Isztriai vakáció

Isztrián nyaraltam!

Azt jó előre kitaláltam, hogy valahová külföldre szeretnék menni, de se a helyet, se a pontos dátumot nem döntöttem el előre. Amikor elérkezett a valódi vakációm első napja, kinéztem az interneten egy szimpatikusnak tűnő utazási irodát (La Grotta), bementem hozzájuk személyesen, és kerestem egy hozzám passzoló utazást. Kb. négy napra akartam menni, szállodába, ellátással, kombinálni a városokat és a tengerpartot, a szervezett városnézéseket és az önálló szabadidőt. Pontosan egy hét múlva indult az „Isztriai kiruccanás” fedőnevű programjuk, amire azonnal be is fizettem.

Életemben most először utaztam egyedül külföldre. Eddig anyukám, testvérem, párjaim, gyerekeim, barátaim voltak az útitársaim, de most késztetést éreztem arra, hogy belevágjak egy olyan kalandba, amit magam csinálok végig, és egyedül szerzek élményeket. Mostanában egyre jobban élvezem a saját társaságomat, és ez az egyedüli utazás is beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Gyerekkoromban jártam utoljára buszos társas-utazásokon (Ausztria, Csehszlovákia, Monaco), felnőttkoromban csak repülővel és/vagy autóval utaztam külföldre. Most azért esett erre a választásom, mert mindenhová hoztak-vittek, viszont nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. Tudhattam volna magamról, hogy utálok buszozni, ráadásul a több mint 600-600 kilométert nagyon lassan tettük meg. Pedig ott a jó autópálya, szinte végig, de többször történt az út során baleset, betorlódtak az autók, a dugóban sokszor csak araszolni tudtunk, sőt, néha még azt sem.

Ez számomra idegtépő volt, főleg, hogy akármilyen kényelmes is volt a buszunk, a fél napig egy helyben ülést nagyon nem nekem találták ki. Összevissza fészkelődtem, sehogy se találva kényelmes pózt, pedig én voltam az egyetlen utas, aki egyedül ment, így nem ült mellettem senki sem, egy egész dupla-ülés az enyém volt. Vagy aludni próbáltam, kisebb-nagyobb sikerrel, vagy az ablakból néztem a tájat. Szép volt, ahogy odafelé Rijekánál fentről megláttuk a tengert, és az is, amikor hazafelé Balatonföldvárnál a Kőröshegyi-völgyhídról pont elcsíptük a naplementét.

A BOK csarnoktól indultunk, és megálltunk még a BAH-csomópontnál, Budaörsön, Székesfehérváron és Balatonbogláron is. Majdnem 12 órába telt lejutni, hazafelé 10 óra volt az út, kettő pihenővel, egy Magyarországon, egy Horvátországban. Oda is, vissza is Nagykanizsán álltunk meg a Tesconál reggelizni illetve uzsonnázni, illetve Draganicnál, ahol ebédelni is lehetett.

Horvátországban utoljára 30 éve jártam, az akkori párommal, akivel a jó öreg Ladánkkal lekocsikáztunk a tengerpartra a kanyargós hegyi utakon (akkoriban még nem volt meg az autópálya). Kempingben szálltunk meg, sátorban aludtunk, gázfőzőn főzőcskéztünk. Porecben táboroztunk le, ott fürödtünk, napoztunk, de bejártuk a környék szép helyeit is: Opatija, Pula, Rovinj, Limski fjord (hajóval). A mostani út során jártam néhány olyan helyen, ahol akkor is, felidézve a régi emlékeket, de valami kimaradt, és akadt pár új helyszín is.

Az Adriánál utoljára 3 éve jártam, Piranban, Koperben, Portorozban. Most óhatatlanul is többször összehasonlítottam magamban Horvátországot az akkor Szlovéniában tapasztaltakkal. Bevallom, rendezettséget, tisztaságot, barátságosságot tekintve talán az utóbbi a nyerő nálam, de természetesen Isztrián is láttam nagyon sok szép helyet.

A csoport elég vegyes volt, középkorú és idősebb párok, anyukák gyerekükkel, nagymamák unokájukkal. Valamint, mily meglepő, néhány pedagógus is. Elvoltam velük, felszínesen csevegtünk, de senkihez sem kapcsolódtam szorosabban. Akadt néhány gázosabb utas, zsörtölődő házaspár, butaságokat beszélő nő és lánya, hangos-tudálékos kislány, idiótaságokat kérdező nő, de egyik sem a nagyon zavaró mértékben.

Számomra pont jó volt a csoporttal történő idegenvezetős városnézések és az önálló felfedezések aránya, akadt idő arra, hogy egyedül fedezzek fel egy várost vagy strandoljak. Az idegenvezetőnket némileg szakmai szemmel is néztem, de nem találtam benne semmi kivetnivalót. Vera nagyon felkészült volt, kedves és barátságos, abszolút meg voltam vele elégedve.

