Naszály

Képriportot teszek most fel a blogra hétfői túránkról, mely Zoli kedvenc magyar hegyére, a Naszályra vezetett.

Már régóta tervezte, hogy megmutatja nekem a Naszályt. most végre elérkezett az idő. Indulás 6.30-kor Nógrádról. Vácra vonattal, Kosdra busszal utaztunk.

Kosdtól határától, a Naszály kapujából indultunk útnak a felfelé vezető erdei úton.

Nemsokára elértünk a bányász emlékműhöz, ami egy 1931-es tragédiának állít emléket. A régi kő monumentum mellé hét új kopjafát állítottak a hét áldozat emlékére. 

A sok száz éves római út még ma is jól járható. Érdekes érzés volt ilyen régi köveken lépdelni.

Zolinak az elmúlt hetek szinte csak a házbővítésről szóltak, jól esett most egy kis kikapcsolódás a természetben.

Rám is nagyon rám fért az erdei séta a sok tanítás után. 

Zoli felvezetett a keleti karsztfennsíkra, és itt költöttük el a reggelinket egy-egy sziklán ülve.

Csodálatos látvány tárult elénk a Cserhát irányába. 

Innen már Berkenyét, Nógrádot (a várat is!) és Diósjenőt is láttuk.

Egyelőre még csak a keleti panorámában gyönyörködtünk. 

 Zoli felállt a Kopasz tető csúcskövére.

Az első barlang a 74 közül. Sárkánylyuk a neve.

A Násznép barlangot is Zoli térképezte, csakúgy, mint a Naszály összes barlangját.

Él egy régi legenda, hogy a barlang a nevét arról kapta, amikor egy lakodalom teljes násznépe ide menekült a törökök támadása elől.

Csodálatos volt a fát megölelni, és újra kicsit jobban benne lenni a természetben.

Gyönyörködtünk az őszi erdőben, a sárguló lombokban.

Egy idő után változott a vidék, kikerültünk az erdő sűrűjéből, a fák alacsonyabbak lettek, kopárabbá vált a táj.

Feljutottunk a Naszály-csúcsra (652 m)

A kilátó maga rettenetesen ronda volt, de jól esett fent kicsit napozni, ejtőzni.

A panoráma odafentről annál szebb: Dunakanyar, Börzsöny, Cserhát, Vác...

Kis kitérőt tettünk a Látó hegyre, amit a dolomit miatt Zoli Kőporosnak nevez

A másik kitérőnk a naszályi barlangászok táborhelyéhez vezetett. Itt szoktak sátorozni Zoliék, mikor kutatják vagy térképezik a barlangokat.

Színlő barlang: 3 km hosszú, 173 m mély (térkép by Zoliii)

Ez itt a Naszályi víznyelő, aminek csak a bejáratához merészkedtem le

A hosszú lefelé séta után a Bik kútnál lyukadtunk ki, sajnos zajos fakivágás közepébe

A függőhídnál hatalmas volt a tömeg, sokat kellett várni, míg egyedül állhattam a közepén

Zoli kicsit kiakadt a természetnek inkább ártó, mint használó kirándulókon

A gyadai tanösvényen tettük meg az utolsó kilométereket

Szendehely-Katalinpusztánál ért véget ez a kellemesen fárasztó túra

Szüret

Kis falunkban, Nógrádon a legnagyobb, hetedhét-országra szóló esemény a Várjátékok. Ezt mindig június első szombatján rendezik meg, és mi már háromszor vettük rajta részt. A második legrangosabb programon, a szüreten viszont korábban még soha – egészen mostanáig. Az egyik évben nem voltunk itthon, a másikban pedig annyira rossz volt az idő, hogy semmi kedvünk sem volt kilépni a jó meleg házból az utcára. Most viszont minden adott volt az ünnephez: egy kis szabadidő, kellemesen meleg hőmérséklet és napsütés.

Szüret… Vicces ez a szó, mert én Nógrádon ill. környékén nem túl sok szőlőskertet láttam. Igaz, ami igaz, a börzsönyi klíma nem igazán kedvező a borászat számára, sokkal inkább a bogyós gyümölcsök teremnek meg errefelé. A „szüret” szó azonban tágabban is értelmezhető: a nyár lezárását, a termések betakarítását is érthetjük alatta, és ez itt Nógrádon általában szeptember végére szokott megtörténni. Szeptember utolsó hétvégéje tehát ideális időpont volt a szüreti ünnepségre.

Szombaton tartották a szüreti felvonulást. Sajnos a családunk nem igazán tudott egységesen megjelenni ezen az alkalmon. Zoli elutazott, Virág itthon maradt, Csillag pedig csak pár percre jött el. Kincső nem volt hajlandó népviseletet magára venni, Kende is laza ruhában követette a menetet Bendivel, hol rolleren, hol kerékpáron. Tehát csak Tündér és én öltöttünk magunkra hímzett blúzt, táncos szoknyát, kopogós cipőt.

