Nem a te dolgod...

A koleszosok visszatértek Abára, elcsendesedett a ház, és újra rend van. Ha valamit X pontra lerakok, az ott is marad, és feleannyi házimunkát kell végezni. Végre újra fent alhatok az ágyamban. Itthon ismét béke és nyugalom honol.

Annyira mégsem, mert épp a felvételi feladatokon dühöngök. Én, aki magyarból tök jónak tartom magamat, ötösre érettségiztem, diplomám van, az otthontanulás kapcsán is folyamatosan frissítettem a tudásomat, több feladatot nem tudtam megcsinálni. Ezek többnyire agyament, kifacsart, kicsavart szójátékok. Ráadásul olyan szavakkal, amiket még én sem ismerek, pedig szerintem rohadt jó a szókincsem, írással foglalkozom, kábé mindenre tudok kapásból szinonimát mondani, és mégis. Ha én nem tudom, honnan tudna ilyeneket egy nyolcadikos gyerek?

Komolyan, síkideg lettem. Kincső oda is írt a könyvébe valami ilyesmit, hogy: „Anya ezen a ponton kapott agyf@szt, és szidta a feladatok készítőinek a k… anyját.” Amúgy a felvételi miatt konkrétan nem idegeskedek, mert tudom, hogy Kincsőt a négy tesójához hasonlóan úgyis fel fogják venni az Atilla Király Gimibe. Tegnap le is ment, Tündér meg ott maradt nyílt napra. Csak a sok begyöpösödött agyún vagyok kiakadva, akik gyereket vagy sose láttak élőben, vagy utoljára több évtizede. Huh, de örülök, hogy eljöttem a közoktatásból!

Azt hittem, azzal, hogy felmondtam, és otthagytam a közoktatást, a Kréta-rendszernek is örökre búcsút mondtam. Erre jött az értesítés, hogy diákként van Krétám. Hurrá! A diákigazolvány mellett (éljen az 50%-os MÁV és Volán kedvezmény!) van osztályfőnököm, oktatási azonosítóm, sőt, már egy ötöst is kaptam „beszerzés és értékesítés” tantárgyból. Tisztára mintha 30 évet fiatalodtam volna!

A csoportunk nagyon szuper, sorra rakjuk fel az idegenvezetéssel kapcsolatos írásokat, képeket, videókat. Már alig várom, hogy mindezt a gyakorlatban is megtapasztaljam. Bemutathatom majd másoknak ezt a csodálatos országot - mert igenis, a múzeumigazgatók és egyetemi rektorok kirúgása, a Túró Rudi röhejes áfacsökkentése és a CsP 15 éve nem emelése ellenére én azért még mindig nagyon szeretem Magyarországot. Ráadásul elutazhatok majd egy csomó klassz helyre, felfedezhetem a világ szépségeit, megnézhetem például a Canal Grandét, a Kremlt, vagy akár a Meteórákat is.

Most (mint minden második szombat-vasárnap) Budapesten töltöttem a hétvégét. A képzésen megismerkedtünk egy kiutazós forgatókönyvvel, valamint tovább folytattuk virtuális városnézésünket, többek között a Zsinagógába és a zsidó negyedbe, az Erzsébet, Szabadság és Széchenyi terekre, illetve a Parlamenthez.

Mivel nagyon szeretem a kalendárium témáját, és eléggé otthon is vagyok a legendákban, népszokásokban, népi időjóslásokban, ezért felajánlottam, hogy minden alkalommal szívesen bemutatom röviden az épp aktuális jeles napokat. Tegnap a Márton-napot jártam körbe. Következő alkalommal Erzsébetről, Katalinról és Andrásról fogok mesélni. Ma pedig a cukrászok tankonyhájáról sikerült szereznem egy-egy tálca sós, illetve édes péksüteményt. Az egész csoport jóllakott vele, isteni volt a pozsonyi kifli.

Szombat délután a valóságban is megnéztünk néhány olyan látnivalót, amiről korábban tanultuk. Öten a csoportból nekivágtunk a belvárosnak. Edina, Andi, Juli és jómagam nők, valamint egy szál srác, Barnabás. Napközben esett az eső, de addigra pont elállt, így egy percre sem kellett kinyitni az ernyőt.

Először is a Bazilikánál kezdtünk, amit csak kívülről jártunk körbe, és csekkoltuk a szobrokat, feliratokat. Sajnos már nemcsak a kupola fizetős, hanem a templomba való belépés is, úgyhogy a belső teret ezúttal kihagytuk.

