Jeruzsálem 2. - Izrael 11.

Betlehemből délután értünk vissza Jeruzsálembe, és úgy gondoltuk, megnéznénk még azokat a fontosabb látnivalókat, melyek az Óvárostól délre, a fal külső részén találhatók.

Itt láttuk Dávid sírját, ami a Siratófalhoz hasonlóan igen furán néz ki. Ezt is elválasztották ugyanis egy fallal: a nők balról, a férfiak jobbról tekinthetik meg. Tele volt Tórát lapozgató, imádkozó jellegzetes ortodox zsidó férfiakkal: fekete kalap, pajesz, fekete ruha, ing alatt imasál.

Egy szépséges templomba is bementünk, mely stílusában kívülről kicsit emlékeztetett a názáreti társára. Ezen a helyen halt meg Mária, bár a hívek nem hívják halálnak, így a templom neve is eszerint: Mária elszenderülése. A kör alakú térben megható élményben volt részünk: egy olasz csoport jött, akik közösen egy szép éneket daloltak el.

Utána mászkáltunk még egy kicsit a városban. Láthatóak a központban annak az árkádos résznek a maradványai, ahol a római időkben a vásárokat tartották. Ez a Cardo. Ma már persze csak az oszlopok látszanak, aztán az egész átmegy a mai kori bazárba.

Láttuk a sikátorokat és a bazári hangulatot fényes nappal és esti kivilágításban is. Kedvenceink a fűszerek voltak, melyeket egyes helyeken piramisokba rendeztek. A míves áruk mellett ott a sok tradicionális étkezde is (pl. baklava).

Az utolsó teljes napra időzítettünk egy célirányosabb jeruzsálemi városnézést.

Valahogy piszkálta a csőrünket az a múltkori elkapkodott látogatás a Siratófalnál. Elhatároztuk hát, hogy újra megnézzük, csakhogy ezúttal reggel. Megérzéseink nem csaltak: ekkor jóval kevesebben voltak ott, kisebb volt a zaj és a tülekedés. Így mi is odafértünk a falhoz, azaz annak női oldalához.

Először azt gondoltam, hogy nem fogok hozzáérni, jöttek a belső érzések, hogy nekem itt nincs dolgom. De valahogy úgy éreztem, hogy később bánnám, ha nem érnék hozzá. Megtapintottam hát a falat, és elfogott egy nagyon furcsa érzés, egyfajta belső hang. Ezt „mondta”: „Nem siratok semmit, nem bánok semmit, minden úgy jó, ahogy van.”

Arról már korábban írtam, hogy a szállásunk a lezárt zónában volt, és mindezidáig azt hittük, hogy a nagymecsethez való bejutásunk így esélytelen. Aztán az egyik helyi srác felvilágosított minket, hogy be lehet ám jutni, de csak délelőtt, és a Siratófal fölötti hídon keresztül.

Ennek oka természetesen a szigorú biztonsági ellenőrzés. Miután átmentünk a fémdetektoros kapun, és a csomagjaink is zöld utat kaptak, egy hatalmas térre jutottunk. Ez a Templom-hegy szökőkutakkal, kapukkal, árkádokkal.

Végre-valahára közelről is megpillantottuk a híres aranykupolás Sziklamecsetet, Jeruzsálem jelképét.

A falait kék mozaikokkal burkolták. Emiatt kicsit emlékeztetett a casablancai mecsetre, csak ide sajnos nem mehettünk be.

Jópár fotót kattintottunk itt, de az egyik biztonsági őr egyszer csak ránk szólt. Először nem is értettük mi a gond, aztán megértettük: azt volt a baj, hogy a fényképek kedvéért ölelkeztünk és összedugtuk a fejünket. Úgy látszik, az ő istenük szerint ez tilos…

A téren külön kis építmények, pavilonok álltak, a boltívek alatt át lehetett jutni zöldellő fás parkokba.

Csodálatos látvány nyílt fentről az Olajfák hegyére. Csupa kő az egész a hegyoldalban lévő sok zsidó sír miatt.

Innen mutatkozott meg teljes pompájában a Mária Magdolna templom, mely orosz ortodox stílusú, arany hagymakupolákkal.

