Az élet nehéz?

Tegnapelőtt sokat beszélgettem egy kedves barátommal, igen, őt igaz barátomnak tartom, ő A BARÁTOM! Szembesítő, kijózanító beszélgetés volt sok szempontból. Aztán kicsit elnézést kért, hogy ilyen nyers volt a stílusa, de én megköszöntem, hogy kíméletlenül őszinte volt velem. Sokkal jobban szeretem az ilyet, mint amikor valaki dicsérget. Persze az is jól esik, simogatja az egómat, de attól az ember csak toporog egy helyben. Egy szem-felnyitogató beszélgetésből sokkal többet lehet tanulni.

Amúgy is, rájöttem, hogy szeretem a kihívásokat az életben. Például mikor legutóbb lementünk pingpongozni, az egyik férfi azt mondta, hogy könnyűt fog nekem szerválni. Hát én erre teljesen kiakadtam! Nekem ne adjon könnyűt, épphogy nehezet adjon! Fejlődni akarok, nem tötyörészi. Ezért sem igazán szeretek olyanok ellen játszani (bármit, mozgásos vagy szellemi játékot), akikkel szemben túl könnyű nyerni. Nyilván ad egy hamis dicsőségérzetet a győzelem, de hol marad a tapasztalás, a tanulás?

Régen egy bizonyos ember sokszor mondogatta nekem, amikor valami rossz, pontosabban akkor rossznak tűnő dolog történt velem, hogy ez egy próbatétel. Sőt, ő maga direkt próbatételek elé állított, amiből majd tanulhatok. Azt nagyon nem szeretem, amikor valaki direkt így játszadozik velem, azt viszont érdekes megfigyelni, milyen próbákat (nehézségeket?) állít elém az élet, és ezekkel hogyan birkózom meg.

Mitől függ, hogy valaki az életet nehéznek vagy könnyűnek ítéli meg? Nyilván van egy hozott minta, adottság, genetika. Aztán az, ahogyan az illető hogyan nevelkedett. Nekem túl könnyű gyerekkorom volt, anyukám, pláne nagymamám mindent a seggem alá rakott, mindent megoldott helyettem. Ez akkor látszólag jónak tűnt, mert semmit se kellett csinálnom, amikor viszont kikerültem az önálló életbe, annál nagyobbakat szívtam emiatt. Ezért is nevelem másképp a gyerekeimet. A harmadik tényező meg az, hogy mennyi nehézséggel találja magát szembe az illető az élete során, és ezek őt mennyire edzik meg. Azt hiszem, nekem bőven volt részem ilyen jellegű „edzésekben”, akár párkapcsolatról, akár gyerekekről, akár életmódról legyen szó.

Ez talán életszakasztól is függ. Attól is, hogy a gondok szépen egymás után érkeznek, vagy egyszerre zúdulnak ránk. Régebben sokszor éreztem úgy, hogy nehéz az életem, amikor öt gyerek sivalkodott körülöttem, egyszerre tanítottam otthon, szoptattam, főztem, pelenkáztam, satöbbi. Akkor is, amikor az ökufalus-jurtás időszakban kézzel mostam, nem volt áramunk, 27 nm-en laktunk heten, lavórban mosdottunk, stb. Túl sok teher volt egyszerre a vállamon. Azok az évek számomra kiképző-tábornak tűnnek az idő távlatából.

Most úgy érzem, kifejezetten könnyű az életem. Legalábbis én egyre könnyebben birkózom meg a problémákkal. Mások azt mondják, sose lennének tanárok, megőrülnének a gyerekektől – nekem 5 saját gyerek után 100 tanítvánnyal megbirkózni már nem tűnik lehetetlen feladatnak. A saját gyerekek egyre nagyobbak, önállóbbak, kevesebbet vannak itthon, csendesebbek (hömhöm J), én meg egyre türelmesebb, elfogadóbb vagyok velük. Aki idejön, azt mondja, szép ez a vidéki élet, de ő nem bírná a földutat, a budizást, az elszigeteltséget – nekem Visnyeszéplak meg a Balaton-felvidék, jurta és présház, a teljes komfort-nélkülliség megtapasztalása és a nomád életmód megélése után ez már gyakorlatilag semmiség. Tényleg megedződtem!

