Beléptünk egy új korszakba, a Nyilas jegyébe, ami valamiért zsigerből nagyon közel áll hozzám. Valószínűleg azért is, mert az asztrológiai képletemben a Hold, a Neptunusz és a Felszálló holdcsomópont is Nyilasban áll. Ez a függetlenség, a szabadság, a lelkesedés, az optimizmus, a szenvedély, az új élmények, az élethosszig tartó tanulás és a jövő jelképe.
A Rák napjegyem középpontjában viszont az érzelmek, az empátia, az otthon, a család, a barátok, a hűség, az elköteleződés, a biztonság, a hagyományok és a múlt áll. Ez kiválóan mutatja az életem korábbi és mostani szakasza közötti különbségeket. Látszólag ugyanis ez a kettő, a Rák Nap és a Nyilas Hold éles ellentétben állnak egymással, szerintem viszont ki is egészíthetik egymást, harmóniát teremtve.
Hogyan lehetséges ez? Szeretem az otthonomat, ahol pihenhetek, feltöltődhetek, de képtelen vagyok túl sokáig itthon maradni. Valami mindig húz, hogy pörögjek, felfedezzek, élményeket éljek át. Így néha a szobámban olvasok vagy írok, de aztán megyek sportolni, bulizni, utazni. Avagy például a pénzügyekben is megjelenik nálam ez a kettősség, szerintem a lehető legjobb kombóban. Takarékos vagyok, félreteszek, nem szórom két marékkal a pénzt, viszont nem is vagyok az a nagyon spórolós, tehát egy jó élményre (tárgyakra már egyre kevésbé) szívesen költök.
Miért is ez a szokatlan kezdés? Egy olvasóm megjegyzése elgondolkodásra késztetett a bloggal és az életemmel kapcsolatban egyaránt. Kriszti hívta fel a figyelmemet arra, hogy mostanában a blog kissé felszínessé, némileg unalmassá vált, meglehetősen csak a tényekre szorítkozik; leírom, hol jártam, mennyit sportoltam, hová utaztam, miközben csak nagyon keveset írok a belső utazásomról, érzéseimről, megéléseimről. Való igaz!
Mikor elkezdtem a blogot, nyitott könyv volt az életem, leírtam, megmutattam mindent a természetes életmódról, a nagycsaládos hétköznapokról, az otthontanulásról, a közösségi létről. Mára mindez megváltozott, más a lakóhelyem, az életmódom; megváltoztam én is, ráadásul pont változókorban vagyok. A gyerekeim nem engednek magukról fotókat kirakni, alig írhatok róluk bármit (csakis név nélkül!). Azt is százszor meggondolom, miket osztok meg saját magamról. Óvatosabb vagyok a gondolataim, érzéseim megmutatásával, ezeket inkább a regényeimbe írom bele. Nem is igazán tudom, hogy a rejtett belső világom mennyire tartozik másra.
A „Réka útja” (korábban BoldogSzer) szerintem egy tök egyedi blog, egy internetes napló, mely műfajt manapság már nagyon kevesen képviselik. Mindenki az Instán oszt meg tartalmakat, TikTokra tölt fel videókat, én viszont megmaradtam ennél a meglehetősen régimódi formánál, hosszabb írásokkal, fotókkal. Nyilván sokkal kevesebben követnek, mint egy modern influenszert, aki rövid, pár perces, néhány másodperces tartalmakat gyárt, filterezett fotókkal. Én viszont egyszerűen csak dokumentálom az életem eseményeit, úgy, ahogyan azok történtek, retusálatlan fényképekkel.
