Az új nő

Próbálok most mindenféle ezo-spiro körítés nélkül beszélni erről a témáról, mert az utóbbi napokban többször felmerült a fb-on, és kavarognak bennem a gondolatok.

Az emberek fejében sarkítva jelenik meg a világ. Vagy fekete valami, vagy fehér, hiányoznak az árnyalatok. Adott két totál különböző nőtípus.

Az egyik a független szingli, aki kosztümben, tűsarkakon jár; frissen fodrászolt haj, tip-top smink, műkörmök, illatfelhő. Van minimum egy diplomája (de inkább több), minimum egy (de inkább több) nyelven beszél folyékonyan. A hölgy sikeres a munkájában, karriert épít, szépen lépked felfelé a ranglétrán. Önálló, gépesített lakásban él, saját kocsit vezet. Szabadidejében shoppingolás, kávézó a barátnőkkel, fitness-terem. Wellnessezik, külföldön nyaral. Pasija esetleg van, férje tutira nincs. Kiskutyát és/vagy cicát tart, de a gyerekvállalás nincs benne az öt(tíz-, húsz-)éves terveiben.

A másik véglet a nagycsaládos ősanya. Még a füléről is gyerekek lógnak. Egyik mellén a pici, másikon a kicsi. Egyik kezével pelenkáz, a másikkal a rántást kavargatja. Hordoz, együtt alszik, kötődően nevel. A gyerekei családi napközibe, majd alternatív iskolába járnak, vagy otthontanulók. Maga dagasztja a kenyértésztát, és bioboltban vásárol. Zsákruhában vagy kinyúlt macinaciban jár, esetleg a földet sörpi a szoknyája. Diplomája, ha van is, a fiókban kallódik, szőrszálai régóta nem találkoztak borotvával. Tanyán él, de legalábbis vidéki házikóban. Akváriumban hal, terráriumban hörcsög, a házban négy cica, a kertben két kutya. Paradicsomot termeszt, baracklekvárt főz be, és gyógynövényeket szárít. Szabadidejében… Azt se tudja, mi az a szabadidő.

Én úgy gondolom, hogy nagy tévedés ez az elkülönülés. Az ember lehet tök jó háziasszony, attól még, hogy sikeres a munkájában. Sok gyerek mellett is lehet fitt az ember. Kertészkedés mellé is befér a kozmetikus.

Az a szerencse, hogy ez nemcsak egy teória, hanem maga a valóság. Környezetemben és ismeretségi körömben létezik jó néhány olyan nő, aki anyuka, de egyben igazi NŐ is. Akik tanultak, sőt, újra tanulnak, és gyereknevelés mellett (után) sikereket érnek el a munkájukban is. Boszorkány-konyhájukban fűszernövényeket nevelnek, de közben tetoválás ékesíti testüket. Szelektálnak és komposztálnak, de élénk színűre festetik a hajukat. Egyik éjjel megszoptatják a mellettük fekvő kisbabájukat, másik éjjel vadmacskaként szeretkeznek a párjukkal.

(Zárójel: sokan egyedül vannak teljesen vagy részben, mert meghalt a férjük, vagy elváltak, vagy a férj külföldön dolgozik, vagy sokat utazik, vagy sokat dolgozik itthon, de azért ők állják a sarat.)

Szerintem (lehet, hogy ez álszerénység, de) én is ilyen nő vagyok. Hajnalban tornázom, reggel rendbe rakom magamat és a házat, délelőtt tanítok az iskolában, délben főzök, délután kertészkedek és a gyerekeimmel vagyok, este szépítkezek és a férjemmel beszélgetek, no meg ugyebár… egyebeket csinálunk. Hétvégén mosok és takarítok, de néha túrázok és koncertre megyek. Van hét fülbevalóm és egy piercingem, de közben tele a kamrám befőttekkel.

Közhely, hogy mekkora nyomás nehezedik ma egy nőre. Ott a sok elvárás. Legyen egy nő szép és okos, házias és szexi, család-centrikus és karrierista. És a nők nagy része erre szépen beint. Egy nagy lótúrót leszek csinos szoptatós anyaként! Vagy: egy nagy lótúrót szülök, ha itt a biztos állásom! Pedig, higgyétek el, ez a sok szerep megy egyszerre is. Na persze szépen adagolva, életszakaszonként más és másra helyezve a hangsúlyt, de megy. Ha nekem megy, öt gyerekkel, 45 évesen, neked is menni fog!