Aztán megkezdtük a sétát az Andrássy úton. Az elején rögtön a Fonciére- és a Saxlehner-palotákkal. A Herendi bolt kirakatában egy tízmillió forintért eladó porcelán-teknőst láttunk. Durva, hogy két éve ennyiért vettem a házam. Nekem spec. az a teknős akkor se kellene, ha ingyen hozzám vágnák, ellenben azért láttam ott egy szép vázát, potom ötmillióért.

Az Operát tüzetesen megnéztük. Rajta Erkel és Liszt szobrát, előtte a vidám és szomorú szfinxeket.

Ez utóbbit amúgy Ady Lédához hasonlította (WTF?), felmászott rá, majd le is esett róla. No comment.

Szemben az Operával áll egy csodaszép épület, nagyon régen a Drechsler-palota, később a Balettintézet, ma pedig egy szálloda, a W. Bementünk oda, méghozzá tulajdonképpen pisilni, de ezzel a fedősztorival valójában körbenézni is.

A vécébe egyszerűen kötelező volt benézni! Őszintén: szerintem úgy nézett ki, mintha egy peep-show-ban vagy egy swinger-klubban lennénk.

Még emeleti sminkszoba is tartozott hozzá. Mondjuk ember, azaz nő legyen a talpán, aki ebben a fényben ki tudná magát rendesen sminkelni. Amúgy a férfivécé is rózsaszínű volt!

Mivel az egyikünk művészettörténész, kérdésekkel bombázta a minket fogadó helyi úriembert, aki készségesen válaszolgatott, majd azt is megengedte nekünk, hogy felmenjünk az emeletre és ott is körbe nézzünk.

Azóta sem tudom eldönteni, hogy hogyan is értékeljem ezt a helyet. Nagyon sok szép építészeti elemet fedeztünk fel, oszlopokat, boltíveket, korlátokat, színes üvegablakokat. A berendezés és a színösszeállítás viszont rettentő giccsesnek tűnt számomra, sok helyütt össze nem illő anyagokat, stílusokat láttam.

Ezután eljutottunk a „Pesti Broadway”-re, azaz a Nagymező utcába. Itt áll a Radnóti Színház Radnóti szobrával…

…az Operettszínház Kálmán Imre szobrával…

…a Thália Színház pedig Hofi Gézával és a Halállal.

A Mai Manó házat kívülről és belülről is megcsodáltuk, bár a sötét miatt ütköztünk némi akadályba.

Belül pedig csak addig mentünk, ameddig nem kellett belépőt fizetnünk. Egyszer azért majd megnézem azt a fényképész műtermet és fotókiállítást.

Az egykori Párizsi Nagyáruház avagy a későbbi Divatcsarnok volt a következő állomás. Ezt ugyan zárva találtuk, de a tetejére fel tudtunk menni. A 360 Sky barban fűtött iglukban iszogattak az emberek.

Mi viszont inkább lelkendezve körbenéztünk, ugyanis innen teljes körpanoráma nyílik egész Budapestre. Láttuk a Bazilikát, a Budapest Eye-t, az Andrássy utat végig a Hősök teréig, a Puskás Arénát, a Gellért-hegyet, a Budai Várat és a Parlamentet is.

Ezt követően a volt Japán kávéházba mentünk, ami ma az Írók boltja, ahol a tanárnőnk több könyvét is felfedeztük.

Ezután jött a Jókai tér a Jókai szoborral, de mi a Liszt Ferenc téren indultunk el, ahol az előtérben furcsa módon Ady szobra áll, és csak beljebb, szinte elrejtve az „őrült” Liszté.

Őt később fenséges pózban újra viszont láttuk a Zeneakadémia homlokzatán. Ide is bemerészkedtünk, az előcsarnokban körül is nézhettünk, még a koncertterembe is bekukucskálhattunk.

Előtte Solti György karmester különleges szobrát elemeztük ki. Az Andrássy útnak az első harmadát jártuk végig, az Oktogonon fejeztük be a tour-t. Aznap majdnem 17.000 lépést tettem meg.