Tulajdonképpen eljutottam odáig, hogy nem is használom a probléma, vagy gond szavakat. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindig minden flottul meg és nincsenek akadályok! Egyszerűen feladatok vannak, amiket így vagy úgy, de meg kell oldani. A balesetet, a kisbabám elvesztését, a szakítást, a költözést, a digitális sulit. Látjátok, azért az utóbbi időben is történtek velem nem túl pozitív dolgok, de mindig felülkerekedtem mindenen. A legutolsó talán, amit nehézségnek éltem meg (és bőgtem miatta nagyon) az az volt, amikor megtudtam, hogy nem kapom meg a vágyott 5+5-ös CSOK-ot. De ez is megoldódott. Összefogott a család, hogy meglegyen az önerőm, sima lakáshitelt igényeltem és megkaptam, nem kapok felújításra pénzt, hát majd szép lassan összespórolok az ablakokra, padlóra, csempére. Meglesz ez is, mint minden. Én ebben azt látom, hogy végre van egy saját házam! A balesetem után lettem még sokkal test-tudatosabb, még inkább középpontba került nálam az egészség, a mozgás, a táplálkozás. A vetélés nyilván nagy veszteség volt, de mivel én hívő (nem vallásos!) ember vagyok, ez segített, hogy elfogadjam az élet rendjét, pláne, hogy van öt szép és ügyes és egészséges gyerekem. 22 költözés után egy 23. – már majdnhogynem a "mindegy" kategória volt. A szakítások… Nos, a párkapcsolat nálam más tészta. Arról töprengek mostanság a legtöbbet. Talán majd írok is róla ide.

 

2021. július

Merengés, töprengés, tűnődés

Előző bejegyzésemben írtam, hogy Kisorosziból jövet lekéstem Tahitótfalunál a kompot. Mit volt mit tenni, sétálgattam, üldögéltem, néztem a Dunát meg a túlparton Vácot, és közben beszélgettem a velem együtt várakozókkal. Volt ott két biciklis, akik teljesen ki voltak akadva. Folyamatosan hergelték egymást és önmagukat. Nagyjából mindenre panaszkodtak: a menetrend szar, a révészek herék, a MÁV egy fos, és úgy összességében borzalmas a világ és az élet. Egy idő után nem bírtam ki és odaszóltam egyiküknek: - Most mit idegeli fel magát ennyire? Ha itt idegeskedik, attól változik valamennyit is a helyzet? Nem válaszolt, de legalább abbahagyta a morgást.

Én, akinek saját bevallása szerint az egyik legrosszabb tulajdonsága a türelmetlenség, meglepő módon egyre türelmesebb és elfogadóbb vagyok. Azt nem tudom megmondani, hogy ez az életkorral járó nagyobb bölcsesség vagy a tudatos odafigyelés eredménye.

Mint amikor késett a zónázóm, és azon dühöngtem, mi lesz, ha… És máris pörgött az agyam. Lekésem a csatlakozást, várnom kell, idiótákkal találkozom az állomáson, még később érek haza, közben leszakad az ég, zuhogó esőben fogok hazamenni, megtámad egy kóbor kutya (vagy vaddisznó)… Az ember hajlamos először a legrosszabb forgatókönyvet lepergetni. A legtöbbünknél a negatív programozás az általános. Kis odafigyelés kell meg gyakorlás, és ez egyre hamarabb-könnyebben kattintható át pozitívvá. És lám, elértem a kis pirost és csodás találkozásban-beszélgetésben volt részben, esőből meg csak pár cseppben.

Szembejött vele az interneten egy hirdetés, gondolom, valamilyen önmegvalósító-megvilágosító tréning reklámja lehetett, melynek címe: Miért nem vagy boldog? A hirdetést nem olvastam el, de néhány kommentet igen. Azért nem vagyok boldog, mert… És sorakoztak az indokok, pénzhiány, betegség, lelki válság, satöbbi. Meg: Boldog lennék, ha… És sorakoztak a különböző feltételek. Én azt írtam oda megjegyzésként: Én boldog vagyok! És ez most nem az a BoldogSzer-es meg BoldogAsszony-os duma, most tényleg így érzem!