Fontos, egyre fontosabb számomra, hogy edzett és szép és izmos és csinos legyek. És ez most nemcsak azért, hogy mit mondanak rólam mások. Bocsánat, de úgy általában magasról tojok az emberek ilyen jellegű véleményére. Hanem hogy jól érezzem magamat a bőrömben. Reggel ha megvan az egy óra tornám, főleg ha szól mellette a zene is, akkor máris meg van alapozva a napi jó kedvem. Tetszik, hogy 55 kiló vagyok 5 szülés után. Tetszik, hogy 45 évesen is formás a testem. Le tudok hajolni egyenes lábbal a padlóig, és nem köpöm ki a tüdőmet, ha futni kell a zónázó után. Érzem, hogy egyre fittebb és egészségesebb vagyok.

Egészség… Hmmm, igen, felértékelődött bennem az egészség fogalma így a balesetem okán. Most, hogy hetekig kényszerpihenőn voltam, sok mindent másképp látok. És itt jön a „szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudná azt megmondani” esete, amikor ebben a vacak helyzetben is megláttam a tanításokat. Sokan kívántak nekem jobbulást, de sokan szörnyülködtek és sajnálkoztak. Köszönöm nekik is, de én nem sajnálom, hogy ez történt. Bár a fogaimat szívesen odateremteném egy másodperc alatt, és nem szívesen áldozok rájuk sok tízezret és a nyári szünetemet, de hát ez van.

Viszont nagyon sokat tudtam pihenni a három hét alatt. Konkrétan sokat aludtam, éjjel is, és napközben is szundítottam legalább egyszer. Sokat gondolkoztam, még többet írtam. Átnéztem régi írásaimat, újraszerkesztettem egy regényemet, kiegészítettem novelláimat, és új történetek is születtek. Sokat chatteltem barátaimmal, és filmeket is néztem. Állítom, hogy tökéletes kikapcsolódás volt, még ha közben itt-ott fájt is a testem.

Persze a szervezetemmel is törődök. Immunerősítésbe kezdtem, hogy minél gyorsabban regenerálódjak. Béres-csepp, grapefruitmag- és kasvirág kivonat, C-vitamin, gyógynövényes teák reggel-este. Friss gyümölcsök, pelyhek, amiket az új turmixgéppel kutyulok össze. A nagy melegben délig csak tea és gyümölcs, déltájban valami péksüti, mert végre tudok normálisan rágni, meleg zöldséges kaja pedig délután-estefelé. Tejet, tejterméket alig kívánok, tojás elvétve. Vicces, a sok sérülés után/ellenére most nagyon egészségesnek érzem magamat.

Ma lekerülnek a kötések, a száj-varrás már alig látszik, és a vállam is úgy helyrejött már, hogy súlyzóval is tudok edzeni. Holnap pedig megjön végre a férjem, és kezdődhet az igazi vakáció!

2019. július

Vakáció

Ez hivatalosan a vakációm első napja, bár az elmúlt két hétben is itthon voltam betegszabadságon. Ugye tudjátok, hogy a tanárok nem egész nyáron lógatják a lábukat, hanem az utolsó tanítási nap után is dolgoznak még egész júniusban? Sajnos én nem tudtam ott lenni a ballagáson és az évzárón. „Vérző” szívvel hagytam ki a továbbképzést, és tényleg sajnáltam, hogy a táborban sem tudtam részt venni. A táppénzes papírom okán a legutolsó napon azért bent jártam a suliban, nosztalgiából részt vettem a záró-értekezlet végén, és együtt ebédeltem, beszélgettem (mert már végre azt is tudok rendesen) Béla bácsi Vár Vendéglőjében a kollégákkal.

A június második hete tehát pihenéssel telt (ami sajnos a jövő havi fizetésemen is meg fog látszódni), az első fele viszont mozgalmasan.

Végre le tudtam jutni Abára, és részt tudtam venni a nulladikosok szülői értekezletén. Ciki, de eddig még egyen sem voltam, mert vagy nem értem volna le (tőlünk 140 km, 5-féle közlekedési eszköz, kb. 4-5 óra), vagy épp aznap törte el a karját a fiam. A nap végén a korona, mint mindig, a néptáncos bemutató volt a Sárvíz művészeti iskolában. Kende ezúttal mezőföldit táncolt.

Sajnos Virág lebetegedett akkorra, úgyhogy ő nem tudott fellépni, így a dráma-előadásban sem láthattam. Viszont részt vettek Székesfehérváron egy néptánc-versenyen, ahol ezüstérmesek lettek.

Május végén szokásos helyszínen (focipálya), szokásos programokkal megrendezték a gyereknapot. Idén az volt az újdonság, hogy nemcsak mint anyuka, hanem mint tanár néni is jelen voltam. Sikerült is a tanítványaimnak engem és még két kollégámat rávenni az élő csocsóra. Megmondom őszintén, nagyon élveztem, csomó gólt rúgtam, és közben sokat marháskodtunk egymással.

