4 nap

Hihetetlen, hogy mennyi minden belefér 4x24 órába! Rendkívül sűrű volt ez a hosszú hétvége, és nagyon termékeny is. Ha valaki múlt héten (farsangot, helyettesítéseket, ünnepi műsort követően) megkérdezett volna, mit fogok csinálni ebben a négy napban, tuti azt válaszoltam volna, hogy: Semmit! Csakis pihenés! Nos, minden volt, csak pihenés nem, de ez pont így volt jól.

Én, mint ahogyan azt hű olvasóim bizonyára tudják, nagyon nem vagyok az a lustálkodós alkat. Mindig akad valami ötletem, amit meg kell valósítanom, ha nem rögtön, akkor azonnal. Képtelen vagyok huzamosabb ideig megülni a seggemen, nekem mindig csinálnom kell valamit. Ha pedig március és langyos idő és napsütés, akkor ez a tennivaló csakis kertészkedés lehet.

Múltkor panaszkodtam, hogy a gyerekek nem jutottak el az apjukhoz, ellenben az ötből négyen itt boldogítottak engem Nógrádon (az ötödik munka okán legálisan volt távol). Úgy gondoltam, akkor gaz anyaként befogom őket a ház körüli munkálatokba. (Még mielőtt rabszolgahajcsárnak tartanátok: bőven akadt lehetőségük alvásra, játékra, filmnézésre is.)

Még tavaly vettem itt helyben használt nádszövetet, de a négy tekercs a tél során a sufniban várakozott. Most érkezett el az idő, hogy felkerüljön az utcafrontra. A munkálatok vezetője Kende volt, a többiek az utasításai szerint dolgoztak a keze alá.

Először is szükség volt némi előkészületre is. A gyerekek a kerítés mentén végig kikapálták, elegyengették a földet, lemetszették a kilógó ágakat, így a mogyoróbokrok most kissé rendezettebb képet mutatnak.

Aztán előre hozták a tekercseket a kapuhoz. Kaptunk egy nagy kupacnyi gyorskötelegőt, azzal erősítették fel őket a meglévő drótkerítésre. Pont elég lett az utcafrontra, pici még be is tudtak vele fordulni oldalra.

A lemetszett ágakat a lányok a kert végébe vitték (jók lesznek majd gyújtósnak), én pedig felgereblyéztem a kisebb gallyakat, leveleket. Szép rendezett lett végre az utcafront, és a nádpalló megvéd a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Ezalatt Kende kinyitotta a télire elzárt külső vízvezetéket, és beüzemelte a kerti csapokat. Megszerelte az egy ideje vacakoló zárat és biztonságosabbá tette a kis bejáró burkolatát. Mindeközben én a lábamat lógatva lustiztam. Ja, mégsem. J

Megérkezett ugyanis a várva várt termőföld. Jóval olcsóbban, mint tavaly, és sokkal jobb minőségű is. A múltkori szürkés volt, ez szép sötétbarna. Az utánfutóról letoltuk lapáttal kupacba.

Az én dolgom már „csak” az volt, hogy belapátoljam a földet a talicskába, odaszállítsam a különböző kisebb-nagyobb ágyásokhoz, és feltöltsem őket földdel.

Új földréteget kapott a két magaságyás, a kör alakú virágágyás, a sziklakert, a levendulák, és a két fűszerkert. Még a rózsabokor tövébe is jutott belőle.

Tavaly boltból vettem virágföldet, de idén ezzel fogom feltölteni a cserepeket is, amikbe fűszernövényeket és virágokat ültetek majd. Remélem, a növénykék örülnek majd a tápanyagban gazdag talajnak, és szépen fejlődnek majd benne. 

Télire beszedtem a házavatóra kapott kerámiákat, mert azt mondták, nem tesz jót nekik a fagy, berepedhetnek. Csak a terasz párkányán maradt néhány.

Most újra előszedtem őket, és leszúrtam a fák tövébe, ágyásokba.

Ismét színpompás gombák, virágok, pillangók, boszorkánysapkák, harangok díszítik a kertet.

Kikerült a madáritató is. Apropó madárkák: hihetetlenül hangos madárkoncert hallatszódik Almáskertben reggel és este. A feketerigók egész közel merészkednek az emberhez, zörögnek az avarban, keresik az ennivalót, készítik a fészkeiket. Csuszka csúszkál az almafán, vörösbegy röppen a teraszra.

A nagy veteményesre túl sok energiám már nem maradt. Csak annyi, hogy a felrotált földet elegyengettem gereblyével.

Aztán annyira belejöttem a gereblyézésbe, hogy átszántottam vele az EGÉSZ kertet. Összeszedtem az ősszel lehullott faleveleket, a tél során letöredezett gallyakat. Jó sok kupac összegyűlt, a lányok felváltva talicskázták hátra a komposztálóba.

Pihenésképpen, mert nem bírtam ki, azért vetettem egy kicsit. A magaságyásokba majd május végén kerülnek ki a paradicsom- és paprika-palánták. Hogy addig se álljon üresen, raktam bele a koraiakból. Az egyikbe háromféle salátát, a másikba spenótot, retket és hagymát.

A cserépbe ültetett áfonyabokrocska túlélte kint a telet, elkezdett rügyezni.

Egy szem sárga kankalin virágzik a kert közepén. Már apró ibolyák látszódnak a fű között, nemsokára minden csupa lila lesz!

Még több hagymás bújt elő a földből. Látom, lesz sok nárcisz, jácint és tulipán. Nagyon várom már, hogy milyen színűek, fajtájúak lesznek. Minden virághagyma egy-egy rejtély, míg meg nem mutatkozik.

Holnap kapok aranyeső és mályva vesszőket, hogy több virágos cserje legyen a kertben.

Nekem nemcsak ez a ház meg ez a kert jelentik az otthont, hanem a falu, Nógrád is, különösen annak az üdülőrésze, Almáskert. Múltkor már nagyon kiakadtam, mennyi szemét van eldobálva árokparton, bokor tövében. Többnyire sajnos alkoholos italok üvegei, dobozai. Elhatároztam, hogy szemétszedő akciót hirdetek.

Ezen végül is csak ketten jelentünk meg, de így is rendkívül hatékonyak és jókedvűek voltunk. Zsákokkal és kesztyűkkel felszerelkezve jártuk be Almáskert egy nagyobb részét. Minden szemetet felszedtünk! Találtunk maszkot, zsebkendőt, sörösdobozt, borosüveget, műanyag palackot, és sok mindent. Két zsák telt meg, mi meg örültünk, hogy tehettünk valamit Almáskert tisztaságáért. (Az akció egyébként hétvégén folytatódik a településrész keleti felével.)

Rájöttem, hogy végérvényesen megöregedtem. Ugyanis lett nekem egy nyanyás étkészletem, vénasszonyos kredencben. Komolyra fordítva a szót: tényleg kaptam egy új étkészletet. Először örültem a hírnek, mert ha itt a nagycsalád vagy jönnek barátok, akkor jól jön több tányér. Amikor viszont megláttam, rájöttem, mennyire nem az én ízlésem, aranyszélű, rózsamintájú.

Utána azonban átkattant bennem valami, és rádöbbentem, mekkora értéket képvisel ez a mai világban. Mély-, lapos- és kistányérok, levesestál, mély- és lapok kínálótányérok, még szószos edény és sótartó is van hozzá. De hová rakjam az én 4 (!!!) négyzetméteres konyhámban? Hohó, van énnekem egy üveges kredencem! Igaz, eddig a kézműves dolgok voltak benne, de most újratervezés történt, és idekerült a vitrinbe az én békebeli, mamikás étkészletem.

Na jó, az első bekezdésben kicsit kamuztam, mert mikor lement a nap, azért tudtam kikapcsolódni, pihengetni is. Utolértem magamat az oroszozással. Beüzemeltem végre a pöpec kis új lapotopomat. És megírtam rajta kettő blogbejegyzést is. Március 15-ét pedig mindössze annyiban ünnepeltem meg, hogy egész nap kokárdát viseltem itthon.

A hosszú hétvégébe egyébként belefért egy fél nap a Dunakanyarban. A legmelegebb és legragyogóbb napon elkocsikáztunk erre a számomra nagyon kedves vidékre. Nagymaroson leparkoltunk a kompnál és sétáltunk egyet a folyóparton. Megnéztük a helyi étkezési lehetőségeket, a hekkest illetve a Piknik Manufaktúrát.