Így lettünk jogosultak arra, hogy a sok várakozó jármű közül az egyikre felpattanjunk. Álltak ott lovak, hintók és szekerek, traktorok utánfutókkal és egy kisvonat is. Mindegyik feldíszítve virágokkal, szalagokkal, lufikkal (míg el nem durrantak). A legszebb hintón a „menyasszony és vőlegény” utazott, a másikon meg a „bíró és bíróné”. De tiszteletét tette a „cigánybanda” tarka tagjai is, akik egy kiszuperált babakocsiban alkoholt rejtegettek.  

A járműveken pedig fent ült az ünneplő tömeg. A lányok fonással, pántlikával, pruszlikban, színes rakott szoknyában, köténnyel, az asszonyok konttyal, sokak fején a jellegzetes palócos főkötő, a fázósabbak vállára kötött kendő terítve. A legények, férfiak pedig fejükön kalappal, bő ingben, a lábukon bőrcsizma.

Tündér azt javasolta, hogy a kisvonattal utazzunk. Ez azért is jó választásnak bizonyult, mert mi indultunk másodikként. A menet elején egy nyitott platójú kocsi haladt, énekessel, szintetizátorral és táncosokkal. A hangszóróból bömbölt a mulatós zene, és erre menet közben ropták a platón a táncosok. Persze el tudtam volna ezt úgy is képzelni, hogy népzene megy, élő zenészekkel, igazi hangszerekkel, de igazán nem akarok telhetetlennek tűnni. Így is nagy szó, hogy falunkban ennyire őrzik a régi hagyományokat – néhol modernnel vegyítve.

Bejártuk gyakorlatilag az egész falut (a mi szűkebb „hazánkat”, Almáskertet kivéve). Most szembesültem igazán azzal, hogy nem is annyira kicsi ez a község. Három helyen állt meg a menet, ahol lekászálódtunk a járművekről, és táncra perdülhetett bárki. Itt pogácsával, szőlővel és borral kínáltak minket. A falu központjában ért véget a felvonulás, ahol enni- és innivalót kapott mindenki, aki beöltözve részt vett az eseményen.

Délután a Margit-forrásnál a Váci ifjúsági fúvószenekar koncertjén vettünk részt. Ez azért volt különleges esemény, mert Tündér egyik osztálytársnője (tíz évesen a legfiatalabbként) is tagja az együttesnek. Méghozzá bariton kürtön játszik, ami annyira nagy, hogy alig bírja el, de annál jobban fújja. A koncert nagyon szuper volt, mert szinte minden műfajból játszottak valamit: operett, dixiland, népzene és komolyzene, diszkó… Sőt, még a „Despacito” is felcsendült - átdolgozva. Az is nagyon tetszett, hogy nem egy helyben ültek végig, hanem felálltak, leültek, mozogtak, és vicces volt a „tapsolóember” is. Igazi örömzenében lehetett részünk!

Aki viseletbe öltözött délelőtt, az kapott ingyenjegyet az esti bálra. Ezek a bálok nem igazán az én ízlésemnek valók, de Tündér annyira könyörgött, hogy menjünk már el, hogy nem volt szívem nemet mondani neki. Mi mindig pontosak vagyunk, ezért történhetett meg, hogy az első vendégek között érkeztünk meg a szinte kihalt tornaterembe. A színpadon már játszott a szintetizátoros, énekelt az énekes, és egyetlen pár táncolt.

Ahogy múlt az idő, érkeztek a vendégek, gyűltek a tánctéren a táncosok, teltek meg a padok emberekkel. Sajnos ennivalóból az össz-választékot a chips jelentette, pedig szívesen ettünk volna mondjuk egy sütit. Innivaló akadt viszont bőséggel, főként alkoholból. A zenei kínálatot a 80-as évek slágerei és a mulatós zenék jelentették. 

Én némelyikre szívesen táncoltam volna, de Tündért alig lehetett kirángatni a parkettre. Kicsit magányosnak éreztem magamat a tömegben, mert nem túl sok közeli ismerőst láttam, azok is főként baráti társaságokkal vagy párjaikkal érkeztek. Táncpartnerem sem akadt, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy a mai világban a férfiak részéről csöppet sem divat felkérni a magányosan üldögélő táncos lábú hölgyeket. Végül is 11-kor indultunk haza, és dőltünk ágyba a fárasztó nap után.