Lezajlottak az osztálykirándulások. A hetedikesek nyertek egy pályázatot, így 3 (inkább 2 és fél) napra mentek Zánkára. Pocsék szállás, vacak kaja, de jó élmények: lövöldözés, hajókázás. Azt hiszem, nagyon jól összekovácsolódott most a közösség.

A harmadikosok célpontja Poroszló volt. Megnézték a Tisza-tavi Ökocentrumot („Cuki vidrák!”), és olyan jó idejük lett, hogy fürdeni is tudtak.

Tündérék végül nyár végén mennek Rimócra, most csak Királyrét volt a cél, méghozzá kerékpárral. Az egész ötödik (és az osztályfőnök is, férjestül) biciklire pattant, lányom az ő új menő járgányára. Feltekertek a Börzsönyi lankákon, Királyréten ettek, ittak, játszótereztek, aztán Szokolya irányából tértek haza.

És hogy honnan lett Tündérnek menő kerékpárja? Ennek is köze van az iskolához. Az egyik hatodikos fiú kinőtte, meghirdette, mi pedig megvettük. Ez lett lánykám szülinapi ajándéka, ugyanis a nyár legeslegelső napján 12 éves lett. Rendeztünk is ennek örömére egy kis családi összejövetelt.

A zeneiskolásaim is befejezték a tanévet. Csillag és Kincső levizsgáztak fuvolából illetve zongorából.

Tavalyhoz hasonlóan most is az evangélikus templomban tartották az évzáró hangversenyt. Most nem azért, mert én vagyok az anyukájuk, de a gyermekeim tényleg nagyon jól játszottak.

Kincső lendületesen, könnyedén, egyszer tévesztett egy picit, de laza csaj, nem pánikolt be, tök természetesen újrakezdte.

Csillag tavaly teljesen ki volt akadva, mikor picit rontott a darabjában (laikus meg se mondta volna). Idén duettet játszott Fruzsival, és ezúttal minden flottul ment. Az ő játéka szép, érzelmes, lágy volt.

És hogy mivel teltek a Heszben az utolsó napok? A nagy meleg miatt inkább kint voltunk a pályán vagy a Csurgó-forrásnál a gyerekekkel. Mondják, hogy ilyenkor már minek bemenni iskolába. Pont ezért, a laza és kötetlen együttlétért. Sokat játszottunk, ipi-apacs, felelsz vagy mersz, ha pedig épp a teremben voltunk, akkor zenéket hallgattunk és fordítottunk le. És ami a legfontosabb: sokat beszélgettünk! (Úgy hiányzik ez a mai gyerekeknek, mint egy falat kenyér.)

Csütörtökre hívtak a nyolcadikosok a tanárbúcsúztatóra. Itt nem szokás a szerenád, azaz hogy minden tanárhoz külön mennek el a diákok énekelni. Ének volt itt is, az osztályfőnök és egy lány gitárkíséretével. Tetszett, hogy odatették magukat ezek a máskor igencsak nagyszájú srácok. Kaptam tablóképet, házikós kék bögrét, és narancssárga margarétát („Tanárnő, ezt a színt én választottam magának, tudtam, hogy az egyik kedvence!”)

És innentől képszakadás. Se iskola-díszítés, se ballagás, se évzáró. Erre igazából a gyerekeim sem akartak elmenni. Szakadt az eső, meg amúgy is, minek?

Szerintem mondjuk azért, hogy meglegyen egy jelképes lezárás, másrészt, hogy elbúcsúzzanak egymástól és osztályfőnöküktől. Tündéréknél ebben én is benne voltam, mert az ajándék egy részét én készítettem. Összeszedtem az év fényképeit, és fotóalbumot csináltam belőle, ami nagy tetszést aratott.

És persze megkapták ők is a bizonyítványt, amit nem posztoltam ki a fb-on. Nem mintha olyan rosszak lennének, hanem inkább: minek? Mi a csudát bizonyít a bizonyítvány? Ez olyan, mintha nem ismerném a saját gyerekemet, és külső emberek kívülről jött véleménye alapján ítélném őket meg.

Tudom, hogy Virág szuper kreatív, és a művészetekben nagyon tehetséges. Az előre hozott angol érettségije összességében négyes lett, úgy, hogy az írásbeli négyes, a szóbeli ötös (ő úgy érezte nem lett jó, de azért maximális pontot és dicséretet kapott rá, ennyit a lányom önértékeléséről). Tudom, hogy a németet nagyon nem szívleli, ezért ott a hármas is csoda lett, a magyarból viszont az összes vizsgája ötös lett (náluk modulrendszer van, negyedévente vizsgáznak). Minden más is jeles: logika, etika, életvitel, és persze rajz. Ja, nem, bocsi, tesi négyes, de ezt ugyebár elnézzük.

