Tudom, hogy a naptár
már szeptembert mutat, és ma tanévet is nyitunk (mi már tegnap megtettük), de az időjóslás szerint még egy-két
napig meleg lesz és napsütés. Ezért még utoljára egy nyári témáról írok nektek,
méghozzá a szünidő lezárásaként a vakáció egyik nagy kalandjáról.
Először úgy volt, hogy
lesz nagy családi nyaralásunk a Balatonnál, aztán mégsem. Majd Zoli kitalálta,
hogy menjünk el együtt egy kenu-túrára. Azt hittük, hogy fanyalgás fogadja majd
az ötletet, de mégsem. Sőt, meglepetésünkre mindenki lelkesedett iránta. Először
úgy volt, hogy Virág is jön, sőt, esetleg az új szerelme is, aztán mégsem.
Végül is kettő darab négyszemélyes kenut béreltünk Vácott, amiben hatan
eveztünk.
Tudni kell ehhez, hogy
a férjem (hegymászás és barlangászat mellett) nagy vízi-túrás. A Duna-parton nőtt
fel (szigetszentmiklósi), a Ráckevei-ág a kisujjában van, később járt a
Szigetközben, meg az Ipolyon, meg egy csomó más kisebb-nagyobb folyón. Életében
egyszer borult csak, amikor hősködésből kitalálták a haverjaival, hogy át
tudnak menni a két híd-pillér között. Nem tudtak. (Úszni egyébként nem tud, és
soha nem visel mentőmellényt.)
Én életemben egyszer kenuztam
vele, tavaly tavasszal a Bodrogon (ide a blogra is írtam róla), de az annyira
klassz élmény lett, hogy már akkor megfogadtam: jöhet az ismétlés. Virág és
Kende pedig a gimis fecske-táborban éreztek rá az evezés ízére, illetve Kende
tavaly még a Nőtincsi tóra járt kenu-edzésre. A három kislánynak viszont ez
volt az első ilyen élmény. És micsoda élmény!
Hajnalban keltünk, fél
óra vonatozás, illetve kétszer negyedóra gyaloglás után kora reggel vettük át a
kenukat Vácott. A csónakház közvetlenül a komp-átkelő mellett állt, egy fiatal
srác adta oda nekünk a hajókon kívül az evezőket és a hordókat is. Megpakoltuk
a piros-fehér-zöld, illetve fehér kenukat a csomagjainkkal, amiben sátrak,
hálózsákok, polifoam-ok is voltak. A hordókba a kaja és az értékesebb dolgok
kerültek.
Zoli először némi
eligazítást tartott az alapvető biztonsági tudnivalókról meg a technikai
dolgokról, aztán vízre szálltunk. Ő lett a fő-kapitány, Kende pedig az
al-kapitány, ők kormányozták a kenukat. Mi pedig eveztünk ezerrel.
Első körben úgy, hogy
Kendével Csillag és Kincső tartott, velünk meg Tündér. Ez a leosztás a túra
közben többször változott, később Kincső is evezett nálunk, illetve utóbb én
Csillaggal cseréltem, hogy kicsit erősítsem Kendééket. A vége felé azonban
rájöttünk, hogy csak úgy tudunk nagyjából egyforma erővel hajtani, és kb.
azonos sebességgel haladni, ha az összes gyerek együtt evez az egyik kenuban,
mi pedig ketten hajtjuk a másikat.
A túra eleje nagyon
könnyű volt, hiszen lefelé haladtunk a Dunán. A sodrás igazából akkor is vitt
minket, ha nem csináltunk semmit. Amikor Zoli látta, hogy a gyerekek kezdenek
ráérezni a dolog ízére, áteveztünk a bal parttól a jobb parthoz, hogy a sziget
mentén haladjunk tovább. Bal oldalon elhagytuk Sződligetet, Gödöt, majd
Dunakeszit, a jobb parton pedig Surányt, Szigetmonostort és Horányt. Itt
egyébként a Vörös Meteor telep
homokvár-építő versenyébe csöppentünk. Egy-kétóránként álltunk meg pihenni,
enni, pisilni, majd mikor az idő jobb lett, akkor fürdeni is.
Eleinte még ruha volt
rajtunk, amik az idő felmelegedésével, és a nap egyre gyakoribb előbukkanásával
együtt szép fokozatosan lekerültek rólunk. Innentől fogva végig bikiniben
illetve úszónadrágban eveztünk.
Utunk során néhol
kőgátak álltak keresztbe a Dunán, ezeket persze ki kellett kerülni, és itt
eléggé örvényes volt a víz. Sokféle vízimadarat láttunk, főleg szürke gémet,
sirályt és kacsákat.
Egy óra körül jártunk,
amikorra elértük a Szentendrei-sziget déli csücskét, és sodrásnak szembe
fordultunk. Egyben ez is jelentette a fordulópontot a gyerekek hangulatában.
Addig viszonylag jókedvűen hajtották a kenut, ezután viszont elég sokat
szenvedtek, néha morogtak, a nap vége felé pedig holtfáradtan, tök csendben
evezték le az utolsó kilométereket.
