Érintés

A tanításon, tanuláson, olvasáson és íráson kívül nagyon sokat gondolkozom mostanában. Hihetetlen jó beszélgetésekben vettem részt az utóbbi időben, ezeket szoktam aztán tovább folytatni az elmémben, és saját magammal megvitatni. Néha, egyfajta gondolatébresztőnek, le is írom nektek. Most például az érintésről gondolkoztam. Az érintéssel szerintem egyfajta energia-áramlás történik az emberek között. Ha valakinek lemerült az energiatankja, egy öleléssel fel lehet azt tölteni. Akkor tulajdonképpen az érintéssel a saját energiahiányunkat igyekszünk pótolni? Is. Megérinthetek valakit azért, hogy kapjak tőle, de azért is, hogy adjak.

A beteg testet régen tényleg KEZelték az orvosok, milyen beszédes ez a szó. Kár, hogy ma már a doktorok munkájában főként a műszeres diagnosztizáláson és a receptek írásán van a hangsúly, és nem a valódi KEZelésen. Az alternatív gyógyászatban azonban nagy szerepet kap a kéz rátétele a testre. Ezáltal áramlik az energia a testbe. Állítólag nincs is szükség testi kontaktusra ahhoz, hogy elinduljon az energia-áramlás. Elég csak a szeretett személyre gondolni, máris bizseregni kezd a testünk tőle, még akkor is, ha az illető messze van tőlünk. Távolról is küldhető és kapható az energia, és most persze nem arra gondolok, mikor Gyurcsok József „sámán-táltos-energiagyógyász” arra kérte a neki a tévébe betelefonálót, hogy „Tegye a kezét a képernyőre!”

Azonban földi lények vagyunk, emberi testbe bújtatva. A testünkön a bőrünk az, melynek segítségével a külvilággal és más emberekkel érintkezünk. Szükségünk van érintésre, simogatásra, ölelésre, puszira, csókra. Az, hogy ebből kinek mennyi az ideális, egyéntől függ. Tanulmányok szerint napi hét testi kontaktusra van szükségünk a lelki egészségünk, boldogságunk érdekében. Van, aki ennél sokkal többet igényel, más jóval kevesebbel is megelégszik.

„Mi nem vagyunk az az ölelkezős család” – mondják egyesek. Tényleg vannak olyanok, akik nem igazán bújósok. Kérdés, hogy ők alapból nem tartoznak ebbe a típusba, vagy csak úgy szocializálódtak, hogy nem kaptak jóéjt-puszit az anyukájuktól, nem ölelte meg őket az apukájuk, nem bújhattak hozzá a nagymamájukhoz, és nem lapogatta meg őket a nagypapájuk.

Az érintés igénye, pontosabban annak lehetősége időről időre is változik. Párkapcsolat elején sülve-főve együtt akarunk lenni a másikkal, szinte teljesen belebújva, összeolvadva vele. Ez egyfajta egység-élményt ad. Amikor kicsik a gyerekek, sokkal több az érintés: szoptatás, odakucorodás, puszi-özön, ölelés-hegyek. A kamaszoknál már sokszor annak is örülünk, ha szóba állnak velünk, egy ölelés vagy puszi tőlük kincseket ér. Az öt szeretetnyelv közül az egyik a testi érintés. Szerencsés, ha mondjuk egy családban vagy párkapcsolatban a felek hasonló mértékben igénylik ezt adni, illetve kapni. Ha nem, akkor megbillen az egyensúly. Az egyik szerint a másik rideg, érzéketlen, a másik szerint az egyik idegesítően nyomulós.

Hogyan működhet hosszú távon egy párkapcsolat, amelyben érintésre nagyon ritkán kerül sor? A párok más városban, extrém esetben más országban élnek. Sokszor tartózkodik a pár egyik fele külföldön és csak havonta vagy még annál is ritkábban tudnak találkozni. Ex-férjem egy évig külföldön dolgozott – utólag hálás vagyok ezért az évért, mert olyan sokat voltam nélküle, hogy megtanultam egyedül boldogulni a mindennapi életben, így mikor a válásra került a sor, már meg tudtam állni a magam lábán. Viszont emlékszem, hogy nagyon hiányzott az, hogy lefekvéskor nem bújhattunk össze.