Kendét is jól ismerem, tehát úgy indultam neki az évnek, hogy csak meg ne bukjon. Eleve nagy csoda, a fiam gimiben! Nyelvi előkészítős, az angol volt hangsúlyos idén, ami, finoman fogalmazva, nem az ő tantárgya. (Még jó, hogy angoltanár vagyok…) Jelentem a kitűzött cél (kettes) megvan, sőt, év vége felé a hármas is képben volt, de a záróvizsgája pocsékul sikeredett. Infó ötös, és a többiből (rajz, tesi, táj- és magyarságismeret) is megfelelt (ők nulladikban nem kapnak ezekre jegyet).

És nála nemcsak a tanulás, hanem a fegyelem… Én totál jó kislány voltam, nekem még mindig fura, hogy ő nagyon nem „jó” kisfiú. Volt fegyelmi ügye a koleszban, kisebb botránya a városban, és egy rendőrségi esete is (közlekedési szabálysértés). Nyilván 140 km-ről, havi kb. két hétvégés találkozással nem túl sokat tudok ezek ellen tenni. Persze tudja, hogy nem fogyasztunk alkoholt a kollégiumban, hogy jogsi és bukósisak nélkül nem szabadna robogózni, és hát a főtéren álló májusfáról sem illik semmit se lecsórni (bár bevallom, csak nektek, hogy ezen a sztorin azért jót kacagtam magamban…).

Közismert, hogy a hetedik osztály milyen nehéz, de Csillagnak egy 4,5-ösátlaggal sikerült az évet zárnia. Miután azt hallottam tőle folyamatosan, hogy ő semmit sem tud. (Amúgy ez is megérne egy misét, hogy V. és Cs. alaptermészetének miért ennyire szerves része az alacsony önértékelés). Szerintem amúgy angolból állt a legrosszabbul, és születtek olyan meglepetések is, mint ötös kémiából illetve informatikából. Technikából pedig dicséretet kapott, ami egyértelmű, hiszen nemcsak a kishitűségében, hanem művészeti tehetségében is hasonlít nővérére.

Az már izgalmasabb kérdés volt, hogy állja a sarat a két kicsi, akiknek ugye életük első tanéve volt ez oktatási intézményben. Képességeikhez mérten meglepően jól amúgy, Kincső 4,6 lett (asszem három tantárgyból lett négyese, a többi ötös), Tündér pedig, akinek tanulási nehézségei vannak, jó átlagot produkált. Osztályfőnöke nagyon felkarolta őt, korrepetálta olvasásból és írásból is. Neki mindig is voltak gondjai a hangos olvasással, a szövegértéssel, a szép- (azaz nála ronda) és helyesírással. Még persze mindig hadilábon áll velük, hármast is kapott magyarból, de nagyon sokat tett a fejlődésért, amit egy szorgalom ötössel ismertek el. Rajzból és technikából megdicsérték, viszont tesiből csak négyes lett - ez azért „csak”, mert amúgy nagyon jó mozgású, de a labdaérzéke a nullával egyenlő.

Még egy furcsaság, mert valamiért a hiányzásokat is nyilvántartja a bizonyítvány (tudja valaki, hogy ennek pl. mi értelme?). Az én gyerekeim a legkevesebbet hiányzók az egész iskolában! Vicces, ők, akik eddig OO-sok voltak…

Most viszont az iskola szót le sem írom két hónapig, éljen a Vakáció!

A nagyok fesztiváloznak. Kende már volt egy hetet az Everness-en, ismét a Zöld Csapat önkénteseként. Virággal nyertek egy jegyet az Efottra, úgyhogy a velencei tónál is buliznak majd. Virág pályázott egy ingyenes EU-s vonatjegyre, úgyhogy augusztusban bejárja Dél-Európát. Hogy legyen pénze szállásra meg kajára, most dolgozik, méghozzá egy agárdi kempingben. Kende is amúgy (kerti munkák, ásatás, stb.) A kicsik pedig hol az apjuknál, hol Nagymaminál, hol barátoknál töltik a nyarat.

És hogy mi mivel? Ha továbbra is követitek a blogot, úgyis megtudjátok. Kellemes nyarat!!!

2019. július

Helyzetjelentés

Azt mondják, hogy most rosszak a bolygó-állások… Hogy ez az egész benne volt a levegőben…

Az elmúlt egy hétben a következő dolgok történtek:

Öcsémék, akik Torontóban élnek, és nagy kosárlabda fan-ok, bementek a városba a Raptors győzelmét ünnepelni.  Tőlük 10 (!!!) méterre robbant ki egy lövöldözés, úgy kellett a helyszínről elmenekülnie két fiával. De épek és élnek.