Oda is, vissza is
áteveztünk a Megyeri-híd alatt, a kis-ágon pedig még a Tahi-híd alatt is. Itt
egyre több homokzátony került utunkba, ahol többször kiszálltunk. Nagyon
élveztük, hogy a Duna közepén állunk, sétálunk!
Nemsokára találtunk egy
nagyon szuper helyet, az egyfás kis szigetet, körülötte sok zátonnyal. Zoli
vitt magával kötelet, hogy ha úgy adódik, fel lehessen kötni a fára, hogy onnan
ugrálhassanak be a vízbe a gyerekek. A törzsön azonban egy cetlit találtunk,
amire az volt írva, hogy vigyázzunk a fa épségére, ezért a gyerekek azt
mondták, mégse kössük fel a kötelet, inkább maradjon egészséges a fa.
Ugrálás helyett inkább homokoztak,
kavicsoztak, fröcsköltek, pancsoltak, Csillag pedig mindenáron meg akart
tanulni kacsázni. Azt nem mondom, hogy nagyon sikerült neki, 3 lett a rekordja,
Kendének viszont 8. Aztán meg azt találták ki, hogy magukon hagyják a
mentő-mellényeket, és úgy sodortatják magukat lefelé az árral.
Amikor később megláttuk
a Pismány-hegyet, azt hittük közel az aznapi cél, de onnan még jó sokat kellett
eveznünk. Igazából az volt a terv, hogy Szentendre belvárosánál kötünk ki,
lángosozunk egyet a sikátorban, aztán fagyizunk egyet a Görög utcában. De mire
elértük a várost, mindenki dög fáradt volt már, alig bírtuk emelni az evezőket,
így amint tudtunk, kikötöttünk.
Pont belecsöppentünk
valamilyen szabadtéri rendezvénybe, ahol sajnos az ennivalókat is
fesztivál-árakon kínálták. Rég hagytam ott ennyi pénzt kajára, de az üres
gyomor megtöltése ezúttal elemi cél volt.
Ezután a végkimerülés
határán álló csapatunknak még táborhelyet is kellett találnunk, ami csak jóval
a város északi határa után sikerült. Egy alkalmas helyen aztán végre partra
szálltunk és sátrat állítottunk.
A szanaszéjjel ázott holmikat
az esélytelenek reménytelenségével kiterítettük a szárítókötélre (legalább
hasznát vettük). A gyerekek száraz rőzsét gyűjtöttek, Zoli pedig tábortüzet
rakott, hogy a füstje elűzze a szúnyogokat.
Kende úgy döntött, hogy
ő nem a sátorban alszik, hanem a két fa között kifeszített függőágyban. Kincső
bátran egyedül aludt egy sátorban, a két nagyobb lány együtt, mi meg Zolival kettecskén.
Amikor lefeküdtem a polifoam-ra, olyan érzés volt, mintha ringatózna velem a
matrac, és amikor lecsuktam a szememet, újra a Dunán éreztem magamat.
Éjjel arra ébredtem,
hogy ágak reccsennek a közelben. Azonnal be is indult a parám, hogy vaddisznók
járnak felénk, de Kende megnyugtatott, hogy ő töri a gallyakat, mert
meleg-szendvicset süt magának a tűznél. Amúgy a para némileg jogos volt, mert a
szigeten tényleg él mindenféle vadállat, őzikéket például mi is láttunk.
A kelés meglepően
könnyedén sikerült, gyorsan sátrat bontottunk, és míg a fiúk a vízre tették és
bepakolták a kenukat, én bemelegítő tornát tartottam a lányoknak. Szükség is
volt rá, mindenki izomlázzal ébredt. A ruhák-törülközők közül természetesen
semmi sem száradt meg.
Reggel nagyon kellemes
volt a csendes, nyugodt vízen evezni. Valahogy a gyerekek is érezték, hogy most
ez nem a zajongás ideje, így szinte némán siklottunk a Dunán, ezért az
élővilágot is jobban megfigyelhettük.
Leányfalunál
kikötöttünk, és bementünk a faluba vásárolni. Találtunk pékséget is, nagyboltot
is. Jól bevásároltunk, majd egy kellemes pihenőhelyen meg is reggeliztük.
Nutellás meg áfonyalekváros kalács adott energiát a továbbhaladáshoz.
Kellett is erő bőven! A
sodrás alapból nehezítette a haladást, még inkább a motorcsónakok által keltett
hullámok. Hosszú hétvége lévén sajnos rengeteg volt belőlük a kis-ágban.
Többségük magasról tojt a mezei evezősökre, hangosan brummogtatták a motort, és
ezerrel száguldoztak a Dunán, nagy hullámokat keltve. Ezek mindig lelassították
a sebességünket, és visszavették a lendületünket. Közben persze szép lassan
megtanultuk, hogyan kell szembefordulni a szembejövő, illetve a hátulról érkező
hullámokkal, és rájuk feküdve uralni őket.