Amikor kamasz voltam, a nyaralásokon meg táborokon kívül a vakáció rengeteg olvasást és rengeteg alvást jelentett. Este elkezdtem olvasni, egész éjjel faltam a betűket, ez sokszor belenyúlt a hajnalba is. Így aztán délnél előbb ritkán ébredtem fel, sokszor arra keltem, hogy kész az ebéd. Ez most úgy tűnik, hogy marha lusta kamasz voltam, ez némileg igaz is, de akartak fellángolásaim. Például a futásaimról jutott eszembe, hogy csináltam én olyanokat, amikor Balatonszéplakon üdültünk, hogy felkeltem a reggeli előtt, és futottam a parton, majd jól kiizzadva megmártóztam a Balatonban, és így kezdődött a nap.

Tudjátok, miből csinálom a legtöbbet ebben a mostani vakációban? Az utazásokon meg találkozásokon kívül sokat mozgok és sokat pihenek. Nem sajnálom az időt arra, hogy csak úgy elheverjek a kinti kanapén (szieszta-időben sokszor be is szundítok), hanyatt vágom magamat a teraszon a nagy kerek rattan fotelben és nézek ki a fejemből, vagy belefekszem a két diófa közé kifeszített függőágyba, és nem csinálok semmi mást, csak figyelem a leveleken átszűrődő fény játékát.

Pihenés közben néha csak így simán megfigyelek, máskor viszont pedig rengeteget gondolkozom. Sokszor ezeket a gondolatokat le is írom, de mostanában azt is szeretem, ha nem marad írásos nyoma a gondolataimnak, csak úgy jönnek-mennek, beszállnak a fejembe, majd kiszállnak onnan. GONDolat. Kicsit mintha negatív kicsengése lenne ennek a szónak. Mintha olyanon járna csak az agyam, ami GONDot okoz. Pedig nem! Belső párbeszédet folytatok magammal a világ és az élet dolgairól. Visszatérek képzeletben a múltba, vagy teremtem a jövőt.

Tudatos teremtés. Akármennyire is ezo-spiro maszlagnak tűnik, totál elcsépelték mára, én mégis hiszek benne, sőt, úgy érzem, eddig főként csak dumáltam róla, mostanra viszont sikerrel alkalmazom is. Lásd. pl. az otthonteremtést, hogy végre, 47 év és 23 költözés után valóra vált a saját otthonról régóta szőtt álmom.

Tegnapelőtt tízmilliószoros nap volt. Van, aki hisz benne, van, aki baromságnak tartja. Esti kedves útitársam a vonaton erre azt mondta, hogy biztos tök jó, ha az égi erők is támogatnak minket, de ő igazából úgy van vele, hogy hülyeség egy évben négy napot erre kiszemelni, hiszen neki minden nap élete legszuperebb napja. Indított is a fb-on egy ilyen programot, amikor minden nap leírja, hogy mi volt szuper abban a napban. Korábban nekem is volt egy ilyen kezdeményezésem, a minden napi Happy. Apró kis dolgokat kellett összeszedni a nap végén, ami örömöt jelentett, ami boldoggá tett. Akármennyire is szar az élet (meg a menetrend, a révészek, a MÁV), egész biztos vagyok benne, hogy mindenkivel minden nap történik valami jó.

Ha pedig történik, akkor azért legyen hálás az ember. Esténként vagy amikor éppen történnek velem jó dolgok, meg szoktam ezeket köszönni. Olyanokat is, amik másoknak annyira alapvetőek, hogy eszükbe sem jut ezekért köszönetet mondani. Hogy süt a nap, melegíti az arcomat, vagy ha épp esik az eső, nem szomjaznak a növények. Hogy tiszta itt a levegő, csend van, és ha mégsem, akkor vidámak a közelemben bulizó almáskertiek. Hogy itt röpködnek a madarak körülöttem, reggel-este olyan jó illatok szállnak. Hogy mindig van ennivalóm, finom is, egészséges is. Hogy jól működik a testem, élvezem a mozgást, a vizet.

