Édes "semmittevés"

Furcsa egy hét volt. Terveztem most is mindenfelé menni, de az élet közbeszólt, aztán persze így a hét legvégére rájöttem, hogy pont így volt a legjobb.

Gondoltam, július közepére lesz végre itthon egy kis csend és nyugalom. Ehhez először úgy tűnt, adottak lesznek a feltételek. Kincső és Tündér elutaztak az apjukhoz a Bakonyba. Előbbi 11 napra, utóbbi 6-ra. Csillag egész héten dolgozott, hétvégén barátnőzött. Kende is dolgozott, a barátjával – ők viszont itt a faluban.

Ezt pedig múlt hétvégén tudtam meg. Ekkor közölte velem, hogy akkor ők most egy hetet itt töltenek nálam Nógrádon. Réka mélyet sóhajtott: lőttek a nyuginak és a pihinek. Ez ugyanis azt jelentette, hogy itt aludtak (néha a tetőtérben, szivacson, egyszer a teraszon, másszor a Bánkitó-fesztiválon hálózsákban), és itt is ettek.

El is felejtettem, mennyit bír enni egy ekkora (magasság plusz izmok), (még mindig) fejlődésben lévő, fizikai munkát végző fiatalember. Hát még kettő! Tök egyszerű ételeket készítettem, kondérnyi paprikás krumplit, paradicsomlevest és szószos spagettit, rántott sajtot és karfiolt nagy fazéknyi hagymás rizzsel, lecsót tésztával, tepsis padlizsános krumplit… Egy reggelire elfogyott egy doboznyi tojás, egy nagy darab sajt, fél üveg tej zacskónyi müzlivel. Sütöttem házi kenyeret, egy ültő helyükben befalták a felét. Készítettem házi túrót, ebből finom meggyes sütemény lett, ez is gyorsan elfogyott.

A héten sikerült az autós lét előnyeit megtapasztalnom. A fiúk ugyanis úgy vannak ezzel, hogy Kendének van jogosítványa, kocsija viszont nincs, Álmosnál pont fordítva van a helyzet. Így Kende vezette Álmos Opeljét mindenhová. Meg egyszer én is! Levezettem az iskoláig meg vissza, és érzésem szerint nem ment rosszul. Ráadásul egyszerre nagyobb mennyiségű kaját is bevásároltak és szállítottak haza a fiúk, így most egy ideig nem a hátamon meg a kerékpár csomagtartóján kell hazacipelnem a nehezebb dolgokat. Emiatt már megint, nagyon nem először elgondolkoztam rajta, hogy nem lenne rossz, ha lenne itt egy kocsi, de ahogy az ország-világ helyzetét, és ennek tükrében a saját jövőbeli anyagi helyzetemet elnézem, maradok mégis a vonatnál, a biciklinél és a saját lábamnál.

Amikor a srácok itt voltak, segítettek nekem néhány ház körüli munkában, de többnyire rengeteget marháskodtak. Főleg a különös Kende-Álmos nyelvezet tetszett, aminek a nagy részét nem is értettem (néha ők maguk sem), de azért néhányat közülük beépítettem a saját szókincsembe (pl. drinkcafézni – ne is akarjátok tudni, hogy ez micsoda). Sokat röhögtünk együtt, feldobták az amúgy is vidám napjaimat.

Hétfőn azért átmentem Jenőre néptáncolni, a múltkori rábaközi után egy nagyon jó dél-alföldi koreográfiát tanulunk most be. Fel is fogunk vele lépni az augusztus végi kétbodonyi szilvafesztiválon. Kedden pedig kis kihagyás után újra élőben jógáztam, Berkenyén. De nem ám az eddigi helyszínen, hanem egy nagyon szép és kellemes helyen, a tó partján. Csodálatos érzés volt a víz közelségében, a fák alatt foglalkozni testemmel-lelkemmel egy fantasztikus női közösségben. (Egyik nap a neten egy nagyon jó kis csakra-harmonizáló jógagyakorlat-sort találtam, amit később végig is csináltam.)

Többnyire azonban itthon voltam, és amikor épp nem sütöttem, főztem és mostam a fiúk koszos melósruháit, akkor a gép előtt ültem és írtam, írtam, írtam. Életemet gondolom át most már jó ideje, egyfajta összefoglalást írok az eddigi évekről, csak úgy, magamnak. Ne is kérdezzétek, mire jó ez az egész, egyszerűen az ötvenhez közeledve valahogy szükségét éreztem ennek az élettörténetnek. Ehhez átolvasom a régi naplóimat, amiket 11 éves koromtól kezdve írtam, később majd a blog-bejegyzéseimet is, átnézem a fotóalbumokat, és ezek alapján leírom a történéseket, valamint a hozzájuk kapcsolódó érzéseimet. Ez ugyebár nyugi is, pihi is, valamint egy fantasztikus idő-utazás és egy komoly lelki elmélyülés is egyben.

Azért tegnap mégiscsak volt egy eseménydús napom, amikor nem sok időt töltöttem otthon. A két helyszín: Nagymaros és Diósjenő.

Megint kedvem volt a Dunakanyarba menni. Miután a fiúk elrobogtak dolgozni, én elrobogtam a vonathoz. Reggel még elég hűvös volt az idő, de a biztonság kedvéért beraktam a hátizsákba fürdőruhát és törülközőt, ám végül nem volt kedvem fürdeni (ilyen is ritkán fordul elő).