Ezután kezdődött a mi kálváriánk. Mármint szó szerint. Sajnos a Siratófal és a Nagymecset miatt nem tudtuk annyira korán kezdeni, mint akartuk, így a turisták már ekkorra megszállták a szűk utcákat. Láthatóan csupán annyi volt a céljuk, hogy végigmenjenek, sőt, inkább végigrohanjanak azon az úton, amelyen anno Jézus is.

Via Dolorosa, ez a mai neve annak az útnak, amit Jézus az elfogatásától a kereszthaláláig megtett.

Mi ráértünk, nem siettünk, nemcsak az utat néztük, hanem a különböző állomásokat (stációkat) is behatóbban. Egy falon lévő térkép mutatta, mennyivel kisebb és szellősebb volt abban a korban a város. (A mai szerkezete, falai, épületeinek jó része Szulejmán ottomán korából való.)

1. Jézust Pilátus elé viszik, halálra ítélik.

2. Itt rakják Jézus fejére a töviskoronát, és veszi fel a keresztet. (Elég furcsa, hogy itt szuvenírbe töviskoszorúkat is lehet vásárolni.) Itt mondta Pilátus ki a híres mondatot: Ecce homo – azaz: Íme, az ember!

Emellett a hely mellett bementünk egy olyan orosz ortodox templomba, melynek alagsorában láttuk Jézus és a latrok celláit, azt a követ ahová a lábát kalodába tették, és azokat a lyukakat a falban, ahová kikötözték.

3. Jézus először esik el a kereszttel.

4. Jézus találkozik Máriával.

5. Simon parancsot kap, hogy segítsen Jézusnak vinni a keresztet. Efölé emelték Simon templomát.

6. Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát, képmása ott marad a kendőn. Veronikának itt egy templomot is szenteltek.

7. Jézus másodjára esik el a kereszttel.

8. Jézus azt tanácsolja a jeruzsálemi asszonyoknak, hogy ne őt sirassák, hanem saját sorsukat.

9. Itt esik el Jézus harmadjára a kereszttel.

Emellett állt a Szent Heléna templom. Belülről le tudtunk menni a mélybe, ahol egy hatalmas ciszternát láttunk. Innen látták el régebben vízzel a város ezen részét. A visszhang annyira tetszett, hogy Julival el is énekeltük itt a székely himnuszt.

Az utolsó stációk már nagyjából egy helyen vannak, a Szent Sír (más néven Feltámadás) templomnál. Itt fosztják meg Jézust ruhájától, keresztre feszítik, meghal a kereszten, leveszik róla, majd eltemetik.

Mi nem onnan közelítettük meg a teret, ahonnan a többség, hanem kettő kicsi, szintben egymás alatt lévő, most nem emlékszem sajnos, hogy kopt vagy szír templomon keresztül.

A tömeg óriási volt a templom előtti téren is, és odabent is. Először, már amennyire az emberek sokaságától lehetett, csak összevissza mászkáltunk odabent, aztán térkép alapján megkerestük azokat a konkrét helyeket, melyek Jézus halálához kapcsolódtak.

Például azt a hasadást a sziklafalban, mely akkor keletkezett, mikor a villám belecsapott, épp abban a pillanatban, mikor Jézus kiadta a lelkét.

Vagy azt a nagy lapos követ, melyre ráfektették, miután levették a keresztről.

Konkrétan a szent sír egy belső kis fülkében található, ami körül hosszú sorok kígyóztak. Ekkorra már annyira fáradtak voltunk (kevésbé testileg, inkább lelkileg), hogy úgy döntöttünk, nem állunk be a sorba, és nem nézzük meg közelről.

Amúgy is eltérnek arról a vélemények, hogy tényleg ez-e az a sír. Ennek a templomnak az egyik mellékfülkéjéből nyíltak ugyanis kőüregek; egyes vélekedések szerint igazából ezek rejtették a halott Jézust.

Végső lépésként felmentünk a „Golgotára”, azaz egy lépcsőn fel egy felső szintre, ahol nagyjából semmit se láttuk. Mindenütt aranyborítás, gyertyatartók, freskók, csillogó díszek.

