66-os út

A hét nagyon jól indult. Csengő-bongó tábor, de most light version. Római strand, ezúttal végre az itteni lehetőségek totális kiélvezése. Amikor ugyebár rendesen táboroztatok, akkor annyiféle dolog van, hogy kábé semmi lazulásra nem jut idő. Most viszont csak besegítettem, ezért míg a kicsik kézműveskedtek, a nagyok pedig sportoltak, akadt számomra egy kis én-idő.

Először is: úsztam! Itt az úszómedence nem 25, hanem 33,3 méteres. Összesen 28 hosszt úsztam le, ami 932 méter. Fogjuk rá, hogy majdnem 1 km. Ahogy az úszásoktatónk szokta írni, nekem is „private pool” érzésem volt, mert szinte kizárólag egyedül voltam nemcsak a sávomban, hanem az egész medencében.

Másodszor pedig: szaunáztam! Először a gyerekekkel egy rövidet, hogy kicsit felmelegedjenek. Aztán pedig egy dupla menetet. Mivel az itteni szauna (érzésem szerint) kevésbé meleg, mint a Dagályé, ezért kibírtam a 15 percet. Ráadásul először a második, másodszor a harmadik szinten izzadtam. A gőzbe is bementem, de az meg szerintem forróbb volt, mint amihez szoktam, ezért rövidebb ideig bírtam.

(Ezek a medencés képek a Dagályban készültek, mert a Rómain elfelejtettem fotózni.)

Tök jó volt így a tábor, lazábban, kötetlenebbül, sok kedves ismerős gyerekkel. Ráadásul egy újabb sétát tettem a római villanegyedben.

Aztán hazatértem Nógrádra, ahol a szezonban cukkini-fasírt készült.

Saját bazsalikommal, a krumplit pedig saját petrezselyemmel fűszereztem.

A tanításon kívül farakodással telt az idő. A lányaim kicsit bedolgoztak, de a fő segítőm a párom volt. 

Egyedül kezdtem a munkát, aztán közben becsatlakozott ő is talicskázni. Így végre az összes tavaly vásárolt, idei fűtésszezonra való csontszáraz tűzifát felpakoltuk a teraszra és a sufniba. 

Egyúttal megvolt az edzés is, utána jó kis izomlázam lett, méghozzá nem a karomban, ahogy hittem, hanem a combomban és a hátamban. 

Üressé vált az eddigi placc, szabad a hely az újabb adag fának, amit már meg is rendeltem, nemsokára érkezik.

Kocsikáztunk egy kicsit Nógrád megyében. A célpont Balassagyarmat volt, ahol én tulajdonképpen csak a belvárost ismerem. A párom viszont megmutatott itt pár olyan látnivalót, ahol korában nem jártam. Az eldugott kis szerb templom, ami jelenleg galéria, a látványos Körbörtön vagy az Ipoly partja. A folyó felett áthaladva még egy picit Szlovákiába is átmentünk. Hazafelé olyan útvonalon mentünk, ami eddig számomra ismeretlen volt. Szép táj, eldugott kis falvak, mint például Dejtár, Patak vagy Horpács. Ez utóbbi Mikszáthhoz kötődik, láttuk is a kúriát, ami jelenleg emlékház.

Jó kis hét volt, tripláztunk. Három nap, három éjjel együtt. 3+3=6 A mi közös történetünk olyan, mint egy utazás a 66-os úton. Igazi közös kaland, ahol ugyan néhanapján ránk zúdul egy kis zápor, de aztán hamar kisüt újra a nap. Az útitárs pedig a maga tökéletlenségével együtt tökéletes.

Természetesen nem maradt el a heti fürdőzés a Dagályban. Korábban érkeztem, több volt az úszó, a termálban pedig az idős ember. A táboros csoportok és kisgyerekes családok szerencsére csak később érkeztek, így sokkal nyugisabb volt minden.

Újdonság, hogy most nem a 25-ös, hanem az 50-es medencében úsztam. Akkor 4 menetben 3 pihenővel, a Rómain 3 menetben 2 pihenővel, ezúttal pedig 2 menetben 1 pihenővel tejesítettem az 1000 métert. 