Múltkor olvastam egy interjúban egy kérdést: Mikor sírt utoljára? Ezen is elkezdtem gondolkozni, és ráeszméltem, hogy valami változott bennem ezen a téren. Régebben nagyon sírós voltam, főleg dühömben, tehetetlenségemben fakadtam sírva. Azóta tudom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Minden rossz (vagyis: látszólag rossznak tűnő) dolog, helyzet megváltoztatható. Talán megedzett az élet, az ide-oda vándorlás, válások, baleset, vetélés… A gyerekek növögetnek, önállósodom, függetlenedek, tapasztalom, hogy túl tudok jutni a nehézségeken, méghozzá egyre könnyebben. Ez fokozatosan azt hozta bennem, hogy gyakorlatilag nem sírok. Ami nem biztos, hogy jó. Elkezdtem hát azon gondolkozni, milyen is a jó sírás. Rájöttem, hogy például meghatottságtól, ihletettségtől is lehet sírni. Mostanság tudatosan keresem ezeket a lehetőségeket. Például megnéztem egy filmet, teljesen belehelyezkedtem a főhősnő helyébe, és bőgtem vele együtt, mint a záporeső. Vagy hanyatt feküdtem a kanapén, fejemen a fejhallgató, max. hangerőn a koncertfelvétel, és egyszer csak megeredtek a könnyeim. Sőt, borzongtam, átrezgetett ez az egész.

Egyre jobban átélem az életet. A kis apróságokat. Élvezek mindent, amit az élet hoz.

Néhány sor a Punnany Massif „Élvezd!” című számából: Élvezd, amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó… Élvezd, még ha fáj is… Élvezd, hogy minden rosszban van valami… Élvezd, hogy ha rontottál, tanulhatsz belőle… Élvezd az életnek minden egyes percét… Élvezd a napsütést, hogy éppen nem esik… Élvezd a munkát, tudod, hogy az nemesít… Élvezd, hogy látsz, szagolsz, érzel, kelsz, fekszel… Élvezd az illatot, ez a szabadság…

Akik jól ismernek, azok tudják, mi az, amire mostanában (a tízmilliószoros napon még erőteljesebben) a teremtő energiáimat leginkább fókuszálom. Ha eljön az idő, nektek is elmesélem. Addig lehet tippelni!

2021. július

(Ehhez a bejegyzéshez tudatosan nem raktam fel fotókat. Kíváncsi vagyok, a képek világában így hányan olvassák majd el.)

Réka Tour 2.: Duna-Velence-Balaton

Duna-Velence-Balaton. Pontosabban: 1. Szentendrei sziget csúcsa, Kisoroszi, 2. Velencei tó, Velence és Sukoró, 3. Balaton-felvidék, Keszthelyi-hegység, Lesenceistvánd, 4. Balaton-part, Révfülöp.

A Réka Tour második szakaszának is volt egy nulladik napja. Egy majdnem spontán szervezés. Eddig ugyanis Csillaggal voltunk itthon kettesben (míg ő átjárt a Boróka-házba önkénteskedni), most azonban kapta a zsákját (pontosabban az én túrazsákomat), és útnak indult Aba illetve környéke felé, iskolai táborba meg barátnőzni. Én meg gondoltam egyet: nem punnyadok itthon egyedül egész nap, inkább meglátogatom egy barátnőmet Kisorosziban. Ildivel az ismeretség az Everness-hez kötődik: a legelső fesztiválra ő vitt le telekocsival. Azóta sátoroztunk is ott együtt családostul, akkor ő még csak két gyerekkel, aztán megszületett a harmadik gyereke, elköltözött, majd elvált, és egyik bázisa most újra Kisoroszi.

2019.

Kisorosziban életemben egyszer jártam, akkor is csak a szigetcsúcson, akkor is a Duna felől. Ez akkor történt, amikor két éve kenuval megkerültük az egész Szentendrei-szigetet. Lefelé jól haladtunk, de visszafelé a kis Duna-ágon nehéz volt a sodrással szemben evezni, így a kisoroszi szigetcsúcs elérése katartikus élményt jelentett. Akkor viszonylag széles, homokos-apró kavicsos partszakaszt találtunk ott, sok fürdőző, bulizó emberrel. Tavaly nyáron viszont döbbenetes volt áradáskor arra hajózni. Gyakorlatilag nem ismertük fel Kisoroszit, az egész szigetcsúcs víz alatt volt, csak a fák lombja látszódott ki a Dunából.

2020.

