Élet - Halál

Meghalt a kisbabánk. Elvetéltem.

Három hónappal ezelőtt élet költözött a testembe – három nappal ezelőtt pedig eljött a halál.

Pedig olyan könnyen jött az élet. Gyors fogantatás, tudatos várandósság, minden labor és ultrahang-érték rendben, egészséges mama és baba.

 

Aztán eljött a hétfő este.

Görcsök, vérzés – fájdalom, félelem – mentők, kórház – kétségbeesés, zokogás.

Láttam magamból kicsusszanni az élettelen babámat. Kis tízcentis rózsaszínű magzat a földön. Lehajoltam hozzá, megsimogattam, elbúcsúztunk.

Aztán csak vér, vér, vér…

Altatás, műtét – tíz perc helyett félóra - kiüresedés, veszteség-érzet – infúzió, fájó kar – hasfájás, vérzés – szomjúság, éhség.

 

Másnap itthon.

Gyengeség, levertség - torokfájás és nyakfájás - hullámzó hangulat és érzelmek - enyhülő hasfájás és vérzés. Három nap szigorú fekvés, három hét kímélő életmód. Önmarcangolás, fásultság – önvád, beletörődés. Nagy nevetések együtt és nagy közös sírások. Van, amikor hosszabb időre elfeledkezünk róla, és van, amikor hirtelen előtör belőlünk a fájdalom.

 

December 14. Újhold napja volt. Pontosan egy héttel a Téli napforduló előtt. A legnagyobb sötétség. Hogy lehet így várni a Fény születését? Vagy épp emiatt kell most nagyon várni?

 

Húsz év, hat várandósság. Megéltem szinte mindent. Indított szülés, császármetszés, természetes szülés kórházban és otthon, hosszú vajúdás, gyors szülés, halva született és újraélesztett baba. És most egy spontán vetélés. Mintha a világ nőinek, anyáinak a sorsa az én életemben valahogy sűrítetten lenne jelen.

 

Ellentmondásos lehet, de a nőknek szerintem könnyebb. Igaz, hogy övék a fizikai fájdalom, de az valahogy kézzel foghatóbb, konkrétan érzékelhetőbb. Én láttam a babát, meg tudtam érinteni, el tudtam tőle búcsúzni. Neki viszont csak egy kívülről jövő információ volt: „Sajnos elvetélt.” A férfiak ezt az egészet kívülről élik meg. Persze segítség a jelenlétük, jól esik a támogatásuk, de legbelül tehetetlenek. Lelkileg mintha emiatt még intenzívebben élnék meg a szomorúságot és fájdalmat.

 

Kedves Olvasó, köszönöm, hogy kiönthettem a szívem. Megkérlek, ne írj semmit, ne kérdezz semmit. Ha továbbra is követed a blogomat, azt megköszönöm.

És akkor jöjjenek a tények.

Minden 100 terhesség vége 10-15 esetben vetélés. A vetélések 80%-a a 12. hétig bekövetkezik. Az én babám 14 hetes volt. Ekkor a vetélés esélye már csak 1%.

A vetélésnek ezer és egy oka lehet. A leggyakoribbak: - egészségtelen életmód: alkohol, dohányzás, koffein, drog - genetikai rendellenesség, kromoszóma-zavar - méhlepény méh, méhszáj rendellenessége - hormonális rendellenesség - pajzsmirigy-, cukor-, bél-, vesebetegség - magas vérnyomás, autoimmun betegség - véralvadás-zavar – fertőzés - túl fiatal vagy túl idős anyai életkor - túl alacsony vagy túl nagy anyai testsúly. Leggyakrabban pedig: ismeretlen ok.

A lelki ok már más kérdés, ennek megfejtése rajtunk áll.

 

2020. december

 

U.i.: A mostani bejegyzést direkt nem illusztráltam képekkel.

U.u.i.: A következő pedig arról fog szólni, hogyan készülünk az ünnepre ebben a koronás, babavárós, majd baba elvesztős időszakban.

Baba

Akik követik a személyes oldalamat, azoknak semmilyen meglepetést nem fog jelenteni ezt a bejegyzés. Akik viszont a „Réka útjá”-t olvassák csak, most biztosan dobnak egy hátast. (Főleg, hogy az előző poszt is ütős témáról, a válásról szólt.)

Gyermeket várok! A hatodikat! Most 12 hetes, úgyhogy a nyári napforduló táján egy újabb taggal bővül a családunk.

Micsoda? Réka? 46 évesen? A 6. gyerekét várja?

Nem volt elég neki ez a 2020-as őrült év? Válás, költözés, új ház, koronavírus, online suli, új szerelem, összeköltözés – még egy babát is bevállalt?

12. hetesen

Szerencsére gonoszkodó megjegyzést nem igazán kaptam, akinek megvan arról a véleménye, hogy ennyi idősen, ennyiedik gyerek, az is jól elhallgatta. Titeket is kérlek, hogy a negatív kommenteket mellőzzétek, pozitív hozzáállással segítetek a legtöbbet.

Minek egy ilyen vén tyúknak még egy hatodik is? Erre racionális magyarázatot nem tudok adni. Egyszerűen úgy éreztük, a szívünkkel, hogy szeretnénk egy közös gyermeket. A baba tervezett, és előre készültünk a fogadására testileg-lelkileg.