A kis helyiség zsúfolásig megtelt emberekkel, a tömeg alig mozdult előre, mindenki zsibongott, eléggé lehangoló volt. Az a kérdés motoszkált folyamatosan a fejemben: Vajon ehhez Jézus mit szólna?

Az egész kálvária nagyon nem azt adta, amire számítottam. Film-élményeim meg a fantáziám alapján teljesen másként képzeltem el a helyet. Azt hittem például, a Golgota egy szabadon álló domb, nem egy lépcsővel megközelíthető felső szint egy templomon belül!

Az életérzés se volt kellemes. Betlehemhez hasonlóan a nagy tömeg miatt nem lehetett kellőképpen ráhangolódni az egészre. Ott a sok szent hely, a kő, a sír, stb., amit százak állnak körül, alig tud az ember hozzáférni, ha sikerül is, akkor lökdösik, zajonganak. A napnak ez a része nem sikeredett túl jól.

És vajon a délután? Meg a hazavezető út? Elolvashatjátok az utolsó posztban.

2020. február

Betlehem - Izrael 10.

Betlehem egészen mást adott, mint amire számítottam. Fura nap volt, negatív és pozitív élményekkel egyaránt, meglepetésekkel tűzdelve.

Egyrészt buszra kellett szállnunk, 10 km-t utaznunk, majd át is kellett mennünk a határon. Izrael-Ciszjordánia. Politikailag nem túlzottan fejtegetve véleményemet, azért elég furcsa volt ez így. Hasonló élmény, mint nyáron Cipruson, ahol a sétálóutca egyik fele görög, a másik már török rész. Mindkettő igen szomorú, de itt a kemény fegyveres jelenlét is hozzátesz a dologhoz.

Odafelé átengedtek simán, kifelé már feljött a buszra egy katona meg egy kommandós külsejű fegyveres. Az arabokat alapból leszállították extra ellenőrzésre, ők meg a buszon néztek szét. A turistáktól csak útlevelet kértek, de akit gyanúsnak találtak, azt jobban kikérdezték. Szóval Palesztinába (azaz Ciszjordániába) befelé könnyen vezet az út, kifelé már rögösebb.

„Betlehem kis falucskába…” – szól az ének, de Betlehem nem is kicsi, nem is falu. Egy közepes méretű város, ami igencsak szedett-vedett. Marokkóban csöppentünk először bele ebbe a magyar szemmel nézve kaotikus, rendetlen, és koszos világba. Izrael is ilyen, főleg a nagyobb városok, de Betlehem még mocskosabb.

Az utcákon szemét szerteszéjjel, mindenhol építkezések, az utak feltúrva. Úgy tűnik, mintha elindultak volna a fejlődés útján, modernebb épületek ékelődtek a régi házak közé, de a káosz eléggé lelombozó.

A főtéren hatalmas karácsonyfa, nem igazán illett oda a tavaszias-őszies időben, előtte extra giccses betlehemi jelenet.

Először természetesen azt a helyet akartuk látni, ahol a kis Jézus világra jött. Istálló, barlang, ezek a képek jelennek meg a laikusok lelki szemei előtt, de persze mit találtunk? A szent hely fölé emelt templomot. Az egyik fele katolikus, szép árkádos kerengővel, gótikus stílussal.

A másik része, a Születés Temploma ortodox (a különböző felekezetek, római, görög, örmény, küzdenek a különböző szent helyekért). Ezt a bazilikát ahány hódító nép, annyiszor igyekezett elpusztítani, de mindig sértetlenül túlélte. Ahhoz, hogy bejuthassunk, szűk és alacsony kőkapun kell meghajolva belépnünk – talán jelképes ez így, tisztelettel fejet hajtunk.

A belső tér a lehető legeklektikusabb: régi famennyezet, csiszolt kőoszlopok, százmillió lógó fémdísz… Huh, nagyon nem jött be. Ami még inkább gáz volt, hogy akármennyire is korán jöttünk, már akkor rengeteg embert találtunk a templomban.