A vasárnap már a búcsúról szólt. Kitelepültek a focipályához a pörköltfőzők és a lepénysütők. A lányok „természetesen” kifesttették az arcukat-kezüket, és befaltak egy csomó vattacukrot (bleee…). A helyi kórus vicces műsort adott elő, egy bohóc lufit hajtogatott és kígyókat mutogatott, néptáncosok meg népdalosok váltogatták egymást a színpadon, és még Oszvald Marikát is hallottuk (operettet énekelni) és láttuk (cigánykerekezni!).

Az ugráló-váron, élő csocsón és céllövöldén kívül körhinta is állt ott, igazi, békebeli, láncos! Előtörtek belőlem a nosztalgikus emlékek, és nyúzni kezdtem Zolit (aki időközben hazaérkezett), hogy üljünk fel rá. Végül kötélnek állt, olyannyira, hogy a lányok néhány barátnőjét is befizette egy körre, így egy egész csapattal helyezkedtünk el az ülésekben.  

Már amikor elindult a gépezet, éreztem, hogy nem bírom én már annyira ezeket a pörgő-forgó izéket, mint hajdanán. Pedig régebben arról voltam híres, hogy felültem mindenféle brutális szerkentyűre. Bezzeg most! Voltam ráadásul annyira naiv, hogy bevállaltam egy kis lökdösődést is a levegőben: Boróka lendített a férjem felé, visszafelé röpültem, a tanítványaim visítottak, hogy „Réka néniii!!!”, én sikítottam, mint egy gyerek… Amikor leszálltam, totál rosszul éreztem magamat, a szédülés és émelygés egészen hazáig kitartott.

Azt hiszem, jövőre Nógrádon szüret ugyanitt – körhinta nélkül!

2018. október

Csemeték - augusztus, szeptember

Régebben legalább havonta írtam ide a blogra életiskolás cikkeket, azaz beszámoltam nektek az otthontanulásunkról. Amióta azonban sulis lett az összes gyerekem, azóta kissé elhanyagoltam szegényeket. Mármint nem az életben, hanem itt a „Réka útjá”-n. Ezt az elmaradást sürgősen pótolni kell!

 Rájöttem, hogy még a nyár végéről sem írtam nektek. Ugye Virág dolgozott szinte végig, egy szállodában volt szobalány.

Kende Kanadában töltött öt hetet az öcsémnél, Mississaugában. Látta Torontot, de elutaztak a Niagarához és New Yorkba is.

Hazaérkezése után fecsketábor majd Úny volt a program (őt alig láttam a vakáció alatt).

A kislányok apjuknál és barátnőknél lazulgattak. A barátaikkal sajnos elég keveset tudta találkozni. 

Egyszer azért együtt elmentünk a váci strandra.

Nagymamival kiegészülve a Palatinuson is pancsoltunk.

A helyi könyvtárban részt vettek egy rajz-szakkörön, ahol gyönyörűeket alkottak.

Azért a kerti munkák se maradtak el. Segítettek betakarítani a nyár végi terméseket.

Szép termés hoztak a saját kiskertjeik is.

A befőzésből is kivették a részüket. Együtt csináltunk lecsót és tettünk el paradicsomot.

Aztán elérkezett a szeptember, a nagy váltás ideje. Csillag hetedikes lett.

Négy év otthontanulás után Tündér Ilona megkezdte élete első tanévét az ötödik osztályban.

Kincső Enikő pedig két év magántanulás után harmadikos lett.

Kende nagyon jól érzi magát Abán (a mostani kéztörését leszámítva!). Az osztályával ellátogattak a székesfehérvári Bory-várba, ahol mi is jártunk Zolival a nyáron, a Fezen alkalmával.

Tündérem szinte rögtön azzal kezdte a tanévet, hogy cirkuszba ment az osztályával, ahol az Atlantic Flight című vízi show-t nézték meg.

Az otthonról vitt tökökből gyönyörű faragványok készültek Nógrádon, amik most az iskola kerítése mentén díszelegnek.

Nagy esemény volt a közös iskolai papírgyűjtés. Minden osztály csoportokban járta a falut, és kiskocsikon szedte össze a papírhulladékot. Tisztára a saját gyerekkoromban éreztem magamat! Csillagék az „előkelő” utolsó helyen végeztek, de Kincsőék harmadikok, Ilusék pedig másodikok lettek, amit egy-egy finom csokitortával ünnepeltek meg.

A nagyobbakat (köztük Csillagot is) elvittük az Euroskills nevű szakmai versenyre és kiállításra Budapestre. Rengeteg szakma legkiválóbbjait láthattuk versengeni, és a gyerekek sok mindent saját kezűleg is kipróbálhattak.

A szeptember végének legnagyobb eseménye pedig a szüreti vigalom volt, de erről majd egy külön részletes beszámolóval készülök nektek.

Csodaszép őszt kívánok a blog minden olvasójának!