Aztán úgy döntöttünk, hogy menjünk át Verőcére pizzázni. A pizzázásból végül is semmi se lett, mert beültünk az egyik vendéglőbe, ahol húsos és húsmentes étek egyaránt akadt. Utána fagyiztunk is - a Family Frost-ból szoktunk ugyan fagylaltot venni, de idén ez volt az első igazi, tölcséres fagyizásom. A strandon sétálgatva nyalogattuk el a fagyit.

Nógrádra visszatérve még belefért egy kis italozás a Vár Vendéglőben. A Top Joy ezúttal ezt üzente: „Fogd meg a kezét, és fuss!” J

2022. március

Március - Ünnepek 1.

De jól tettem, hogy múlt hétvégén még nem kezdtem bele a vetésbe! Igaz, nagyjából időhiány és lustaság okán, de utólag visszanézve bölcs döntés volt. Erre a hétre ugyanis visszatért hozzánk a hideg. Múlt vasárnap még a kertben tudtak játszani a lányok (kirakták a szivacsot, és pokrócokba bugyolálkozva ott társasoztak), a hét elején azonban jött a „tél”.

Hó ugyan nem hullott, ellenben fagyok voltak éjjel, mínusz 4-6-8 fokok is, és napközben se melegedett fel túlságosan a levegő. A nap ugyan sütött, de a szél is fújt, így nem volt az embernek kellemes a hőérzete. Az egyre korábbi napfelkelte és egyre későbbi naplemente ugyan dobott a hangulatomon, azonban az időjárás nem sok időre csalogatott ki a szabadba.

Leszedtük a nejlonborítást a tűzifa-kupacról, és kiterítettük a földre száradni. A teraszra talicskáztunk egy csomó fát, és kétnaponként helyett újra naponta gyújtunk be. Terveztem egy fatárolót, de anyagi megfontolásból és praktikus okokból egy olyan ötletem született, hogy a sufni lesz az új fatároló. Részletek később.

Amilyen marha vagyok, én azért nem adtam fel az elhatározásomat, hogy márciusban már mindig kerékpárral járok. Igaz, ha korán megyek, elkél a fejemre a sapka, a kezemre pedig alap a kesztyű. Amennyire még nagyobb marha vagyok, kitaláltam, hogy á, ma már jó leszek anélkül is, aztán mire lesuhantam a faluba, vörösre fagyott a kezem.

A hetet az ünnepek határozták meg. Először is egy szülinap. Házi áldással, édességgel, boszorkánnyal.

Kedden volt a Nőnap. Oroszórán nőnapi képeslapot készítettem az anyukámnak, oroszul. A Nőnap, az olyan számomra, mint az összes többi ilyen mesterséges ünnep, Valentin nap, Anyák napja, Halottak napja, kutyafüle. Nem rossz, ha van, de nem ájulok el tőle. Azt vallom, hogy az év 365 napján kell(ene) szeretnünk a párunkat, az anyukánkat, gondolni eltávozott szeretteinkre, és nemcsak egy kitüntetett napon köszönteni a nőket. Pláne a mostani helyzetet figyelembe véve. (Azt ígértem, nem fogok a blogra közéletről írni, de nem bírom ki, hogy le ne írjak ide egy nevet: Renner Erika!)

Nőnapra és más hasonló ünnepre nem szoktam elvárni semmit, de nem vagyok az a harcos feminista sem, aki ilyenkor megsértődik, ha köszöntik. Hallottam olyan nőről is, aki az őt maga elé engedő férfira azt mondta: Szemét macsó! Én azért abba a korosztályba tartozom, aki még örül, ha egy férfi udvarias vele, olyan neveltetést kaptam, hogy kedvesen fogadjam egy úriember lovagiasságát.

Férfi kollégáim (három állandó van belőlük) sárga tulipánokkal köszöntöttek minket, tanárnőket, és persze a „technikai” dolgozókat is. Vázába tettük őket, és egy hétig ezek a szépséges virágok díszítették a tanárit. Néhány kedves diákom is Boldog Nőnapot kívánt; kaptam Raffaellot, Milkát meg valami isteni csokidarás golyószerű édességet is.