A szerelmet, az összetartozás érzését fenn tudja tartani egy telefonbeszélgetés is, hiszen a kommunikáció során érzem, hogy fontos vagyok a másiknak, hogy összetartozunk. De úgy vélem, az emberek számára pótolhatatlan a testi érintés. Úgyhogy Kedves Olvasóm, ha most a közeledben van a párod, a gyermekeid, a szüleid, öleld, puszild meg őket gyorsan! Ha pedig távol vagy tőle, tőlük, akkor sietve találkozzatok, hadd áramoljon az energia!

Most azért essen szó hétköznapi dolgokról is, a mindennapi életünkről. A konyhában például újabb lépés a működő hűtő. Holnap elviszik a régit, tegnap be lett üzemelve az új. Szeretem, hogy nagyobb benne a tárolóhely, több a polc, jobban elférnek benne az élelmiszerek. Bár sokak számára bizonyára így is extrém kicsinek tűnik, de egyrészt van a sufniban egy nagy mélyhűtő, másrészt napi szinten főzök, amit többnyire rögtön el is fogyasztunk, harmadrészt ekkora magasságú hűtő fér be a (leendő) konyhapult és az ablak alá.

Mivel több a szabadidőm, hétvégente nekiállok sütni. Kenyeret, süteményt, amihez éppen kedvem, kedvünk van. Múltkor például félig teljes kiőrlésű, félig fehérlisztből készítettem kenyeret, amit mindenféle magokkal dúsítottam. Ebből ha egyetlen vékony szeletet megeszik az ember, már attól telítődik a gyomra.

Van egy alap kelt-tészta receptem, aminek pont az a titka, hogy nincs konkrét recept. Beleütök egy tojást vagy többet, beleteszek némi cukrot, valamilyen tejterméket (tej, aludttej, tejföl), annyi lisztet teszek hozzá, hogy bedagasztható legyen, aztán élesztővel kelesztem. A kisodort tésztába rakható bármilyen töltelék, legutóbb például míg én párolt reszelt almát hajtogattam batyukba, addig Tündér kakaós tekercseket gyártott. Isteni volt!

A leggyakoribb süti nálunk amúgy a gyümölcsös kevert. Az alapja pár tojás és tejtermék (tejföl, joghurt vagy kefir), cukor és valamilyen gyümölcs, amit nyáron elraktam, és ilyenkor csak elő kell vennem a fagyasztóból. Mivel imádom a zabpelyhet, abból mindig rakok bele legalább egy nagy marékkal. Vanília és fahéj ízesíti, fél zacskó sütőport teszek hozzá. Mire felmelegszik a sütő, össze is keverem, közepes hőfokon hamar kész van. Sokszor kihűlni sincs ideje, már el is fogy.

A veteményes rendberakását folyamatosan tologatom, valahogy nagyon nincs kedvem nekiállni egyedül, segítségem meg nincsen most. Érzem, hogy csak a megfelelő csillagállások kellenek, aztán egyszer veszek egy nagy lendületet, és elteszem télire a kertet. Viszont beszereztem néhány cuki dísztököt. A tavalyiak fél éven át kitartóan dekorálták a házat.

A fagyasztó tele van gyümölccsel és olyan zöldségekkel, mint reszelt illetve szeletelt cukkini és patisszon, borsó, zöldbab és bab. Minden évben az utolsó lépés a zöldséges csomagok elkészítése. Ezekben mindig sárga- és fehérrépa, karalábé és zeller szokott lenni. Sajnos idén egyik sem lett a veteményesemben, így a piacon vettem meg mindent. Megtisztítottam, feldaraboltam, elraktam, így gyorsan tudok majd finom zöldséglevest főzni télen is.