A szomszédos faluban leégett egy ismerős család házának felső szintje. Mindenük odalett, anyagilag-lelkileg összeomlottak. De épek és élnek. És már meg is indult nekik a gyűjtés, mi is küldtünk ruha-csomagokat.

Zápor, zivatar, felhőszakadás, volt itt minden. Egy óra alatt egy egész havi csapadékmennyiség zúdult a falura. De a lányaimnak nem kellett ünneplő ruhában szarrá ázniuk, sikerült fuvart találnom nekik az évzáróra. És nem lett kitűnő a bizonyítvány, „csak” jó, viszont lettek oklevelek művészeti és közösségi munkáért. (Ez a téma asszem megér majd egy külön posztot is.)

A rossz bolygóállások rám pedig ugyebár úgy hatottak, hogy pofára estem a bicajjal. Ami hazajutott azóta, és csak a váltó esett le róla, amúgy nincs túlzottan összetörve. Nem úgy, mint én.

De nézzük a dolog jó oldalát, minden nap egy kicsit javulok. Igyekszem az apró előrelépéseknek örülni.

Ami nagyon nem ment, és még most is nehéz: fújás, köpés (fogmosás), legyek-szúnyogok elhessegetése, üvegről kupak letekerése, kilincs lenyomása, copfozás, támaszkodás, kapaszkodás, ilyenek. Tüsszentéskor és nevetéskor fájdalom hasít a számba és a vállamba. Tudom, mit nevetgélek én is nyomoromban, de hát nevettetnek. Amúgy se vagyok hajlandó átadni magamat a világfájdalomnak.

Lelkileg egyre jobban vagyok, eleinte az esték voltak nehezek. Ekkor szoktam a férjemmel chattelni, és mindig szegényt fárasztottam a szenvedésemmel, hogy milyen ocsmányul nézek ki, és mennyire egy elcseszett nyár lesz már ez. Fotókkal is alátámasztottam ezt a tényt, de ő a legrondább képre is azt mondta, hogy neki így is tetszem, és így is szeret!

A szívószál-leves után jött a kávéskanál-pép korszak, majd a feltuningolt pépek (pehely, darált dió vagy mogyoró), aztán a villával összetörés és a teáskanál. Tegnap sikerült egy hét után az első péksütit megennem, 2 db sajtkrémes fornettit, csigatempóban csipegetve, de mennyeien finom volt! Már egész normál kajákat is tudtam enni, pl. krumplifőzelék cukkinifasírttal és meggyes süti.

A 3. napon már egész jól tudtam menni. Először pár métertől elfáradtam és bicegtem, aztán a helyi dokihoz sikerült elsétálnom kötözésre, végül Vácra is el tudtam jutni. Aki nem tudná, ez nekem egy óra gyaloglást jelent. (Plusz másfél óra vonatozást.)

Bizony, átkötöztek, most már a 4. kötés van a sebeimen – a két nagy a bal tenyeremen és a jobb könyökömön van. Fájt, ahogy leszedték, csípett, ahogy átkenték, de mindig egyre kevésbé. Utána viszont mindig nagyon elfáradtam attól, hogy megbolygatták a testemet…

Napközben minimum egyszer aludtam egyet, annyira le volt gyengülve a szervezetem.

A legnagyobb újdonság, hogy kivették a varratokat. Baromira fájt, de most legalább nincs rajta az az utálatos kötés. Ami befülledt az orrom párájától, átázott a kajától, akárhogyan is vigyáztam. Érdekes, sokkal rondábbnak képzeltem a sebet, de nem is annyira gáz, és jön le róla fokozatosan a var. Viszont sajnos így már látszanak a fogaim. Illetve foghíjaim. Jaj…

A horzsolásaim kezdenek leszáradni, bőszen vakargatom is őket. Most már mindenhol viszketek, minden húzódik, de állítólag örüljek neki, ez is a gyógyulást jelzi.

A zúzódások a szivárvány minden színében pompáztak. Lila, bordó, kék, sárga… A jobb tenyeremről teljesen eltűnt, az államon alig látszik, de még érzékeny, a combom a legrondább, ott egy egész térkép található, de legalább nem fáj már.

A fájdalom a jobb vállamban maradt meg a legtovább, még most is nagyon érzékeny. Reggelente tornáztam, persze nem úgy, ahogy szoktam. Súlyzózás meg ugrabugra helyett körzésekkel igyekeztem mozgásban tartani magamat, és egyre jobban használhatóvá tenni végtagjaimat. Mindig a fájdalomhatárig csináltam, és tegnap végre fel tudtam emelni a jobb karomat. Így fel tudom mondjuk csatolni a hajamat, és bele tudok bújni nem gombos ruhákba is.