Vajon van ennek egyáltalán helye a mai, felgyorsult, ingergazdag világban? És ha igen, akkor mi lehet a létjogosultsága? Lehetnék akár egyfajta digitális menedék, ahol megpihenhetnek azok az olvasók, akik belefáradtak a túlzott tökéletességbe, a felszínességbe. Jelenthetnék valami mélyebbet, valami emberibbet. Nem százezrekhez szólnék, hanem csak pár száz emberhez, ők viszont elkötelezettebbek, jobban kötődnek hozzám és a bloghoz. Utánajártam, ez egy létező műfaj, Slow Web a neve, ami lelassulást, elmélyülést, minőséget jelent. Ehhez persze az életeseményeim puszta felsorolásánál valóban többre lenne szükség. Most azon dolgozom, hogy megtaláljam az egyensúlyt: megmaradjanak a tények, de ezek mellett megosszak több gondolatot, mélyebb érzést is.
Elgondolkoztam azon, hogy az életutam hogyan vezetett idáig az elmúlt 17 és fél évben (2009. májusa óta írom a blogot). Régen (Máriahalom-Úny, Visnyeszéplak-Vásárosbéc, Balaton-felvidék, Börzsöny-Nógrád-Almáskert) jurtában, présházban, faházban éltünk, és ezt az életet a kertészkedés, az egyszerű életmód, az önellátás, a természet közelsége határozta meg. Ma viszont Óbudán élek egy panelházi lakásban, az életterem pedig a Margit- és az Óbudai-sziget, a Duna, a Római-part, Óbuda Óváros és Budapest Belváros lett.
Akkoriban kezdtük az otthonoktatást, aminek az egyik legaktívabb magyarországi szószólója lettem. A szabad tanulásban, az ÉletIskolában hittem. Aztán pedagógusként visszatértem az intézményes tanítás világába, a közoktatásba. Most pedig egy alternatív magániskolában dolgozom, ami egyfajta arany középút a kettő között. Van stabil állásom, fix fizetésem, viszont az iskola szemlélete (tevékenységközpontúság, projektek, közösségépítés, kooperativitás, önkifejezés) miatt megélhetem az egyensúlyt.
Például a héten a Krumpli Csapattal burgonyás recepteket kezdtük el gyűjteni. Jövő héten jön a nagy megmérettetés, főzni fogunk! A rajz Tehetség Téren a gyerekek vagy híres festményeket gondoltak át és alkottak újra, vagy pedig kettévágott szimmetrikus arcok másik felét rajzolták meg. Az osztályomban teljesen lezárultak a családos beszélgetések, ami után különösen megható volt az egyik szülő pozitív visszajelzése rólam mint osztályfőnökről, az iskola gyermekközpontú szemléletéről és támogató pedagógusairól.
Hosszú évekig, évtizedekig a feleség, a nagycsaládos anya és a háziasszony szerep állt a középpontban. Öt kisgyerek édesanyjaként a gyereknevelés, a közös tanulás, a játék és persze a végtelen mennyiségűnek tűnő házimunka töltötte ki az életemet. A hangsúly a hagyományőrzésen, a kézműveskedésen, az otthonteremtésen volt. Mostanra viszont elváltam, a gyerekeim felnőttek, rengeteg én-időm lett, a függetlenség, önállóság, szabadság váltak az életem mottóivá. A hangsúly áttevődött a testi-lelki önkarbantartásra, önkifejezésre, meghatározó az életemben a mozgás, a bulizás, az utazás és a lelki egyensúly megteremtése, pláne ebben a furcsa változókorban.
A gondolataim ezután ennek az év legnagyobb váltásán, azaz a vidékről városba költözésen kezdtek el járni, hiszen a sok előny mellett ennek nyilván buktatói is lehetnek. Most nem kell fát pakolni, begyújtani, gazolni, havat lapátolni, viszont ettől elkényelmesedhetek, bezárkózhatok. Ezt ellensúlyozom azzal, hogy sokat mozgok, méghozzá amennyit csak lehet kint a szabadban, a körülményekhez képest jó levegőn, a városi adottságokhoz képest a természetben (sziget, folyópart, stb.).