A kedvesemnek nincs gyermeke, nem is nagyon számított rá, hogy valaha is lesz. Most madarat lehet vele fogatni, bár az első időkben szinte el sem akarta hinni. A két csík a teszten már eléggé meggyőző volt, de leginkább az ultrahangnál fogta fel, hogy apa lesz. Az már most látszik, hogy szereti a gyerekeket, az enyémekkel is jó kapcsolatban van.

Egyedül a családom reakciói voltak némileg negatívak, de erre számítottam is. Anyukám már Tündérnél is meglehetősen kiakadt, amikor Kincső érkezését megtudtuk, nem is én közöltem vele a hírt, hanem Virág, most pedig a párom mondta el, hogy jön a hatos számú.

A testvérek reagálása nagyon vegyes volt. Az öröm a korral fordított arányosságban van: az idősebbektől megkaptam a „nem normális”, „felelőtlen” és „öreg” jelzőket. Van olyan gyermekem, aki beszélni sem akar a témáról, nem is erőltetem. A kisebbek boldogok, főleg Kincső, aki eddig a legkisebb volt. Most végre ő lehet a nagytesó. Már tervezi, hogy később vele alszik a gyerkő, neki adja a játékait, és megtanítja minden jóra.

A nagy bejelentést szép lassan adagoltuk, először a gyerekek és a nagyszülők, aztán a kollégák és a tanítványok, majd a női kör tagjai, végül ezen a héten a blog olvasói. A gyerekek a suliban nagyon aranyosak, figyelmesek, érdeklődők, rengeteget kérdeznek.

Mivel alapvetően a természetes dolgokban hiszek, ezért csak a legszükségesebb vizsgálatokra mentem el és fogok elmenni. Már jártam védőnőnél, van kiskönyvem, volt labor és ultrahang. Minden a lehető legnagyobb rendben, a baba makkegészséges! Most épp 5,7 cm-es, a feje 2 cm, van két keze, két lába, és dobogó szíve.

Azt persze még nem tudjuk, hogy mi a neme. A lányok inkább öcsikét szeretnének, hiszen nálunk kissé túlteng a női többség, anyósom, sógorom is fiút érez, a párom lányt, nekem meg komolyan: édes mindegy!

Már most imádom, éjjel-nappal simogatom a hasamban, és csupa jó energiát küldök neki. Hogy egészséges legyen testileg-lelkileg. A néven viszont megy a küzdelem, nagyon nem passzolnak az elképzeléseink (a skála az ősmagyar nevektől az angol baseball- és jégkorong-játékosokéig terjed), a gyerekeknek megint más tetszik, úgyhogy ezzel még futunk egy pár kört.

7. hetesen

Aki régóta olvas, az tudja, hogy öt gyermekemből hármat kórházban (az amúgy eléggé baba-mama barát Szent Imrében) szültem, kettőt pedig otthon, Geréb Ágival. Sajnos amióta így beszabályozták az otthonszülést, azóta egy csomó kizáró ok van, ami miatt valaki ezt nem választhatja. Nálam is fennáll egy ilyen ok, és képzeljétek, nem a korom, hanem az előzetes császár. Hiába szültem Kende után a három húgát természetes úton, mégis. Ezért úgy tűnik, kénytelen leszek, nem túl nagy örömmel, praktikus okokból (távolság), a Váci kórház mellett dönteni.

Természetesen anno az összes babaholmit elajándékoztam barátoknak, ismerősöknek. Hogy lesz akkor így meg minden, ami a babának kell? Egyrészt azt minden tudatos ember belátja, hogy amiket reklámoznak, azok közül a töredékére sincs szüksége egy kismamának/kisbabának. Mindez a bizniszről szól, nem lesz bébiőr és légzésfigyelő, nem fogok fejni és cumisüvegezni, nem kellenek méregdrága bútorok, bébikomp és százfunkciós babakocsi, se pólya vagy mérleg. (Van olyan is, hogy popsitörlőkendő-melegítő készülék! Meg: Járássegítő kantár!)

Persze néhány dolog tényleg kell, de ez gyakorlatilag máris megoldódott. A helyi női kör csoportjába tettem fel a posztot – két óra múlva gyakorlatilag MINDEN megvolt. Már itt is van a babaágy (amit valószínűleg csak később és ritkábban használunk majd, hiszen eleinte úgyis velünk alszik), a babakád (bár biztosan sokszor velünk fog fürdeni), és kettő hordozókendő (egy rugalmas és egy csatos). Kapunk majd bölcsőt, mózeskosarat, babahintát. Egy klassz fekvős-ülős babakocsit és mosipelust. Lesz a teraszra járóka, és amikor megtudjuk a nemét, akkor sok-sok babaruha is. Hogy a kismama se maradjon ki, máris kaptam bővebb nadrágokat, felsőket, mert a hasam olyan gyorsan nő, hogy már most nem jönnek rám a normál gatyáim. Bőség van! Imádom ezt a közösséget – amit adunk, azt kapunk! Ezúton is köszönet a sok kedves felajánlásért!