Barátnőm anyukája, aki gyógytornász, átjött hozzám kezelésre. Bemer mágnes-terápiát alkalmazott, és itt is hagyta a gépet, így folyamatosan tudom magamat gyógyítani.

Kolléganőm spriulina algát küldött, ami gyulladáscsökkentő és immunerősítő.

A kollégák, barátok érdeklődése amúgy is nagyon jól esett. Sokan írtak, hívtak, ez nagyon sokat jelentett nekem, ez úton is köszönöm mindenkinek!

Anyukám a legnagyobb segítség. Kétnaponta jön, hoz kaját, főz, és tartja bennem a lelket.

A gyerekek… hát, ez egy külön téma. Tudom, a mai fiatalokhoz képest ők igenis segítenek. A hajamat pl. Virág mosta meg, elég vicces volt, jó, hogy nem készült róla fotó. De elegem lett belőlük. Egyik kijelentette, hogy márpedig nem kísér el a kötözésre, másik azt mondta, hagyjam békén, mikor cipekedős segítséget kértem tőle. Mikor azon anyáztak egymással, egyre ocsmányabb stílusban, hogy „nem mosogatok, te mosogatsz”, akkor betelt a pohár. Szépen elpateroltam őket az apjukhoz, ha már a tanév során alig látják, most boldogítsák őt. Én inkább eltötyörészek a dolgokkal lassabban, mint ezt a gyilkolászást hallgassam.

Amúgy is jó egyedül, csöndben, nyugiban lenni. Kitakarítom a házat, könyvet írok, és szép lassan meggyógyulok…

(A cikket a visegrádi kirándulásunk fotóival illusztráltam, amikor még voltak fogaim…)

2019. június

Bal-eset – Réka elesett

Jaj, úgy élvezem én a… Strandot? Nem, ott most sajnos csak a gyerekeim lubickolhatnak és napozhatnak. Én bent punnyadok a házban már 3 napja.

Számon egy hatalmas kötés, pár fogam hiányzik, állam lila és dagadt, a jobb vállam nagyon fáj, könyökömön seb, tenyeremen seb, jobb combom is lila…

Pénteken baleset ért. Gurultam lefelé egy lejtőn, egyenletesen, hátsó fék jobban behúzva, első fék enyhén. Nem jött elém semmi, nem mentem rá semmire, mégis egyszer csak, fogalmam sincs, mitől, előre zuhantam. Csak arra emlékszem, hogy az aszfalthoz placcsanok. A kormány kiverte két fogamat, a szám szétnyílt és ömlött belőle a vér. A jobb oldalamat, főleg a vállamat fájlaltam, azt hittem, eltört (még soha nem volt csonttörésem).

Boltba indultunk lányaimmal, a két nagyobb előttem, a legkisebb mögöttem rollerrel, jóval lemaradva. Szóval magát az esést nem látta egyik sem, csak azt, hogy az úton fekszem. Szerencsére épp ott volt egy kedves falubéli férfi, ő kitámogatott a fűre, lefektetett, és azonnal hívta a mentőket. Még jó, mert lánykáim eléggé sokkos állapotban voltak a látványtól-helyzettől, bennük is tartotta a lelket.

Zoli pont aznap ment vissza dolgozni külföldre, őt telefonon értesítettem, gyerekek Tamással el, aztán később barátnőmhöz át Berkenyére, Nagymami azonnal indult hozzám - Vácra. A vijjogó mentőautó 9 évvel ezelőtti rossz élményeket, Kincső születését juttatta eszembe. A kommunikációs ösztönöm és a humorérzékem azonban nem hagyott el; két szenvedés meg jajgatás között beszélgettük, még poénkodtunk is, míg a hordágyon feküdtem.

Amikor Kende karja eltört ősszel, akkor csupa pozitív tapasztalatot szereztem a kórházban, és ez most se volt másképp. Mind szakmailag, mind emberileg topon voltak a mentősök, az ápoló, az orvos, a röntgenes, az ultrahangos, még az engem tologató férfi, Pusi is. 3 órát töltöttem a kórházban, ami félnek se tűnt: lefertőtlenítettek (horror!), összevarrták a számat (még borzalmasabb horror!), aztán már csak azt nézték meg, nem tört-e csontom, meg nem sérült-e belső szervem (nem). Majd elbocsátottak, gyógyulgassak itthon. Most kötözés vár rám meg betegszabi.