Ismét megjelent nálunk egy kiscica! A kóbor macskák előfordulása a kertünkben az utóbbi évben egyre gyakoribb, különböző feketék és cirmosok, nagyritkán fehérek és vörösek is feltűnnek. Nyáron kettő fekete cicát fedeztünk fel, akik egyszer csak eltűntek, most pedig itt ez a pici cirmos. Akármilyen cuki is, ahogy rám néz meg nyivákol, Kincső persze imádja, és könyörög, hogy tartsunk meg, gonosz módon nemet mondok. Egy ismerősöm szerint a macska spirituális lény, és nem véletlen, hogy megjelent az életemben. Tőlem lehet a macska ezo-spiro guru is, én akkor se kedvelem őket. 

Egyáltalán, tudom, fura ez egy vidékre szakadttól: bevallom, hogy nem vagyok nagy állatbarát. Messziről csodálom a madarakat, akik itt csicseregnek, röpködnek a kertben, gilisztát, rovarokat keresnek a fűben. Elnézem a mókusokat, akik felkúsznak a fák törzsén, egyik ágról másikra ugranak, és örülök, ha az avarban sünit fedezek fel. De én nem vagyok az a háziállat-tartó típus. „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Biztos igaz ennek az állatos verziója is. Én viszont nem hiszem, hogy rossz ember vagyok, inkább reálisan látom magamat, ismerem a személyiségemet. Engem megőrjítene, ha napi szinten kéne kerülgetni itt egy élőlényt. Másrészt az állattartás nagy felelősség: enni adni, gondozni, állatorvoshoz vinni, pénzt és időt áldozni – én ezt nem tudom, nem akarom.

Ma startolt Marcival az online oroszórám. Amikor Duolingó-zom, néha úgy érzem, szárnyalok, máskor meg úgy, hogy még mindig sok a hiányosságom. Egyszer úgy gondolom, jövőre simán meglesz a nyelvvizsga, máskor meg mintha egy helyen topognék és reménytelennek tűnne ez az egész vállalás. Az első óra nem sikerült annyira nagyon rosszul, szóval látom a fényt az alagút végén.

Megint lesz Egymillió lépés! Ebben a kihívásban lépéseket rögzítünk, illetve az elvégzett sportokat váltjuk át egy alkalmazás segítségével lépésekre. Tavaly sokan vettek részt az iskolából, most is a Hesz-nek gyűjtjük a Kék-köröket. Én mondjuk nem csak a nyereményért csinálom, hanem az is motivál, hogy napi szinten látom, mennyit mozogtam. Ma például biciklivel mentem át Diósjenőre fogorvoshoz. Jól esett a kerékpározás (kivéve szar utak), csak a végén kaptam a nyakamba egy kis esőgépet.

Mindeközben elérkezett az idő. A pedagógusok, pontosabban a közoktatásban dolgozók megkapták AZT a bizonyos papírt. Eldönthetik, aláírják-e avagy sem. Én nem vártam meg, tanév végén döntöttem. Tudom, sokan már úgy adták vissza, hogy nem fogadják el ezeket a feltételeket. Azt is tudom, hogy sokan vívódnak még, mitévők legyenek. Szeptember 29-ig hozhatják meg ezt a saját magukra, és az egész országra nézve kulcsfontosságú döntést.

 

2023. szeptember

Szentendre - Skanzen

Képes beszámoló a Népi Napról, rengeteg fotóval

Én az a fura lány voltam, aki kamaszként oké, házibulikba meg koncertekre járt, de a szabadidejét ilyen helyeken is töltötte, mint Szentendre és a Skanzen. Óbudai voltam, közelsége okán osztálytársaimmal gyakran HÉV-eztünk ki a városba. Aztán amikor megnyitották Magyarország tudtommal első kerékpárútját, akkor kibicikliztünk, néha tovább is, Leányfaluba meg Tahitótfaluba.