Nagyon odafigyelek magamra. Folytatom (persze kicsit lájtosabban) a reggeli tornát és sokat gyalogolok. A várandósságom elején megmásztam a Börzsöny legmagasabb csúcsát, a Csóványost! Sokkal kevesebb édességet eszek, csokit alig, a mai nap kivételével, amikor a Mikulásnak köszönhetően azt hiszem, csokoládé-mérgezést fogok kapni. Többféle vitamint és ásványi anyagot szedek be, erősítem immunrendszeremet: Béres-csepp, grapefruitmag-kivonat, multivitamin, nyomelem-kiegészítés. Úgy érzem, fitt, egészséges és fiatalos vagyok, minden rendben lesz.

A tünetek közül eddig csak kettőt tapasztaltam, de ez minden eddigi várandósságomnál így volt: álmosság és éhség. Se hányás, se hányinger, se visszerek, se vizesedés, se gyomorégés, se semmi. Aludni viszont bármikor tudnék. Ha van rá lehetőségem, akkor ebéd után is szundítok egyet, és sokkal korábban fekszem le este. Mindig arra ébredek, hogy hangosan korog a gyomrom, és a kora reggel kivételével a nap bármely szakában tudnék enni. Főleg főtt ételeket, leveseket, főzelékeket kívánok.

10 éve szültem utoljára. Minden szülésem más volt, rövidebb és hosszabb, könnyebb és nehezebb, egyszerűbb és komplikációkkal teli. Most az a hozzáállásom, hogy nem agyalok semmin, lesz, ahogy lesz. Nem parázok semmitől, nem olvasok babás horror-sztorikat. („Idősebb” korban szülők siker-sztorijait, pl. Fehér Anna, Gryllus Dorka, Jakupcsek Gabriella annál inkább.) Még a koronavírus sem félemlít meg. Nyugodtan, örömteli szívvel élem meg a várandósságot, és várom a kisbaba megszületését.

 

2020. december

Válás

Örömmel tudatom blogom régi és új olvasóival, hogy végre sikeresen elváltam!

Igazából én már a januári „nagy kinyilatkoztatás” óta elvált nőként tekintek magamra, de a folyamat ennél csöppet hosszabb volt. Március közepén költöztünk el, tavasz vége felé nyújtottuk be a válókeresetet, de a bíróság malmai sajnos alapból, Covid idején meg végképp igencsak lassan őrölnek.

Így kb. még tíz hónapot voltam hivatalosan férjnél, de december elsején aztán hivatalosan és jogerősen is megtörtént a válás Balassagyarmaton.

Igaz, járásunk központja Rétság, de ott az alapvető hivatalokon kívül kábé semmi sincs, se kórház, se bíróság. A pocsék buszjáratokról nem is beszélve. Szívesebben mentünk volna Vácra, ami tőlünk kb. 25 km-re, vonattal 35 percre van, és óránként megy oda a kis piros. Az viszont már Pest megye, a bíróságok esetében pedig a lakcímnek megfelelően vannak kijelölve a bíróságok, Nógrád megyénél ez Gyarmat. Ami tőlünk 35 km, autóval jó tempóban akár félóra alatt is megjárható. A kis pirossal viszont, ami azon a vonalon átlag három óránként jár, egy és negyed óra volt oda, és ugyanennyi vissza az út.

Szerencsére már emberi a viszonyunk, az úton végig beszélgettünk, néztük a szép, de kopár tájat, gyorsan telt az idő. 9.30-ra meg is érkeztünk a gyarmati vasútállomásra, még pont egy óra volt a tárgyalásig. Az időjárás igencsak zordnak mutatkozott aznap, de gondoltuk, majd beülünk a bíróság épületébe melegedni. Aha, gondolta Móricka! A járvány miatt a tárgyalás kitűzött időpontja előtt csak 10 perccel engednek csak be. Szuper! Akkor majd legfeljebb bemegyünk egy boltba, és megejtjük a bevásárlásunkat, nekem úgyis Mikulást kell majd a hétvégén játszanom. Ahogy azt Móricka elképzeli! 9-11 között: Idősáv! Mivel 65 év feletti majd csak 20 év múlva leszek, ez az opció is kizárva. Fűtött beülős vendéglátóipari egységek zárva. Felcsillant a szemem: akkor nézzük meg a Palóc Múzeumot! Ja, az is zárva.

Így hát 45 percen át mászkáltunk keresztül-kasul fel s alá Balassagyarmat fővárosában (én szoknyában), jó erős tempóban, hogy a vérkeringésünk felgyorsuljon, és ne fagyjunk meg - annyira. 10.15-re értünk vissza a bíróságra. Igen, a szemfüles és jó matekos olvasó láthatja, hogy volt még öt perc a bebocsáttatásunk hivatalos időpontjáig. Nem is engedtek be minket! Ott kellett várakoznunk a belső és külső ajtó közötti lépcsőn.

A tárgyalás aztán teljes egyetértésben simán és félóra alatt lezajlott… Siettünk is utána, hogy elérjük a vonatot visszafelé, a fene sem akart még három órát eltölteni abban a városban. Ahol amúgy a közterületeken is kötelező a maszk. Én nagyon örülök, hogy odafigyelnek az egészségünkre, nehogy elkapjuk a fránya vírust, de aznap szerintem sikerült totál megfáznom, most hapcizom és folyik az orrom…

Máskülönben egészségileg és lelkileg is nagyon jól vagyok! Hiszen nemcsak ez az esemény a meghatározó most az életemben, hanem egy másik is. Aki követi a személyes oldalamat, az már úgyis tudja, aki nem, annak két lehetősége van. Vagy bekövet, vagy a körmét rágva a kíváncsiságtól megvárja a hétvégi bejegyzésemet.