Itt az igazi ősz, előkerült a bordó kabátom, és a bőrdzsekit fél évre nyugdíjaztam. Azért amikor az eső épp eláll, és annyira felszárad az út, hogy ne mindenütt legyen sár és pocsolya, akkor azért elmegyek futni, még ha csak egy kisebb körre, akár 20 percre is. Olyan jól esik, hogy egész felfrissülök tőle, beépült a rutinomba. Már szinte hiányzik, ha nem vehetem fel a futócipőm meg az edzős ruhám.

Azért is mozgok sokat, mert mostanság egyre többször sül süti az új tűzhelyben, meg kell legyen a kalória-bevitel és -leadás egyensúlya. Egyszerűen imádom az új konyhát, ahol néha kenyeret sütök, legutóbb pedig túrós linzer készült. Csináltunk az almáskerti csajokkal egy kis összejövetelt, oda vittem az egyik felét, a másik felét meg Csillag és Balázs ették meg. Hazaérkezve viszont csokis süti várt minket.

Szinte kizárólag kortárs magyar filmeket nézek, kortárs magyar szerzők könyveit olvasom, és kortárs magyar dalokat hallgatok. Mint már többször írtam, mindig vannak aktuális számok, amiket sokat jelentenek nekem az adott életszakaszban. Nálam még mindig tarol Azahriah, főleg a „Valami Amerika”: 

„Felkel a nap reggel, és most úgy érzem, Itt vagyok, élek és megbékélek Azzal, ami nekem jár, Ez olyan rég volt már… De bármi jöjjön, én állok elébe… Valami vár…”

Mostanság pedig ismét bekúszott a képbe a Carson Coma, mégpedig a „Nem a te dolgod”-dal, annak is a koncert változatával:

„Nemet mondani nehéz, de igazat még nehezebb, Ha másokkal ellentétben még magadat sem szereted, Nem lehetek mindig jó fej, És nem lehetek mindig boldog… De mi lesz majd, ha kiderül, hogy én bántottam magam, És csak azért, hogy másnak mindez ne fájjon?”

De jó, hogy életemnek végleg véget ért az a korszaka, amikor azért, hogy másokat ne bántsak, magamat bántottam! És ha nem is lehetek mindig boldog, mégis egyre többször érzem azt, hogy az vagyok. Néha csendesen elégedett, néha harsányan vidám. Legyetek ti is azok!

 

2023. november

Börzsöny-túra

A sok esős nap között volt egy ragyogóan szép, enyhe, derült nap, pont a szerda, a Mindenszentek. Ideális lehetőség egy kirándulásra. Irány hát a Börzsöny Csillaggal, a barátjával, az ő anyukájával, és húgával. Ezzel a csapattal már egyszer túráztunk, nyáron a Csóványost másztuk meg együtt.

Előtte való nap szinte végig szakadt az eső, vacakoltunk is, hogy útra keljünk-e. Ám másnap reggel csodás napsütésre ébredtünk, így belevágtunk.

Kis pirossal vonatoztunk Vácig, zónázóval utaztunk Zebegényig. Mindig újra meg újra elámulok a Dunakanyar szépségén, pláne mikor a Szent Mihály hegy aljában a folyóhoz egészen közel futnak a sínek.

A boltban (amit a munkaszüneti nap ellenére meglepetésünkre nyitva találtunk) feltankoltunk kajával, innivalóval. Ugyan vittünk magunkkal szendvicseket (én sütöttem hozzá a kenyeret), csokis sütit (Csillag készítette), és persze vizet, jól jött hozzá a plusz gyümölcs meg gyümölcslé.

Zebegény központjában áll a Havas Boldogasszony templom. Kós Károly tervezte, aki az Állatkertet és a Wekerle-telepet is, valamint annak az óbudai református templomnak a parókiáját, ahol az öcsémet megkeresztelték. 

Nagyon bejön nekem ez az egyedi, népies jellegű szecessziós stílus. Bekukucskáltunk: a falakon színes üvegablakok és modern jellegű freskók, a gödöllői művésztelep festőinek alkotásai.

Felsétáltunk a domboldalban, ahol az egyik kanyarban a régi zebegényi templom helyén egy sziklaszentélyt találtunk.

A Kálvária dombon áll a Trianon emlékmű, egy Jézus szobor és a Kápolna.

Innen a Kós Károly kilátóhoz mentünk tovább, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a környékre.

Az erdőben a sárga jelzésen haladtunk tovább, többnyire felfelé.

424 méteren találtunk egy csúcskövet, HP felirattal.

A Világos téren lyukadtunk ki, innen már csak egy rövid kaptató volt a Hegyes tető.