Én és családom hölgy tagjai vörös rózsát kaptak. Plusz egy kis asztali dekorációt is élő nárcisszal. Ha már a kertben szegény hagymásaink eddig épphogy csak előbújtak, de a hideg időben még nem volt kedvük virágba borulni.

A hét meghatározó ünnepe március 15. Oké, tudom, még csak 12. van, ellenben az iskolában és a faluban is tegnap rendezték a megemlékezést. Amit az én osztályom, a hetedik „nyert meg”. Ugyebár a farsangra is színdarabot tanítottam be, most rögtön jött egy újabb komoly feladat. Két hete összeállítottam a műsort, kiválasztottam a szavalókat, kiosztottam a verseket és a felolvasandó szövegeket.

A tömeges megbetegedések miatt azonban csak egy hete tudtuk elkezdeni a próbákat, akkor is mindössze 6 fővel, ami a 23-as létszámú osztályom negyede. Hétfőn az osztály fele jelent meg, a tornateremben 12-en tudtunk próbálni. A művházas próbára már 17-en jöttek el, köztük néhány beteg diák is, tisztességből. Két nappal a fellépés előtt az egyik lány bokasérülést szenvedett, de annyira becsületes volt, hogy mankóval lépett fel. Az egyik fiú pedig a színpadon lett rosszul. Hangosítós próbát technikai okokból egyszer sem tudtunk tartani, pedig mikrofonba kellett beszélniük és a műsor zenei betéteket is tartalmazott. Egy kedves hatodikos fiú vállalta be, hogy a DJ-nk lesz, ő indította el és keverte le a zenéket.

Úgy vélem, a körülményekhez képest jó lett a műsor, a gyerekek szépen végigcsinálták az előadást. Megérkeztek a „Nemzeti Múzeumhoz”, és megtalálták „Petőfi naplóját”. Naplórészleteket olvasott fel az egész osztály, ezeket tarkítottuk huszárdalokkal illetve versekkel. A szavalatok közül kiemelkedett a „Dicsőséges nagyurak”. Nézzétek meg ti is Mácsai Pál ’94-es előadásában, igencsak aktuális ma is: https://www.youtube.com/watch?v=5UxjWISWslg

Egy újabb ünnep: tegnap a húgom menyasszony lett! A párja megkérte a kezét, és ő természetesen igent mondott. (Tehát a tévedések elkerülése végett: a fotón a jegygyűrű nem az én ujjamon van!) 

Ismét vásár volt Nógrádon! Havonta rendeznek nálunk kistermelői és kézműves vásárt a vár alatti parkolóban. A múltkorit Kincső szülinapja miatt (mennyi ünnep!) ki kellett hagynom, most természetesen mentem, vagyis gurultam. Vettem kürtős kalácsot, házi tésztát, levendulás kozmetikumot, levendula teát, levendula szörpöt. És: Szeretet lekvárt!

Rettentő stresszes időszakon vagyok tehát túl, jó esne (esett volna) egy kis nyugi végre. Aha. Ember tervez, Isten végez. A hosszú hétvégét egyedül terveztem tölteni, sok pihenéssel. Úgy volt, hogy a gyerekek az apjukhoz mennek. Aha. Mégsem. Nem így alakult. Négy gyerek van most itthon, megvan az alapzaj, lehet sokat melózni, főzni, mosni. És este blogot írni.

Ezt a négy napot viszont, mivel a hőmérséklet is egyre nő és szép lassan ide a Börzsönybe is visszatér a tavasz, többnyire a szabadban töltjük. Szervezek-tervezek egy almáskerti szemétszedős napot, mert sajnos a helyi alkoholisták által eldobált üvegek és dobozok lassan kezdik elborítani környezetünket.

A kertben vár ránk a kerítés beborítása nádszövettel, az ágyások feltöltése termőfölddel, a sufni átrendezése, és, végre: a vetés kezdete. Bent pedig a nagytakarítás több szakaszban, amiből a szőnyegmosáson már túl is vagyok.

A március még három születésnapot hoz: 15. édesanyám (72), 22. Csillag lányom (17), 23. Kende fiam (19). Ennek örömére szombaton nálunk Nógrádon gyűlik össze a család tripla ünnepet ülni.

Egyenlőség, szabadság, testvériség! (Ej, de aktuális ez a 12 pont is…)

2022. március