Természetesen a távot majd fokozatosan növelni fogom, hiszen mindig fejlődni szeretnék önmagamhoz képest. Kevesebb volt a szünet, rövidebb a pihenés, a termálba pl. csak egyszer mentem, az úszás után kilazítani izmaimat.

A szaunát sokkal jobban bírtam, végig a második szinten ültem. A gőzben pedig nemcsak ültem, hanem fel is álltam, egyre magasabbra, ahol a forró pára már szinte elviselhetetlen.

Képzeljétek! Megszelídítettem egy nénit! Legalábbis egy időre mindenképp. Nagyon kötözködős volt, nem velem, hanem úgy általában mindenkivel. Látszott rajta, hogy haragszik a világra és utálja az embereket. 

Néhányaknak elegük is lett belőle és távoztak az infraszaunából. Én viszont nem hagytam, hogy így hasson rám, tök kedvesen, nyugodtan beszéltem hozzá. A végére lehiggadt, emberien lehetett vele kommunikálni.

Ő mesélte, hogy a szomszédban van a Duna Aréna, ami a vizes VB-re épült, és amiről én eddig azt hittem, hogy csak versenyeket tartanak ott. El is határoztam, hogy legközelebb kipróbálom.

Most tényleg eléggé rá vagyok kattanva erre a fürdőzős témára, be is szereztem egy úszószemüveget. Feltett szándékom, hogy csiszolok a szar technikámon és megtanulok végre normálisan, vízbe tett fejjel úszni. (Jelenleg „nyanyásan” kint van a fejem a vízből.) 

Valamint vettem egy luffa szivacsot is, amellyel szaunázás közben masszírozható a test. Felfrissíti a bőrt, eltávolítja az elhalt hámsejteket, serkenti a vérkeringést.

A napfény és a víz kivette az energiáimat, hullafáradt voltam a fürdőzés és a vásárlás után. Csillaggal mászkáltunk a városban; együtt ebédeltünk, én isteni borsófőzeléket rántott karfiollal, aztán még Kendéhez is felmentünk, szóval semmi időm nem maradt pihenni.

Este azért vettem egy nagy lendületet és elmentem végre táncházba.

A Várkert bazárban tartják kéthetente, mindig más oktató, más zenekar. 

Találkoztam a barátnőmmel és gyerekeivel. 

Táncoltam egy mexikói lánnyal székit, egy német lánnyal moldvait. Én voltam a férfi-szerepben, mert a táncot ismerőként nekem kellett őket vezetnem. Nagyon kedvesek és ügyesek voltak, magyaráztam nekik angolul, mit hogyan csináljanak.

Rövid ideig akartam maradni, csak lájtosan beállni, épphogy belekóstolni, de magával ragadott a tánc lendülete és a jó társaság.

Meg hát nagyon szép ez a hely, maga a Várkert, a Duna-part, a hidak, a kivilágított Parlament… Tele emberrel a rakpart, a korzó.

Hazafelé a szigetes „parti-hévvel” jöttem. Dugig volt fiatalokkal, szólt a zene, mindenki vidám volt, alapozott a bulira.

Bizony, most zajlik épp a Sziget Fesztivál. Ez egyrészt abban mutatkozik meg, hogy a Szentlélek tér környékén, különösen estefelé rengeteg embert látni. Másrészt abban, hogy éjszaka szól a zene, amit itt Óbudán eléggé lehet hallani. Az ágyban fekve, sokszor dudorászva hallgatom a hajnalba nyúló dübörgő koncerteket, partikat.

Ettől persze sokan ki vannak akadva, akik a környéken laknak. Itt viszont végig tárva-nyitva vannak az ablakok éjjelre is, mert engem spec. egyáltalán nem zavar a zene, szerintem teljesen elviselhető a hangerő. 

Mivel jómagam is szeretem a fesztiválokat, koncerteket, a gyerekeim is rendszeresen járnak ilyen helyekre, ezért abszolút toleráns vagyok. Azt mondom, egy évben egy ilyen hetet simán ki lehet bírni.