 

2020. december

(Amúgy Balassagyarmat szép város, internetről szedett fotókkal illusztráltam ezt a posztot.)

Advent - Start!

Az úgy kezdődött, hogy elegünk lett az őszből! Vagyis: egy ideje már mindenkinek elege van ebből a nyúlós-nyirkos novemberből, sötétben ébredésből, a kora reggeli gyaloglásokból sárban vagy csúszós úton, ködből és ködszitálásból. Ez egyaránt érvényes a saját gyerekeimre és a tanítványaimra is. Telet akarunk! Havat végre, karácsonyi fényeket, ízeket, illatokat!

Az osztályom már jó ideje azzal nyaggatott, hogy húzzunk végre neveket! (Mármint hogy kit ajándékozunk meg karácsonykor.) Azon az ominózus napon sokan Xmas-szettben jöttek, volt itt karácsonyfás fülbevaló, rénszarvasos póló meg hóemberes pulcsi. Húztunk, aztán amikor kiderült, hogy az egyik cetli elkavarodott, újraírtuk, újra húztunk. J Körben elmondta mindenki, hogy miket szeret, miknek örülne leginkább – aki meg az illetőt húzta, az fülelt, figyelt. Én is innen kaptam az ötletet, hogy mit vegyek annak, akit húztam. Mivel simán lehet, hogy olvassa a blogot, nem árulom el nektek, de szerintem egyedi lett és örülni fog neki.

Tavaly a női kör keretében készítettem el az osztály adventi koszorúját, de idén valahogy nagyon nem volt hozzá kedvem. Gondoltam, egy kérdést megér az osztály-csoportban, és szerencsére rögtön akadt olyan vállalkozó anyuka, aki bevállalta. Szerintem sokkal szebb lett, mint tavaly az enyém. J Az osztályfőnöki órán akartam az első gyertyát meggyújtani, de sehol sem találtam a gyufánkat. Ehhez tudni kell, hogy nálunk az ofő-órákon égni szokott a láng, hiszen a függönyöket behúzzuk, és meggyújtunk egy mécsest. Pénteken a nagyszünetben gyújtottam meg végül az első gyertyát, és remélem, hogy végig együtt tudjuk megélni az adventi időszakot.

A lányaim itthon már szombaton pakolásztak. Előszedték a színes égősort, ami karácsonykor a fán szokott lenni, de addig is a karnisokat díszítjük vele. Ezután vérszemet kaptak, és mindenhová karácsonyfa-díszeket akartak aggatni, de én visszafogásra intettem őket. Legyen úgy, hogy minden nap egy-egy díszt lógatnak fel, és akkor szép lassan díszítik fel a házat. A karácsonyi manókat azért már elővettük, és az asztalról kukucskálnak ránk.

Az adventi naptáron amúgy is minden nap nyílik ki egy ablak – bár nálunk nem az a klasszikus naptár van, hanem egy zsebes tároló, finomságokkal tele. A nasis csomagokat Nagymami már elkészítette, hétvégén a lányok felszögelték a tárolót a lépcsőkorlátra, és vasárnaptól kezdve minden nap húznak egy-egy édességet.

Előszedtük a koszorú-alapot, a gyertyákat, szalagokat. A lányok mentek egy Almáskert-kört, metszettek fenyő-ágakat, és azokból készítették el a koszorút. A koszorú idén visszafogott színvilágú, csak piros és zöld, és manók kerültek rá. Vasárnap este meggyújtottuk az első gyertyát. Aztán azt találták ki, hogy az első héten minden este gyújtsuk meg azt a gyertyát. Aztán a második héten kettőt, és így tovább. Felőlem… Az asztalon a vázát is örökzöld ágak díszítik.

A Szent Flórián parkba kikerült a Mikulás postaládája. Ide lehet rajzokat dobni a Mikulásnak, aki szombat este el is látogat a faluba. Még Almáskert széléig is eljön!

A falu is ünnepi díszekbe öltözött. A parkban felállították a nagy adventi koszorút, és a díszes karácsonyfát is. Esténként pedig kigyúlnak a fények a faluközpontban.

Én adventkor a fény elérkezését várom, arra készülök, a természet rendjével összehangolódva. És még valami más elérkezését is várom, de nagyon – erről fog szólni a következő bejegyzés.

 

2020. december

(A szabadtéri fotókat Csillag lányom készítette.)

Íróképző

Belevágtam az írótanfolyamba!

            Korábban írtam már nektek, hogy jelentkeztem a Magyar Íróképző online tanfolyamára. Csakúgy, mint a lakberendezési tanfolyam vagy az orosztanulás esetében, itt se kértem referenciát ismerőstől, hanem csak az ösztöneimre hallgattam. A megérzéseim pedig bejöttek!

            Az oroszórákat lelkesen csinálom, heti egyszer tanárral, és még egyszer magamtól. Marcit imádom, nagyon kedves és lelkes, változatosak az órák, és tényleg sokat tanulok belőlük. Mondjuk amikor berak nekem egy orosz nép- vagy mozgalmi dalt, és az egész szövegből értek két-három szót, akkor kicsit elkedvetlenedek. A nyelvtan viszont nagyon jól megy (az az angolnál is erősségem volt), és egyre több új szó kerül be a fejembe. Annyira inspirál, hogy elhatároztam: ellátogatok majd Szentpétervárra.

