viszont ráérek sokat gondolkodni, sokat írni. Legutóbb, amikor némileg „elvonuláson” voltam magamban, akkor az emberi kapcsolataimat vettem górcső alá. Ebben a nyolc napos nagyjából egyedüllétben viszont inkább önmagammal mint egyénnel foglalkoztam. A saját erősségeimre, képességeimre fókuszáltam, átpörgettem az érdeklődési területeket, igényeket, elképzeléseket. Van valami a levegőben… Érzem, hogy ez egy szuper év lesz, már most az, és mivel eddig minden, de minden (még annál is több) megvalósult abból, amit elterveztem, tudom, hogy ez a továbbiakban is így lesz.

Sőt, ahogy az Access-esek mondják: „Mi más lehetséges még?” „Hogy lehetne ez ennél is jobb?” Tehát a megálmodott dolgok véghezvitelén kívül egyértelmű, hogy ebben az évben csomó olyan változás történik és fog történni, amire én négy hónappal ezelőtt, az év megtervezésekor még gondolni se mertem.

Az életem sok-sok évig a bizonytalanságról szólt. Összevissza költöztünk, jöttek-mentek szomszédok, barátok, közösségek. Hol babát szültem, hol dolgoztam, sokszor a gyereknevelés és a munka párhuzamosan zajlott. Nem volt semmi fix, csak hullámzás és káosz minden szinten.

Aztán jöttek olyan évek, amelyek során megszilárdítottam dolgokat. 9 éve elváltam, 7 éve ideköltöztem Nógrádra, 5 éve kezdtem el dolgozni a suliban, 3 éve jöttünk ebbe a házba, ami 2 éve a sajátom. Sok minden stabilizálódott, a ház, a kert, a munka, a bevétel. Az anyagiakban biztosabb lábakon állok, ami tudom, hogy egyedülálló nagycsaládos pedagógusként viccesen hangzik, de tényleg így történt. Ami korábban szinte „mission impossible” kategóriának tűnt, az mostanra megvalósult.

Most pedig egy olyan év jön, amely során belekezdek ezen a téren is az arany középút megélésébe. A stabil és a változó tényezők egyensúlyának megteremtésébe. Ezt majd későbbi írásokban fogom kifejteni, mert jelenleg annyira képlékeny minden, hogy még én is csak kapkodom a fejem. Villódznak a képek az agyamban, színes kavalkádot alkotnak a gondolataim. A lényeg: lesz itt még meglepetés bőven!

 

2023. május

Tökéletes Majális

„Just a perfect day…” A tegnapi nap ilyen volt. Igaz, állatokat nem etettem az állatkertben (Lou Reed száma ugyanis így folytatódik: „Feed animals in the Zoo…”), de a Városligetben voltam, aztán Anyukámnál is, a Városháza Parkban is... De hogy ne szaladjak ennyire előre, kezdjük az elején.

Ha tényleg a legeslegelején kezdeném, akkor 30 évet kellene visszautaznom az időben. A gimiben rajz faktos voltam, rajz-művtöri érettségire és ELTE művtöri szakra készültem. Az érettségi jól sikerült; az írásbeli, azaz a konkrét rajz nagyon jól, bár a szóbelin az általam leginkább utált korszakot-stílust húztam, a barokkot.

Az egyetemi felvételi írásbeli része se ment túl rosszul, (akkor még) láttam esélyt a bejutásra. Egészen a szóbelinek addig az ominózus pillanatáig, amikor a vizsgáztató feltette nekem a döntő kérdést: „Ki a kedvenc festője?” Csontváry, válaszoltam. 

„Rendben, akkor mondja csak el szépen, hogy a pécsi Csontváry Galériában a második emeleten balra a negyedik festmény micsoda!” (Az is lehet, hogy az első emeleten jobbra a harmadikat kérdezte, de ez persze lényegtelen.) 

Természetesen nem tudtam válaszolni, hiszen óbudaiként soha nem jártam Pécsett. Itt aztán végleg leírtam magamat a vizsgán, vacak pontszámot kaptam, nem is vettek fel. 

Utólag persze köszönöm ezt „Csontvárynak” (és a vizsgáztatónak), mert három évtized távlatából visszagondolva fogalmam sincs, mi a csudát kezdenék most művészettörténészként.

A lényeg, hogy eltelt 30 év, és én azóta se voltam a pécsi Csontváry Galériában. Kétszer ugyan jártam Pécsett, de egyszer rövid volt az idő, másszor meg nem volt nyitva a galéria. Három évtizedet kellett várnom, hogy végre „élőben” láthassam a gyűjteményt, de megérte.

A Szépművészeti Múzeumba mentem tegnap a Csontváry kiállításra. Utazhattam volna a Nyugatitól trolival, de én direkt a kis földalattit választottam. Nosztalgia életérzés volt!

A Hősök terén érkezésemkor még viszonylag kevés volt a turista (távozásomkor annál több). Anyukám figyelmeztetett, hogy a belépő elég drága és hosszú a sor. Nos, sorba egyáltalán nem kellett állnom, és ingyen jutottam be! Amióta közalkalmazott vagyok, most sikerült másodjára felhasználnom a pedagógus igazolványomat (ezelőtt három évvel a visegrádi várban).