Ezen a héten mondjuk kint pont nem tudtam sportolni a sok eső és a korai sötétedés miatt, de azért voltam jógán, ahol gumiszalaggal dolgoztunk. A gimis erőnléti edzésen medicinlabdával, amit anno az iskolában szívből gyűlöltem, most viszont önként és dalolva (hmmm, ez azért erős túlzás) végeztem a gyakorlatokat. A heti harmadik mozgásom a tánc lett, de hogy hol és miként, azt majd később kifejtem. Ami viszont különlegesség, hogy az erőnléti edzés futógyakorlatain kívül a héten egyáltalán nem futottam. Ja, de, a hévhez meg a villamoshoz, és ilyenkor mindig nagy sikerélmény a kifulladás nélküli rohanás, a lépcsők könnyebb megmászása, a járművek elérése.
A természethez való kapcsolódás hiányát ellensúlyozhatnám több kirándulással (Budai-hegyek, Pilis), vagy futhatnék más helyeken is, pl. erdőben. Mivel nem kertészkedem, igazán összekaphatnám magam, és legalább lehetne több szobanövényem, tavasztól pedig normálisan beültethetném a balkonládákat (tavaly a hőség és szárazság miatt ez sajnos kudarcba fulladt) vagy önkénteskedhetnék közösségi kertekben.
Budapesten rengeteg a programlehetőség, itt mindig történik valami. Könnyen túl is pöröghetem magam, ahogyan az a nyári időszakban meg is történt: sok, néha túl sok is volt a buli, koncert, fesztivál, utazás. A városban kevésbé lehet hangsúlyos a megnyugvás, az elcsendesedés, amire mostanában tudatosan nagyobb hangsúlyt helyezek, mondjuk ezt a téli időszak meg is támogatja. Ilyen például az, hogy a hétvégén az égvilágon semmit sem mozogtam, inkább gondolkoztam, olvastam, írtam.
A fentieken túl az emberi kapcsolataimat ápoltam. Mert hogy ez a másik terület, ahol nehézség alakulhat ki, hiszen a városban rengeteg az ember, de a kapcsolatok felszínesebbek lehetnek. Hiányozhatnak a valódi közösségek, kellenek a mélyebb kapcsolódások. Ezért tettem sokat ezen a héten.
Először is pénteken elutaztam Vácra, ahol, mint minden évszakban legalább egyszer, együtt vacsoráztam a régi barátnőimmel. Finom volt a rántott camembert rizzsel, áfonyaszósszal, ananászlével, de még jobban esett a beszélgetés a nógrádi csajokkal.
Innen törzshelyünkre, a Suti pubba mentünk, ahol karaoke bulin vettünk részt. Volt ott több társaság, fiatalok és középkorúak, nők és férfiak egyaránt, ebből adódóan a zenei paletta is nagyon színesre sikeredett. Többek között a következő dalokat adtuk elő párban vagy csapatban: Barbie girl, Nekem semmim sincsen, Induljon a banzáj, Üljenek a fiúk ölébe a lányok… Ment az ének, a tánc, fergeteges volt a hangulat.
Utána Nógrádra utaztunk, ahol a barátnőmnél aludtam a vadiúj házában. Reggel alaposabban körbejártam a szépséges házat, megcsodáltam a kilátást, és nagyon jót beszélgettünk az életünkről, terveinkről. Miközben a vonathoz sétáltam, gyönyörködtem a faluban és a börzsönyi hegyekben. Jó volt újra ott lenni, bár Almáskertbe ezúttal nem jutottam el.
A kapcsolatokhoz természetesen a család is hozzátartozik, így a szombatot az anyukámmal és a gyerekeimmel töltöttem. Ennek apropója a legnagyobb lányom születésnapja volt, akinél most pont kétszer vagyok idősebb. Nyolcan ünnepeltünk. Nagyon finomat ettünk: borsóleves csipetkével, csicseriborsós (húsevőknek húsos) gombóc krumplipürével. A tortát a lányaim készítették kekszből, isteni volt, mellé még más süteményeket is lehetett enni.