Itthon vagyok tehát, ahol jól jön a segítség. Első nap direkt maradtam egyedül, csendre és nyugalomra vágytam. Másnap kijött Nagymami, sorra megérkeztek a gyerekek, ami jó is, rossz is. Ők főznek-mosogatnak, mosnak-teregetnek. Felcopfozzák a hajamat, és készítenek „Szeretünk, Anya! Gyógyulj meg!” kártyát. A zajszint viszont magas, főleg a veszekedéseiket nehéz ilyen állapotban elviselni.

Amit csak tudok, azért igyekszem egyedül megcsinálni. Úgy mozgok, mint egy nyugdíjas. Már fáj a hasizmom a felülésektől, mert a kezemmel-lábammal nem tudok rásegíteni. Lépcsőn olyan sebes a mozgásom, mint Ottó bácsié (anyukám 92 éves párja). Természetesen most nem fent alszom a hálókuckóban, hanem a kanapén, ott jól esik a testemnek a több oldali támaszték. Sikerült fogat mosnom, köpni viszont nem tudok. A fürdés kábé háromszor annyi időmbe telt, mint szokott. Különös figyelmet érdemel elhelyezkedésem a kádban, illetve az onnan való kikászálódásom. Törülközés esélytelen. Az élet apró örömei: már tudok egy kézzel vécépapírt tépni, félig vizes testre bugyit felhúzni, gombolkozni…

Első nap szívószállal ittam zöldséglevest és gyümölcslevet. Második nap már tudtam pépeset is enni, kistányérból, kávéskanállal. A gyerekek szerint nagyon cukin eszem. Szerintem inkább röhejes, még inkább siralmas. A menüm: reggeli: banán- és eperpép, ebéd: sűrű krémleves, vacsora: tört krumpli. Az 56 kilómmal nem terveztem fogyókúrát, de ettől a diétától ledobok majd pár kilót, az tuti. Gyakorlatilag egész nap éhes vagyok.

Ha az ember lebetegszik, vagy baleset éri, két kérdést kötelező feltennie magának. Az első az, hogy „Miért?” Nagyjából sejtem a választ, hisz annyira sűrű volt a tanév vége, hogy tényleg rám fért a pihenés. (Na de ilyen áron?) Amit nem értek, az az, hogy miért pont most, a tanév legeslegutolsó napján? Hiszen most már csak továbbképzés, tábor, és évzáró értekezlet jött volna. Amit asszem kihagyok.

A másik kérdés, hogy „Mi ebben a jó?” (mert hogy minden rosszban van valami jó, az örök igazság). Pl. az, hogy végre valaki hordja a férjem ingjeit. Ugyanis csak ezeket a bő, gombolós cuccokat tudom viselni.  A fájdalom biztos nem jó, de az, hogy úrrá tudok lenni rajta, az igen. A tehetetlenség biztos nem, de az, hogy ez a helyzet önállóságra, küzdelemre sarkall, az igen. Pihenek, amennyi jól esik, de nem tespedek el. Rendszeresen mozgatom kezem-lában, hogy ne merevedjenek be az izmok, és gyorsabb legyen a gyógyulás. Jó alkalmazni tudásomat: gyógynövényekkel kezelem a sebeket és duzzanatokat.

De a legeslegjobb dolog: megtapasztalni az emberek kedvességét, jóindulatát. Felraktam a nógrádi csoportba, hogy szívószálra lenne szükségem 5 perc múlva itt volt vele Szilvi. Gabi bevásárolt nekünk a boltban. Gyógyító tippeket kaptam. Sokan ajánlották fel segítségüket, még többen kívántak jobbulást.

Az biztos, hogy a vakáció egy részét a fogászaton fogom tölteni, hogy szép új mű-fogaim lehessenek. Ez is jelképes, hogy a múlté lett a jellegzetes ferde fogam. Ennek története van. Kiesett 6-7 évesen a tejfogam, majd nőtt a helyére egy borzalmas, V-alakú farkasfog. Ezt kihúzták, a helyén pedig előbújt az én igazi metszőfogam, a fogsoromra pont merőlegesen. Hosszú évek fogszabályozásának eredményeképpen egy ferdécske fogacska lett belőle. Családunk legendás színész ismerőse, Feleki Kamill bácsi azzal vigasztalt, hogy ez az én szexepilem. Az első szerelmem Tsino-Szannak hívott miatta (egérlány a Macskafogóból), és imádta egér-fogamat. Ami most odalett.

Azon röhögök most magamban, hogy nyárra egy új biciklivel akartam magamat meglepni…

2019. június

VI. Nógrádi Várjátékok

Hatodik, a településen, bár számunkra még "csak" a negyedik, hiszen alig több mint 3 éve élünk itt Nógrádon. Amióta itt lakunk, azóta mindig ellátogatunk falunk legnagyobb rendezvényére. 

Ez már jóval túlmutat egy szokásos falunapon. Nemcsak a környékről, hanem jóval messzebbről is ellátogatnak hozzánk az emberek, minden évben egyre többen, és én erre tök büszke vagyok. 

Idén kivételesen karszalagot is osztogattak, hogy megtudják, mennyi is a látogatók száma. Ha jól tudom, 3000-nél fogytak el a színes szalagok, de még utána is jöttek, és csak jöttek, és csak jöttek (A lakosság száma amúgy kb. 1500). Az esti koncerten szerintem 4-5000-en lehettünk.

Büszke vagyok, amikor elindulunk reggel otthonról, és már a felső úton haladva látjuk, hogy állnak a sátrak, és kirakták a bástyára a nagy magyar zászlót.

Büszke vagyok, mikor látom, mennyien fotózzák fentről a falunk látképét. Bizony, szép a táj, háttérben egyik oldalon a Börzsöny, a másikon a Naszály, és mi tudjuk, hogy ott van Almáskert is, a mi szűkebb hazánk, a fák mögött pedig megbújik valahol a kedves házikónk.

Büszke vagyok a gyerekeimre, mert valamelyikük ilyenkor mindig benne van a sodrásban. Tavaly Kende volt az egyik zászló-vivő, és Csillag fuvolázott, idén Kincső lépett fel a kórussal. „Együtt dobban a szív” – énekelték a kicsi iskolások együtt a Búzavirág kórussal.

Tavaly nagyon idegesített a képviselők politikával átitatott felszólalása (török magyar harcok párhuzamba állítása a migránsokkal!), ezért elhatároztuk, hogy ha idén is ez lesz, akkor megint tüntetőleg hátravonulunk, de szerencsére nem volt most ilyen. Színpadra léptek viszont a három testvértelepülés küldöttei. Lejátszották a lengyel himnuszt (szerintem még soha életemben nem hallottam), és szívhez szóló volt hallgatni a felvidékiek életérzéseit idehaza és Szlovákiában.

Arra is büszke vagyok, hogy a szervezők nem engedik be a bóvlit. Fából, bőrből, kerámiából, gyöngyből (satöbbi, satöbbi) ami szépséget el lehet képzelni, az mind itt van. A Banya-tékában kártyából jósoltak, a Borókások kézműveskedtek. 

A lányaim idén mag-képet és pörgettyűt készítettek velük. Hédi henna-díszt pingált a vállamra, és vettünk végre nógrádi hűtő-mágnest.

Apropó szervezők: le a kalappal előttük! Tudjátok, mennyi munka van egy ilyen rendezvény mögött? Igazából én se látok bele, csak azt tudom, hogy valakinek le kellett kaszálnia azt a rengeteg füvet, fel kellett szállítania a sok kelléket, meg kellett főznie a sok pörköltet. Zoli idén is szarvast evett, én lángost, a gyerekek pedig vega-burgert meg jégkrémet.

A műsor persze a szokásos – is, meg nem is. Tánc, zene, bajvívók, tüzérek, mesejáték és gólyalábasok idén is akadtak. Viszont jöttek lovasok is, és a csata érdekes forgatókönyv szerint zajlott - egy reneszánsz esküvőbe csöppentünk bele (amúgy a párnak tényleg akkor volt az esküvője). 

Érkezett a násznép, már el is kezdődött a szertartás - ahonnan elrabolták a menyasszonyt. A hoppon maradt várúr katonákat fogadott fel, hogy szerezzék vissza aráját. Sem az ágyútűz, sem a lovas-viadal nem volt hatásos – csak a kézitusa után maradtak a földön a hullák.

A zoknigombóc- és papírkard-csata idén rekord-ideig tartott. A műsor már javában folytatódott a kis-színpadon, de az elszántabb gyerekek még akkor is ott csépelték egymást a dombon. A szalmabáláknak nyoma se maradt a küzdőtéren.

Mi is rekord-ideig maradtunk: a legelejétől ezúttal a legvégéig (eddig a tűzijátékot mindig a teraszról néztük). A koncert olyan nagyszabásúnak ígérkezett, hogy a vár falai közül levonultunk a sportpályára. Soha nem láttam még ott ennyi embert!

A Bordó Sárkány melegített be, azután pedig a Kárpátia lépett színpadra. Régen sokat hallgattuk őket, manapság már ritkábban. Tudom, megosztó banda, de most nem akarok sem innen, sem onnan politizálni. A lényeg, hogy jót buliztunk, énekeltünk, ugrándoztunk. 

A gyerekeim pedig közben frizbiztek! A várról fellőtt tűzijátékot végre élőben láthattuk lentről.

Akinek tetszett a beszámolóm és a képek, az jövőre mindenképp jöjjön el hozzánk!

2019. június