Az egyik oldalán hatalmas tömeg, itt kellett sorban állnunk a szent helyhez való be(le)jutáshoz. Külföldi csoportok a világ minden tájáról, sokféle nyelven hangoskodva, tülekedve. Ráhangolódás kizárva.

Innen bejutottunk egy kisebb, ikonokkal tarkított, számomra szintén nagyon giccses terembe, ahol a nyomakodás tovább fokozódott. 

Tetőfokára akkor hágott, amikor egyszemélyes méretű kis ajtón, majd lépcsőkön kellett lemennünk a Születés Barlangjához. Előttünk franciák, mögöttünk ázsiaiak, hangzavar, passzírozódás, stb. Kezdett elmenni az életkedvünk.

Odalent fémből készült betlehemi csillag jelezte az állítólagos helyet, ahol Jézuska megszületett. Mindenkinek 1-2 másodperce volt arra, hogy megérintse, utána hajtották tovább a tömeget. A közeli jászolban a kisded műanyag babaként… Ihletettség esélytelen.

Még egy, kevésbé ismert szent hely van Betlehemben, és ez a Tejbarlang kápolna. Egy barlang volt itt régen, ami fölé természetesen templomot emeltek.

A barlang arról híres, hogy itt szoptatta Mária Jézust, amikor a csecsemőgyilkosságok elől menekült a szent család. Egy csepp anyatej a földre csöppent, amitől a kő fehérré vált.

Ez a templom igencsak szép, tele cetlikkel, amire a Szűzanyához szóló fohászaikat írják fel a látogatók. Egy francia csoport szent dalt énekelt itt el, ettől kissé megjött az a bizonyos várva várt ráhangolódás.

Utólag utána olvasva: ebben a városban volt Bar Kochba felkelése (a kivágott nyelvű, akiről a híres játékot elnevezték), és itt fordították le először latinra a Bibliát.

Ami a lelkünket nagyon megérintette, az a fal meglátogatása volt. Nem is értettem, mi a csudát lehet nézni egy több méter magas betonfalon, ha csak azt nem, hogy emberek egy egész életet kénytelenek leélni mögötte. De mikor odaértünk, rájöttünk, hogy a lényeg a graffitikben rejlik.

Ciszjordánia egy Izraelbe beékelt terület, amit fegyveresek őriznek, tehát a lakóknak tilos a kijutás. Az egyik falfelirat szerint ez a világ legnagyobb börtöne.

Palesztin fiatalok írásai olvashatók a fal egyik szakaszán arról, hogyan égették fel otthonaikat, ölték meg családjukat, kényszerültek menekülésre.

A graffitik egyszerre viccesek és szomorúak. Tömören, találóan fejezik ki készítőik mondanivalóját. Az igazságokon az ember elsőre sokszor felnevet, aztán elfacsarodik a szíve.

A világ leghíresebb graffiti-művészének, a titokzatos Bansky-nak is található itt pár alkotása.

Érdekes: szent helytől nem kerültem ihletett állapotba, de ez az élmény mélyen elérzékenyített.

Betlehem is egy nagy bazár, bár Jeruzsálemnél rondább változatban. Vonzereje az olcsóságában rejlik; gyakorlatilag ugyanolyan holmikhoz hozzá lehet jutni, mint Izraelben, csakhogy töredék áron.

Két boltba is betértünk, és rájöttünk, ezek a palesztinok nagyon nagy arcok. Semmit nem akartak ránk sózni, teával kínáltak, és akkor is kedvesen elbeszélgettek velünk, ha látszólag nem is akartunk venni semmit. Majd amiért ilyen jó fejek voltunk, mindkét helyen kaptunk ajándékot: hűtőmágnest, karácsonyfadíszt, sőt, Juli egy pólót is (ingyen!).

A végén még volt egy hosszas csalinkázásunk, amikor a buszmegállót keresve keringtünk a belvárosban, többször is visszatérve ugyanazokra a főbb helyekre, de végül kijutottunk Betlehemből, és visszatértünk Jeruzsálembe.

Itt még késő délután megnéztünk pár dolgot, de azt majd az utolsó, Jeruzsálem 2. című bejegyzésben fogom elmesélni.

2020. február