        A lakberendező tanfolyamnak aktív utóélete van. Az Otthonkommandós csoportban pezseg az élet. Sokan posztolnak fotókat saját otthonukról, ami engem nagyon ösztönöz a folyamatos tervezésre-szépítésre. Még jobban szeretem, mikor kérdéseket tesznek fel, mert ezek gondolkodásra késztetnek. A kettő közül melyik szőnyeg illik a nappaliba? Milyen lámpa passzol az étkezőasztal fölé? A fürdőbe ez a csempe legyen vagy az? Abból tudok a legtöbbet tanulni, amikor tőlem teljesen távol álló teret, stílust, színvilágot igyekszek képzeletben megtervezni.

           

És most végre beindult: az Íróképző!!!

            Barátnőm azt kérdezte, mi a csudának nekem íróképző, mikor író vagyok. Hááát… Végül is nagy merészen ezt a „foglalkozást” is kiírtam az oldalamra a nagycsaládos anya, a tanár és a life coach mellé. Azért bátorkodtam ezt tenni, mert amióta az eszemet tudom, írok. Naplót és blogot, novellát és cikkeket, ifjúsági és női regényt. Igaz, eddig csak egyetlen hosszabb írásom jelent meg nyomtatásban, az ÉletIskola (9 év otthontanulásról), de a gépen meg nem tudom számolni, mennyi iromány várja a naaagy mennyei csodát.

            Az Íróképző az egyik (igen fontos) lépés ahhoz, hogy végre-valahára megírjak és ki is adassak egy komplett regényt.

            A gyorstalpaló tanfolyam öt alkalomból áll, egy alkalom elvileg három órás, de picit hamarabb kezdjük el, és mindig később fejezzük be, annyira belelendülünk.

            Mikor megírtam anno a blogra, hogy beiratkoztam egy írótanfolyamra, akkor éppen egy író ismerősöm figyelmeztetett, hogy óvakodjak a tanfolyamoktól, mert sok a lenyúlós, a gagyi. Nos, ez nagyon nem az!

 

           Kezdjük az előadónkkal, Zsiga Henrikkel. Bevallom, korábban nem ismertem a nevét, most megtudtam, hogy főként útikönyveket és meséket ír. Nem kizárólag író, hanem kiadóvezető és szerkesztő, producer és a pályázatok világában is otthon van.

            Azt írtam róla, hogy előadó, mert tényleg főként ő beszél, hiszen egy éves tanfolyam anyagát kell zanzásítania, és besűrítenie 15 órába. Viszont ezek azért interaktív együttlétek, sokszor kérdez, mi ötletelünk, vagy mi is kérdezhetünk tőle. Mivel Henrik filmes is, a filmek világából is sokszor hoz igen szemléletes példákat. Nagyon tetszik az egyik hasonlata, hogy mi írók csillagkaput nyitunk az olvasó számára más világokba. Nem mellesleg nagyon jó a humora!

            Jó kis csapat jött össze, bár azt hiszem, tipikusnak mondható, hogy egyetlen férfiember van köztünk, a többiek mind nők. Érdekesség, hogy közülük sokan élnek külföldön (Németo. Anglia, Franciao.)

 

           Ez a tanfolyam azoknak szól, akik szívesen fejlesztenék írástechnikájukat, megismernék az írás lélektanát, a karakterépítés és cselekményszövés fortélyait (részlet a honlapról). Nem árt tudni, milyen műfajban alkotunk, és mely célközönséghez szólunk. A világok kitalálása és a karakterépítés az egyik nagy kedvencem, amiben viszont sokat kell fejlődöm, az a párbeszédek írása és a dramaturgia.

            Nagyon tetszik, hogy beküldött írások részleteit elemezzük, megnézzük, hogy egy szerkesztő, egy lektor vagy egy korrektor miket javítana ki rajta. (Már most látom, hogy egyszerűsödnöm kell, a szószátyárságom teljesen felesleges, a kevesebb mindig több.)

            Az Íróképzőt elvégzettek közül sokaknak megjelent már saját könyve, ami nagyon inspiráló. Az is, hogy múltkor például bejelentkezett egy olyan hölgy, aki szintén itt végzett, fél éve adták ki a könyvét, és óriási siker lett.

            Az is tetszik, hogy nemcsak magáról az írásról, hanem a befejezett mű utóéletről is tanulunk, pl. arról, hogy mire figyeljünk egy kézirat beadásánál, hogyan menedzseljük magunkat, mi módon foglalkozzunk személyes marketinggel, és hogyan legyünk jelen a közösségi médiában.

            Például írjunk egy cikket a személyes blogunkra az Íróképzőről…

 

2020. november

(Mivel ehhez a témához nem tudtam semmilyen fotót találni, a nógrádi faültetés, és a kertünk felszántásának képeivel illusztráltam.)

Lőn világosság!

         
  A fenti cím ezúttal nem egy bibliai idézet, hanem az elmúlt két napunkra, azaz annak pozitív végkifejletére ural. Pont azon töprengtem a minap, hogy a viszonylag egyhangú, borús novemberi időszakban miről is írjak a blogra, amikor az élet tálcán kínálta a lehetőséget.

            A történet kedden kezdődött, amikor délután 3 körül legkisebb lánykámmal együtt tértünk haza az iskolából. Benéztem a postaládába, kivettem egy papírt, rápillantottam, láttam, hogy az Émász-tól jött, gondoltam, valami óra-leolvasás vagy csere lesz, és csak úgy ledobtam a komódra.  

          Elkezdtük kipakolni a vásárolt élelmiszereket a konyhában, és amikor Kincső kinyitotta a hűtőt, észrevette, hogy nem világít a lámpája. Ellenőriztük a lámpákat a házban, áram sehol. Megnéztem a biztosítékokat, mindegyik felfelé állt. Ekkor gondoltam rá, hogy talán tüzetesebben is meg kellene nézni azt az Émász-os papírost.

            Alig tudtam kisilabizálni, mi lehet, rajta néhány kódszám, aláírásként kettő krikszkraksz, de az alján határozottan ez a szöveg állt: „oszlopról lekapcsolva”. Mi van??? 

           Aznap nálunk a gyerekek készítették az ebédet (palackos gázzal megy a tűzhelyünk), és ők gyújtottak be (cserépkályhánk van), mert a következő két órát az interneten keresgéléssel, és telefonálgatással töltöttem. A főbérlő sajnos ekkor még nem volt otthon, kb. két óra múlvára ígérte a hazaérkezését, de én ezalatt megpróbáltam a lehetetlent: kideríteni, mi történhetett, és persze azt is, mit lehetne tenni, hogy legyen újra áram.

            Amíg még működött a laptop és a telefon, a helyi csoportba megírtam, mi a helyzet, hátha valami tévedés történt, és csak átmeneti áramszünet van, javítják a hálózatot vagy ilyesmi, de nem: hamar egyértelművé vált, hogy csak mi voltunk ilyen „szerencsések”. Elvágták a „köldökzsinórunkat”.  

          A legközelebbi ügyfél-szolgálatnak egyszerűen nem létezik közvetlen telefonszáma. Kénytelen voltam a központot hívni, és aki valaha intézett így ügyet, az tudja, mivel jár ez. Hosszú, nagyon hosszú ideig hallgattam a gépi hangot, hogy mikor melyik menüpontot nyomjam meg, de végül feladtam: azonosító nélkül szóba sem álltak velem, csak megerősítették a tényt, hogy igen, kikapcsolták nálunk az áramot. Párom mikor megérkezett, körbenézett kint, és rögtön meglátta, hogy hol vágták le a kábelt a fő-villanyoszlopról.

            Mire besötétedett, áramunk ugyan nem lett, viszont megtudtuk a főbérlőtől, mi történhetett. Kiderült, annyi volt a saruk, hogy júliusban véletlenül nem fizettek be egy havi, kb. 7000 forintos számlát. Utána rendesen fizették az augusztusit, szeptemberit és októberit. Semmiféle értesítést nem kaptak, sem akkor az elmaradásról, sem most a kikapcsolásról. 

           Ők ekkor annyit tudtak tenni, hogy net-bankon keresztül pótolták az elmaradást, sőt, a biztonság kedvéért előre a novemberit is, de többet nem tehettek. Számlázással kapcsolatos ügyfélszolgálat akkor már nem volt, hívását ismételje meg másnap reggel 8-kor. Ekkor vált „világossá” számunkra, hogy aznap egész biztosan nem lesz már áramunk.

            Hű olvasóim joggal mondhatnák, hogy mit pampog ez a Réka, hiszen két évet élt jurtában, ahol egyáltalán nem volt áram. Ha két évet ki tudott bírni, csak ki tud bírni 1-2 napot is. Ez igaz is, de nagyon nem mindegy, hogy az ember eleve áram-nélküli életmódra rendezkedik be, kézzel mos, sparhelten melegíti a vizet, pincében meg kútban hűti az élelmet. Vagy itt áll a sufnijában egy nagy mélyhűtő-szekrény, tele a nyáron eltett ennivalóval, a téli étkészletünkkel.

            Engem csak ez izgatott, úgy véltem, a többit megoldjuk valahogy. Itt a faluban nagyon sok a rendes ember; volt, aki felajánlotta, hogy a mélyhűtője üres ládáiba pakolhatunk, volt, aki azt mondta, áttolhatjuk hozzá a komplett fagyasztót. Mások mécseseket meg hosszabbítókat akartak küldeni (de ezekkel rendelkeztünk). A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor egyszer csak bekopogtak hozzánk a közmunkások, hogy a polgármester küldött egy aggregátort! Meghatódtam tőle rendesen! Erre szerencsére nem volt végül szükség, mert a szomszédból hosszabbítóval sikerült átvinni a sufniig az áramot, amibe bedughattuk a mélyhűtőt, és itt tudtuk tölteni a laptopot meg a telefonokat is.

            Ennek a története elég vicces. Egy idős házaspár, J. bácsi és Zs. néni lakik a szomszédban, láttuk is, hogy itthon vannak, mert égett a lámpa, villogott a tévé fénye. Párom az utca felől csengetett, majd kiabált, aztán a gyerekek hangerejével kiegészítve a kert irányából is ordítottak, de semmi. Elmentek hát F. bácsihoz, aki felhívta a másik F. bácsit, akinek megvolt J. bácsi száma, így végül sikerült a szomszédokat telefonon keresztül elérni. Először kicsit bizalmatlannak tűntek, lehet azt hitték, valami notórius link alakok vagyunk, pedig mi eskü minden hónapban becsülettel utaljuk a bérleti díjat meg a rezsit a főbérlőnek. Aztán megenyhültek, és átdughattuk a hosszabbítót a kerítésen. (Érintésvédelmi szempontból némileg aggályos módon, lavórral letakarva a csatlakozást, hiszen esett az eső.)

