Egyedül

A férjem megkezdte külföldi munkáját Németországban. Egyelőre egy próbaidőszakon van túl, de úgy tűnik, kölcsönös az elégedettség, így el fog köteleződni egy évre. Három-négy hetes időszakokat fog kint dolgozni ipari alpinistaként, és egy-két hetekre jön haza.

Tehát egyedül maradtam itthon. Ebben nem sok az újdonság, mert amikor Henyén éltünk, akkor is kb. úgy volt a menetrend, hogy egy hetet töltött nálunk, és egy hetet Szigetszentmiklóson. Amikor hosszabb időre utazott el hegyet mászni, akkor is hozzászoktam a távolléteihez.

Ráadásul azokhoz az időkhöz képest most sokkal jobb a helyzet. Nem egy présházban lakunk egy szőlőhegyen, hanem egy normális faházban. Nem kell a forráshoz járni ivóvízért, és nem kell esővizet gyűjteni a fürdéshez - végre a csapból folyik a víz. Nem kell háromnegyed órát gyalogolni, ha el akarok jutni a faluba, és nem kell megpakolt hátizsákkal felvánszorogni a hegyre. Tűzifánk is van bőven, amit indulás előtt fel is vágott nekünk. (Nagycsaládosként az önkormányzattól is kaptunk 5 köbmétert, ezer hála és köszönet érte!)

Ami mégis nehéz így egyedül, az az, hogy mindenre, de mindenre nekem kell figyelni, nem lehet ellazulni és kikapcsolódni. Minden nap: le kell pakolni a száraz tűzifát, behordani kintről a nedveset, és felrakni a kályha tetejére száradni. Én gyújtok be reggelente, és folyamatosan figyelni kell a tüzet, hogy égjen. Sőt, ha röpködnek kint a mínuszok, akkor éjszaka is rakni kell rá, hogy ne hűljön ki nagyon a ház. (A kályha jó, csak a bővítés miatt megnövekedett a légköbméter, viszont még nincs kész a külső szigetelés.) A szokásos házimunkák mellett én csinálok mindenféle férfimunkát: kukát kivinni, havat lapátolni, stb. Ráadásul amilyen mazochista vagyok, nem fizettem be a gyerekeket a menzára (vegaként ez amúgy sem kivitelezhető), hanem naponta főzök-sütök meleg ebédet.

Az írás címe az, hogy „Egyedül”, pedig dehogy vagyok én egyedül, a mindennapokban itt van velem Csillag, Tündér és Kincső. (Hétvégéken néha feltűnik a koleszból/albiból hazatérő Virág és/vagy Kende is.) A három lány előtt le a kalappal, rengeteget segítenek. Ők a fahordók, és a lótifutik. Ők viszik ki a komposztot vagy hozzák be a hamus vödröt. Kiküldöm őket a kamrába az üres befőttes üvegekkel, akkor behozzák a szárítót vagy a zöldséget. Ha teregetünk, én akasztom fel a kályha fölé száradni a nagyobb ruhákat, ők meg a fehérneműt. Ha mosogatunk, akkor az ő feladatuk a saját edény és evőeszköz, enyém pedig a lábos, tál, és egyebek. A főzés előkészítésében is segítenek: krumplit pucolnak, hagymát vágnak, sajtot reszelnek, tésztát kevernek, stb.

Az esik nagyon jól, hogy most már sokszor nem kell mondanom, mi a tennivaló, magunktól is rájönnek. Szívemet melengeti például, mikor hallom reggel Csillagot, hogy „Add ide a söprűt, elsöpröm a havat!”, vagy hazaérve azt látom, hogy Tündér eltolta a havat az útból. (Nálunk itt a Börzsönyben nagy a hó, sokszor esik, és sokáig meg is marad.) Egyik reggel például Kincső kivételesen előbb ébredt nálam, és mire kimásztam az ágyból, ő magától begyújtott és leszedte a megszáradt ruhákat. (Jelzem most lesz 9 éves.)

És hogy a férjem hiányán kívül miért is volt az elmúlt időszakban olyan nagy szükség a segítségükre? A kulcsszó: Pedagógus Minősítés! Erről fog majd szólni a következő bejegyzésem.

2019. január