Itt áll a Julianus kilátó 482 méteres magasságban. Nyáron jártam itt életemben először, csak akkor Nagymaros felől a kéken megközelítve. Akkor majd megpusztultunk a forróságtól, most csak kellemes meleg volt. Akkor utunk során alig találkoztunk valakivel, most a munkaszüneti nap és a jó idő sokakat kicsábított a természetbe. Rengetegen kirándultak, családok, baráti társaságok, kisgyerekekkel, kutyákkal.

A kilátó is tele volt emberekkel. Fentről látszódott az egész Dunakanyar, a patkó alakzat mindkét oldala. Egyik irányban láttuk Zebegényt és Szobot, a másikban alattunk Nagymarost, szemben Visegrádot, mögötte a Pilist, a Visegrádi-hegységet, a távolban a Szentendrei szigetet és a Naszályt.

A kilátó aljában letelepedtünk és megebédeltünk.

Lefelé az Ürmös réten át a Szent Mihály nyeregben haladtunk, kutatóaknák mellett.

Az útelágazásnál a kék barlang jelzésen mentünk tovább egészen a Dobozi oromig.

Innen meredeken lefelé tartott az út a dömösi szorosban. Az előző napi eső miatt a föld sáros volt, vizes falevelekkel tele, csúszott rendesen. Mi sziklákba, ágakba kapaszkodtunk, vagy néha egymásba. Szinte mindenki elesett egyszer, én nagyon viccesen. Mikor éreztem, hogy kibillen az egyensúlyom, próbáltam másik irányba korrigálni, sikertelenül, így az avarban landoltam. Úgy nevettem!

A Remete barlanghoz érve konstatáltuk, hogy nagyon is megérte lemenni. Körülöttünk mindenhol vulkanikus kőzet.

A barlang mesterséges képződmény: régen római őrtorony volt, aztán sziklakápolna és barlangkolostor.

A kilátás innen is pazar volt: szemben Dömös, alattunk a komp hiányában nem működő dömösi átkelés megálló.

Itt uzsonnáztunk és pihentünk egyet, élveztük a szép panorámát.

Történt egy meglepetésszerű találkozás is. Méghozzá Kucseráékkal, akik a Színnel-Szívvel Kézműves Műhely gazdái. Anno ők voltak a nógrádi szomszédaink, barátaink, akikkel közösen csináltuk a Börzsönyi ÉletIskolát, azaz a gyerekeink együtt tanultak otthon. Nagyon örültünk egymásnak!

Innen a sárga barlang jelzésen vágtunk neki a túra utolsó szakaszának.

Hamarosan egy fura beton-építménnyel találtuk magunkat szemben, rajta egy graffiti. Talán maga az Ördög? Meglehet, hiszen innen az Ördög-gerincen vezetett tovább az út.

Hatalmas sziklafal mentén haladtunk. Eleinte helyi tájszólással élve partnak fel kellett mennünk, az Ördög hegyre.

Több kilátóponton is megálltunk nézelődni, ahol alattunk előbukkant a Duna.

Boginak a teknős-szikla tetszett a legjobban.

Nagymarosra már lefelé az úgynevezett Kittenberger úton jutottunk el. Az üdülőövezetbe torkollik az út, ahonnan a Szamaras utcán gyalogolva jut le az ember a városba - kivéve, ha kissé eltéved, mint mi, és csalinkázik egy picit a mellékutcákban.

Egész nap csodálatos volt az idő. Ragyogóan sütött a nap, csak néha takarták az eget bárányfelhők. Reggel még fújt a szél, napközben már csak picit lengedezett a szellő.

Elinduláskor dupla kötött pulcsi volt rajtam, útközben már csak egy, a nap közepén már póló, délután ismét pulcsi, hazafelé a sötétben pedig már megint dupla pulcsi.

27.000 lépést tettem meg aznap, azaz több mint 20 km-t gyalogoltunk.

Végre sikerült összehozni a barátnőimmel egy közös programot! Igazából volt ősszel kettő női kör is, az egyik Adriék jurtájában, a másik B. Krisztánál a diósjenei szabadidőparkban, én azonban sajnos egyikre sem tudtam elmenni. Most viszont hosszú kihagyás után sikerült megszervezni egy karaoke-partit a váci Sutiban. Jött V. Kriszta Blankával, Barbi, Flóra pedig ugyebár ott a DJ. Hű, de jól éreztük magukat! 