A családi együttlétek legjobb része nálunk mindig a közös játék. Fedőnevek társasjátékkal alapoztuk meg a jó hangulatot, de a pontot az i-re a „Ki vagyok én?” játék tette el. Felírtuk híres emberek, kitalált karakterek nevét cetlikre, ezeket a homlokunkra raktuk, és kérdések segítségével próbáltuk kitalálni a személyazonosságunkat. Rengeteget röhögtünk közben! Folyt. köv. karácsonykor.
Azon is elgondolkoztam, hogy mivel a vidéki életemben a helyi közösségeknek aktív részese voltam, valamit ki kellene találnom itt Óbudán is. Rengeteg ötlet jutott eszembe, pl. futóklub (a gimis edzés már némileg ennek a része), jógakör (ez is alakul), túracsapat, női kör… Vannak itt ikonikus közösségi terek, pl. az Óbudai Kulturális Központ (a régi Úttörőház a San Marco utcában), Óbudai Társaskör, Esernyős közösségi tér (az Óbudai Gimiben az edzést is ők szervezik), a könyvtár, aminek egy ideje tagja vagyok és amit stílusosan Krúdy Gyuláról neveztek el (hátha van itt irodalmi műhely vagy könyvklub),vagy részt vehetnék helytörténeti sétákon, mert ezek idegenvezetőként nagyon vonzanak.Kialakíthatnék magamnak törzshelyeket, és azokhoz kapcsolódhatnék, akik szintén oda járnak. A közeli pékségben például már tudják, melyik kifli a kedvencem, de ilyesmi lehetne egy kávézó (mondjuk nekem, aki utálja a kávét…). Fel kellene fedezni a régi Goliban a biopiacot (Farmers Market) vagy a Római-parti piacot is. Óbuda tényleg szuper hely, ahol a Fő téren már készítik a jégpályát, felállították a karácsonyfát és kivilágították a fákat a Szentlélek téren.
Terveim szerint majd valahogy ilyesféleképpen
fogom a blogot is írni a jövőben, hogy elgondolkozom különböző témákról, és be-beszúrom
oda a kapcsolódó eseményeket, történéseket.
Tiszteletben akarom tartani a határokat, nem szeretném a privát szférát sérteni senkinél. Tehát konkrét konfliktust, problémát nem fogok közzé tenni, de a saját dilemmáimat rejtjelesen megírhatom, beszélhetek az érzéseimről a tényleges szereplő megjelölése nélkül. Gondolatokat attól még kifejthetek, érzéseket akár metaforákkal, akár természeti képekkel kifejezhetek (erre utaltak pl. az utolsó bejegyzések címei: Elmúlás, Enyészet, Homály).
A tények persze maradnak konkrétak, hány kilométert futottam, hány percet úsztam, miket ettem… Apropó, miket is ettem még az éttermen és a szülinapon kívül? Lássuk csak: fokhagymakrémleves, almaleves, barackos-meggyes gyümölcsleves, sárgaborsófőzelék, bulgur gombamártással, répatócsni, mákos nudli… Én azon egyedek közé tartozom, aki imádja a menza-kaját.
Szeretném, ha a változásaimmal együtt a „Réka útja” is változna, de jó irányba, és egy érett nő belső útinaplójává válhatna. A párkapcsolat az egyetlen téma, amiről nem szívesen írok, mert az tényleg csak kettőnkre tartozik. Most is csupán annyit, hogy különösen sok nehézséggel kellett az utóbbi időkben szembenéznünk. Viszont pont ezek során ismerszik meg az, hogy mennyire tudjuk a másikat támogatni, hogy mennyire számíthatunk egymásra. Ebből most mindketten kitűnőre vizsgáztunk.
Jövő héten hangversenyre megyünk a diákokkal, fogadó órát tartunk, és hogy a buli se maradjon ki, megyek a Dürer Kertbe a Lidocain Night-ra, ami egy 100% magyar alter parti. Ki tart velem?
2026. november




























