A szállodával már kevésbé, nem valami pazar darab volt. A hetvenes években épülhetett, és azóta nem sok felújítás történhetett rajta. Szocreál style, elhanyagoltság, ősrégi dizájn, sok helyen málló vakolat. 

Csendes helyen épült, sűrű fenyves közepén, Pula városközpontjától kb. 3 kilométerre, a tengerparttól mindössze pár perc sétára. Pozitívum még, hogy rendelkezett medencével, amit rendesen ki is használtam.

A szoba kellemes és jól felszerelt volt. Az enyém a harmadik emeleten, ahová csak kétszer mentem lifttel, első nap a bőrönddel fel, utolsó nap a bőrönddel le, különben mindig a lépcsőn közlekedtem, amit „csodás mintájú”, kopott szőnyeg borított. 

Pont a folyosó legvégén volt a szoba, nyugis helyen, az ablakából (pontosabban a franciaerkélyről) pedig - remélni se mertem - rá lehetett látni a tengerre.

Félpanziós ellátást kaptunk, svédasztalos reggelit és vacsorát. Bőséges volt a mennyiség, kielégítő a választék. Reggelire joghurtot ettem különféle müzlikkel, valamilyen tojásételt (rántotta, tükör- vagy főtt tojás), kenyeret vajjal és/vagy sajttal, paprikával. Vacsorára valamilyen párolt zöldséget (répa, borsó, brokkoli, karfiol, gomba), hozzá krumplit, rizst, rizibizit, hol spenótot, hol fejes salátát.

Mindig választottam finom süteményeket is, amiket, bevallom töredelmesen, szépen elcsomagoltam és később fogyasztottam el. Innivalóm valamilyen gyümölcslé volt (narancs, alma, barack, citrom), és meglepő módon a melegben megkívántam a szénsavas üdítőket is. Az út során pedig sok vizet fogyasztottam el, hogy pótoljam az elvesztett folyadékot.

A programok miatt a szokásostól eltérően jóval korábban és többet reggeliztem, valamint később és többet vacsoráztam. Napközben a melegben alig voltam éhes, megettem egy szendvicset és/vagy péksütit, desszertnek vittem zab-rudit meg pufirizs-szeletet, és persze elnyaltam egy fagyit. Ennyi bőven elég is volt.

Az időjárás végig nagyon meleg és napsütéses volt. A hőmérséklet némileg alacsonyabb volt az itthoni 40 foknál, kb. 33-34 fok, és reggelre 23-24-re hűlt le. Viszont jóval magasabb volt a páratartalom, amit sokszor elviselhetetlennek éreztünk. A zuhanyzás teljesen feleslegessé vált, mert a fürdőből kilépve máris levert a víz, a forróságban várost nézve csorgott rajtam a veríték, a futások során pedig a saját izzadságomban tocsogtam. Hiába törölgettem magamat törlőkendővel vagy zsebkendővel, mit sem ért. Meghatározó a sós tengerillat és a halszag, a sirályok reggeli vijjogása és a kabócák esti ciripelése.

Vittem magammal strandfelszerelést, futószettet (amit minden futás után kézzel kimostam), és különböző kékes színű ruhákat, kiegészítőket, ékszereket. Sőt, még a körmömet is türkizszínűre lakkoztam ki, hogy nyaraláshoz illő legyen. Anyukám kis-bőröndjét kértem kölcsön, valamint volt nálam egy kis úti-hátizsák és az értékeimnek egy hasi-tasi.

Az emberiség egy jó nagy része azért utazik, hogy vásároljon és egyen. Vittem eurót bőven, de alig költöttem, valahogy semmi sem szólított meg igazán. Mostanában egyre inkább a jó értelembe vett minimalizmus híve vagyok, és nem szeretem a tárgyak felhalmozását. Szuvenírnek is csak kis apróságokat vettem: magamnak egy olyan kis tükröt, aminek a mintája harmonizál az új pénztárcámmal, anyukámnak egy népies tálkát, páromnak egy hajócskát, a gyerekeknek színes homokkal, kagylókkal, csigákkal megtöltött üvegcséket, és természetesen hűtőmágnest. Jellegzetes horvát édességeket is akartam volna hozni, de tuti folyékony állapotban érkeztek volna haza. Azért egy dobozzal mégiscsak vásároltam, az utolsó megállóhelyen, a légkondis buszban tárolva, de még így is megolvadt a csoki.

A következő bejegyzés a konkrét horvátországi programokról, Puláról, Medulinról, Rovinjról, Baléról és Porecről fog szólni.

2026. augusztus