            A gyerekek aznap csak korlátozottan tudtak házi feladatot írni és tanulni, mert mire az események lecsengtek, a lakás tök sötétbe burkolózott. Ők szinte bulira vették a dolgot, pókereztek, tornáztak. Szerencse, hogy mi mécseses-gyertyás család vagyunk, ekkor a ház különböző pontjain meggyújtottuk őket, és romantikus félhomályban töltöttük a lefekvésig tartó időt, ami aznap a szokásostól eltérően jó korán bekövetkezett.

            A bojler jól tartotta a meleg vizet, tudtunk rendesen zuhanyozni. A hűtő persze leengedett, de azt még túléltük. Azt el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha villanytűzhelyünk van és elektromos fűtésünk. Itt maradtunk volna főtt kaja és meleg nélkül?

            Másnap tűkön ülve vártam a főbérlő hívását. Annyit tudott csak mondani, hogy kifizettették velük a visszakapcsolás díját (18.000 forint!), és hogy az Émász ígérete szerint este 8-ig kijönnek és visszakapcsolják. Elmondásuk szerint nagyon nem szalonképes szavakkal illették a céget. J

            A második délután-este már rutinosak voltunk. Hazaérkezés után a világos két órában gyorsan kitakarítottam, megfőztem és elmosogattam, a gyerekek pedig végeztek a tanulnivalóval. Mire besötétedett, már gyújtottuk a mécseseket, és barkochbával múlattuk az időt, várva a telefonhívást, hogy nemsokára jönnek, és/vagy a dudálást, hogy megérkeztek. Fél 9-ig vártunk, de ígéretük ellenére nem jöttek. :( 

            Harmadnap reggel ismét nagggyon vártuk a főbérlő hívását, aki 11 óra után nem sokkal megnyugtatott, hogy egy óra múlva érkeznek, csak legyen otthon valaki. (Akkor nem kellett otthon lenni, mikor levágták?) Hát persze, két dolgozó ember van a családban, mi sem természetesebb, mint hétköznap délelőtt otthon tartózkodni. De a párom végül gyorsan hazatekert – majd ott várt majdnem másfél órát, mert csak 1 óra után érkeztek. Ő is elég csúnya kifejezésekkel illette az illetékeseket.

            Tudom, hogy nem a szerelők tehetnek erről az egészről, ők csak a munkájukat végzik. (Bár közölték, hogy ez a normál eljárás, emiatt bárkit simán lekapcsolhatnak az áramról!) Hasonló okokból nem hibáztatjuk az ügyintézőket sem, elég rossz is lehet nekik, hogy rajtuk csattan az ostor. De vajon ki a felelős azért, hogy ilyen megtörténhet? Hogy ha nem cserépkályhánk meg gáztűzhelyünk van, akkor novemberben egy kisgyerekes családnak itt kellett volna tölteni két napot meleg étel nélkül, tök hidegben? 

           Eléggé eseménydús és viharvert életem során azt persze megtanultam, hogy ilyenkor bűnbakot keresni marhaság. Azt a kérdést viszont feltettem, hogy vajon miért történt ez meg velünk, velem? Sőt, másképp fogalmazva: mi volt ebben a jó, mit tanultam belőle? Például jó volt a kevesebb net, jó volt, hogy rutinszerűen nem filmet néztük este, hanem több időt töltöttünk a gyerekekkel, egymással, játszottunk, beszélgettünk. Arra is felhívta a figyelmet, hogy hiába a vidéki életmód, mégis mennyire függünk a rendszertől, a szolgáltatóktól. (Alternatív megoldások kellenének sürgősen!) Azt is megerősítette bennem, mennyire szuper ez a falu, segítőkész a közösség.

            Eseménydús életemben megint hihetetlen dolgok történnek. 2020 a brutális változások éve! Volt már benne eddig: régi kapcsolat lezárása, válás kimondása (a hivatalos papírra sajnos még mindig várok), elköltözés, új otthon megteremtése, korona-vírus, digitális oktatás, új szerelem, összeköltözés… Mi jöhet még??? 

 

2020. november

Belépés a Skorpióba...

Hű, de furcsa! Egy hónapja írtam utoljára. Mindez azt jelentené, hogy nem történik velem soha semmi? Dehogynem, csak valahogy az elmúlt hónap amolyan rutinszerű volt. Nem történt jelentős esemény, nem igazán mentünk sehová, délelőtt tanítás, délután házimunka, este tanulás – ez volt a szokásos menetrend. Unalmasan hangzik, igaz?

Aztán a fotókat átnézve, a napokat-heteket jobban átgondolva persze rájöttem, hogy voltak itt történések, még ha nem is világot megrengető jelentőségűek. 

Például megint átruccantunk Diósjenőre, ahol a jól bevált jenei menetrendet követtük: hasunk megtöltése pizzával a Mona Lizá-ban, majd az ebéd lesétálása a jenei tónál. 

Ezúttal a kislányok tartottak velünk, akik lábat áztattak a tóban, süttették a hasukat a stégen, és persze élvezték a jégkrém-desszertet a Kukac-büfében.

Azért a napjaink nagyobb része már inkább idebent zajlik. Számomra a szabadidő nagy része főként tanulással.

Elkezdtem oroszul tanulni! Hurrá!!! A próba-óra oly sikeres volt, hogy elhatároztam: belevágok. Heti másfél órát tanulok tanárral online, és még kb. ugyanennyit töltök a házi feladat megírásával és önálló tanulással. Az egyetemista Marci nagyon jó fej, laza, szuper a kiejtése, és nemcsak új szavakat meg nyelvtani anyagokat, hanem sok kulturális adalékot is kapok tőle. 

Természetesen ráébredtem arra, mennyi mindent nem tudok mg, de sok a sikerélmény is: sorra jönnek elő rég elfeledettnek tűnő szavak, kifejezések. Siker még, hogy a felfogó-képességem és a memóriám nem sokat kopott az idők során: az új nyelvtani anyagokat rögtön megértem, nagyon könnyen megjegyzem, és minimális gyakorlással be is építem.

A lakberendező tanfolyam jegyzeteit átolvastam, összeszerkesztettem. Ezek alapján belekezdtem egy olyan dokumentum létrehozásába, amely a ház konkrét felújításának alapját képezi majd. A lakberendezős csoportba is több kérdést tettem fel konyha-tervezésről, fürdőszoba-átalakításról, nyílászárókról… Azt gondolhatjátok, minek ekkora fakszni egy ház miatt, de én azt akarom, hogy ez ne szimplán csak egy ház legyen, hanem egy harmonikus, egyszerre praktikus és esztétikus otthon. 

Megtörtént a naaagy őszi nagytakarítás-nagymosás is, mindent lepucováltam, kitisztítottam, átpakolásztam. Aztán megszállt az ihlet, és át is rendeztük kissé a házat. Ez először azzal kezdődött, hogy vettem egy új (azaz Marketplace-ről egy használt) könyvespolcot, erre tettem a gyerek- és ifjúsági könyveket.

Ez került a fogas helyére, az „előszoba” pedig átköltözött a lépcső alatti térbe. A későbbi terv az, hogy megszüntetjük a bejárati ajtót, hiszen már most is többnyire a terasz felől közlekedünk. Ezért adta magát, hogy itt belépve az alacsony lépcső-rész alá kerültek az épp használt cipők, a forduló-pihenő alatt van a többi cipő beépített szekrényben, a magas lépcső-rész alá pedig a fogas.

Később helyet cserélt a régi könyvespolc és a komód. (A képen ég a korábbi állapot látható.) Így egyrészt sokkal tágasabb a tér, másrészt könnyebb elképzelni, milyen lesz, ha majd ott fal helyett ablak lesz (és általa több déli fény jut a házikóba).

A kinti terasz-növények beköltöztek a házba. Beköszöntött a bogyós termések korszaka - Almáskertben sétálva mindig szedünk néhány narancssárga, piros vagy fekete bogyójú ágat, mostanság ilyenekkel díszítjük az étkezőasztalt.

A japánbirs, aminek azok a gyönyörű ciklámen színű virágai voltak tavasszal, beérett. Nálunk viszont senki sem szereti a birsalmát, ezért áthívtam egy barátnőmet, aki lecsupaszította a bokrot, cserébe pedig hozott körtét és csipkebogyó-lekvárt.

Felszedtük az utolsó terményeket is, és felszámoltuk a veteményest. Ezen a héten rákerül a komposzt és a trágya – majd következik a szántás. Jóval nagyobb zöldséges-kertünk lesz, és remélhetőleg sokkal jobb talajunk.

A sok eső pozitív következménye, hogy tele lett a kertünk gombával. 

A déli kerítésre felfutva csodaszép színekben pompázik a vadszőlő.

A suliban – idén osztály-kereteken belül – tökfaragást tartottunk. A lelkes gyerekek félelmetes illetve vicces tökfejeket készítettek; ezeket bárki láthatja, aki elsétál az iskola kerítése mellett, mert egy ideig ők állnak őrt a kapunál.

Most pedig beköszöntött a várva-várt őszi szünet! Nyolc hét tanítás után ez mindenkinek járt. Mi rögtön azzal kezdtük, hogy elutaztunk az Alföldre, a kedvesem édesanyjához és testvéréhez. Őszintén megmondom, itt sem történt semmi különös. 

Beszélgettünk a családdal, vagy kiültünk az erkélyre olvasgatni, élvezni a napsütést. Megnéztünk néhány filmet, és sokat aludtunk. Sétáltunk a faluban, kimentünk a temetőbe a párom elhunyt rokonainak sírjához, és megkóstoltuk a most nyílt cukrászda sütijeit. Ott átlagban 5-10 fokkal melegebb van, mint nálunk Nógrádon, többet csivitelnek a madarak, több a lomb a fákon.

Ma viszont hazatértünk, és itthon persze mi fogadott minket: kopárabb fák, vastag avar, ködös-nyirkos idő és sár. Ez a nemszeretem ősz, amikor nincs máshoz kedvem, csak ahhoz, hogy bekuckózzak, és… például írjak egy új blog-bejegyzést!

2020. október