2019. február 19., kedd

Minősítés


Mindig is utáltam azt, amikor ellenőriznek. Kívülről nézik a teljesítményemet. Egy vizsga alapján megmondják, milyen vagyok az 1-5-ös skálán.
Rég voltam olyan helyzetben, hogy valaki hivatalosan értékelje a teljesítményemet. Azaz, most kicsit csúsztatok: vizsga volt a life coach képzés elvégzésekor is, de… Az valahogy más, amit az ember abszolút önkéntes alapon csinál, ott szinte természetes a végén a megmérettetés.
De amikor kötelező? És se testem, se lelkem nem kívánja?
Amikor megtudtam szeptember közepén, hogy meg kell csinálnom a minősítést, teljesen összeomlottam. Nem elég, hogy több mint 10 év szünet után tértem vissza a közoktatásba, hogy meg kellett ismernem több mint 100 gyereket és egy 5 részből álló új tankönyvsorozatot, valamint meg kellett írnom 9 darab éves tanmenetet – még ez is. Kiakadtam, hogy miért nem fogadták el azokat az éveimet, amikor ugyan középiskolában dolgoztam, de vállalkozóként. Leginkább az keserített el, hogy itt vagyok 44 évesen, és olyan gyakornoknak számítok, mint egy huszonéves, aki most került ki az egyetemről.
Az ajánlott négy hónap helyett két hónap alatt kellett összeraknom a portfóliómat. Mivel nálunk az iskolában nincsen másik angol szakos tanár, gyakorlatilag tök egyedül. A laikus olvasó biztos nem tudja, miből áll ez az egész. Csak címszavakban: önéletrajz, szakmai életút leírása, intézmény bemutatása, csoportjellemzés, esetleírás, hospitálási napló, tematikus terv, négy óraterv mellékletekkel, és két szabadon választott dokumentum, ami nálam egy szakkör (felvételi előkészítő) leírás és egy szociometriai felmérés volt. És szinte mindenhez reflexió!
55 oldalas lett végül, majdnem annyi, mint anno az egyetemi szakdolgozatom…
Aki azt hiszi, hogy ezzel vége, nagyon téved, mert januárban jött a második forduló! A portfólió védése úgymond. Átdolgozott csoportleírás, újabb tematikus terv, még két, a korábbinál sokkal részletesebb óravázlat. Két bemutató óra megtartása egy háromfős bizottság előtt, utána az órák kiértékelése, egy 15 perces előadás 15 részes PPT-vel, és a kapott kérdésekre (esetemben 20 darab) válaszadás.
Először elhatároztam, hogy számolom, hány órám ment el erre, de a végén elveszítettem a fonalat. Ha belegondolok, hogy mennyi idő és energia, amit a családom helyett ezzel töltöttem… Nem hazudok, ha azt mondom, erről szólt éjjelem-nappalom. A házimunkán és a tanításra készülésen kívül csak erre fordítottam erőmet. Ráadásul elhanyagoltam a Nőszirom life coach csapatot, és alig írtam a blogjaimra.
Le a kalappal a családom előtt, hogy egyáltalán kibírták ezt az időszakot. A férjem gyakorlatilag nem hallott tőlem mást, csak azt, hogy portfólió meg óraterv meg minősítés. A gyerekek rengeteget segítettek, a legnagyobb hajrában ők sütöttek-főztek, hozták a fát, lapátolták a havat, és várták, hogy anya egyszer majd csak velük is tud foglalkozni…
Eddig csak szenvedtem itt nektek, de azért persze van a dolognak pozitívuma is. Például sokkal jobban megismertem, és a folyamat közben nagyon meg is kedveltem a kiválasztott csoportot. A kiküldött bizottság tagjai nagyon szimpatikusak voltak, és végül is jól esett, hogy valaki kívülről mondott véleményt, méghozzá nagyon pozitívot, a munkámról. Azzal szívesen eldicsekszem nektek, hogy a kb. háromnegyed órán át tartó kiértékelés során egyetlenegy negatívum nem hangzott el velem kapcsolatban! Azért is jó, hogy megcsináltam, mert így tudok segíteni azoknak, akik a kollégáim közül még nincsenek túl a minősítésen. Szegényeket, már előre sajnálom…
Tehát aki nekem azt mondja, hogy de jó a pedagógusoknak, mert hosszú a nyári szünetük, az ezt csinálja utánam négy hónapon belül! Ja, és úgy, hogy közben itt volt az öt gyerek, a férjem (a második forduló idején ő már külföldön, én pedig „egyedül”), a ház, és a kert (na jó, ez kamu, mert szerencsére pont az őszi-téli időszakra esett a minősítés).
A mai napon végre megkaptam a tanúsítványomat arról, hogy Pedagógus vagyok, igaz, egyelőre csak I. kategóriájú. Amúgy 1995-ben, majdnem 24 éve végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol nyelvtanári szakán, pedagógusként…

(A fotók az újévi pilisborosjenői kirándulásunkon készültek.)

2019. február

1 megjegyzés:

  1. Elnézést, hogy csak most szólok hozzá a bejegyzésedhez.
    Legutóbb, amikor olvastalak, még előtte voltál a nagy megmérettetésednek. Persze kétségem sem volt afelől, hogy ilyen nagyszerűen ugrod át ezt az akadályt is.
    Szívből gratulálok!

    VálaszTörlés