Ezektől a csapkodó hullámoktól
és lelassításoktól Kende annyira besokallt, hogy többször inkább kiszállt
húgaival a kenuból, és a sekély vízben gyalogolva vontatták azt. Igaz, ami
igaz, körülbelül egy sebességgel haladtunk velük mi is evezve, de én nagyon nem
akartam a kavicsokon meg a kagylókon lépdelni.
Azt hittünk, hogy
amikor meglátjuk a Naszályt, már nem sok van hátra, pedig dehogynem! Többszöri
megállással próbáltuk elérni, hogy ne menjen el mindenkinek az életkedve.
Mindeközben fejben számoltuk az órákat és egyre aggasztóbbnak tűnt a kérdés,
hogy vajon időben vissza tudjuk-e vinni Vácra a kenukat.
Egy csendes, nyugodt
részen sokat napoztunk, pancsoltunk, felváltva élvezve a nap melengető
sugarait, és a víz hűsítését. Megálltunk Dunabogdányban is, azaz pont szemben a
stranddal, és Zoli azon vacakolt, hogy átevezzünk-e egy fagyi kedvéért, de a
gyerekek inkább lemondtak a fagyiról, csak jussunk már célba.
Kisoroszi elérése a
lélektani fordulópontot jelentette. Megláttuk a falu templomtornyát, aztán a kompot
is, és tudtunk, most már tényleg közel a cél.
A csúcspont aznap tényleg
az lett, amikor elértük a sziget északi csücskét, a kisoroszi strandot. Ez egy
nagyon klassz hely ám! Rengeteg az ember, kisgyerekesek élvezik a fokozatosan
mélyülő vizet, kutyák pancsolnak, fiatalok bömböltetik a zenét, a parton kenuk,
kajakok, és más egyéb, vízi járművek.
Gyönyörű itt a táj, háttérben
a Visegrádi vár, távolban Nagymaros, előtérben az erőteljesen hömpölygő Duna. A
két ág kettéválásánál nagyon erős a sodrás, néhol még Zoli is alig tudott
megállni a lábán.
6 óra tájban fordultunk
újra sodrás-irányba. A nagy-ágon megtett két óra már jutalomjáték volt. Vitt
minket az ár, kényelmesen kellett csak evezni. Néztük a Kisoroszi partjánál
végig sorakozó sátrakat, ahol vacsorára készülve sokan tábortüzet gyújtottak.
Motorcsónakok húztak
úszógumiban gyerekeket, de itt már több volt a nagy hajó meg uszály. Amikor épp
nem jött semmi, erőteljes csapásokkal átkeltünk a túlpartra. Elhaladtunk
Kismaros majd Verőce mellett, örömmel felfedezve a strandot, ahol nemrégiben
jártunk.
Érdekes volt a
megszokott vonat-állomásokat (Fenyveshegy, Kisvác) egy másik perspektívából, a
Duna felől látni. Vác látványa, a székesegyház kupolája, a fesztivál
koncertjének hangjai a végső reményt jelentették számunkra. Az utolsó
kilométereket már naplementében eveztük végig.
A túra végére a
becsapódó hullámok miatt konkrétan mindenünk szarrá ázott, a gyerekek
csuromvizes ruhákban szálltak partra. De azért a jutalom-fagyizást ki nem
hagytuk volna! (Adria fagyizó, sétálóutca) Egész nyáron folyton azt lestük,
melyik a kis piroson a légkondis kocsi, és mindig abba szálltunk. Ezúttal
azonban nem örültünk ránk áramló hűs levegőnek a ránk tapadó nedves ruhák
miatt.
Hazaérve holmik ki, az
egész terasz megtelt száradó sátrakkal, hálózsákokkal, polifoam-okkal,
hátizsákokkal, ruhákkal, és szandálokkal.
Brutálisan
lebarnultunk, a fehérebb bőrűek némileg le is égtek. Azóta Kende arca totál
lehámlott, Zolinak meg a háta foltos. Én vagyok a mázlista, aki az apukám
ágáról néger bőrt örököltem, még most is csokiszínű vagyok.
Összességében több mint
60 kilométert tettünk meg a két nap alatt, ennek a felét árral szemben. Nagyon
büszke vagyok a gyerekeimre – és persze magunkra is.
Amikor hazaértünk,
először közölték, hogy soha többé nem fognak kenuzni, később azonban lecsengett
bennük a dolog, és már tudtak a pozitívumokra is figyelmet fordítani. (Érdekes,
hogy ketten közülük álmodtak is később a kenuzásról!)
Hogy számomra mi a
pozitívum? Növekvő izmok, fejlődő evezési technika, jóleső fáradtság, barna
bőr, szép tájak, kihívások leküzdése, családunk közösségének összekovácsolódása…
Természetesen újabb
vízi-túra ötleteink is vannak már, pl. Túr, esetleg Szigetköz, talán
Csepel-sziget. Úgyis megírom, hogy melyik mellet döntöttünk.
Nyár ezennel részemről
lezárva, kezdődik az ősz, és a suli. Ez lesz a legközelebbi blog-bejegyzés
témája is. Elöljáróban csak annyit, hogy lesz meglepetés is: egy álmom megint teljesült!
úgy szeretem az írásaidat!��
VálaszTörlés