Jöjjön a felsorolás, melyik gyerekem hol járt, mit csinált a héten. Kende hol másutt, mint a Sziget Fesztiválon. A magyarok közül Pogány Induló, Parno Graszt, Krúbi és Beton Hofi lépett fel aznap. Zúgott is a "macskás fadísz". :)

Hogy teljes legyen a buli, életében először kipróbálta a Bungee Jumping-ot (az öcsém 25 éve ugyanitt, ugyanígy). Azt mondta, nagyon durva volt leugrani, de megérte.

Csillag a hét jó részét Erdélyben töltötte egy barátnőjénél.

Szamosújvár és Aba testvértelepülések, a két néptánccsoport rendszeresen jár egymáshoz. 

Voltak városnézésen Kolozsvárott, valamint kirándulni Tordán a hasadéknál és Torockón a Székelykőnél.

Tündér a barátnőivel a Kurultajon járt, az Ősök napján, ami egy magyar törzsi gyűlés Bugacon, és ahová régebben mi is rendszeresen ellátogattunk. Ő amúgy pont egyéves volt, amikor részt vettünk a legelső magyar Kurultajon.

Kincső egy barátnőjével és egy haveri társasággal Siófokra ment a Plázsra. A Music teraszon DJ zenéjére táncoltak, de utána az Arénában is megnézték-meghallgatták a fellépőket.

Virágék pedig a Szentendrei-szigeten, pontosabban Kisoroszi Szigetcsúcson sátoroztak.

Ha már volt Óbudai(Hajógyári)sziget és Szentendrei-sziget, akkor jöjjön a Margitsziget, ahol elég hosszú kihagyás után végre újra futottam. Hév-vel indítottam, a Margit-hídon futottam oda, az Árpád-hídon vissza. Másnap pedig ugyanez fordítva: Árpád-hídon oda, Margit-hídon vissza, hazafelé Hév.

Most nem középen futottam, hanem életemben először kipróbáltam a rekortán futópályát, ami tényleg sokkal kényelmesebb, mint az aszfalt. Bevallom, egy kicsit szar érzés volt, hogy a gyors és fitt futók sorra előztek meg, de azért büszke vagyok magamra, hogy ennyi szünet után, habár kocogós tempóban, de sikerült teljesítenem a kihívást.

Ráadásul miután izzadtam a szaunában és izzadtam a táncházban, izzadtam futás közben is. Általában szeretek korán indulni, amikor relatíve hűvös van, de ezúttal sajnos későn kezdtem neki. Ennek oka, hogy ilyenkor nyáron totálisan felborul az ember bioritmusa. A gyerekeimé úgy, hogy nagyon későn fekszenek le, éjjel vagy hajnalban, sőt, sokszor egész éjszaka fent vannak. Emiatt nagyon később ébrednek, dél után vagy délután, esetleg átalusszák a nappalt.

Nálam ez úgy van, hogy elég későn fekszem le, de (különösen most a telihold idején) az éjszaka közepén vagy hajnalban felébredek, vergődök egy-két órát, aztán ha sikerül, reggelig még visszaalszok kicsit.

Most megint többet voltam Óbudán, ahol a ház nagyon szépen alakul. 

Leszedték az összes állványt, és elkezdték elvinni. 

Fokozatosan tisztul és rendeződik a kinti tér. 

Nem lenne egy hét teljes Réka-séta nélkül. 

Ezúttal Óbuda-Újlakot fedeztem fel, újra.

A Szent Margit kórháznál szálltam le a villamosról; itt halt meg a nagymamám.

A Kiscelli parkerdőben, árnyas fák között lépdeltem fel a dombra.

Az első megálló a Kiscelli Múzeum volt. 

Előtte az ismerős sárkányszobor, az udvaron óriási kövek.

Végigjártam a Kálváriát, a stációknál lelassítva.

A végén a Golgotánál pihentem meg, a szobroknál, kereszteknél. 

Az erdő közepén találtam a Szent Vér kápolnát.

Innen lépcsőkön mentem le a dombról. 

Az Óbudai Egyetemhez jutottam le, ami egykor a Kandó volt.

Mostanra sajnos parkolóvá vált az a kosárlabda-pálya, ahová gyakran lejártunk öcsémmel és barátokkal labdát dobálni.