Tőlünk Kisorosziba tömegközlekedve eljutni gyakorlatilag fizikai képtelenség. Beütöttem a keresést a menetrendek.hu-ra, ahol Budapesten (!!!) keresztül javasolták az útvonalat. Én mást találtam ki. Komppal Vácról a tahitótfalui révig el lehet jutni. Először gondoltam, onnan majd stoppolok, de Ildi berakott egy kisoroszi fb-csoportba, ahová az esélytelenek nyugalmával beírtam, hogy fuvart keresek a rév és a falu között. Kb. 5 perc múlva jelentkezett egy hölgy (nyugdíjas magyartanárnő), hogy ő szeret vezetni is, segíteni is, így oda is, vissza is ő lett a fuvarosom. Pénzt nem fogadott el, csokikat vittem neki ajándékba. Ezúton is köszönöm, Ilona!

A szigetcsúcson ezúttal valahogy az aranyközépútban volt részem. A Duna pár helyre befolyt, ezzel cuki kis szigetecskéket alakítva ki. A gyerekeknek kész kaland ezeken a zátonyokon, vízfolyásokban, kidőlt fák között pancsolni, kavicsot, kagylót gyűjteni. A legizgalmasabb viszont az volt, amikor pontosan a sziget csúcsánál, a Duna két ágának szétválásánál gyalogoltunk be a vízbe, és az ottani erős sodrást kihasználva a kis Duna-ágon leúsztunk-lesodortattuk magunkat.

Bár vasárnap volt, az aznapra jósolt zivatar sokakat elriasztott a strandolástól. Azért persze akadtak fürdőzők, kempingezők, főleg kisgyerekes családok. Délidőben a büfébe települtünk át, én sajtos lángost ettem. Utána Ildi még a közeli bányatavat is megmutatta, aminek a színe csoda-zöld volt, a vize pedig egész meleg. Ő fürdött, a fia kötélről Tarzanként lendült a vízbe. Én viszont ide csak a lábamat mártottam bele, mert el akartam érni a kompot Tahitótfaluból Vácra – amit aztán persze sikerült lekésnem.

A Balatoni Réka Tour igazából a Velencei-tónál kezdődött. Nógrád-Vác-Köki-Velence: három vonattal jutottam le, szarrá fagyva a légkonditól. (Én aztán tényleg nem vagyok fázós, de mikor az ember 35 fok után hirtelen belép a 17 fokba, mikor ezerrel nyomják a fejébe a hideg levegőt, az számomra érthetetlen.) Velencével való kapcsolatomról egyébként azt kell tudni, hogy sokat jártunk oda régebben a szabad-strandra, valamint télen korizni (itt tört el egyszer a korcsolyám éle; azt hittem először, hogy beszakadt alattam a jég). Mivel volt időm az átszállásig, kimentem az ismerős kikötőbe, sétáltam a parton, néztem a vizet, a nádast, a madarakat, a hegyeket. 

Az úti-célom arrafelé volt távolabb, a Velencei-hegységben: Sukoró. A buszmegállóban Györgyi várt. Vele az otthontanulás kapcsán ismerkedtem meg, volt otthontanulós előadáson, ÉletIskola körön. Nemrég költözött a hegyoldalba, ahonnan illetve a partról mindig csodás fotókat posztol. Kíváncsi lettem a házikóra, ami élőben még meseszerűbb talán, mint a képeken. Előtte azonban körbevitt a faluban, majd lementünk a szabad-strandra sétálni, nézelődni, beszélgetni. Most szép tiszta volt a víz, semmi nyoma a nemrégen történt brutális mértékű hal-pusztulásnak.  

Utána irány a hegyoldal! A kert mindenütt rejt valami érdekességet. Van egy garázs, aminek a vége kőszikla. Van egy medence, amit tóvá fog átalakítani. Van borospince iszogatós-pihenős résszel, kinti kemencével. Van fából készült kinti kuckó. Kőpárkányok, lépcsők, fel-le, körbe lehet járni. Van saját kiserdő és saját kisnádas.

Na meg a meseház! Kétszintes, nyolcszögletű (!!!), mindenütt valami különlegeséggel. Zöld ablakok-ajtók, népi lóca, festett láda, színes kör-szőnyegek, nagymama-kredence, kagylós-halas fürdő. Györgyi művészember, mindenütt az ő festményei, alkotásai díszítik a teret. Györgyi segítő ember, van egy szobája, amolyan hangtálas, meditációs, relaxálós.