Egész sokan voltak, férfiak, nők vegyesen, sokféle ízléssel. Emiatt változatos volt a zenei paletta, magyar és külföldi számok egyaránt, a műfaj meg nagyon színes: metál, rock, rap, diszkó, pop, dance, volt ott minden. Az egyik csajnak olyan szuper hangja volt, hogy mikor Cserháti Zsuzsát énekelt, azt hittük, az igazi Cserhátit hallgatjuk! Én (persze nem ennyire szuper hanggal) olyanokat énekeltem, mint Ákos, Kowa, Edda, KFT, de Lady Gagát is! 

Többször hozzánk is beálltak srácok vendégszerepelni, de mi is beálltunk mások mögé vokalistának, háttértáncosnak. Különösen a „szőkével álmodtam, barnával érkeztem, egy vörös lánnyal táncoltam…” sikeredett viccesre, hiszen Kriszta szőke, Barbi vörös, én meg sötétbarna vagyok. Egyáltalán nem fáradtunk vagy álmosodtunk el, pedig négy órán át tartott a buli, éjjel 2-re értünk haza.

Aztán jött a tanulááás… A sulis hétvégéken 16 óra anyagát jegyzetelem le, a szabad hétvégéken pedig 16 óra anyagát gépelem be, némileg megszerkesztve, átláthatóvá téve. Most ugye főleg az Andrássy utat jártuk be, nagyobb fókuszt helyezve az Operára és a Bazilikára. Valamint megcsinálom az idegenvezetős házi feladatokat, ami most Andrássy élete volt, illetve előre kellett készülni a Zsinagógából, mert legközelebb oda megyünk majd virtuálisan.

Én ráadásul olyan hülye vagyok, vagyis inkább kíváncsi és motivált, hogy ha valamiről tanulok, annak pluszban utánajárok. A közterületeket például virtuálisan bejárom a googlemaps utcaképen, az épületeket pedig megnézem régi fotókon. Szuper dolog a Fortepan, ahol 100, akár 150 éves fényképeket is lehet találni a főváros és az ország minden területéről. Megnéztem például, hogy nézett ki a múlt század elején Nógrád, amikor a rét még libalegelő volt (most focipálya), az oldalában pincék voltak (ezek nagy része ma rom), fa viszont alig (most a déli oldal sűrű fenyves).

A duolingo-ban az 50 napos streak-nél tartok, azaz szeptember óta minden nap legalább negyedórát foglalkoztam a nyelvtanulással. A tanárommal, Marcival nemcsak a szóbeliséget gyakoroljuk, illetve a nyelvtani szabályokat segít megértetni. Az életem néha vele is virtuális utazás, hiszen tudja, hogy idegenvezetőnek készülök, ezért ilyen jellegű szövegeket is szokott adni, legutóbb például a Volgáról. A szabad hétvégéken a nyelvtanulásra is extrán ráfekszem. Megcsinálom a házi feladatokat, a tankönyvből vagy az internetről olvasok kiegészítő dolgokat, illetve egy füzetbe rendszerezem azt a nyelvtant és azt a szókincset, amivel az előző két hétben foglalkoztam.

Most pedig belevágtam még egy újdonságba. Mindenféle konkrét cél illetve időbeosztás nélkül elkezdtem olaszozni is. Amikor épp ráérek és jön az ihlet, megcsinálok egy-egy leckét a duolingóból, vagy meghallgatok egy-egy oktatóvideót a youtube-on. Ezeknek az ingyenes alkalmazásoknak és anyagoknak a segítségével egész jól lehet tanulni. Oké, tegyük hozzá, hogy nekem szerintem tök jó a nyelvérzékem, egyből ráérzek az összefüggésekre. Szótanulással külön nem foglalkozom, ami rám ragad, az rám ragad. Amúgy fogalmam sincs, honnan, de egy csomó olasz szó ismerős számomra. Mint ahogyan azt sem tudom, hogyan lett nekem alapszintű német tudásom, mert szerintem ezen a nyelven is elgagyarásznék, ha nagyon kellene.

Egyesek szerint egy energiabomba vagyok, szerintem szimplán csak motivált. Folyékonyan beszélek egy germán nyelvet, jól haladok egy szláv nyelvvel, épp itt volt az ideje egy latin nyelvnek. Az olasz motoszkált bennem, már csak a jó kis déli életérzés okán is. Most nem kellett semmi mást tennem, csak elkezdeni, és ezután nem kell semmit mást tennem, csak kitartani. Abban mostanság egész jó vagyok.

A munkán és a tanuláson kívül persze van azért szabadidőm is. Ilyenkor a konyhában sürgők-forgok, a héten például sütöttem egy nagyon finom habos-krémes túrós sütit. Ilyesmiket ritkán szoktam, de a Rákóczi túrós megihletett, aminek a receptjét saját szám íze szerint átalakítottam. Megcsinálom a reggeli edzéseimet, és sajnos egyre kevesebbet futok, mert az eső hol szakad, hol csöpög, hol simán csak esik, így az utak full sárosak, pocsolyásak.

Egy ismerős lány megkérdezte tőlem, hogy telik az őszi szünet. Én visszakérdeztem, hogy az mi? Amióta ugye otthagytam a közoktatást, ilyenkor ugyanúgy dolgozom, a Mindenszenteket kivéve persze. Nyelviskola, magántanítás, plusz ugye a fentebb említett tanulás, ami szinte ugyanannyi, ha nem több időmet veszi most el, mint a munka.

Ráadásul nekem az ilyen sulis szünetes hetek sokkal kevésbé pihentetőek, mint a többi, ugyanis hazatérnek a koleszosok. Szennyessel tele a szennyes-tartó, pörög a mosógép, a kályha előtt száradnak a ruhák, ruhahalmokkal tele a lépcsőforduló, a szobájuk padlója. A mosogató tele szennyes edénnyel, a konyha egy merő káosz, hosszas könyörgés kell az elmosogatáshoz.

Ilyenkor nem tudok a saját szobámban aludni, hiszen a gyerekszobában teltház van, tehát Kincső az ágyamban alszik. Én leszorulok a kanapéra, itt alszom éjjel, és itt tanulok nappal. Ami persze képtelenség, hiszen a lányok a nappali térben élik a társasági életüket, sütögetnek, esznek, társasjátékoznak, filmet néznek. Ez az egész folyamatos hangzavarral jár, állandóan magas a zajszint.

Majdhogynem a jurta-fíling tér ilyenkor vissza. Hiába több mint kétszer akkora a ház alapterülete, mint a jurtának, és itt két szint is van, ez tulajdonképpen egy légtér. A fürdőszoba és a gyerekszoba zárható le némileg egy-egy harmonika-ajtóval. De nekem, csakúgy mint a rég időkben, itt sincs egy saját kis kuckóm, ahová visszavonulhatok, nincs egy ajtó, amit magamra csukhatok.

Ha már mostanában ilyen őszinteségi rohamaim vannak itt a blogon, akkor azt is nyíltan bevallom, hogy ilyenkor néha fennhangon szidom az apjukat és az ő összes felmenőjét. Hogy eszébe sem jut néha foglalkozni a gyerekeivel, némi terhet átvenni tőlem! Tényleg siralmas, hogy ma egy „apa”, az idézőjel nagyon tudatos, (és még hány ilyen van, te jó isten, miket hallok más nőktől) büntetlenül megteheti azt, hogy a válás után szinte teljes mértékben leszarhatja a gyerekeit. Az anya (plusz nálunk a cuki, rengeteget segítő Nagymami) oldja meg maga az egészet. A kaját, a mosást, a ruházkodást, a koleszt, az utazást, és az olyan finomságokat, mint osztálypénz, kirándulás, keringő-próba, szalagavató-ruha meg hasonlók.

A pénz-téma is gáz, de talán az idő-téma még inkább. Egy elvált apának elvileg minden második hétvégén el kéne vinni magához a gyerekeit, így az anya némileg pihenhetne, feltöltődhetne. Emlékszem, mennyit könyörögtem neki eleinte, hogy legalább évszakonként egyszer hadd menjenek már oda hozzá a saját gyerekei, hogy ne dilizzek be. Számomra most a sulis hétvégék jelentenek némi felüdülést, amikor bent vagyok Budapesten. Röhej, hogy a zajos, pörgős nagyvárosban tudok igazán kikapcsolódni.

Na, ez a vége most kicsit panaszkodósra és szenvedősre sikeredett, de hát néha ilyen is kell. Alapvetően persze szép az élet. Legyen szép nektek is!

(A drón-fotókat Paulinyi Zoltán oldaláról kölcsönöztem.)

2023. november