Ez az a ház, amiben anno Árpi bácsi, azaz Göncz Árpád egykori köztársasági elnök lakott. 

Árpád fejedelem szobra a régi gimim előtt áll, hét éve került a Katinyi mártírok parkjába (ez lett a neve a gimnázium előtti térnek).

Az Amfiteátrumba de sokszor jártunk anno! Közvetlenül ott van az Árpád mellett.

A bombariadók és a ballagási buzogány-próbák jutottak eszembe, amikor a régi római kori romokon mászkáltam.

Emlékszem, régen milyen lepukkant állapotú, ősrégi házak sorakoztak a Bécsi úton és környékén. 

Azóta ezeket ledózerolták, csak egyetlen egyet találtam mutatóba.

Amúgy vagy felújították őket, vagy autentikus stílusban építettek ide újakat.

Eddig nem tudtam, hogy Puskás Öcsiről létezik Budapesten szobor, erre most megtaláltam itt.

A sétálóutcán bugyog a víz az érdekes formájú szökőkútból.

Jellegzetes a kékre festett Újlaki Üzletház.

Az újlaki Sarlós Boldogasszony templom épp ebben az évben lett 200 éves.

Bementem, nagyon jól esett kicsit a hűvösben, csendben üldögélni.

A Szépvölgyi útnál a Vízmű épülete is építészeti remek.

Ezután is együtt ebédeltem a lányommal, ezúttal rántott cukkinit petrezselymes krumplival.

Szombaton Szentendrén volt Magyar Péter országjárásának egyik állomása a sok közül. 

Úgy gondoltam, kiruccanok és megnézem-meghallgatom. 

Már a Héven nagyon jót beszélgettem egy idősebb hölggyel, aztán a Duna-parton várakozás közben többekkel. 

Tetszik, hogy ezeken a Tiszás rendezvényeken az emberek annyira kedvesek és segítőkészek egymással. 

Bevonuláskor most is sikerült vele kezet fognom, úgy, mint tavasszal Balassagyarmaton.

Nagyon összeszedett, kerek beszédet tartott. Sokkal érettebbnek tűnt, nagyon tájékozott és értelmes volt. 

Mint személyiség is még szimpatikusabb, különösen a fiatalos lendülete, lazasága, humora tetszett.

Amikor a kérdésekre került sor, elindultam hazafelé, épphogy futva elérve a Hévet. Szentendrén is tettem egy nagyobb sétát, odafelé a Belvárosban, visszafelé a Duna-parton. Az itt készült fotókat majd a következő blogbejegyzéshez teszem fel, mivel kedden visszatérek ide idegenvezetni.

Ma is volt egy tour-om, indiaiakkal egy klasszikus buszos városnézés. 

A találkozó a Nemzeti Múzeum előtt volt, korábban odaérve a múzeumkertben pihentem egy padon.

Háromszori megállással: Hősök tere, Szent István Bazilika, Parlament. 

Az érdekessége az, hogy a MOL toronynál ért véget, ahol kaptam az alkalmon, és én is velük tartottam. 

Budapest egyetlen felhőkarcolója 143 méter magas, és a tetőteraszra felmehetnek a turisták. 

Be van üvegezve, és lenyűgöző panoráma nyílik innen az egész városra. 

Körbe-körbe fotóztuk egymást és a látképet.

Jövő héten pedig a Dunakanyar lesz a fő helyszín. 

Hogy pontosan hol és mi, arról majd később beszámolok.

2025. augusztus

Napfény és Víz

Többféle címen gondolkoztam; az egyik lett volna, hogy „Elememben vagyok”, a másik, hogy „Visszatértem az életbe”. Aztán azért lett végül „Napfény és Víz”, mert ez a kettő az én elemem (érzésem és az asztrológia szerint is, némi levegővel és minimális földdel kiegészítve), ráadásul nagyjából ennek a kettőnek a segítségével tértem vissza az életbe.