A fenti tér csupa fa. Az emeletről pazar a kilátás a Velencei tóra. Van függőágy és pihenős kanapé is. Kint üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk. Mivel nagyon meleg volt, a zöldséges kuszkuszt nem kívántam, viszont megettem egy isteni narancsos sütit és citromos-citromfüves szörpöt ittam.

Sukoróról busz Fehérvárra, busz Tapolcára (ahol, akár Hévízen, feltúrva az egész busz-állomás), busz Lesenceistvándra. Itt éltünk anno hét hónapig egy baráti pár birtokán. Itt állt a mi jurtánk, meg az az ő jurtájuk, együtt csináltuk az ÉletIskolát. Most Nikihez-Csabához voltam hivatalos, viszonozva az ő tavaszi nógrádi látogatásukat. Megnéztem, mi maradt, mi változott.

Az akkor ültetett fák megnőttek, néhány régi fát viszont kivágtak. Megszűnt a körtefa-bunki, az aszály miatt kiszáradt a kis tó. Lebontották a nyári konyhát és a kerekes kutat, viszont van kő-terasz és kinti zuhany. A faházat nem igazán használják, de én nosztalgiából oda jártam budira. A kilátás pazar, rálátni a Szent György hegyre meg a Badacsonyra. És ott a két jurta helye is.

A kert mint egy dzsungel, pozitív értelemben. Tele zöldségekkel, gyümölcsökkel. Érezhető rajta a gazda szerető gondoskodása. Ezeket szárítják, befőzik, tele a hűs pince szörppel, lekvárral, befőttel. A ház ugyanolyan barátságos, mint anno. Imádom az ilyen jellegzetes Balaton-felvidéki házakat!

Krumplis-tésztával kínáltak, pofátlan módon repetáztam, annyira finom volt. Levendulaszörpöt ittam, és kaptam málnával díszített vaníliafagyit is. Sokat beszélgettünk, főleg persze Nikivel, de kicsit Csabával, sőt, a négy nagyfiúból az otthon lévő kettővel is. Harmónia áradt a helyből és az emberekből egyaránt.

Másnap hajnalban keltem, körbesétáltam a kertet, aztán kifeküdtem a kőpárkányra, néztem a felhőket, a lombokat, és csak merengtem. Nikivel együtt ültünk vonatra Tapolcán.

Korán értem Révfülöpre. A vasútállomásról először boltba mentem, amit meg sem ismertem, úgy fejújítottak. A boltban viszont engem felismert egy srác, bocsánat, már férfi és családapa. Korábban az ő sulijukban tanítottam angolt és ő húsz év után megismert. Feldobott a vele való találkozás!

Kisétáltam a kikötőbe, a távolban láttam a Fülöp-hegyi kilátót. Ismerős volt a játszótér, a rózsakert, a park, a móló. Hiszen két évig Balatonhenyén éltünk, és sokat jártunk Révfülöpre vásárolni, játszani, kirándulni, fürdeni. Kiültem a mólóra reggelizni, közben magazint lapozgattam, és nézegettem a tájat és az embereket. Az időjárás nagyon szeszélyes volt, néha beborult, néha kisütött. Esett egy pár csepp eső, feltámadt a szél, aztán elcsendesedett minden.

Ott a mólón találkoztam Zsanával. Őt igazából az internetről ismerem, pár éve valami csoportban kommentelgettünk, chattelgettünk, és mikor rájöttünk, hogy közel lakunk egymáshoz, találkoztunk a parkban. Zsana formatervező, csodákat alkot. Nagyon szép és kedves egyéniség.

Először kisétáltunk a füves partra horgászok közé és ott beszélgettünk – miről másról, mint párkapcsolatról. Jó volt hallani, érezni, hogy végre boldog. Amikor elkezdett esni az eső, beültünk a Rév Büfébe, és sült krumplit ettünk. Aztán „titkos” utakon sétálgattunk.

Utána viszont úgy kiderült az ég, és olyan meleg lett, hogy láttunk esélyt a fürdésre. Ehhez azonban össze kellett szednünk a csipet-csapatot. A házukban meg a kertben sátorban hat gyerek bandázott, nagyszülők, tesó, unokatesó, mindenféle rokonság. A gyerekek örömmel jöttek velünk a strandra.

Egy pillanatra átalakultam K. István révfülöpi lakossá, így ingyen bejutottam. Beúsztunk az úszó szigetig, ez egy műanyag tákolmány a Balatonon, amire ki lehet feküdni napozni, de onnan lehet vízbe csúszni és ugrálni is. A gyerekek természetesen csúszdáztak és ugrándoztak, mi meg heverésztünk és beszélgettünk.