A fő cél azonban általában Szentendre volt: lángosoztunk a sikátorban és fagyiztunk a Görög utcában, mászkáltunk az utcákon összevissza vagy kint heverésztünk a Duna-parton. Néha pedig kibuszoztunk a Skanzenba. Szerintem a népművészettel való szoros kapcsolatomat ez alapozta meg: parasztházakat terveztem, népi bútorokról, tárgyakról álmodoztam; anno még a néprajz szakkal is kacérkodtam.

Szentendrére ugyan tavaly eljutottam (nagyon szép emlék!), de a Skanzenben utoljára talán húsz éve jártam. Azóta épült fel a Balatoni-Bakonyi, a Felföldi-Észak-Magyarországi és az Erdélyi tájegység. Már nagyon bennem volt, hogy meg kéne nézni, el kéne újra menni. Év elején fel is írtam a bakancslistámra, de nyáron nem tudtam kipipálni. Ebben a kellemes kora-őszi időben végül aztán nekivágtam.

A Skanzenbe az út egészen pontosan 4 (!!!) óra volt kaputól kapuig. Ugyan a távolság csak 73 km, de négy busszal lehet oda eljutni, háromszor át kell szállni a Nógrád-Szendehely-Újpest Városkapu-Szentendre-Skanzen útvonalon. Be is vonatozhattam volna a Nyugatiba, és mehettem volna ki HÉV-vel, akkor sem járok jobban: 4 átszállás, és ugyanúgy kb. 4 óra utazás lett volna.

Kora reggel indultam Nógrádról, amikor még pára ült a völgyben.

Szendehelyen bevásároltam, és sétáltam egy kicsit a település központjában.

A Skanzen 9 órakor nyit, de hiába ér be a busz Szentendre központjába 9-re, onnan tovább viszont csak 10.25-kor indul. Először mérgelődtem a logikátlan menetrend miatt, aztán kitaláltam, hogy kihasználom azt a majdnem másfél órát arra, hogy körbejárjam a várost.

Ha megkérdezné valaki, melyik a kedvenc magyar városom, Szentendrét választanám. (Jelenleg a külföldi városok közül Piran a top nálam.) Mint mindig, most is elvarázsolt.

Hangulatos cukrászdák, kávéházak, kézműves boltok, múzeumok (Kovács Margit, Barcsay, Czóbel, Ferenczy, Kmetty…), lépcsők és sikátorok, tarka ernyők és lampionok…

Szentendre a rengeteg templom, a sok torony városa…

Falakra felfutó borostyán és vadszőlő, osztott ablakok és fakapuk, cégérek, pirosra, kékre, sárgára, zöldre festett házak…

Patakpart és folyópart…

Utána beszélgettem egy kedves ismerősömmel, és azt mondtam neki, hogy ha kötelező lenne városba költöznöm, akkor Szentendre belvárosát választanám. Ő viszont azt mondta: szerinte pont így marad számomra varázslatos, hogy ritkán látom, így újra és újra rá tudok csodálkozni a szépségére.

Aztán végre megérkeztem a Skanzenbe. Pardon: Szentendrei Néprajzi Múzeum. A főépület egy vasútállomás, a központban óriási térkép, amit papíron magammal is vittem, jó szolgálatot tett.

A vasútállomás külső nem véletlen. Régi vonattal is be lehet járni a kb. 80 hektáros területet. Több helyen autentikus vasútállomáson lehet fel- és leszállni. Emellett kerékpár is bérelhető.

Először a számomra új részeket akartam bejárni, viszont útba esett a „régi” Felső-Tiszavidék, amit nem hagyhattam ki. Jól is tettem, mert egy kedves idősebb úr felajánlotta, hogy elkalauzol, akivel nagyon jót beszélgettünk. 

Láttam itt faragott haranglábat, később felmásztam a domboldalra is egy fatemplomhoz (Mándoki).

A Skanzen legújabb és számomra talán a legkedvesebb része Erdély. Nagyon ötletes: egy „igazi” határon kell átkelni, ahol egy Dacia és egy Ikarus busz, régi zászlók, címerek és sorompók teremtik meg a hangulatot.

