Múlt hétvégén dupla ünnepet ültünk. A család legfiatalabb és legidősebb tagja lett egy esztendővel idősebb. Kincső 12, Ottó pedig 95.
Ottóról szerintem én még külön nem is írtam ide a blogra, csak néha érintőlegesen megemlítettem, mint aki anyukám párja hosszú évtizedek óta. Most egy kicsit büszkélkedek vele nektek.
Solymosi Ottó ugyanis Jászai Mari díjas rendező. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre járt rendező szakra. Rendezett színházban, tévében, de leginkább a Magyar Rádióban. Hangjátékokat, lemezeket, rajzfilm-szinkronokat, beszélgetős műsorokat. A „Mesék Mátyás királyról” című rajzfilmet azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni.
A lakása falára rengeteg híres ember fotója van kirakva, akikkel mind együtt dolgozott, sokakkal barátságban is volt. Amikor megkérjük, meséljen a régi időkről, olyan nevek tűnnek fel a történeteiben, mint Ruttkai Éva vagy Sinkovits Imre. Neki köszönhetem például, hogy gyerekként találkozhattam Feleki Kamillal.
Hihetetlen, hogy milyen hosszú időt megélt már. Élt az úri világban és a kommunizmusban, a szocializmusban és a kapitalizmusban. 9 évvel az első világháború vége után született, átélte a másodikat, az 56-os forradalmat (amikor lebombázták a házukat és szó szerint mindenük odalett a romok alatt), és rendszerváltást.
95 év - majdnem egy évszázad. Ebből az alkalomból még népünk és nemzetünk atyja is gratulált neki egy emléklappal.
A szülinapon (majdnem) mindenki ott volt, az összes gyermekem, a két nagyobbnak a párja is. Ritka az ilyen alkalom, meg is becsüljük mind.
Ez a szülinap, csakúgy mint a többi, azt az örömöt hozta, hogy összejött a család, és jókat beszélgettünk, hülyéskedtünk. Talán tényleg kezdenek felnőni a gyerekeim, és mostanság egy közös ünnepen se vesznek össze (komolyan) egymással. Ez a régi időkhöz képest kész csoda.
Kincső banántortát rendelt Nagymamitól. Ezt meghallva először kicsit megütköztem, de isteni volt, krémsajtos-tejszínes alappal-habkrémmel.
Írtam már, hogy legkisebb lánykám cukrásznak készül. Az ajándékainak jó része ezúttal kapcsolódott választott hivatásához. Kapott mérleget és sütőformákat, szakácskönyvet és kötényt.
Hazaérve természetesen rögtön ki is próbált néhány újdonságot. Amúgy is lassan megszokott nálunk, hogy hetente legalább egyszer, de inkább többször ő készít itthon valami finomságot. Most a „Bori süt”-ből választott recepteket.
Készült túrós alapon ribizlis-pudingkrémes sütemény és baracklekvárral töltött kifli is. És persze a szokásos palacsinta meg gofri is.
Közben azért történtek nálunk más fontos események is. A lányaim például bekerültek az iskolai kézilabda-csapatba.
Múlt héten Kincső, ezen a héten Tündér játszott Rétságon a körzeti bajnokságon. Mindketten ezüstérmesek lettek, mindketten továbbjutottak a kistérségire Balassagyarmatra.
Érdekesség, hogy Kincső az én nyomdokaimba lépve beállós poszton játszott, Tündér pedig Kendét követve a csapat kapusa lett. Örömteli hír, hogy a fiúk mindkét korcsoportban aranyérmesek lettek!
Aztán elérkezett február 14. Valentin nap. Amikor én nem számítok semmire, de persze örülök, ha kapok valamit. Nekem már jó ideje sokkal fontosabb és jobb érzés is, ha adhatok.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy kapni nem jó dolog, így nagyon örültem annak, amit kaptam. Oké, számomra ez azért mégis inkább Bálint nap, a madarak párválasztásának és magának a szerelemnek az ünnepe.
És szép lassan tényleg itt a tavasz a hangosan „Nyitnikék!”-ező cinkékkel, kardigánnal-kötött pulcsival, ritkább begyújtással, tomboló széllel, na és (nagyjából) szárazabb utakkal. Ennek örömére ma, idén először, három hónap kihagyás után elmentem futni. Oké, azért a cipőm nem lett utána túl tiszta, de már legalább sárdagonyázás és pocsolya-placcsogás nélkül lehet az utcákat járni. Nagyon jól ment és jól is esett. Csakúgy mint tegnap Berkenyén a csoportos, ma pedig itthon az egyéni jóga. Olyan dolgokat tudtam megcsinálni, amiket életem során tán még soha.
Jó is, hogy sikerélményeim vannak, mert amúgy eléggé magam alatt vagyok mostanság. Ennek oka pedig a fogaim, vagyis azok átmeneti hiánya. Az elmúlt időszakra ez a fog-téma teljesen rányomta a bélyegét. Hosszú ideig húztam, de most végre belevágtam egy teljes fogsor-készítésbe. Magyarázkodhatnék, hogy az öt gyerek miatt lettem kalcium-hiányos, meg hogy a balesetemnél törtek le darabok innen-onnan, de az igazság az, hogy a pénzügyi okok mellett egyszerűen lustaságból és félelemből nem foglalkoztam jó ideig a fogaimmal.
Ennek most vége, megtörténtek a lecsiszolások, a mintavételek, a próbák, és ha minden jól megy, holnapután végre vadiúj fogaim lesznek. Végre majd fesztelenül nevethetek! (Az utóbbi időkben alig készült rólam olyan fotó, amin nyitott szájjal mosolygok.) Mind a kezelések, mind a várakozási időszak alatt igen sok fájdalmat éltem át, aminek most már remélem vége. Ugyanígy vége lehetne már a "böjti" időszaknak, így ugyanis, hogy alul gyakorlatilag két hete alig vannak fogak a számban, nem tudok normálisan enni, vagy csak alig. Lassan, nyammogva, pépeset, vagy a szilárd kajákat apró cafatokra szétszedve. Mint fogatlan dédikém, aki tejbe aprította a kenyeret, csak úgy tudta megenni. Ez az elmúlásra, a test öregedésére hívta fel figyelmemet erősen.
Mostanában amúgy is elmélkedős kedvemben vagyok, jár az agyam mindenen. Kavarognak bennem a gondolatok, érzelmek. Feszültebb vagyok, pedig látszólag nincs miért, mert az összes alaptényező nagyjából rendben van az életemben. Biztos a változókor kezdete, erről is szól majd írásom.
Legközelebb azonban, farsang okán, az álarcokról fogok írni. Előre szólok: felkavaró lesz. A belső út és az írás is.
2022. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése