Újra magam

„Hajnal van, az éjjel a köddel majd együtt oszlik el…”

                 Írtam már egy cikket korábban is az egyedüllétről, bár akkor még házas voltam, de a férjem sokat dolgozott vidéken, aztán már külföldön is, így sokat voltam egyedül. Számomra ez azért volt furcsa, mert korábban soha, de soha nem voltam egyedül. Legelőször igazából hét éve.

Gimnázium után rögtön az akkori páromhoz költöztem. Következett négy év meglehetősen szimbiotikus kapcsolat vele.

Aztán jött a gyerekeim apja, akivel tizenhét évet gyakorlatilag úgy töltöttünk el, hogy szinte mindig együtt voltunk. Legfeljebb egy-egy hétvégére váltunk külön, de a vége felé, a jurtás-ökofalvas időkben gyakorlatilag éjjel-nappal, sülve-főve, mindig csak együtt.

A válás után tapasztaltam meg, milyen az, mikor hosszú hetekre egymagam vagyok. A férfi, aki a társam, elutazik, és mindent nekem kell átlátni, megoldani, megszerezni, megcsinálni. Majdnem hat év telt el így.

Aztán tavaly pár hónapig tényleg teljesen egyedül voltam. Az egyedüllét természetesen úgy értelmezendő, hogy férfi jelenléte nélkül, hiszen itt voltak, és habár csökkenő létszámban, de most is itt vannak velem a gyermekeim.

Most megint újra egyedül. Annak egyre több pozitívumával, és persze néhány negatívumával együtt.

A gyerekek egyre nagyobbak és ügyesebbek, így nem kell mindent nekem megoldanom. A lányok hol a mosogatásba, hol a teregetésbe, hol a kertészkedésbe segítenek be. Sokszor jut eszükbe maguktól sütni-főzni valamit, így míg ők palacsintát sütnek, én írok. (Mielőtt azt hinnétek, túl idillikus képet akarok festeni: igen, sokszor húzzák a szájukat, mikor megkérem őket valamire, a „jó, mindjárt” jelentése náluk: „egyszer, majd, a távoli jövőben”, és rendszeresen összevesznek azon, ki mit csinált, kellene csinálnia, fog csinálni.)

Az erőt, ill. szerelési-barkácsolási tudást igénylő férfi-feladatokra pedig megkérem a fiam. Igaz, ritkán van itthon, de ha jön, addigra mindig összegyűlik számára néhány feladat, pl. zsalukő-cipelés, szerszám-átnézés, mosdó-szerelés, stb. (Mielőtt azt hinnétek, házi-rabszolgának tartom, azért ittlétekor szokott a húgaival játszani, filmezni, sportolni, pihenni is.)

                Egész flottul mennek a dolgok így egyedül, és ehhez az egyre stabilabb rend is hozzájárul. Térben és időben egyaránt. A házat-kertet abszolút magaménak érzem (nemsokára meg is veszem!). Kialakítottam bent is és kint is egy rendezett teret, ami ugyan folyton változik, szépül, de van egy fix, átlátható rendje. Ezt kevés energia-ráfordítással kiválóan fent lehet tartani – tegyük hozzá, szeretek is rendezkedni.  

                A természettel való összhang segített egy, a bioritmusom számára nagyon megfelelő napirendet kialakítani. Reggel torna, házimunka, délelőtt tanítás, délután főzés, kertészkedés, este tanulás vagy kikapcsolódás. A hétnek is egész jó kis rendje lett; megvan, mikor locsolom a növényeket, mikor jön a tej, mikor mosunk, stb.

  

              Anyagilag - egyedül… Hmmm, nos, pedagógus-fizetést kapok, viszont nagycsaládosként nem adózom, tartásdíjat hét éve nem kapok, de családi pótlékot igen, nem költök sokat a boltban, sok mindent megtermelek vagy csereberélek, viszont albérletet és kollégiumot fizetek. Tehát: elvagyok. Nem okoz gondot egy családi pizzázás, új bútorokat, kiegészítőket, növényeket veszek, és hó végén nem nulla forint marad a pénztárcámban. Magam tartok el egy nagycsaládot, amire igazából büszke vagyok.

                Pozitívum még, hogy egyre jobban élvezem: nem szól bele senki a dolgaimba, nem kell senkihez sem idomulnom (a gyerekeimet kivéve persze). Lehet, hogy ez kicsit rigolyásan, öregasszonyosan hangzik, de ahogy halad az idő, egyre jobban elvagyok a magam által kreált rendszeremben.

   

             Jó, hogy olyan bútorokkal rendezem be a házat, amilyennel akarom, úgy dekorálom, ahogy az nekem tetszik, olyan zöldségmagokat vetek, virágokat ültetek, amik nekem ízlenek-tetszenek, oda megyek és akkor, ahogy kedvem tartja, stb. A magam ura vagyok. Ennek negatív hozadéka, hogy egyre nehezebb számomra az alkalmazkodás. Negatívum még persze a férfi-energia teljes hiánya.

                Amikor tavaly elváltam, összeállítottam egy öt pontból álló listát. 1. Soha nem megyek férjhez! 2. Nem fog ideköltözni senki. 3. Nem fogok senkihez odaköltözni. 4. Nem kell a gyerekeimnek pót-apa. 5. Nem lesz több gyerekem. (Csupa tagadás!)

    

            Egy év távlatából megvizsgálva: pont a felét sikerült betartanom. Ötnek a fele kettő és fél: nem mentem férjhez, és nem költöztem oda senkihez, babát pedig vártam, aki végül, utólag jól érthető okokból, nem született meg. Viszont lett egy párom, ide is költözött, kilenc hónapig együtt éltünk, és ha nem is pót-apa lett, de a gyerekekkel egész jó kapcsolatot alakított ki.

                Amikor az ember elválik vagy véget ér egy kapcsolata, jön a sok üzenet, hogy „Sajnálom”. Én nem. Örülök, hogy hamar felismertem a helyzetet, amiben voltam, és tudtam határozottan dönteni. (Meg is lepődtem magamon amúgy!) Sok jó dolog volt benne, és persze sok rossz is. Ami gáz, hogy ezeket elejétől fogva éreztem, tudtam, de valahogy vak voltam és süket.

        

        Tavaly túl hamar vágtam bele ebbe az új párkapcsolatba. Ez amúgy is jellemző rám. Merész vagyok, de emiatt sokszor meggondolatlan is. Szeretek a szívemre hallgatni, de rájöttem, nem árt néha az eszemre is. Mindig én voltam az önfejű, makacs, lázadó, sosem hallgattam senkire, csak mentem a magam feje után. Most (ezen is meglepődtem!), tök higgadtan hallgattam meg, ahogyan az anyukám meg a gyerekeim értékelték a helyzetet, és bizony elhatároztam, hogy némely dolgokban adok a véleményükre.

                Most tényleg sokkal józanabb vagyok. Nem mentem fel a társkeresőre, nem vetettem bele magamat az ismerkedésbe. Persze alapvetően nyitott maradtam, hiszen ilyen a személyiségem. Érdekes egyébként, hogy mióta a párom elköltözött, majdnem minden napra jut egy látogató a Hóvirág utcában; régi barát, új ismeretség, budapesti, falubéli, nő is, férfi is. Ekkor döbbentem rá, hogy az utóbbi időben kicsit talán bezárkóztam, itt az ideje hát a nyitásnak.

A férfiak terén pedig várom, mit hoz az élet, de nem nyomulok görcsösen, figyelem a jeleket, de nem pedálozok nagyon. Egy éve azt írtam: nekem az együtt-járós típusú kapcsolat volna a legvonzóbb. Amikor mindkét félnek megvan a maga tere, élete, melyeknek vannak közös metszéspontjai. Külön is vannak, együtt is vannak. Kíváncsi vagyok, vajon megadatik-e ez nekem.

                Viszont, lehet hülyének nézni: írtam egy másik listát. Leírtam benne, én milyennek képzelek el egy magam számára ideális férfit. Direkt nem hívom „álom-férfinek”, mert olyan csak az álmokban van. Tudom, hogy a valóságban pontosan ilyen nem létezik, de jó volt tisztázni magammal az igényeimet, vágyaimat. Átgondoltam, mi nem volt jó az előző párkapcsolataimban, de a listát direkt nem negatív mondatokkal fogalmaztam meg (pl. ne legyen földtől elrugaszkodott, ne legyen agresszív, ne legyen függő, stb.), hanem csupa pozitív gondolattal. Szerepelnek rajta nekem tetsző külső tulajdonságok, számomra vonzó életmódbéli tényezők, illetve sok-sok belső tulajdonság.

    

            Amikor régebben faltam a spirituális könyveket, sokat tanultam a teremtés folyamatáról. Hogy legyen egy világos célom. Hogy a gondolatot kövesse kimondott, még inkább leírt szó. Hogy figyelni kell a részletekre. Hogy kérjem a megvalósulást, az egészet a világegyetemnek, Istennek címezve.

Valamint fontos, hogy utána ne rugózzak ezen sokat, lőjem ki az űrbe, dobjam be egy képzeletbeli postaládába, hagyjam bolyongani. Várjam, hogy megtörténjen, amit szeretnék, de ne úgy, hogy ezen agyalok nulla-huszonnégyben. Imádkozzak, hogy a kívánságom teljesüljön, de ne ragaszkodjak görcsösen az elképzeléseimhez, hiszen a Jóisten valószínűleg sokkal jobban tudja, mi a jó nekem, mint én magam.

„Reggel van, az éjjel a köddel most együtt oszlik el, látod: új napra ébredni kell, Fel a szívekkel!”

A bejegyzés elején és végén lévő idézet természetesen örök kedvencemtől, Ákostól való. Ez az új száma, és ebben az élethelyzetben nagyon sokat ad nekem.

 

2021. május