Az utóbbi kifejezés nyilván erős túlzás, csak a hosszan elhúzódó betegségemre, a köhögésrohamaimra utal. Az orvos megállapította, hogy a tüdőm egészséges, „csupán” légcsőhurutom van. Ami ezen a héten már kezd csökkenni, de nem állítom, hogy teljesen elmúlt. Tegnap például napközben minimálisat köhintgettem, de éjjel volt egy tízperces rohamom. Szóval egyre ritkább, egyre enyhébb, így szűnik meg szépen fokozatosan. De a folyamat nagyon lassú, és bevallom, a türelmetlen énemet ez igencsak próbára tette.

Az első hely és esemény, ami sokat segített a testi-lelki gyógyulásomban, az a Velencei tó volt. Strandolás Gárdonyban, méghozzá a naturista strandon.

Majdnem azt írtam, hogy sosem csináltam még ilyet, aztán eszembe jutottak a kamaszkori éjszakai pucér csobbanások Balatonszéplakon.

Na meg a két évvel ezelőtti Szlovénia, amikor egy-egy tengerparti szakaszon, látva az ottaniak fürdőzési-napozási szokásait, barátnőmmel az egyik strandon minden gond nélkül ledobtuk a felsőnket, a másikon meg az egész bikinit.

Tehát módosítok: Magyarországon, nappal, kijelölt naturista strandon most jártam életemben először. Eldugott helyen van, egy, a tóba benyúló félsziget csücskében. 

Nagyon szép volt a zöld víztükör, a szemközti hegyek látványa. Fák sajnos nincsenek, ezért a nádas tövében találtunk némi árnyékot. 

De amúgy: napozás a köveken és úszás a tóban, ahová létráról lehet beereszkedni. Először persze kicsit hüsi volt a víz.

Aztán hamar megszoktam, és jól esett benne lubickolni. Utána meg leheveredni a partra és süttetni magamat a nappal. Emberek alig, csak csend, nyugalom, békesség. 

Nekem nagyon bejött az a szabad érzés, amit a fürdőruha nélküli napozás és fürdés adott. Se szemérmesség, se szégyenérzet. Tervbe is vettük, hogy a nyár folyamán ellátogatunk a Balatonra is, az ottani naturista strandra, Berénybe.

Ez a nap amúgy nem volt mentes a feszkóktól: a dugó az autópályán, az időkezelés és felelősségvállalás és közös teherviselés szavakat értelmezni képtelen gyerekeim, vagy a nagy késéssel kihozott pizza. De miért akarom én mindig a tökéleteset? Miért nem jó nekem minden úgy, ahogy van? Ezen a téren még naaagy fejlesztenivaló van magamon.

Hogy folytatódjék a napfény és a víz témája: ismét elmentem a Dagályba. Azt hiszem, ebből rendszert fogok csinálni, annyira jól esett és jót tett testi-lelki szinten egyaránt. Most mindent sokkal tudatosabban csináltam, mint múltkor, amikor csak ismerkedtem a felújított fürdővel és mindent random kipróbáltam.

Elhatároztam, hogy minimálisan létező fürdőkultúrámat magasabb szintre emelem. Utána olvastam, és rájöttem, hogy csomó mindent nem jól csináltam eddig. Azt nem írom le, hogy miket bénáztam, azt viszont igen, hogy hogyan töltöttem el öt órát a Dagályban úszással, fürdőzéssel, szaunázással, masszázzsal és egyéb finomságokkal.

Három részre osztottam a programot. Az első volt az úszás. Amit múltkor írtam a futásról, ugyanazt írhatnám az úszásról. Nem vagyok valami nagy úszó. Nem tudok sokat úszni, nem tudok gyorsan úszni, ráadásul a technikám is csapnivaló. A futással ellentétben ezt viszont mindig is nagyon szerettem, ide a Dagályba (később pedig Csolnokra) rendszeresen jártam úszni. Ezeket az emlékeket idézte fel a helyszín, hiszen 30-35 éve pontosan ugyanebben a medencében róttam a hosszokat (néha egyedül, néha az apukámmal).

Az utóbbi időben csak rendszertelenül pancsolgattam strandokon, folyókban, tavakban, tengeren, amit igazán nem lehet tényleges úszásnak nevezni. Ezért úgy gondoltam, első blikkre bőven elég, ha a kamaszkori mintát ismétlen meg. 40 hossz a 25-ös medencében, 4 szakaszra osztva, azaz 4x250 méter, így összesen megvolt az egy kilométer.