Miután az ember átmegy a főút alatt, megérkezik egy erdélyi városba (postahivatallal, patikával, kávéházzal, nyomdával, divatáru kereskedéssel)

Innen pedig egy erdélyi faluba jut az ember. Mivel édesapám családja Erdélyből származik, a kötődés miatt is éreztem a vonzódást ehhez a területhez.

Innen a Felföldi Mezővárosba sétáltam át.

Közvetlenül mellette van az Észak-Magyarországi falu. Ezeknek a háznak a stílusa hasonlít leginkább a nógrádi autentikus építészethez.

Azután a Balaton-felvidékre/Bakonyba gyalogoltam fel. Ez szívemhez közel álló vidék, hiszen három évig éltünk a Balaton közelében. Fel is ismertem a köveskáli mosóházat.

Ezután szerencsére maradt időm-energiám a számomra ismerős „régi” tájegységek felfedezésére is. Legelsőnek az Alföldi Mezővárosban jártam, ahol a fogadó tényleg étteremként működik, a pékségben drága péksüteményeket árulnak. A Vigadó ötvözi a múltat és a jelent, a szabadban épp esküvőre készültek. A malomban megtudtam, hogyan éltek anno a molnárok, a tanyát egy rackajuh-szobor őrzi.

A Kisalföldön folytattam tovább a barangolást.

Dél-Dunántúlról származik családom anyai ága, édesanyám Szekszárdon született. Ez a vidék volt a következő állomásom. Találtam is ott egy olyan szőlőhegyi tanyát, amelyhez hasonlatos lehetett az én dédszüleimnek.

A legutolsó tájegység Nyugat-Dunántúl volt. Kedvelem ezeket az őrségi zsúpfedeles, kontyos házakat.

A Skanzen területén több helyen is korhű ruhába öltözött emberekkel találkozni.

Számos aktív helyszín található itt, például lehet kenyeret lehet sütni, gyógynövényeket feldolgozni, gyertyát önteni, népi játékokat kipróbálni.

Jártam templomban, kápolnában, iskolában, kultúrházban, szatócsboltban, tímárműhelyben…

Láttam szél- és vízimalmot, boronaházat, talpas házat, fa-, vályog-, kőházat, barlang/pince-házat…

A házakban tisztaszobát, konyhát (szabadkéményeset vagy füstöset), pitvart, tornácot…

A portákon pajtát, ólat, csűrt, magtárat, górét, vermet, pincét, gémes- és kerekeskutat, faragott kaput, galambdúcot...

Szobrokat, kereszteket, zöldséges-, virágos- és gyógynövény-kerteket…

A Skanzen egyéb részei az amfiteátrum, a római romok, a szabadtéri kiállítások (pl. Malenkij Robot), és a hangulatos játszóterek.

Visszafelé a jó öreg zöld HÉV-vel utaztam, ahol egy izraeli sráccal beszélgettem. Szegény rossz jegyet vett, így megbüntette a kalauz. Először tolmácsoltam közöttük, aztán szóba elegyedtünk; kitárgyaltuk mindkettőnk országának helyzetét, és utazási élményeket mesélgettünk egymásnak. A végén azt mondta: „Nemrég megbüntettek, így szomorúnak kellene lennem. De a beszélgetés ezt elfeledtette velem. Köszönöm, hogy felvidítottál.”

A Népi Napnak tulajdonképpen lett volna egy utolsó fejezete, a Fonó. Majdnem fél éve nem voltam táncházban, a nyár teljesen kimaradt. Örültem a dupla (moldvai-mezőségi) táncház lehetőségnek, de végül kihagytam. 

Pizzáztam egyet Kendével, aztán a sok gyaloglás után kidőltem. Lefeküdtem egy kicsit pihenni, aztán miután felébredtem, még fáradtabbnak éreztem magamat. Úgyhogy egy másnapi Zen Terasz bulival kárpótoltam magamat.

 

2023. szeptember