Megmondom őszintén, egészen elérzékenyültem, mikor beléptem a kiállításra. Ott volt eredeti méretben az összes olyan festmény, amiket korábban csak könyvekben, fotókon láttam. A régi nagy kedvenceim! Mentem egyre csak beljebb és beljebb, a szívemben ujjongással.

Ott volt az Önarckép, a Marokkói tanító, és a festő „rejtett” megjelenítése a Mária kútja Názáretben képen.

Feltűnt néhány magyar helyszín, például a Hortobágyi kilenclyukú híd vagy Selmecbánya.

A nagyteremben az óriási festmények: Taormina, Baalbek, a Jeruzsálemi siratófal, a Jajcei vízesés és Mostar.

A legbelső teremben pedig: a cédrusok! (A Magányos és a Zarándoklás a cédrusokhoz).

Figyeltem a szívem belső hangját, hogy hová húz. A végén egyértelműen régi legnagyobb kedvencemhez, Taorminához vonzott. Eszembe jutott, hogy anno ez volt az egyetlen, általam élőben látott Csontváry kép, mert ez függött a Nemzeti Galériában a lépcsőfordulóban. (Ezt említettem is a felvételin, de nem hatotta meg a vizsgáztatót.) Meg is vettem képeslapon ezt a csoda-színvilágú festményt, úgyhogy mostantól nekem is van itthon egy icuri-picuri Csontváry „kiállításom”.

Az egyik sarokban egy filmet játszottak le Csontváry életéről. Pont azt a pillanatot csíptem el, amikor meghallja a hívást, hogy ő lesz a világ legnagyobb napút festője. Bensőséges, megható élmény volt!

Utána még körbejártam a múzeumban, átfutottam a magyar és európai tárlatokat. 

Megnéztem a román csarnokot (nagyon szép), 

a reneszánsz csarnokot (elég szép), 

és a barokk csarnokot (hmmm… neeem…). Megerősítést nyert, hogy 30 év alatt ízlésben nem sokat változtam. A barokkot most is ugyanúgy, ha nem jobban utálom, mint 18 évesen. A képeken csak áhítat vagy szenvedés, a szobrokon túúúl sok az arany és a díszítés, nagyon nem az én világom.

Gondoltam, utána mászkálok egy kicsit a Városligetben, de addigra már brutális volt a tömeg. A tervem az volt, hogy leülök a tópartra lábat lógatni és falatozni – aztán meggondoltam magamat. Tényleg próbálok nem ítélkezni, de annyi rosszarcú, megkeseredett, egészségtelen és boldogtalan embert rég láttam egy rakáson, mint akkor és ott. Elcsíptem egy mondatfoszlányt („A halálát kívánom annak a f…sz…ó k…nak…”). Ez megerősített, hogy inkább egy félreesőbb helyen ültem le egy padra megenni a szendvicsemet.

Meleg volt és szépen sütött a nap. Trikóban voltam, vékony hosszú szoknyában és mezítlábasan-szandálban. Az idő sétára csábított. A napsütötte oldalon végig gyalogoltam az Andrássy úton az Oktogonig, aztán a körúton a Corvin negyedig. Megettem egy raffaello fagyit és megtettem 19.000 lépést. Aznap a reggeli edzéssel és az esti tánccal együtt több mint 30.000-et gyűjtöttem az iskolának az Egymillió lépés programban.

Anyukámnál, ha némi fáziskéséssel is, de az összes gyerekemmel találkoztam. Jót ettem, bogyóbigyó levest (zöldségkrémleves levesgyönggyel) és krumplistésztát. Jót aludtam, kipihentem magamat. Segítettem Virágnak lakást keresni (ma meg is nézett egyet, amit ki is vett albérletbe, hurrá!)

Délután-este jöhetett a mozgalmasabb majális. A Városháza Parkban ugyanis koncerteket tartottak. Az elsőnek a második felére értem oda, a másodikról pedig előbb kellett eljönnöm. De összességében buliztam másfél-két órát.

Az első zenekar a Midlife Crisis volt. Soha nem hallottam róluk, de jó kis retró számokat nyomtak a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évekből.

Aztán jött egyik kedvencem, a Balkán Fanatic. Őket elég sokat hallgatom, de még soha nem jártam koncertjükön. Anno az vonzott hozzájuk, hogy Lepe is a zenekar tagja, aki Ákos szintetizátorosa-szerzőtársa is egyben.

A műfaj, hmmm, hogy is mondjam. Folkrock/folkpop, elektronikus alapok, hozzájuk népzene, nemcsak magyar, de balkáni is. Mentek a jól ismert dalok, mint a Feljött a nap, vagy a Repülj madár, meg a sok jó bulizós szám. Este fél 10 után értem haza, és megállapítottam, hogy ez tényleg egy tökéletes nap volt.

Ez alatt pedig Nógrádon felállították a májusfát a Szent Flórián parkban.

A végére ideteszem a fent említett számnak egy nagyon klassz változatát, főleg Bono miatt:

https://www.youtube.com/watch?v=FyYiK8dY_Wk

 

2023. május