Nagymarosra érkezvén a boltban vettem némi ennivalót, aztán irány a piac. Ide kevésbé a konkrét vásárlás okán, semmit a gyönyörködés miatt szoktam járni. Szép és ínycsiklandó portékák találhatók itt, és értékes emberek. Leginkább azért megyek, hogy találkozzak olyanokkal, akikről tudom, hogy ott szoktak lenni, és persze olyanokkal is, akikkel örömteli meglepetés az összetalálkozás. Az előbbi kategóriába tartozik Ágota (Mi szörpünk) illetve Emőke (Dzsemő, Zebra) is. Az utóbbiba pedig Dávid, Gabi, valamint a nap naaagy „véletlen” találkozása Ziával.

A vásár után kimentem a dunaparti sétányra, leültem egy padra, tökmagos pogácsát és mogyorós kekszet ettem, közben pedig olvasgattam. Aztán kivételesen nem a gyalogúton indultam a Piknik Manufaktúra irányába, hanem a parton. Nem is értettem először, hogy mi vonz arra, csak akkor jöttem rá, amikor a lépcsőnél szembetalálkoztam ezeréves barátnémmal, Ziával.

Mindketten nagyon megörvendtünk, hogy láthatjuk egymást. Vele volt kislánya, Illangó, barátnője, Annamari, az ő lánya, Jázmin, valamint Asha. Őt már sokszor láttam a neten, van kismillió közös ismerősünk, de a személyes megismerkedés most érkezett el. Jó volt angolul beszélgetni vele, ő ugyanis Londonból származik, csak jó ideje Budapesten él.

Velük tartottam előbb fagyizni, aztán a templomhoz, ahol kirakodóvásárt rendeztek, és közben jót beszélgettünk, örömködtünk. 

Jázmin hennával két „tetkót” is készített nekem: a jobb vállamra virágmintát, a bal alkaromra álomfogót. Utána ők mentek a Misztrál-fesztiválra, én pedig futottam az állomásra.

Vonattal mentem Vácra, majd busszal Diósjenőre. Mivel jócskán elmúlt már ebédidő, a gyomrom meg korgott, betértem a Mona Lisába egy négy évszak pizzára (aminek ugye olyan a vega-változata, hogy sonka helyett ananászt kérek rá).

Innen a Boróka-házba mentem, sajnos szomorú apropóból: a búcsú-bulijukra. Egy tízéves korszak ért most véget számukra, sajnos ki kell költözniük az általunk szuperül felújított, berendezett és fenntartott házból.

Nagyon furcsa volt a házat és a kertet ilyen üresen látni. Teljes üresség azért nem volt, hiszen eljött erre az utolsó alkalomra sok kedves ember, köztük ismerősök és barátok.

Én igazából a koncert és az összejövetel kedvéért mentem, de nem sokkal érkezésem után kihirdették, hogy indul a kisvonat egy utolsó körre. Bár legutóbb a gyereknapon is utaztam vele, akkor a tóhoz, most a különlegessége miatt felültem rá. Ugyanis végig egy zenész bácsi hegedült (Turáni Csongor, M.É.Z.), az utasok pedig együtt énekelték a különböző népdalokat.

Így érkeztünk fel a Závozra, ahonnan pazar kilátás nyílik a távolba.

Visszaérvén az asztalokra megérkezett a sok enni- és innivaló. Később megérkezett Kende, Tündér és Álmos. A színben kialakított „színpadra” pedig megérkeztek énekes és zenész barátok. Hallottunk megzenésített verset, hegedűszólót, régi slágereket mai köntösben (Sláger RáDiósjenő), és keleti zenéket is.

Ugyan a Borókásoknak innen július végén menniük kell, de nagyon remélem, hogy hamarosan találnak maguknak új helyet (nem titkolt reményeim szerint Nógrádon), és folytatódik tovább ennek a szuper egyesületnek a siker-története.

Ugyanezen a napon tartották egyébként a faluban a Jenő-napot, de előzetes terveimmel ellentétben nem néztük-hallgattuk meg az ottani koncerteket, inkább hazaautóztunk, és megettünk egy lábasnyi pudingot.

A héten Virág Harry Styles koncerten volt, Kende a nagyapjáékkal Siófokon. Tündérre pedig holnap élete egyik nagy kalandja vár: a dunaszigeti Fecsketábor (így hívják a gimnáziumának gólyatáborát).

A kert amúgy kicsit parkolópályán van most, a jégverés után ezúttal a szárazság keseríti meg az életünket. Eső gyakorlatilag hetek óta nulla milliméter. A fű, amit pedig nem is vágtunk le csutkára, szép lassan elsárgul és elszárad. A föld csontszáraz, néhol több centis rések vannak benne. A víztakarékosság okán a gyepet, a fákat és a nagyobb bokrokat nem locsolom, csak a veteményest, a magaságyásokat, a fűszerkerteket és a virágágyásokat, meg néha a rózsát és az idén ültetett cserjéket. Sajnos alig terem nálunk most valami, néha akad elvétve egy-egy cukkini vagy paradicsom.

Anyukám kb. két hónapja rendelt nekem spirea bokrokat Megyeri Szabolcs kertészetéből. Végre megérkezett a négy gyöngyvessző, már csak arra várnak, hogy Kende kiássa nekik az ültetőgödröket. Ebbe a száraz talajba ugyanis én képtelen vagyok belemélyeszteni az ásót. A nyamvadtka tuják közti réseket szándékozom velük kitölteni, egyfajta sövényt képezni velük a telekhatáron.

Jövő héten több esemény is vár rám, ránk, például táncház a város felett, azaz moldvaizás a Westend tetőkertjében.

2022. július