A gyerekek azt akarták, hogy maradjak még, mert olyan kedves vagyok (ők is azok voltak), de délután hazaindultam vonattal. Hiába kezdett el esni az eső, nem bírtam ki, hogy korábbi kedvenc fagyizónkban, a Gombócban meg ne egyek egy étcsokisat.

Odafelé a Balaton-felvidéken vitt az utam, hangulatos kis falvakon át (Pula, Vigántpetend, Kapolcs) és tanúhegyek mellett (Hegyesd, Csobánc, Tóti, Gulács, Badacson, Szent György). Visszafelé a Balaton északi partján robogott, hmmm, sokszor inkább vánszorgott a vonat (Vízipók IC röhej!). Nosztalgiáztam, mindenütt, a parton és a házakon is a sok vörös kő, hattyúk és kacsák a nádasokban, sirályok a víz fölött. Szerettem ott lakni és jó volt oda visszatérni.

Azt viszont nem terveztem be, hogy lekésem a zónázót Zuglóban (a Nyugati pályaudvar lezárása miatt most innen mennek a vonatok), hogy kisiklik egy vonat Rákoson, hogy emiatt a következő zónázó személyvonattá alakul át és minden állomáson-megállóhelyen (bokornál, egérlyuknál) megáll. Először bedühödtem, mert tudtam (azt hittem), hogy így nem fogom elérni a kis pirost Vácott. De nagyon hamar tudatosítottam ezt magamban (mostanság egyre gyorsabban és könnyebben megy ez), amúgy is tízmilliószoros nap volt, szinte az egész napomat pozitív teremtéssel töltöttem (erről majd lesz is egy külön bejegyzés), nehogy már a nap végére elcsesszem. Nem hagytam, hogy bekapcsoljon a szokásos negatív program! Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Lekésem a pirost, várok a peronon vagy a váróban, olvasgatok, merengek, és egy órával később (így is, úgy is sötétben) érek haza.

Epilógus: Ezzel szemben a kis piros bevárt minket, összetalálkoztam egy kedves ismerőssel, végigbeszélgettük az utat, Nagyon inspiráló és motiváló beszélgetés volt! Láttam, hogy Nógrádon előtte esett az eső (utána is egész éjjel szakadt), de míg bandukoltam haza az éjszakában, pár cseppnél több nem esett rám. Vigyázott rám az Univerzum.

Hát így telt ez a pár nap. A Réka Tour eddig nagyon szuperül megy. És a balatoni fejezetnek még nincs is vége…

2021. július

Kert - július

 Képriport kertről, növényekről, Nógrád-almáskertből:

Leszedtem az összes borsót.

Borsó kifejtve.

Vettem egy áfonya-bokrot. 

Áfonya cserépben, a sziklakertnél. 

A rét lekaszálva, a széna rendsodrózva, bálázva.

Bodza-szezon kezdete - begyűjtés.

Kosárba szedtem a bodzát.

Szárító-keretre került. 

Szárított bodza, télire, teának. 

Rózsaszínű rózsa az utcában.

Vörös rózsa Almáskertben.

Liliom nálunk.

Csodaszép a cirmos muskátli.

Úton-útfélen mindig szedek valami szépséget.

Mezei virágcsokor 1.

Mezei virágcsokor 2.

Mezei virágcsokor 3.

Virágok, ajándékok az évzáróról.

Most így áll a vadi-új virágoskert. Remélem, nemsokára szirmot bontanak!

Folyamatosan szedem a gyógynövényeket.

A kinti fogasra akasztva szárítom őket.

Hársfavirágot szedtünk egy kedves ismerőssel.

Lándzsás útifű.

Menta.

Bazsalikom.

Gyógynövények a begyűjtés és szárítás különböző szakaszaiban. 

Fonott kosarakban tovább szárítom őket.

Zöldségek, fűszernövények a veteményesből.

Pici balkon-paradicsom.

Paradicsom a magas-ágyásban.

Paprika a magas-ágyásban.

Karalábé

Cukkini

Kúszik a bab a támasztékra.

Répa-dzsungel

Felmagzó fejes-saláta.

2021. július