A szünetekben a termálmedencében lubickoltam, illetve a szélén napozgattam. A napozás közepette rendületlenül végeztem a légzőgyakorlatokat.

A második szakasz a szaunázás volt. Ekkor csak a finn szaunában, a relaxáló módszert választva, ami segít az ellazulásban. Ezt is 4 szakaszra osztottam. Itt kb. 70-80 fok volt, tehát magas a hőmérséklet, de alacsony a páratartalom, bár néha felöntötték a köveket illóolajas vízzel. 

Az ajánlott időtartam egy szakaszra max. negyedóra, én mindig ezt céloztam meg, de sosem bírtam végig, olyan 10-12 perc után jöttem ki, ezen még van javítanivaló. Viszont a múltkorival ellentétben most nemcsak az első, hanem a második szinten is tartózkodtam, és ezt szeretném a jövőben úgy felfejleszteni, hogy feljussak a harmadikra is, és túl is éljem.

Szeretem a szauna hangulatát, ahogy pattog a kályha, ahogy gőzt képeznek a forró kövek. A felöntést itt csak az úszómester végezheti (mesélték, hogy egyszer valaki egy egész dézsányi vizet ráöntött, azóta nem hagyják a vendégeket garázdálkodni).

A szauna rendkívül sok mindenre jó. Tisztítja pórusokat és rugalmassá teszi a bőrt. Javítja a vérkeringést és edzi a szívet. Felgyorsítja az anyagcserét és méregtelenít. Ellazítja az izmokat és oldja a stresszt. Erősíti az immunrendszert és serkenti az agyműködést.

Ha már említettem a naturizmust: meglepő, mennyire kevés helyen találni az országban a fürdőkben meztelen szaunát. Nekem eddig egyetlen egyszer volt hozzá szerencsém, Mezőkövesden, ami az összes résztvevőnek hozott néhány mókás helyzetet, amit azóta is emlegetünk.

A szünetekben zuhanyoztam, kavicsokon mászkáltam hideg és meleg lábfürdőt véve, elmerültem a hideg merülő medencében. A tepidárium helyett kint pihentem a kövön, napozva.

A harmadik szakaszba kerültek a különböző egyéb gyógyító helyek, módszerek.

Voltam például a gőzkabinban, ahol jóval alacsonyabb a hőmérséklet, kb. 40-50 fok, viszont magas a páratartalom.

Az infraszauna sem annyira forró, mint a finn, ezért itt hosszabb időt is javasolt eltölteni. Jobban izzad az ember, erőteljesebb a méregtelenítés, segíti a fogyást és az alakformálást.

A sóbarlang pedig jót tesz a légzőrendszernek, amire nekem most nagy szükségem volt.

Végül megmasszíroztattam magam, no nem masszőrrel, hanem vízsugárral. A jakuzziban a derekamat és a lábamat, a kinti élménymedencében pedig a nyakamat, vállamat, hátamat.

Ugyan itt a nyár, a napsütés, a meleg, ennek ellenére mégsem volt tömve a strand. Az úszómedencében az esetek többségében egyedül tudtam egy sávot használni, a szaunában mindig simán elfértünk és a hidromasszázsál is rögtön sorra kerültem.

Jó ötlet legközelebb kefét vinni, amivel szauna közben dörzsölhetem a bőrömet. Egyes fanatikusok nyírfa-virgáccsal csapkodják magukat a tökéletes hatás érdekében, én ezt inkább kihagynám.

Nem jó teli hassal úszni meg szaunázni, de teljesen üressel sem. Ezt elbaltáztam, nem reggeliztem semmit. Az egyik szünetben ugyan elnyaltam egy fagyit, de ez volt az összes kajám 3 óráig. Aztán ott ebédeltem a Dagályban. Legközelebb ezt mindenképp máshogyan csinálom.

Három a magyar igazság, így még egy napon voltam víz közelében, méghozzá a Dunánál. 

Hiszen nincsen hét Réka-séta nélkül, múltkor is megvolt Békásmegyer és Csillaghegy. 

Most a Római partot és Aquincumot céloztam meg. Busszal mentem, Hévvel jöttem. Régi villaépületek és modern családi házak között haladtam.

Először is a múltkorról elmaradt templomot néztem meg, amit Karácsonyi Kis Jézusról neveztek el. Ez tulajdonképpen a Rómaifürdői plébánia.

Régen egy kápolna állt itt, azt lebontva 1989-ben építették fel a templomot. Sajnos nem tudtam bemenni, pedig fából van a mennyezete és tűzzománc díszíti az oltárt.

„Egy Dunaparti csónakházban…” - dúdolgattam magamban a dalt, mikor egy-egy régről itt maradt, de még mindig használatban lévő csónakház mellett haladtam el. 

A vízben csak horgászokat és kenusokat, kajakosokat láttam, akik vagy ár ellen eveztek felfelé, vagy lefelé ráfeküdtek a sodrásra.

A Dunában nemcsak én nem fürödtem, hanem mások sem, és ennek oka nemcsak a folyó kicsit alacsonyabb hőmérséklete volt, hanem a magas szintje. 

A hirtelen sok eső miatt ugyanis elkezdett áradni. 

Szerencsére a sétányt és a vendéglátó-helyeket pont nem öntötte el, de például a strand egy időre megszűnt létezni. 

Így a „plázs” elnevezés ideiglenesen okafogyottá vált. 

A lejárat sok helyen le volt zárva, és ahol le is lehetett menni, ott nagyon keskeny volt a part szélessége és a stégek, mólók is néhol víz alá kerültek.

Sok kultikus hely van a Rómain például a Miamor, a Két Rombusz vagy a Golyós, meg mindenféle lángosos, hekkes, evős-ivós bisztró, büfé vagy sörterasz. 

Az én kedvencem a Fellini, bár még sosem fogyasztottam ott semmit, csak imádom a hangulatát. 

Itt mentem le hosszabb időre a Dunához, ahol először egy jellegzetes, színesre festett padra ültem le.

Aztán pedig csíkos strandszéken pihentem, napoztam.

Maga a Római part, ahol két éve jártam életemben először, hozta a szokásos formáját. Nagyon jó a hangulata az egésznek. 

Emberek sétálnak, kutyát sétáltatnak, kerékpárosok, rolleresek suhannak a sétányon. 

Ezúttal végig sétáltam rajta egészen az Északi-összekötő vasúti hídig.

Innen pedig a Pók utcai, más néven Római úti lakótelepen átgyalogolva értem vissza a Szentendrei úthoz. Az általam Aquincumnak nevezett városrész számomra mindig is amolyan emberléptékűbb lakótelep volt. Később is épült, mint Óbuda vagy Békás, emlékszem, olyan 10 éves lehettem, mikor elkészült. A központban tízemeletesek, kijjebb haladva négyemeletesek, a szélén nyeregtetős háromemeletesek, a határon pedig lakóparkok.

Az utcák nevei vagy a római kori időket idézik (Légió, Amfiteátrum, Tóga, Silvanus) vagy malomhoz kapcsolódnak (Őrlő, Vízimolnár, Malomkerék, Lőpormalom). Mindenképp el akartam menni az Arató Emil térre, mivel a régi Mókusos időkben a sóstói úttörőtáborban Aratósokkal haverkodtunk össze. A napmadár még mindig ott virít az iskola falán.

Nógrádon felszedtem az újabb terméseket, azaz a cukkiniket, és végre beérett az első piros paradicsom is.

Sütöttem szezámos pogácsát...

... és sokféle magvas bucit.

A háziorvoson kívül kétszer jártam fogorvosnál, ahol tovább folytatódott a fogsorom kezelése. Almáskert kedvenc virágneves utcájában is töltöttem időt, ahol nagyon és egyre jobban szeretek lenni.

Holnap pedig, meglepetés, ismét a Rómaira megyek. Már azt hittem, hogy erre az évre búcsút mondtam a „Csengő-bongó”-nak, de megkértek, hogy egy napra segítsek be a táborban. Jó fej gyerekek és strandolás vár rám. A hét többi része még talán-kategória, de úgyis megtanultam, hogy tervezni teljesen felesleges, majd örülök annak, ami lesz.

2025. augusztus